Fazekas Cs.: Szektaügy TARTALOM Kozári L.: Gyöngyös

Lengyelek Miskolcon a XVIII. század végén

Gyulai Éva


A XVIII. század Miskolc mezővárosban is az idegen elemek tömeges megjelenésének a kora. A középkorban és kora újkorban a város lakói magyarok voltak, csak a valószínűleg késő középkori eredetű (de a forrásokban csak a XVI. században megjelenő) Tót utca nevű zsellérnegyed mutat idegen etnikumra, amely Miskolc második középkori plébániaegyháza, az újvárosi Boldogasszony templom köré települt,[1] hasonlóan más észak- és kelet-magyarországi városok gyakorlatához. A zsellérhelyes Tót utcákat valószínűleg a Felföld kevés munkaalkalmat nyújtó vidékeiről az Alföld és peremvidékének termékeny mezőgazdasági területeire, a késő középkorban itt felvirágzott mezővárosokba települt elemek létesítették, ahol főként a munkaigényes szőlőművelés igényelte munkaerejüket. A miskolci Tót utca lakói megőrizték szegregációjukat az újkorban is, amint a különleges birtokjoggal rendelkező - az 1560-as évektől már református - egyház gazdálkodásában vitt szerepüket is, jelesül, az egyház jövedelemszerző ingatlanainak (malom, szőlők, szántók) művelését. Zsellértelkeik extravillanum híján kívül estek a város jobbágyi telekszervezetén, de a miskolci és környékbeli szőlők bőséges alkalmat nyújtottak ahhoz, hogy bérmunkával támogassák megélhetésüket, sőt szőlőtulajdonhoz jutva maguk is gazdálkodhassanak. Bár az újkorra már bizonyosan nem különültek el teljesen etnikailag, ezen a városszéli utcán még a XVIII. században is nagyobb arányban éltek ruszin ("orosz") zsellérek, mint máshol a városban. 1772-ben Miklósi Ferenc miskolci római katolikus plébános azt írja a 104 Miskolcon élő görög szertartású katolikusról, amikor a munkácsi püspökségnek szándékában volt a (miskolci) mindszenti plébániát megszerezni, hogy azok "jórészt a Tót utca, Tetemvár utcákon, Miskolc szélén laknak, messze a mindszenti templomtól, amely a város másik végén fekszik".[2] A XVII. századi vagyonos nemesi vagy libertált miskolci telkeken gazdálkodó miskolciak nem nélkülözhették gazdaságukban a béreseket, szolgákat sem, akik között az újkorban gyakran találunk tótokat.[3] A felföldi vármegyék nemcsak a zsellérek állandó utánpótlásához járultak hozzá, hanem már a kora újkorban biztosították a munkaerőt az idénymunkákhoz. 1696-ban a miskolci Boldisár-Balla Zsigmondnak (a XVIII. század elején miskolci főbíró), a város egyik legnagyobb vagyonú birtokosának "tót cséplők" aratták az őszi és tavaszi gabonáját.[4] A város szlovák és ruszin lakosai - mivel a város polgári elemei között ritkán jelennek meg valamiféle testületet vagy más közösséget alkotva -, kevésbé feltűnően jelennek meg a város társadalmában illetve városképében a Tót utcán kívül, de a XVIII. századi összeírásokban gyakran szerepelnek mint miskolci házrészek bérlői.

A XVIII. században a Miskolcra települt idegenek nem olvadtak szét a város társadalmában, megtartották nyelvi, etnikai és társadalmi, foglalkozásbeli különállásukat. A század elején megjelent görögök és zsidók a kereskedelem legkülönfélébb ágaiban, a hitelélet területén szereztek vezető szerepet, úgy, hogy a XVIII. században még a görögök voltak a tőkeerősebb, az "előkelőbb", a fő utcai boltokat tartó, ingatlanokat szerző, távolsági ügyleteket folytató kereskedők, akik nem ritkán nemességet is szereznek, míg a lakásukat csak bérlő zsidók inkább a kocsmák árendálásával, házaló kereskedéssel, kölcsönügyletekkel foglalkoztak. A XVIII. századi polgárosodó Miskolcon egyre markánsabb réteg a német (illetve cseh-morva) iparosoké is, akik szegregációt is alkottak a városban a XIX. század elejére a város északnyugati szélén egymás mellett kihasított Sváb soron. A város birtokjogában bekövetkezett újkori változással megjelentek a régi-új birtokos, a királyi kamara osztrák-német tisztviselői is.

A kora újkori egynyelvű, egyvallású (református) városból a XVIII. század végére társadalmilag, nyelvileg és vallásilag is színes, népes helység lett, ahol a református templomok mellett katolikus plébániatemplom, minorita rendház, zsinagóga, evangélikus egyház és görög-ortodox templom is épül (csak a görög-katolikusoknak nem létesült temploma), részben a nem magyar anyanyelvű társadalmi elemek igényeit kielégítendő.[5]

Ebben a sokszínű világban a lengyelek, bár feltűnnek, meghatározó, jelentős szerepet nem kaphatnak, megjelenésük inkább csak véletlenszerű, de Miskolcra kerülésük, az itt élőkkel teremtett kapcsolataik már hordoznak valamiféle általánosabb jelentést, mely túlmutat egy-egy egyéni sorsnak a város életével való rövid találkozásán. A "lengyel kapcsolat" különben Miskolcon már a XVI. században ismeretes, miskolci-kassai kereskedők hoznak textilárut Lengyelországból, s visznek valószínűleg bort oda. A görögök miskolci megjelenésével a lengyel borkivitel szinte teljesen az ő kezükbe megy át, ők a közvetítők az évezrede egymás mellett élő két nép kereskedelmében. A Miskolcon feltűnő lengyelországiak között a XVIII. század második felében görög kereskedőket is találunk, így 1771-ben Kapossa Tamás lengyelországi görög 600 arannyal (!) tartozik Belányi Tamás miskolci görögnek, 1783-ban a miskolci Vretorszky Tamás egy varsói kereskedőt perel, sőt 1789-ben Tupó Athanáz varsói kereskedőnek háza és pincéje van Miskolcon.[6] Az alábbiakban három olyan lengyelországi férfi miskolci működését, kapcsolatait sőt egyiknek halálát idézzük fel a XVIII. század végéről, akik egy-egy aktacsomóval a város levéltárában is nyomot hagytak.


1. A nemes

Miskolc város levéltárának tanácsi iratai közé 1792-ben elhelyeztek egy iratcsomót "Lengyelországi nobilis alias Slachticz Laurentius Rsimszky uramnak inventariuma. Költ 1792. 7bris 23.",[7] amely valóban tartalmazza a Miskolcon elhunyt lengyel úr hagyatéki leltárát, aki névként viselte családneve előtt a nemesi titulust (szlachcic=nemes). Az iratokból rekonstruálhatók halálának s főként eltemetésének körülményei, fontos adatokat szolgáltatva a korabeli Miskolc halotti kultuszáról. A lengyel nemes nevét a korabeli Miskolcon többféleképpen írták: Rsimszky, Rimszky, Rimsky, Rilsky, Rsilszky, Rylszky, Rilski, de néhányszor nem is próbálkoztak a leírásával, egyszerűen csak mint "Lengyen úrnak" állították ki nevére a számlát. Ugyanígy több alakban szerepel származási helye is: Vilko Leszka, Vilkoliczka, Velkoveczko, melyet csak a Mindszenti római katolikus plébánia (Miskolc egyetlen XVIII. századi plébániája) bejegyzéséből azonosíthatunk, hiszen ennek plébánosa temette a minoritáknál a halottat, e szerint a 35 éves nőtlen lengyel nemes, aki halála előtt részesült a betegek szentségéből, Krakkó körzetéből, Vielkoveckovból származik (die 29. Septembris. Nobilis Polonus Laurentius Rsilwsky. Colebs. 35. Provisus. Vielkovetzkoviensis ex districtu Cracoviensi).

A városi iratok alapján felsejlik a méltóságos (perillustris) úr életének utolsó szakasza, aki saját kocsiján, szolgájával érkezvén Miskolcra, először Piac-Derék utcai Korona vagy Tombur (=Tambur) nevű szállóban vesz ki szobát valószínűleg inasával együtt, amint Bay Antal vendégfogadós 1792. szeptember 28-i contójából kiderül:

Ebéd és szoba 1.30 Rhf (rhénes forint)
Szobáért 1 Rhf
40 porció széna 2Rhf
Istállópénz -.15 (krajcár)
Öt napok álat (=által) az napszámosnak, ló körül járt -.36
2 véka zab -.40
43 darab ruha 1.42 Rhf
A patikában recepta mellett fizettem -.29
Pár slóf -.36
8.48 Rhf


A fogadós számlájából kiderül, hogy vendége csak egy-két napot töltött a Koronában, s már akkor is beteg volt. Halála után, tartozásait összeírván, Miskolc város szenátora és a testamentáriusok így emlékeztek meg utolsó napjairól: "Anno 1792. Die 22-a 7bris (=szeptember 22-én) Lengyelországból Vilkoliczka helségbúl ide, Miskolc várossába utazott nemes Rilszky Lőrinc uram súlyos és halálos betegségében tisztelendő P. Pater Minoriták klastromában önkönt maga kévánkozván, az holott is kévánsága szerint titulált úrnak kölenes szoba rendeltetett. 26-a 7bris (szeptember 26-án) a nevezett Rilszky Lőrinc uram, noha beteg, de friss, érzékenséges elmével utolsó testamentomi rendeléseket megtévén, 29-a 7bris pedig meghalálozván..." A halálos betegségbe esett és utolsó óráját közeledni vélt katolikus vallású utazó odahagyta a fogadót, s lovait hátrahagyva, a város 1730-as években alapított és emelt minorita kolostorába kívánkozott, ahol az atyák külön szobát rendeltek végső napjaira. Itt (in conventu RR. P. Minoritarum) jegyezték fel latin nyelvű változatban megmaradt testamentumát is, melyet a miskolci tanács tagjain kívül a királyi gimnázium (in Regio gymnasio) és az elemi iskola (scholae nationalis) professzorai hitelesítettek aláírásukkal és pecsétjükkel. A végrendelet első pontja tisztes temetésére és végső nyughelyére vonatkozik, amelyre a miskolci minoriták kriptáját jelölte meg, a második pontban 10 aranyat hagy a minoritáknak misemondásra, majd Jacek (más néven Katzmatsek János) nevű szolgájára (aki vele volt miskolci útján is) 6 hollandi aranyat testál. "Jóbarátjának", Lőrinc atyának, a miskolci minoriták között élő tót papnak (concionatori Slavonico) a nagyobbik óráját hagyja. Erről a hagyatéki elszámolásban így emlékeznek meg: "Páter Lőrincz Tótt Concionatornak egy sebbe való órátt".[8] A testamentum ötödik pontjában azok, akik körülötte jártak és szolgálatára voltak, a ruhái eladásából szerzendő pénzt kapják. Hitványabb (deteriores) ruháinak eladásából a szegényeket kívánja támogatni. Az orvosi és gyógyszerköltségek levonása után megmaradt összeget küldjék el Lengyelországba a nővérének. Két lovát felszerszámozva szintén a minoriták kapják meg. Kívánsága még, hogy félig fedett kocsiját (rhedam semitectam) ugyancsak Lengyelországba küldjék vissza nővérének, s legjobb ruháit és aranyóráját is neki szánja.


1. Cum hora superationis animae a corpore unice in judiciis DEI inscrutabilibus consisteret, et ideo si me DEUS ex hoc mundo evocaverit, corpus exanime in crypta RR. PP. Minoritarum honorifice sepuliatur.

2. Pro Missae Sacrificiis iisdem PP. Minoritis testor 10 aureos.

3. Jacsek servo meo alias Joannes Katzmatsek nuncupato testor et relinquo 6 Hollandicos aureos.

4. Sauale majus horollogium meum R. Patri Laurentio concionatori Slavonico tanquam bono meo amico relinquo.

5. Circa me ambulentes et servitija (helyesen: servitia) mihi praestantes congruam ex pecunia de vestibus meis renumerationem habeant.

6. Omnes deteriores vestes meae vendantur, et pretium harum inter pauperos distribuatur.

7. Post doctoris et omnium medicinarum exolutionem, quod ex pecunia remanserit in Regno Poloniae existenti sorori meae remittatur.

8. Duos meos equos RR. PP. Minoritis relinquo una cum helciis et capistris.

9. Rhedam semitectam sorori meae ad Poloniam transmittant.

10. In lista existentes optimae vestes et aureum horologium ad Poloniam praeattactae sorori meae transponatur.


A bőkezű testamentumból már sejteni lehet, hogy a nemes lengyelt nemcsak emberbaráti szeretetből vették körül Miskolcon a legnagyobb figyelemmel, hanem, mert megérte szolgálatot tenni a feltűnően vagyonos úrnak. A halála után készült alábbi hagyatéki leltár csak erősíti, hogy igen előkelő és gazdag idegen élte utolsó napjait a magyar kamarai mezővárosban, s így érthetőbb is, hogy miért nyerte el azt a tisztességet és kegyet, hogy a minoriták kriptájukba fogadják.


1) 3 kanavász ócska bugyogó és egy fekete

2) 7 fejér gyolcsing és 10 fejér keszkenő

3) 2 fejér törölkezőkendő, ócska

4) 2 fejér selem atlasz ócska laiblé és egy veres laiblé (=mellény)

5) 6 pár fejér strimflé és egy pár selem fejér strimflé (=harisnya)

6) 2 lengyel kanavász kisded szoknya és egy kötő

7) 2 kastor (=hódprém) kalap, harmadik igen ócska

8) 1 pár czipe (=cipő) és egy pár bogács (=bakancs, száras cipő), viselt

9) 1 pár asszony czipe és egy pár rossz pantoflé (=férficipő)

10) Egy forgó, trucz (=strucc) tollából való

11) Egy stráfos fekete posztó kaputrok (hosszabb felsőkabát) acél gombbal, ócska

12) Egy muszka szűrposztó fekete kepenyek (=köpeny), újas

13) Egy pár rossz stible (=csizma) és egy asztalra való szőnyeg

14) Két kanavász derékalj és 3 ócska kispárna

15) Egy fejér rongyos kaputrok

16) Egy futrálban (=tok) 7 brotva és egy kisded réztábla

17) Egy pugyiláris és abban kisded tökörben benne lévő 3 pergament, rajta lévő conotaciokkal (=feljegyzés)

18) Egy pár megaranyozott csatt, kirakott fejér kövekkel

19) Egy pixis bőrbül, egy frizérozó vas és pár fésű, egy tökör

20) Egy púdertartó bőrzsacskó és egy skatula púder

21) Két ócska hám gyeplőjével és kantárjával együtt, egy lánc

22) Két szörke ló, egyik hatodfő vonás, kilenc esztendős

23) Kék posztóval beborétott egy fedeles kocsi

24) Egy lóvakaró, egy kefe és csizmatisztító más kefe

25) Kalapon lévő egy asztalkendő és más rongyos kendő

Amellyek felől nem specificált holmi találtattak, azok párnazsákba valók


1) Amelyek pedig alább következnek, azok kofferládábúl inventáltattak, úgymint:

2) Egy pár ezüst sarkantyú, rajta lévő szíjakkal együtt

3) Egy arany zsebbe való óra, rajta lévő aranylánc

4) Egy Tombach zsebbe való óra aranyas lánccal

5) Egy kékes fain Anglia-posztó kaputrok, acél gombbal

6) Egy selem fejér lablé, creditor (=muszlin, szatén)

7) Egy selem lengyel uniformis kaputrok, réz gombokkal

8) Egy zöld Anglia-posztóbúl kaputrok, Anglia metszett gombbal

9) Egy arany fonállal szüvett lajblé, gomb azon materiábul való

10) Egy fejér selem dubla materia (=dublé, két oldalán szövött anyag) lablé, virágos arany poszománttal

11) Egy feketés, tégla fél selem újmódi csíkos kaputrok üveg gombbal

12) Egy világoskék Anglia-kaputrok, creditor béléssel

13) Egy francia kék kaput, ócska

14) Egy kék új kaputrok réz gombokkal

15) Egy lengyel zöld süveg, kívül arany poszománttal

16) Egy aranygombos nádpálca

17) Három gyolcs fejér ing

18) Egy selem kreditor selem paplan

19) Egy pár új stoblé (=csizma)

Maga titulált úr előadván:

Holandia arany
N° 87

Három kettős arany[9]
N° 6

Egy hármas arany[10]
N° 3

Egy1/2 sufirm dor[11]
N° 1 1/2

Külön-különféle régi aranypinz    
N° 9

Summa:
116 1/2 arany

A leltárból egy elegáns fedeles kocsival járó, még a színes magyar nemesi viselethez képest is gazdag és feltűnő ruhatárral utazó, öltözködésében egyfelől a hagyományos lengyel nemesi tradíciókat követő (structollas forgó, hódprémes kucsma, orosz durva posztóköpeny, lengyel süveg, ékköves csatok, lengyel uniformis), másfelől az európai rokokó viselet darabjait viselő nagyúr képe sejlik fel. A tulajdonos maga is megkülönböztette az előkelőbb és póriasabb viseletet, hiszen az előbbieket "ládakufferban", az utóbbiakat párnazsáknak szállította magával. A ruhák között a mellény, a lajbi vagy lajblé és a hosszabb felsőkabát, a kaputrok egyaránt szerepel. Lábbelije is többféle, a finom cipőtől, a bakancson és pantoflén át a csizmáig. A hagyatékot felvevőknek is feltűnt az utolsó divat szerint készült üveggombos fekete-téglaszín csíkos kabát, de általában is kitűnik a színek és anyagok változatossága, az utóbbiak finomsága, a "fain" angliai posztó, selyem, selyematlasz (=brokát), virágos selyemdublé, creditor (=muszlin, szatén) anyagok tobzódása. A lengyel "dandy" útikofferéből a frizérozó vas és a púder sem hiányozhatott. Gyakorlott utazóra vall, s a korabeli fogadók komforthiányát is jellemzi, hogy derékaljak, kispárnák, asztalra való szőnyeg, selyempaplan, sőt törülközők s egyéb kendők is szerepelnek a listán.

A hagyatéki leltár igazi meglepetése azonban a készpénz, melyet az elhunyt még életében "előadott" a testamentumosoknak. A tetemes mennyiségű aranypénz (az aranyak súlya a 3,5 g-os átlagot tekintve majd fél kilogrammot nyomott), köztük a 87 holland arany arra enged következtetni, hogy tulajdonosuk vagy hosszabb útra, a kor divatos utazásainak egyikére készült, vagy - ami valószínűbbnek látszik - üzleti úton járt, talán egyike volt Lengyelország posztó- vagy borkereskedőinek. Akár európai utazó, akár gazdag kereskedő volt, halála útközben érte, hazájától távol, sorsa azonban hozzásegítette, hogy egy magyarországi városban segítő szerzetes atyákra, nyelvét értő gyóntatóra sőt barátra, agóniájához csendes kolostori cellára, nyughelyként templomkriptára, s végakaratának teljesítéséhez gyakorlott, művelt hivatalnokokra leljen.

Temetése valószínűleg eseményszámba ment, s az előkészületeket minden bizonnyal meghatározta az elhunyt hagyatékában maradt óriási összegű készpénz. Az iratcsomóban a város korabeli szolgáltató és iparos társadalma számláival képviseltette magát, az említett fogadóson kívül 2 holland arany átvételét igazolta nyugtájával Borsod vármegye híres orvosa, Domby Sámuel. A "doctor úr és hirulgus" receptjei is megmaradtak. A beteg körüli szolgálatokért Kelm Magdolna majorosné két forintot, Dávid József pedig éjjel-nappali szolgálatáért egy "ócska kaputrokot és egy rhénes forintot" érdemelt. Johann Tisza asztalos a korabeli szokásnak megfelelően szögekkel kivert (mit Nagel beschlagen) koporsót készített, amelyre valószínűleg a nevet is a szögekkel írták fel, hasonlóan ahhoz a koporsóhoz, amelyben 1773-ban Négyesi Szepessy Pétert a miskolci Avasi református templom kriptájába helyezték.[12] Pattaky György, a kor egyik legismertebb miskolci görög kereskedője "N(emes) Lengyen úrnak tett vasalás, melly halálára készítetett" címmel állította ki a számlát 3 3/4 rőf sléziai gyolcsról, 2 rőf galondról (=paszomány, szegélydísz) és cérnáról 2 rhénes forint 42 krajcár értékben. Ezt az anyagot azonban nem lepedőként csavarták a halottra, hanem halotti ruhát varrtak belőle, hiszen a számadásban szerepel, hogy 1 rhénes forint 12 krajcárt fizettek a "szabónak testre való slafrok varrásáért". Ez a házikabátszerű halotti viselet általános volt a kor nemesi halotti kultuszában, az Avasi református templom kriptájába is efféle - de selyemből varrt és sújtással díszített - kabátban temették el a Szepessy család tagjait is.[13] De Pattaky György készítette a szemfedelet és a koporsó díszítését is (azony Lengyel urnak utolsó tisztességre), amint egy másik számlájából kiderül, ebben 1 5/4 rőf damis (=damaszt), 3 1/4 rőf sléziai, 4 1/4 rőf pántlika, 2 papirosszög és 1/8 lat selyem szerepel 17 rhénes forint 22 krajcárral, amely összeg a számadásban így szerepel: "Bódba koporsóra való materia". A koporsóba helyezés előtt a halottat megborotváltatták, "borbélylegénynek brotvállásért a testet" 4 rhénes forint 28 krajcárt fizettek.

A temetési szertartásra is a költségekből következtethetünk. Spiesz Innocent, a minoriták gvárdiánja 1792. október 2-án kimutatást készített a minoriták templomába tisztes módon eltemetett (in ecclesia Patrum Minoritarum Miskolcziensium honorifice tumulati) nemzetes lengyel nemes szertartásának költségeiről. A kripta falába való elhelyezésért (pro crypta et cellula ad quam immuratum est corpus pie defuncti) 30 rhénes forintot számítottak fel, a négyszeri harangozásért 4 forintot, az ünnepélyes rekviemért és "liberás" miséért, valamint a castrum doloris felállításáért szintén 4 forintot. Ugyanakkor a minoriták rendfőnöke elismerte, hogy a 44 forint 40 krajcáros (10 holland arany) kegyes hagyományt 90 mise mondására, valamint a két lovat a kopott hámokkal (antiquis helciis) a rendház megkapta. Az elismervényben említett castrum doloris (= a fájdalom vára) a barokk főnemesi-nemesi temetéseken a ravatalozás díszes és látványos kelléke volt, amelyet a szentély elé emeltek, többnyire oszlopos, kupolás vagy sátorszerűen fedett építményként a ravatal fölé, hogy a földi életből az örök életbe való átmenet kapuját jelképezze.[14] A miskolci minoritáknál a sekrestyést bízták meg a díszes építmény megalkotásával a görög boltban vett kellékekből, amint a számadás mutatja: "sekrestés fráternek castrum doloris csinálásért 2 Rhf". A lengyel nemes miskolci temetése az egyetlen ismert adat arra, hogy ezt a kelléket a miskolci régiség halotti-temetési kultuszában is ismerték, s valószínűleg a halott előkelősége valamint számos aranya indította arra a minoritákat, hogy felállítsák.

Az 1730-as években épült minorita rendház a Boldogságos Szűz Mennybemenetelének szentelt templomába nemcsak egyháziakat temettek, hanem előkelő világiakat is az 1769-es Canonica visitatio tanúsága szerint: "Az előkelőbb (nobilioribus) egyháztagok néhányan a minorita atyák templomába temetkeznek, azért, mert már elődeik is oda lettek temetve".[15] Mint előkelő egyháztag és a rend bőkezű támogatója nyerhette el a lengyel nemes is a jogot a kriptához. Talán a lengyelek hagyományos Szűzanya tisztelete is hozzájárult, hogy ide kívánkozott a haldokló, hiszen a templomban a titulusnak megfelelően Mária-főoltárt emeltek, melynek szépségéről és gazdagságáról egy 1777-ben a miskolci magisztrátus előtt zajlott bűnperből következtethetünk. Ebben az ónodi Csordás Mihályt és társát, Demján György katonát vádolják "azon templomban lévő Boldogságos Szűz Mária tiszteletire készíttetett oltárrúl ugyan a B. Szűznek ezüsttel kivert képének, ezüst koronájának, hat sor fejér gyöngynek, két ezüst nummizmának és hat sorbúl álló ezüst láncnak" szentségtörő ellopásával.[16]

A lengyel halottat Miskolc egyetlen XVIII. századi katolikus plébániája, a Mindszenti plébánia anyakönyvébe vezették be, s a temetést is a mindszenti plébános végezte. Erről kiállított tanúsítványában Horváth Gáspár plébános az alábbiakat számolta fel: kriptába való temetés és temetési quarta (titulo cryptae ac quartae funebralis) 24 rhénes forint, harangozás 2 forint 24 krajcár, a szent felszerelésekért 2 forint 24 krajcár, a rekviemért 1 forint, fekete zászlóért 17 krajcár, a plébános stólapénze 4 forint 30 krajcár, a ministránsok 2, a kántor pedig 1 forintot kapott. A plébános nyugtája mutatja, hogy nemcsak a minorita templomban, hanem a Mindszentiben is harangoztak az elhunytért. A majdnem 40 forintra rúgó költségre azonban tellett a hollandi aranyakból.

A város elkészítette a végső számadást, ahol az összes kiadás 218 rhénes forint 56 krajcárt tett ki, ide számítva a misealapítványt és az inasnak adott 6 aranyat (=26.48 Rhf), valamint az érték nélkül felvett két lovat is "hámostul". A testamentáriusok számadása szerint a költségek után "marad még kufferládában ruháján kívül készpinz ? 63 Holandus arany", melyet átadtak a város tanácsának.

A végrendelet ellen azonban nem sokkal a temetés után tiltakozást jelentett be Miskolc tanácsánál Josephus Rylski, az elhunyt testvérbátyja. A botrányosan gyatra konyhalatinsággal írt levélben (melynek nyelvezete különösen kirívó a magyar nemesek és hivatalok gyakorlott és választékos nyelvhasználata mellett) a tiltakozó elmondja, hogy Galíciában 1784-ben meghalt anyjuk után együtt örököltek, s ő Galíciában, fivére Lengyelországban élt. Azért tiltja az örökséget, mert fivére több, mint 3000 [forintot] vitt magával, anélkül, hogy neki adósságát megadta volna, s ezt eredetiben mellékelt iratokkal igazolja is.[17] Tiltakozása a város tanácsülési jegyzőkönyvébe is bekerült 1792. november 13-án, ahol a szenátorok úgy határoztak, mivel "Rylszky Jóseff galicziai lengyel nemes... itt meghalálozott testvérbáttyához való vérségit megmutattván... kéréssére testimonialis levél resolvaltatik".[18]

Hogy mi lett az örökség további sorsa, a galíciai nemes mit kezdett fivérének a miskolci tanácstól megkapott végrendeletével, melyben róla az elhunyt meg sem emlékezett, csak lengyelországi források bizonyíthatnák, de "slahtic" Rylszky Lőrinc örökre a miskolci minoriták kriptájában maradt, igaz, emléke ott semmilyen formában nem maradt fenn.


2. A jobbágy

A Miskolcra került jobbágy, amint Miskolc város 1790. évi tanácsi irataiból kiderül, talán nem is lengyel volt, hiszen Miskolcon nagylengyelországinak említik, sőt Litvániába, Fehéroroszországba valónak.[19] Története a miskolci görög kereskedő, Pilta-Piltovszki Koti (=Konstantin) ellen a város tanácsához benyújtott panaszából körvonalazódik:


Nemes és Nemzetes Magistrátus, kegyes Patrónus Uraim!

Alázatos instantiám által folyamodtam az Nemes Magistrátus kegyes színe eleibe eziránt, itt lakos kereskedő Koti Piltovszky görög a lovamat szánkámmal együtt elkért, és vele úgy szegőttem, hogy minden hétre két R(hénes) forintokat, azon kivel mind magamnak, mind lovamnak intertentiora (=tartásra) valót kiadja. Azt ugyan ki is adta, de hat hétig való szánkázásért tizenkét Rforintokat megadni semiképen nem akar, ami nagyob pedig:

1. Azon utazásban a jó lovamat eladta, amely lovam megért 20 Rforintokat, a szánkáért pedig és hámért kértem tűlle egy Rforintot.

2. Ismét két esztendőbeli nála lévő szolgálatomért is megfizetni nem akar, hanem sok hitegetésekkel ekkor vagy amakor, úgymond, megadom, hogy már sok tsalárd hitegetéseit eluntam, odamentem és tűle szépen kértem. Nemhogy kifizetet volna, hanem házábul kihajtani és engem igaz adósságomért megverni bátorkodot. Mivel pedig hazánk élő törvénye kinek-kinek maga adósságát megveni parancsolná, alázatosan reménkedem a Nemes Magistrátus kegyes színe előtt, azon említet görögöt maga eleiben hívatni, és ezen említet adosságomat rajta megvenni kegyesen méltóztasson az Nemes Magistrátus. Mely velem teendő úri grátiáját meghálálnám, vagyok alázatos szolgája az Nemes Magistrátusnak:

Vaskevics István


A kérvényből nem tűnik ki a kérelmező idegen származása, sőt levelében "hazánk" törvényeire hivatkozik. Azt hihetnénk, egy szolga vagy inas és ura közötti összetűzésről van szó az elmaradt bér illetve adósság miatt. A görög kereskedő válasza azonban más megvilágításba helyezi az eseményeket, sőt - mint egy novellában - kibontja a cselekményt:


Nemes és Becsületes Tanács!

Vaskevics Istvánnak ellenem 27-a Febr. beadott panaszára ekképen felelek:

1. Azt mondja, hogy én egy lovát, szánkaját elkérvén, úgy szegődtem vele, hogy minden hétre egy Rforintot adok neki, de most már 6. hétre praetendált 12 Rftját nem akarva megadni. Felelet: az expositioja helytelen, mert én vele semmiképen nem alkuttam, hanem a dolog ebben vagyon: hogy én a 1788-dik esztendőben Litvániának Fejér Russia Tartományábúl haza akarván jönni, Vankovics nevű nagyságos úrtól, akivel nagy ismeretségem vagyon, kértem, hogy adna egy jobbágyot egy lóval és szánkával, aki engemet hazahozna. Atta mellém ezen Vaskovics nevű jobbágyát, én azt ígérvén, hogy ezen jobbágyát betsülettel haza fogom küldeni. Én tehát ezen jobbágyal nem alkuttam, hanem földesurával, minthogy azon országban a jobbágynak teste, marhája s mindene a földesuráé lévén, ahova a földesura parancsollya, oda kell a jobbágynak menni. Melly szerint én csak épen magát és lovát tartani tartozván, egyébaránt vele semmi számadásom nincsen.

2. Elindulván Fejér Russiabúl, szintén Varsón innen 7 mértföldet jöttem, az hol a hóbúl kifogyván, kintelen voltam szekeret fogadni. Ő pedig a lovat eladván, igaz, hogy az árát magamnál tartva, de méltán is, mert ezt én a földesurának tartozom kezében szolgáltatni.

3. Eljövén tehát velem Miskoltzra, nem azért, mintha énnekem reá tovább szükségem lett volna, hanem, hogy magának is kedve volt, és nekem is bátorságosabb volt innen furmányosokkal visszaküldeni. Én vele, az ő szolgálattyára nem szerzőttem, mivel alkalmatlan is az énnekem való szolgálatra. Más az, hogy itt őtet meg sem maraszthatván, nem lévén az neki szabadságában, hogy, mint örökös jobbágy, itt maradjon. Aminthogy:

4. A bátyámmal és furmányosokkal vissza is akartam küldeni, s a pénzt is a bátyámnak kezében attam volna, hogy mind a pénzt, mind magát az urának adja meg. De ő, látván azt, hogy itt könnyebben van a szegény embernek dolga, nem akar többé visszamenni, hanem csak azt akarja, hogy ha itt a pénzt kezéhez veheti, innen elébb álhasson, és többé vissza ne mennyen.

5. Szolgabíró Ragályi István úr el akarta vitetni kocsisnak az őfelsége számára, de hogy declaráltam, hogy ez idegen országi ember, és az én cautiom mellett vagyon itten, azonnal elbocsájtotta.

Nem helyes lévén azért az ő én ellenem való panasza, alázatosan reménykedem, hogy ezen örökös urától szökni akaró embert, Vaskovics Istvánt, aki tőlem akaratom ellen elment, hogy nekem is securitásom lehessen, megfogatni s énnekem kezemben adni méltóztasson, hogy közelebb adandó alkalmatossággal jó securitás mellett visszaküldhessem. Mert külömben félek rajta, hogy az ő ura ellenem jövendőben praetensiot (=követelést) fog formálni. Miskoltz, die 2-a Martii (=március 2.) 1790.

Pilta Koti


A megvádoltból vádlóvá lett görög az egyik legnevesebb miskolci kalmárdinasztia, a macedón eredetű Pilta család tagja. 1770-ben Borsod vármegye összeírást készít a joghatósága alatt élő görögökről, ahol őt is felveszik a listára: "Pilta Konstantin, 28 éves idegen kereskedő, makedón nemzetiségű, nem egyesült görög vallású, nőtlen. Makedónia provinciában, Moszkopoli városban született. Kistermetű, de arányos testalkatú, feje búbja kiemelkedik, arca kerek és vöröses-barna, orra közepes, szeme sárgás-fekete, kis homloka van, szemöldöke, szempillája fekete, bajusza vöröses. Ingatlana nincsen. Morva árukkal kereskedik, néha borral is. Azt állítja, soha nem tér vissza Törökországba, de még nem döntötte el, itt marad-e a császári-királyi felség uralma alatt, vagy esetleg a szomszéd országokban telepedik le. 1755-ben egy Lengyelországban kereskedő makedónnal, Nagy Ádámmal jött Miskolcra a török birodalomból Zemlinben (=Zimony) [kiállított] útlevéllel (ahol az említett Nagy Ádám minden vele érkezőnek papírokat szerzett). A török engedélyt tartalmazó papírok érvényességéről, lejártáról, megvételéről semmit sem tud. Azt mondja, Zemlinben a papírokat az említett Nagy Ádám vette át és hozta magával. Ezért harács-cédulája bemutatására 6 hónapos időtartamot kap."[20] Pilta Konstantin már Magyarországra is egy Lengyelországba kereskedő göröggel érkezett Zimonyban szerzett török útlevéllel, s célja volt, hogy Európa közepén telepedik le. Hogy kereskedése hosszú időszakokra elszólította választott hazájától, Miskolctól, tanú rá ingóságainak 1786-os miskolci leltára, melyet "Miskoltzon lakos becsületes kereskedő, Olaszi János, mint Pilta Constantin kereskedő plenipotentiariusa (= meghatalmazottja)" kérésére vett fel a város tanácsa, ugyanis Pilta "már három esztendőktűl fogva Miskoltzon jelen nem lévén".[21] Talán ekkor is Lengyelországban, Litvániában kereskedett.

Piltának a miskolci tanácshoz írt 1790-ben kelt feleltéből nyomon követhetjük egy miskolci görög kereskedő útvonalát a távoli Fehéroroszországba, ahová és ahonnan hónapokig tart az utazás (csak Varsóig hat hétig siklottak a havon hazafelé tartva), s ahol előkelő nemes úr az üzleti partnere, aki jobbágyával és szánjával is kisegíti. Az üzleti vállalkozásnak bátyja is részese, a szállításokat fuvarosokkal végeztetik.

A földesura kereskedőtársával Miskolcra került lengyel (?), fehérorosz (?) jobbágy a panaszokból ítélve itt akart letelepedni, előbb új ura szerződéses szolgálatában próbálkozván, majd a kamarai joghatóság és igazgatás álló mezővárosban a kamara kocsisaként is szerencsét próbált. A főként nemesi és taxás telkeken élő mezővárosban jóval szabadabb élet várt rá, mint az cári uralom és jobbágyrendszer alatti Fehéroroszországban. Az orosz jobbágyi rendszer, az örökös jobbágyság, a Leibeigenschaft keleti változatának meglepően pontos meghatározását adja a viszonyokat személyesen is megtapasztalt kereskedő, akinek hivatása gyakorlásához elengedhetetlen feltétel a világlátás, országismeret, helyzetfelismerés: "azon országban a jobbágynak teste (!), marhája s mindene a földesuráé lévén, ahova a földesura parancsollya, oda kell a jobbágynak menni."

A jobbágy bosszújától rettegő, "securitását" féltő kereskedő és az új életre áhítozó szegény keleti örökös jobbágy egyenlőtlen küzdelmében a mezőváros tanácsa Pilta Konstantin illetve a földesúr pártjára állt, s így határozott "azért, hogy helytelen panasza lévén, Vaskovics Istvánt, minthogy örökös urától szökni akaró, s a felelőnek cautiója mellett levő külső országi jobbágy, fogadtassék meg, és pro securitate resignaltassék (=és a biztonság okán küldessék vissza) a felelőnek (=Piltának)."


3. A polgár

Miskolc, mint a céhes és céhen kívüli ipar legjelentősebb XVIII. századi észak-keletmagyarországi központja vonzotta a külföldi, cseh-morva, osztrák, német, lengyel illetve a magyarországi városokból érkezett jórészt németajkú iparűzőket, mestereket, legényeket. 1792. novemberében a város tömlöcében "már 5 hetektűl óta sanyargattatik" egy Lengyelországból "ideszármazott" tímárlegény, Gonsel Jakab, "mert gazdáját, Benkócz János tímármestert azon okon, hogy neki több pénzt, mint részeges zablódássa kívánná, adni nem akarván, már akkor részeg lévén, haján fogva hurcolni és káromkodással illetni bátorkodott". A tanács azonban tekintetbe vette, hogy részeg volt, és az is mentő körülménynek számított, hogy "ollyan nyelven, mellyet maga nem ért és nem tud, káromkodott", vagyis gazdáját és mesterét annak anyanyelvén szidalmazta, 40 pálcára büntették.[22]

A XVIII. század végén Miskolcra került lengyelek között Jakub Andrzy Kwasniewsky és felesége Ewa Rosina Ladissin nevét azok a miskolci tanácsi iratok őrizték meg, amelyek a város közjegyzői funkciót is ellátó magisztrátusa hitelesített.[23] Ezek mögött a kölcsönökről és tartozásokról készült kötelezvények mögött felsejlik egy újkori iparos vállalkozó, aki Miskolcon kívánta vállalkozását és egzisztenciáját megteremteni. Az iratokban miskolci polgárként (honestum civem Miskolcziensem) említik Kwasniewskyt, sőt egyik helyen agilis státuszban, ami arra utal, anyja (esetleg felesége?) nemesi származású lehetett. Feltűnő, hogy a kötelezvényeken aláírása mellett mindig szerepel feleségéé is, aki valószínűleg vagyonával ugyanúgy felelt férje vállalkozásáért, sőt része lehetett az iparűzésben is. A lengyel foglalkozását tekintve "festő" volt, így szerepel Miskolc 1783-as kémény- és pinceösszírásában is: Lengyel Festő, contribuens, Kandia utca felső végi.[24]

A festőmesterség a kékfestést takarja, a német nyelvű kötelezvényeken ferber néven szerepel. A kékfestés a textiliparban a falusi háziiparon túlmutató, műhelyt és felszerelést feltételező kézműipari ág volt, amely azonban kapcsolódott a háziiparhoz is, hiszen a kékfestők nemcsak a maguk beszerezte kartont festették és árulták végben, hanem kész ruhaneműt is festettek bérben, így Miskolcon is, ahol már a XVIII. század elején megjelennek a textilfestők. Falusi kötőket fest bérben egy festő Miskolcon 1777-ben is, amikor Hernádnémeti (Zemplén m.) bírája levelet ír Miskolc város tanácsához egy lopási ügyben. Almássy uraság ispánjának feleségétől ugyanis a miskolci szerdai hetipiacon több más között az alábbiakat lopták el: "egy akkor festőből kiváltott, s válcsággal edjütt nyolc márjásos kék kötő, melly is volt bekötve egy tobák színű viseltes kendőbe, ugyan 6 festőben lévő kötőknek jegyeivel edjütt".[25] Miskolcon az 1770-es években több kékfestő is működött, hiszen amikor a "Morvábúl való" Platsek Mátyást 1777-ben azzal vádolja meg Miskolc tanácsa, hogy bizonyos "számú festő pecséteket", vagyis kékfestő dúcokat lopott, azzal védekezik, találta azokat, s "a petsét mindöszve hat volt, és mindgyárt a Sámbék Tamás (=görög kereskedő) udvarában lakó festőnek vittem, de ismét azon festő... visszaadta, én ismét a Piatczon lakó festőnek vittem".[26] 1799-ben a miskolci Meszticzki Pál Kassára megy a "maga festő mesterségének gyakorlására és bővebbi kitanulása végett".[27] A textilfestés mestersége jelentős tőkeerőt igényelt, hiszen a műhely felszerelése mellett drága, külföldről hozott festékekre volt szükség. A XIX. század elején limitációt nyert miskolci festők elmondják, hogy "a mesterségekhez megkívántató külföldi szereket mindenkor a tavaszi és pesti vásárokon szerezvén meg". A limitáció szerint (1813) fehér virágú tarka vásznat, világoskék virágú tarka vásznat, "fájin" és közönséges sötétkék kötőt festettek.[28]

A széles mezővárosi és falusi piacra termelő mesterséget kívánta folytatni Jakab Kwasniewsky is, amikor 1780-ban Miskolcon megveszi a Petrányi-féle házat. Ehhez Christof Kramertől vesz fel 102 rhénes forint 2 krajcár kölcsönt kamatra (nebst Interesse) 4 évre, s az adósság fejében leköti neki a házat. A szerződést nemcsak aláírásával, hanem vörös viaszba nyomott gyűrűspecsétjével is érvényesíti a festőmester, amelyen az I. K. monogram mellett egy állatalak szerepel. Ugyanebben az évben adósa lesz az arnóti evangélikus egyháznak is, amelynek pénztárából 100 rhénes forintot vesz fel 8 %-os kamatra. Falk Löbl zsidó kereskedőnek és "társainak" (dem J. Falk Löbli und seinen Cameraden) már 1779-ben adós marad bizonyos festékek árában (für gewissen eingekaufte Farben) 148 forint 36 krajcárral, s üzleti kapcsolata továbbra is megmarad vele, hiszen 1782-ben már 234 forint 59 krajcárral tartozik neki két szerződés alapján. 1783-ban az ároktői főbíró előtt az Ároktőn lakó Jakus Péter kereskedőtől vesz fel 300 forintot két évre, akinek szintén "kötelezem elegendő fundusúl saját Kandiai utszában lévő házamot". 1783-ban Marcsek György praeceptortól vesz fel kölcsön 53 forintot mestersége folytatásához (in meiner Profession) 6 hónapra, melyből 1784-ig csak 36 forintot törlesztett.

A festő azonban nem tudta hitelezőit kielégíteni, így 1784-ben a város előtt eljárás indult ellene, hogy tartozásainak kiegyenlítésére házát végrehajtsák. A végrehajtók, az "exequens bírák" Kvaszneczky Jakab adósságát (Falk Lőblnek 242 forint 29 krajcár, a többi creditornak 541 forint) és a ház becsűjének költségeit összeadván 793 forint 58 krajcár végső adósságot állapítottak meg, a házat pedig (amely a Szinvának a fő utca mögötti másik oldalán állt) 810 forint 12 krajcárra becsülték. A házat a limitáció szerinti árban Graff János (német evangélikus) kalaposmester vette meg 1786-ban, aki az arnóti evangélikus egyháznak két részletben fizette meg a házat terhelő tartozást. A többi hitelező az iratok tanúsága szerint megegyezett egymással, erről Christoph Kramer (Cramer) nemesi gyűrűspecsétjével hitelesített tanúsítványt állított ki 1786-ban Miskolcon. Ebben igazolja, hogy mind ő, mind az ároktői Peter Jacob (itt mint chirurgus/orvos szerepel!) Falk Löbel zsidó kereskedő javára lemondanak a város malma melletti Kwasniewski-házba táblázott jogukról,[29] aki ezért Kramernek 1787-ig két részletben 60 rhénes forintot és 67 krajcárt fizet ki 6 %-os kamattal, Peter Jakobnak pedig 332 forint 20 krajcárt 4 % évi kamattal, felét 1789-ben, a felét 1792-ben. A betáblázott házat végül Falk Löbltől és az arnóti gyülekezettől váltotta meg Graff János.

A miskolci Falk Löbl, Kristof Kramer, Jakus/Jakab Péter ároktői kereskedő-orvos a kor kereskedelmének és hiteléletének ismert figurái Miskolcon és környékén. Falk Löbl 1783-ban nem messze Kwasniewski Kandia utcai házától, ugyancsak a Szinva mellett, a Malomszög utca két telkét bérli (Falk Sidó két házon), gyakran szerepel a miskolci tanács előtt adósai elleni követelésével. A miskolci házzal rendelkező Kristof Kramer kapcsolataira jellemző, hogy 1780-ban ő vállal kezességet Sermaul Péter kereskedőért is, aki a királyi kamara diósgyőri vashámorának termékeit árulja Miskolcon.[30]

A kalaposmester által megvásárolt nagy értékű kőházat azonban már 1790-ben javítani kellett. Graff János ezért kérelemmel fordul a tanácshoz: "Itt Miskoltz várossában, a Candia nevezető utcában, a nemes városnak malma hídjának a végiben Falk Ehrman kereskedőtűl mostanában bizonyos házat megvásárolván, mivel hogy ezen ház udvarának kőfalbúl álló kerítését az ott lefolyó Szinyva vize már egészlen lerontotta, és környékit és udvarának széleit is elmosta, szándékozok ezen udvart újjólag kőrűlkeríttetni, és a Szinyva áradásának ereje ellen keménnyebben, mint eddig kerítésemet és udvaramat megerőssíteni, mellyhez szűgségképen járul azon padlan vagy vízmosásnak is bécsinálása és kőfallal vagy más egyébb erős gáttal lejendő bérakása, melly a nevezett híd vége és az én udvaromnak szögi között a víz által kimosódott... Minthogy pedig a nemes város malma is ezen háznak szomszédjába esik, és ebbeli munka által ezen malomra is nem kevés haszon háramolhatna".[31]

A Szinva-parti ház egykori gazdájára, aki valószínűleg éppen a víz közelsége miatt választotta ki nagy vízigényű vállalkozásához ezt a telket, még emlékeznek az 1790-es években. Egy 1793-ban készült összeírásban úgy említik ezt a telket : "Lengyel f[undus]ból Török".[32]

* * *


A társadalmi rangjuk, vagyonuk tekintetében igencsak különböző miskolci lengyelek közül a jobbágy és polgár a várost lakóhelynek, megélhetésük helyszínének választotta ugyan, de a körülmények - az elszakíthatatlan jobbágyi kötelék illetve a vállalkozás pénzügyi kudarca - mindkettőjüket elűzték innen, míg az átutazó nemes, aki csak állomásnak, pihenőnek szánta miskolci tartózkodását, örökre itt maradt. A fennmaradt iratok alapján sorsuk, életük Miskolchoz fűződő szakaszában jóval nagyobb szerepet vitt társadalmi, jogi, vagyoni státuszuk, mint nemzetiségük, itteni "karrierjüket", recepciójukat sokkal inkább nemesi, jobbágyi, polgári jogállásuk határozta meg, mintsem "lengyelségük", idegen voltuk.

Poles in Miskolc at the End of the Eighteenth Century

-- Summary --

During the seventeenth century the population of Miskolc was primarily composed of Magyars. The Slavs, locally known as the "tót," were the only significant group whose mother tongue was not Hungarian. The Slavs lived in one of the cotter streets of the town and worked mostly as wage laborers on the lands and vineyards of Miskolc's peasant-burghers. During the eighteenth century when the town became a royal possession and was placed under the authority of the treasury, there was considerable German, Czech, Moravian and Ruthenian immigration to Miskolc. The settlers in this wave came in order to work as artisans, craftsmen and traders in the town. Poles did not constitute a significant group during the eighteenth century but some documentation of their presence have been preserved in the town's archives. These records include information representing three different social layers: nobles, townsmen and peasants. The nobleman Laurentius Rilszky moved from the vicinity of Cracow [Wielkoliczka] to Hungary and probably wanted to continue his travels but died in Miskolc. When he felt that the end was approaching, Rilszky obtained a small room at the Minorite Convent in Miskolc, which had been founded in 1730. He died there on 29 September 1792 and was buried in the crypt of the friary church. The inventory of his possessions included the kind of splendid Rococo clothes typically worn by Polish aristocrats of that time.

The Polish peasant was a tenant from the Belarus region of Greater Poland. Probably at the behest of his lord he had escorted a Greek merchant on a business trip around Belarus and eventually to Miskolc. The peasant appears to have decided that he liked the more liberal atmosphere and social relations of Miskolc and wanted to settle there, but the Greek merchant sent him back to his lord, who "owned him."

Jakub Anderzy Kwasniewsky and his wife Ewa Rossina Ladissin were burghers and came to Miskolc on business. Buying a house, he set up a blue-dying venture on the banks of the Szinva stream. Blue-dying had been a popular enterprize, as not just people from the town but many peasants from the surrounding villages brought their cloth to be dyed at Miskolc. But the Polish dyer borrowed extensively from the local merchants, but when he was unable to cover his debts his house was seized and sold to satisfy his creditors. Thus, he was forced to leave Miskolc. These Polish visitors were not treated as aliens in Miskolc but in a manner befitting their social status.


Polacy w Miskolcu na końcu XVIII wieku

- Resume -

W średniowiczu i we wezesnej nowozytnooeci ludnooeć Miskolcu była węgierska, tylko Słowanie ("Słowacy") żyli przy jednej z ulic dla chłopów bezrolnych, którzy wykonali pracę najemną na ziemiach, ale szczególnie w winnicach zamożnych mieszczan pańszczyźnianych i szlachciców miasta. W XVIII wieku, kiedy miasto znowu znalazło się we własnooeci królewskiej, w zarządzaniu kameralnym, w Miskolcu osiedliło się wielu Niemców, Czechów, Morawian, Słowaków, Rusinów, celem - w nie ostatnim rzędzie - trudnienia sięe rzemiosłem oraz handlem. Nie było zbyt wielu Polaków, którzy by osiedlili się w Miskolcu, ale archivum miasta zachowało kilka akt z końca XVIII wieku, w których jest mowa o Polakach Miskolcu, którzy reprezentują trzy najwazniejsze warstwy społeczeństwa późnofeudalnego: jeden z nich to sclachcic, drugi chłop pańszczyźniany, a trzeci mieszczanin. Szlachcic to laurentius Rilszky, który przybył do Miskolcu z okolic Krakowy (Wielkoliczka), i prawdopodobnie miał zamiar ioeć dalej, ale zmarł podezas jego pobytu w Miskolcu. Kiedly poczuł, iż jego dni są już policzone, otrzymał pokoik w klasztorze Minoritów, założonym w latach 1730. On tam zmarł 29-ego wrzeoenia 1792 roku i został pochowany w krypcie barokowego kooecioła klasztoru. W jego inwentarzu spadkowym znajdują się zarówno wybitny zespół rokokowegu stroju bogatego magnata jak i charakterystyczne częoeci ubrania polskiego szlachcica, więc jego akty są ważnym żródłem ówezesnej historii kultury.

Chłop pańszczyźniany, István Vaskevics znalazł się z jego ojczyzny, z Wielkopolski-Białorusi w Miskolcu w ten sposób, iż od jego pana aż do Miskolcu odprowadził - przez Warszawę - pewnego, tutejszego greckiego handlowca, który prawdopodobnie był na Białorusi celem handlu. Ten chłop pańszczyźniany zamierzał osiedlić się w Miskolcu, ponieważ warunki społeczne na Węgrzech były wolniejsze, niż w swoim kraju, ale ten grecki handlowiec - przy pomocy rady miejskej - wysłał go z powrotem do swego pana, ponieważ on jest "jego własnością". Mieszczanin, Jakub Andrzej Kwasniewsky i jego żona, Ewa Rosina Ladissin przybyli do Miskolcu celem robienia pewnwgo przedsięwzięcia. Kupili tu dom i otworzyli pracownię farbiarską na nabrzeżu miejskiego potoku, Szinva. Farbowanie na niebiesko było jednym z najbardziej dochodowych przedsięwzięć tamtego okresu, ponieważ to zaspokoiło nie tylko potrzeby miasta, ale ludzie ze wsi otoczających Miskolc, ze swoich chłopskich gospodarstw również przynosili tu swoje płótna celem farbowania. Ten polski farbiarz bral dosyć dużo pożyczek od najbardziej znanych w owym okresie miejscowych wiezycieli, ale niestety nie był w stanie zapłacić je z powrotem, więc jego dom został zlicytowany i musił opuoecić miasto.

Ci trzej Polacy, znajdujący się w Miskolcu byli przyjeci w mieoecie nie jako obcokrajowcy, lecz zgodnie z ich stanem społecznym, ich tutejszy los był zdeterminowany właoenie przez ten fakt.

Jegyzetek

[1] Gyulai Éva: Helyek és helyszínek egy kora újkori mezővárosban. Miskolc topográfiája a 16-17. században. In: Dobrossy István (szerk.): Levéltári Évkönyv VIII. Miskolc, 1997. 59-120. p.; 65-70. p.

[2] "104 Graeci ritus animalibus in oppido Miskolcz et quidem majori ex parte in extremitatibus oppidi plateis quippe Tót-utza, Tetem-vár vocitatis ab ecclesia Mindszentiensi in altera oppidi extremitate situat multum remotis." MOL E 153 (= Acta Paulinorum) C 38 6. cs. 26. Miklósi Ferenc egri alesperes és miskolci plébános jelentése Bacsinszky András munkácsi püspök küldöttségének. (1772)

[3] 1609-ben egy Borsod vármegye előtti idézésben két nemes között a per tárgya egy szolga elfogása, akinek mindkét neve (Hajdú-Tót) társadalmi státuszára utal: "Nobilis Johannes Czikó contra nobilem Demetrium Zabary ratione captivationis cujusdam servitoris sui Hajdú Gyurka alias Tóth Gyurka vocati." Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z.m.Lt.) IV. 501/a. (= Borsod vármegye levéltára, Közgyűlési jegyzőkönyvek.) 3. köt. 824. p.

[4] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 501/a. 13. köt. 505-506. p.

[5] Az 1746-os Canonica visitatio szerint "Mindszent anyaegyházban Miskolc mezővárosban különböző vallású, magyar, szlovák és német nyelven beszélő nép él, túlsúlyban van a magyar". Főegyházmegyei Levéltár, Eger (továbbiakban: FLE.) AN (= Archivum Novum) VII. Canonica visitatiok. Comitatus Borsod 1746. 3412.

[6] Leveles Erzsébet: A 800 éves Miskolc 1000-től 1878-ig. In: Dr. Halmay Béla-Leszih Andor: Miskolc. Bp., 1929. (Magyar Városok Monográfiája) 11-126. p.; 107. p.

[7] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. (= Miskolc város levéltára, Tanácsi iratok) V. 992.

[8] A minoritáknál már 1769-ben volt szlovák (tót) szerzetes, sőt szentbeszédet is tartottak szlovákul Miskolc Canonica visitatioja szerint: "A hallgatóság gyakrabban látogatja a tisztelendő minorita atyákat, ahol egyenlőképpen van mindig magyar és szlovák nyelvű szentbeszéd a Boldogságos Szűz Mária és a szent apostolok ünnepein. Minden hónap első vasárnapján délután két órakor német nyelvű is." FLE. AN VII. Canonica visitatiok. Districtus superior Borsodiensis 1767-69. 3418

[9] 2 dukátos arany

[10] 3 dukátos arany

[11] helyesen: "souvereign d'or vagy sovrano", az osztrák tartományok számára vert aranypénz. Köszönettel tartozom Szekeres Árpádnak a pénzek azonosításában nyújtott segítségéért.

[12] Megay Géza: A miskolci Avasi templom 1941. évi ásatása. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve IX. Miskolc, 1970. (továbbiakban: Megay, 1970.) 132. p. ill. XIV. tábla 1. kép.

[13] A Szepessyek halotti viseletéhez vö: Megay, 1970.; Bakó Ádámné: Az Avasi templom 1941. évi ásatása során előkerült viseletek. In: Dobrossy István (szerk.): A miskolci Avas. Miskolc, 1993. 157-176. p.; Gyulai Éva: Négyesi Szepessy János (1746) és Zsigmond (1768) halotti zászlaja a Herman Ottó Múzeum Történeti Gyűjteményében. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXV-XXXVI. Miskolc, 1997.

[14] Szabó Péter: A végtisztesség. Bp., 1989. 109-113. p.

[15] FLE AN VII. Canonica visitatiok. Districtus superior Borsodiensis 1767-69. 3418

[16] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. XV. 51.

[17] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. VII. 81.

[18] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/a. (= Miskolc város levéltára, Miskolc város tanácsülési jegyzőkönyvei) 18. köt. 306. p.

[19] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. IX. 774.

[20] "Constantinus Pilta, annorum circiter 28. Quaestor hospes, natione Macedo, religionis Graeci ritus non unitorum. Staturae parvae corporis ad eam proportionati, capitis in medio prominentioris, faciei obrotundae et subnigro-rubicundae, nasi mediocris, oculorum subflavo-nigrorum, frontis parvae, crinium et superciliorum nigrorum, mystacum subrubrarum. Immobilia nulla tenet. Cum mercibus Morvaiensibus, non nunquam etiam cum vinis quaestum exercet. Se in Turciam nunquam rediturum declarat, an tamen in ditionibus caesareo-regiis, aut aliis vicinis sit fixe mansurus, in praesens se se determinare nescit. Anno 1755 ex Imperio Ottomanico cum quodam Macedone in Polonia quaestum exercente, Adamo Nagy per passum Zemlin (ubi dictus Adamus nagy litteras pro omnibus cum eodem venientibus accepit) Miskoltzinum venit. De duratione, exspiratione aut ademptione litterarum indultus Turcici nihil scit. Levatas autem in Zemlin litteras praedictum Adamum Nagy secum acceptas se refert. Hinc quoque ad productionem characs schaedae aeque sex mensium terminus assignatus est." B.-A.-Z.m.Lt. IV. 501/b (= Borsod vármegye levéltára, Acta Politica) XI. I. 67. (Conscriptio Graecorum 1770)

[21] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. IV. 550.

[22] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/a. 18. köt. 298-299. p.

[23] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. XIII. 295-296., XIII. 344. A Kwasniewskire vonatkozó iratok jelzeteire a továbbiakban nem hivatkozunk külön.

[24] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. Összeírások 31. (1783)

[25] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. XV. 89.

[26] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. XV. 89.

[27] Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata. I-V. köt. Miskolcz, 1886-1911. (továbbiakban, Szendrei, 1886-1911.) IV. köt. 650. p.

[28] Szendrei, 1886-1911. IV. köt. 651. p.

[29] "...wir unser Recht, so wie auf das ferber Quasniehskischen Haus ohnweit der Stadtmühlen, wegen darauf gelihen gehabten geldes, an dem Handels-Juden Falk Löbel völlig abgetritten..."

[30] Szendrei, 1886-1911. II. köt. 586-589. p.

[31] B.-A.-Z.m.Lt. IV. 1501/b. V. 782.

[32] Marjalaki Kiss Lajos: Történeti tanulmányok. Miskolc, 1987. (Miskolci Várostörténeti Közlemények I.) 193. p.

Fazekas Cs.: Szektaügy TARTALOM Kozári L.: Gyöngyös