| Faragó T.: Városmonográfia | TARTALOM | Tanszékek és oktatók |
Ö. Kovács József
Jól megfigyelhetően a
társadalomtörténetírásban is
hullámokban jutnak el hozzánk az újnak nevezett
megközelítési módszerek és irányzatok.
A történetírás ezen szakága sok
elméleti vitát váltott ki, melynek egyik oka talán
az lehet, hogy a "társadalomtörténet" valóban egy
elvonatkoztatás, elméleti rekonstrukció eredménye.
Magyarországon, most eltekintve a nyilvánvaló
előzményektől, mintegy tíz éve,
elsősorban a Hajnal István Kör -
Társadalomtörténeti Egyesületbe
tömörülők kezdték el magukat egyre tudatosabban
társadalomtörténésznek vallani, bár sokan
jobbára ösztönösen vizsgál(t)unk
társadalomtörténetinek vélt forrásokat. Hogy
miért alakult ez így? Részletesebb
válaszadási kísérlet nélkül
röviden az utóbbi évtizedekre és a jelenünkre
utalnék, még pontosabban regionális
elhelyezkedésünkre, az intézményesült
lemaradásra, amely a legszembetűnőbb, ha a
külföldi könyvek beszerzési nehézségeit
nézzük. Egyszerűen tehát azt gondolom, hogy
"rendszerünk" hatása érezhető a munkáinkon is.
Ezek azonban nem minden esetben jelentenek önmagukban is
hátrányt, különösen, ha a jól
megfogalmazott kérdések alapján elvégzett
forrásvizsgálatokra gondolunk. Persze Magyarországon
még igazából nem léteznek
társadalomtörténeti iskolák és
irányzatok. Mindezek kialakulása mindig is konkrét
személyekhez, részben intézményekhez és nem
kevésbé piaci, kiadói érdekekhez
kötődnek. E folyamatot jól meg lehet figyelni
Észak-Amerikában és Nyugat-Európában,
ezért is foglalkozom most ezzel.
Mostani célom az, hogy az általam is egy
gyűjtőnév - társadalomtörténet -
alá vont művek alapján adalékokat nyújtsak e
kutatói irányzat jobb megismeréséhez.
Hangsúlyozni szeretném, hogy nem egy lezárt
historiográfiai kutatásról van itt szó, hanem egy
egészen konkrét téma (Egyéni és
kollektív életpályák, mobilitás
Közép-Európában a XIX-XX. században)
szakirodalmi feldolgozása közben készített
széljegyzetek összegzéséről.
Mindenekelőtt a német történetírással
foglalkozom, s ehhez képest utalok olykor a francia és az angol
jellemzőkre.
A történetírásban is folyton törekednek a
megújulásra, amely igyekezetet a gyakori
névváltoztatások (lásd "új
történet") is mutatnak. A XX. századi külföldi
történetírás valódi
sokszínűséget jelent. Szinte szimbolikusnak is
tekinthető, hogy a szociológia atyjai közé sorolt
Emile Durkheim (1917) és Max Weber (1920) halála
után hogyan fordult el a következő nemzedék a
múlttól, a hagyományos történetkutatói
gyakorlattól. S azt is érdemes megjegyezni, hogy Weber
magát inkább politikai közgazdásznak vagy
összehasonlító történésznek tekintette,
akinek a nevével szinte minden, főként német
társadalomtörténeti munka bevezetőjében
találkozhatunk. Hatását az is jelzi, hogy a
tradicionális és modern fogalmak
szembeállításával írható le az
ún. "New History" több jellemzője. A
tradicionális történetírással
ellentétben ezen új szemléletnek első
sajátossága az, hogy a politika világa mellett, sőt
helyette, minden más emberi tevékenységgel foglalkozik.
Másrészt az eseménytörténeti
elbeszélést mellőzve, a struktúrák
elemzése került a figyelem középpontjába. S itt
kell utalni példaként Fernand Braudel munkáira is,
s egyáltalán Franciaországra, ahol az "új
történet" követelményeit leginkább
hangsúlyozták. További sajátosságként
a korábbival szemben alkalmazott "alulról" való
történeti rekonstrukciót, valamint a források
körének a kiszélesítését, még
pontosabban a szinte minden, múltat idéző emléket
forrásnak tekintő módszertani álláspontot
kell megemlíteni. Ugyanígy újnak lehet
nyilvánítani a sokféle kérdésfeltevés
és megközelítés jogosultságát.[1]
Az előzményekről
A társadalomtörténetírás gyökerei a
múlt század végéig nyúlnak. A XIX.
század történeti felfogását
meghatározó Leopold von Ranke módszerét
kritizáló, majd mindinkább attól elszakadni
óhajtó német történészek
pályáját alapvetően még a
Lamprecht-vita következményei határozták meg.
A historizmus és követői, mint például Ranke -
de ugyanígy Hegel - számára az állam volt mindig is
a történelem középpontjában. Ezekben a
leírásokban az állam mintegy individuum jelent meg. A
klasszikus historizmus a történetírás két
ágából (egy tanultból és egy
irodalmiból) alakult ki és vált
szaktudománnyá. Bár a XIX. század
legjelentősebb német nyelvű
történetírói - Ranke, Burckhardt, Gervinus,
Droysen, Treitschke és Mommsen - mint szépírók
egy széles olvasóközönség számára
írtak. Már csak ezért is kaphatott Mommsen 1902-ben
irodalmi Nobel-díjat.[2] A historizmus
kifejezésnek egyébként többféle
jelentése volt. Először a romantika idején a
naturizmus ellentéteként használták,
főként azért, hogy az emberek által
alakított történelmet a természettől ily
módon is elválasszák. A XIX. század
későbbi korszakaiban a fogalmat
különbözőképpen értelmezték.
Egyrészt mint világszemléletet tekintették,
miszerint a valóság csak történeti
fejlődésében érthető meg, és
ezért minden emberrel foglalkozó tudománynak a
történelemből kell kiindulnia, másrészt
módszert értettek alatta.
A némettel szemben a francia tudományos világban
igyekeztek elválasztani az irodalmat és a
történetírást. Bár Iggers szerint az
utóbbi kevésbé volt tudományos, mégis hatott
és meghatározó volt a német minta, hiszen
Észak-Amerikában és Franciaországban az 1870-es
évektől a szakma professzionalizálódása
gyorsan haladt előre. A francia egyetemi rendszer
újjászervezése is sok tekintetben a német utat
követte. Paradox módon, a mintát adó
Németországban - az amerikai és a francia
fejlődéssel, az oktatás és a kutatás
előrehaladó intézményesülésével
és specializálódásával szemben - a politikai
történetírás hatására fokozatosan
lazult a tudomány és a képzés kapcsolata.[3] A klasszikus historizmus
válságát rendszerint Karl Lamprecht 1891-ben
megjelent "Deutsche Geschichte" kötetének
megállapításaihoz kötik. A szerző
alapvetően két tradicionális elemet kritizált: az
állam központi szerepét a történeti
ábrázolásokban, másrészt a személyre
koncentrált elbeszélést. A pontatlanságokat
tartalmazó és a homályos jelentésű
néplélekre is hivatkozó Lamprecht elleni kampány
eredményeként a vita névadója
elszigetelődött. Németországban a szakmai
megújulás még inkább elhalasztódott.
Ugyanakkor az USA-ban megnőtt az igény az "új
történetre", amely egy demokratikus társadalom
számára megfelelő történetkutatói
irányt jelölt meg. A történeti
ábrázolás új szemléletű és
interdiszciplináris megfogalmazására 1904-ben a St.
Louis-i világkiállítás idején került
sor, ahol például Frederick Jackson Turner és James
Harvey Robinson, a "New History" későbbi jeles
képviselői is ott voltak Karl Lamprechttel együtt.
Számukra az új irányzat azt jelentette, hogy a
történeti kutatásba minden emberi tevékenység,
valamint az antropológia, a közgazdaság, a
pszichológia, a szociológia módszerei is
bevonhatók.
Az ezt követő időszak irányzatait valóban
nehéz megkülönböztetni és
kategóriákba sorolni. Négy jelentőset lehet
kiemelni: egy hagyományos módszerrel dolgozó
szövegkritikait; egy történeti szociológiába
átalakulót; a második világháború
után kifejlődő, kvantitatív,
elméletorientáltat; végül a francia "Annales"
iskoláját, amely az adott kereteket radikálisan
szétfeszítette.[4] Az
utóbbi irányzat két kiemelkedő alakja, az 1920-as
években a strasbourgi egyetemen oktató Marc Bloch és
Lucien Febvre volt.
Németországban a társadalomtörténet az
első indíttatást a nemzetgazdászok fiatalabb
iskolájának (Jüngere Schule der
Nationalökonomie) legjelentősebb
képviselőjétől Gustav von
Schmollertól nyerte. A Lamprecht-vitában
közvetítőként résztvevő Otto
Hintze mellett sokkal fontosabb természetesen Max Weber
hatása. Bár a gyökereket kutatva említésre
méltó az is, hogy egyikőjük számára sem
volt a történelem és a szociológia közötti
távolság akkora, mint a historizmus művelői
körében. Max Weber műveiben két alapvető elem
található, amelyek mind a historizmusban, mind pedig a klasszikus
marxizmusban fellelhetők: egyrészt a nyugati
fejlődés koherenciája, másrészt hogy ezzel a
világgal való foglalkozás lehetséges és
intellektuálisan értelmes tevékenység.[5] A kulturális szféráknak
közismerten nagyobb szerepet tulajdonító weberi mű
valójában a második világháború
után hatott a kifejlődő
társadalomtörténetre.[6] A
német alapítókhoz tartozik még Hans Rosenberg
és Werner Conze. A gazdaság- és
társadalomtörténet nemzetközileg is első
folyóiratát (Zeitschrift für Sozial- und
Wirtschaftsgeschichte) 1893-ban bécsi tudósok
alapították, bár 10 éves működés
után a kiadói támogatás hiánya miatt
vállalkozásuk kudarcba fulladt. A máig jól ismert
Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte-t 1903-ban
a német Georg von Below indította útjára.[7] Valójában persze ezen
sorozatokban az alkotmány- és
közigazgatástörténet volt a középpontban. A
helyzetet jól példázza az is, hogy a
gazdaságtörténet egyetemi
intézményesítésére 1911-ben a kölni
kereskedelmi főiskolán került sor, de nem a
történeti szeminárium keretei között, hanem az
államtudományi karon.[8]
Hogy mindezek után mit nevezhetünk
társadalomtörténetnek? Természetesen erre a
kérdésre is többféle választ
találhatunk a szakirodalomban. Rendszerint egy negatív
meghatározással kezdődik a fogalmi
körülírás: minden ide tartozik, ami távol van a
hagyományos politikatörténettől, bár a
politikával, mint társadalmi rendszerrel
társadalomtörténészek is foglalkoznak. A "politikai
társadalomtörténet" egy olyan variáns lenne, amely
mindenekelőtt a politikai struktúrák, folyamatok,
döntések társadalmi és gazdasági
feltételeit és következményeit vizsgálja.
A társadalomtörténet tehát mindenekelőtt
bizonyos társadalmi csoportok helyzetét kutatja. S inkább
foglalkozik a társadalommal, mint az állammal, s inkább a
csoportokkal, fejlődéssel, struktúrákkal, mint az
eseményekkel.[9] Magát a
társadalom fogalmát illetően két
konkuráló elképzelést tart számon a
historiográfia: a rétegét és az
osztályét. Az utóbbira vonatkozóan
mindenekelőtt Karl Marxra és Max Weberre kell gondolni. A
rétegfogalmát használók rendszerint a
jövedelmi- és vagyoni viszonyok alapján úgymond a
társadalmi helyzetek hierarchiájába sorolják a
társadalmakat, felülről lefelé.[10] A társadalmi rétegződés
és társadalmi struktúra (alap, felső szerkezet)
mint metaforák egyébként a
geológiából és az
építészetből származnak. A társadalmi
struktúra modelljével kapcsolatban - az eredeti, csupán
néhány soros utalás ellenére - rendszerint Karl
Marxot szokás idézni, aki számára az osztály
egy társadalmi csoport, amelynek fő funkciója a
termelési folyamatban van. A marxi értelmezés és a
Max Weber nevéhez kötődő státuscsoport (a
tradicionális európai három rendre utalva) alapján
Peter Burke kiemeli, hogy a két szerző közti "vita"
azért is nehéz, mert az egyenlőtlenségről
gondolkodva különböző kérdéseket igyekeztek
megválaszolni. Eszerint Marx különösképpen
középpontba állította a konfliktust, míg Weber
elsősorban az értékeket és az
életstílusokat kutatta.[11]
További részletezés nélkül számunkra
talán most elég azt rögzíteni, hogy a modern
társadalomtörténetek elméleteket és
koncepciókat kölcsönöztek más
tudományszakoktól, s ez alapvető
különbség a XIX. századhoz képest. A
szociológiától átvették
például a funkcionális rendszerelméletet, a
társadalmi átalakulás vagy modernizációs
elméletet; a politikai közgazdaságtantól
például az osztály, a piac, a kapitalizmus, az
imperializmus, a kommunikáció, az integráció, vagy
a játékelméleteket.[12]
Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a
társadalomtörténetnek saját
ábrázolásmódja van, amely szabály szerint
nem az elbeszélés, hanem egy témának kimondottan
problémacentrikus elemzése. Mindezt
körülhatárolt fogalmakkal, módszerekkel végzi,
lépésről lépésre igazolva vagy
cáfolva az elméletet. Mindez nem jelent
szükségszerűen kvantitatív rekonstrukciót.
A német társadalomtörténetírás a
második világháború után
különböző tradíciók, irányzatok,
kezdeményezések alapján alakult ki. Egyrészt meg
kell itt említeni az egykori
népiségtörténetből
(Volkstumsgeschichte) kifejlődő
struktúratörténetet (Otto Brunner) és a
történeti rétegződés vizsgálatokat
(Eric Maschke). A történeti demográfia viszont nagyon
nehezen küzdötte le "barna múltját". Arthur Imhof
vezetésével később képes lett arra, hogy
a francia és a skandináv kutatási színvonalhoz
csatlakozzon. Jórészt ezen okok miatt is
állítható, hogy a "hosszú XIX. század" a
historizmust illetően eltartott az NSZK-ban az 1960-as évekig,
hiszen addig a társadalomtörténet igen marginális
helyzetben volt. Az egyetemi reform és ezen időszak
közismert ideológiai változásai végül
olyan eredményeket hoztak, amelyek 1975-ben saját
folyóirat (Geschichte und Gesellschaft) és
kiadványsorozatok (Kritische Studien, Neue Historische Kleine
Vandenhoeck-Reihe) elindítását jelentették,
miközben egyre intenzívebbé vált a külföldi
kollégákkal való kapcsolat.[13]
Az utóbbi évtizedekről
A magyar olvasó könnyen eltévedhet a német
társadalomtörténet fogalmi rengetegében, hiszen
magyarul rendszerint egy, az előbbi szóval illetjük ezt a
szakirányt. A németben általában a
következő, ehhez kötődő kifejezéseket
találjuk: "Wirtschafts- und Sozialgeschichte" (gazdaság-
és társadalomtörténet),
"Gesellschaftsgeschichte" (társadalomtörténet),
valamint a jóval átfogóbb "historische
Sozialwissenschaft" (történeti
társadalomtudomány). A fogalmak szó szerinti
fordítása zavaró lehet, érdemesebb a tartalmi
különbözőségekre utalni. Legalábbis az
egyes kutatói táborokhoz tartozók szerint
határozottan másról és másként
kutatnak. A fogalmi meghatározás tehát nehéz,
arról nem is szólva, hogy folyton megjelennek a helyi és
regionális variánsok.[14] Az
egyik legismertebb német történész, Jürgen
Kocka szerint a társadalomtörténet tárgya a
társadalmi struktúrák, folyamatok és
társadalmi cselekvések rekonstruálása.[15] Azonban a csoportok, rétegek,
osztályok, valamint a kapcsolataik és konfliktusaik
úgymond beleütköznek a társadalmi komplexitásba,
és egyáltalán az össztörténetbe. Egyesek
az ellentmondást a mi társadalomtörténet
kifejezésünknek közel megfelelő, kettős fogalmi
jelöléssel oldották fel: egyrészt a
"Sozialgeschichte" mint résztudomány,
másrészt mint szemléletmód
(Betrachtungsweise) az össztörténetet illetően
jelenik meg.
A "Wirtschafts- und Sozialgeschichte" továbbfejlesztése
alapvetően szemléletváltást igényelt
és mindenekelőtt szembenézést a náci
múlttal. A viták középpontjában, itt most nem
beszélve a későbbi ún.
történészvitáról (Historikerstreit), a
"historische Sozialwissenschaft" programja és kutatási
gyakorlata volt. A paradigmaváltást hangsúlyozó
irányzat képviselői egyre határozottabban
hivatkoztak a történelemre vonatkozó
elméletalkotási szükségességre. Az
említett folyóiratot (Geschichte und Gesellschaft. Zeitschrift
für Historische Sozialwissenschaft) és az irányzatot
egyértelműen Hans-Ulrich Wehler reprezentálja a
legjobban. Az elméleti vitákat, a szokásos
kiindulópontoktól (fogalomtörténet, a tudomány
jellemzői, objektivitás és narráció)
eltérően, ők nagyrészt egységes
szándékkal kötötték össze a
társadalomtudományok (szociológia,
politikatudomány, közgazdaságtan) elméleteit
és kérdésfelvetéseit, módszereit a
történettudománnyal. Ez utóbbi tárgyát
már nem a személyek cselekedeteinek és az egyedi
események leírásában látták, hanem az
"egyének fölötti" gazdasági, társadalmi
és politikai szerkezetek, s egyáltalán a hosszú
távú folyamatok és tipikusnak vélt csoport- ,
réteg- és osztályhelyzetek
ábrázolását tartották fontosnak. Ezeket
egyéni társadalmi és
cselekvésmeghatározó tényezőknek
tekintették. Mások ezért is kritizálhatták
joggal a "historische Sozialwissenschaft" módszereit,
mondván, hogy az individualizált, hermeneutikai
megértésre hagyatkozó módszer tőlük
idegen maradt.[16]
A hosszú távú kutatásokban a gazdasági,
társadalmi- és belpolitikai feltételeket is
vizsgálták. Ezért szükségszerűen
vetődött fel a kérdés: miképpen vált
lehetségessé - ellentétben a nyugat-európai
és észak-amerikai fejlődéssel-, hogy egy magasan
iparosodott ország útja, parlamentáris-demokratikus
alkotmánnyal végül egy diktatúrába torkollott?
Az így megfogalmazott ún. német különút
(Sonderweg) problematikája címszavakban a
következőket jelenti: egy sikeres polgári forradalom
hiánya; az elkésett nemzetállam létrejötte;
erős tekintélyállam gyenge
parlamentáris-demokratikus intézményekkel; a politikai
kultúra antiliberális és antipluralista jellege; az
iparosodás és polgárosodás előtti
mentalitások , életformák és
struktúrák túlélése, amit a
hagyományos elitek (nemesek, agrárius csoportok, tiszti
testületek, magasabb beosztású hivatalnokok) további
befolyásos hatalma is jellemzett.[17] A
"Gesellschaftsgeschichte" fogalma Hans-Ulrich Wehler szerint is
egy harci jelszó, tehát egyáltalán nem egy semleges
kifejezés. Igazából nem újdonságról
van szó, hiszen a XIX. század óta
használják. Az ezzel kapcsolatos vita nem az NSZK-ban
kezdődött, hanem Angliában és
Franciaországban. A nyugat-német diskurzusban is az ipari
forradalomban találták meg az egyetemes történeti
határt. Wehler szerint a Gesellschaftsgeschichte-t művelők
sorában az 1820-as évekig lehet visszamenni. Ezen szellemi
örökség kulcsfigurái voltak: Hegel, a baloldali
hegeliánus Marx, és a jobboldali hegeliánus
Lorenz von Stein.[18]
Wehlerék kiindulópontja többek között az
volt, hogy a modern társadalom (societas civilis sine imperio)
mint viszonylag önállósult egység, a
tradicionális, politikailag átstrukturált és
kulturálisan átformált régi európai
társadalomból alakult ki. A függetlenedő
"társadalmat" - Hegel nyomán - a szükségletek
rendszerének, az állam és az egyén
közötti szférának tekinthetjük, amely a politikai
rendszerrel szemben olyan messzemenő autonómiát ért
el, hogy az állam és a társadalom
metaforájává válhattak. Ez a területuralmi
intézményállam (Anstaltstaat) és a
felemelkedő "gazdasági társadalom"
(Wirtschaftsgesellschaft)
megkülönböztetését is jelentette.
Absztrakciós módon ebből vezethető le a
modernizálódás folyamata is: a mindinkább
függetlenedő társadalomban lezajló gazdasági
és társadalmi felhajtóerők dinamikája
révén. Wehler úgy ítéli meg, hogy a
fenti elmélet képviselői tisztában voltak azzal,
hogy a történelemkép ilyen "totális"
ábrázolása lehetetlen, ezért a
népesség- és gazdasági növekedést,
valamint társadalmi változást
állították a vizsgálatok
középpontjába, bár szándékuk szerint
nyitottak óhajtottak maradni a mentalitás, a mindennapok
történelme felé is. Majd mint látni fogjuk, ezen
elvárásnak feleltek meg a legkevésbé.
Hans-Ulrich Wehler alaptézise a következő: ha
elfogadjuk, hogy a társadalmat az uralom, a munka és a
kultúra (Herrschaft, Arbeit, Kultur) egyenrangú
triásza konstruálja, akkor a "Gesellschaftsgeschichte"
mint paradigma értelmezhető. Egyrészt szerinte ez a
koncepció alkalmas az összehasonlításra,
másrészt nem csupán az elmúlt 200 évet lehet
ez alapján a kutatásba bevonni, hanem jóval nagyobb
időszakokat.[19] Fejtegetéseiben
folyton találkozhatunk a társadalmi egyenlőtlenség
(soziale Ungleichheit) fogalmával, ami egyik szellemi
elődjének Max Webernek az írásaiban is
gyakran előfordult. Rá és olykor Jürgen
Habermasra támaszkodva írja le Wehler a
triászelméletét, megjegyezve, hogy Weber mennyire hajlamos
volt az uralom, mint jóval dominánsabb tényező
hangsúlyozására.[20]
Georg Iggers a "historische Sozialwissenschaft"-irányzatot
általában jellemezve jut arra a következtetésre,
miszerint Wehler Marxot Weber szemével olvassa, és
a német különút, tragédia okát a
befejezetlen modernizálódásban látja.
Érdemes még arra is utalni, hogy ez az
intézményesült kutatási-oktatási
(mindenekelőtt a bielefeldi egyetemen) csoport mennyiben
különbözik vizsgálódási
tárgyában és kérdésfelvetéseiben az
észak-amerikai "Social Science History"-tól vagy a francia
"Annales"-tól. Így például az
utóbbival szemben a súlypont nem az iparosodás
előtti, hosszú távú folyamatokra esik, hanem a
gyorsabb lefutású iparosodott társadalmak idejére.
Továbbá a német irányzat esetében a
társadalmi és politikai struktúrák és
folyamatok között szorosabb kapcsolat van. Ugyanígy
kevésbé alkalmazzák a kvantitatív
módszereket, legalábbis nem olyan intenzíven, mint az
amerikai "New Social History" vagy a francia "histoire
sérielle" művelői.[21]
Tudományfelfogásbeli különbségek is
felfedezhetők: a németek egy társadalmat inkább
értékei és életérzései alapján
igyekeznek leírni. Nyilvánvalóan félrevezető
is lehet ezen megállapítások
abszolutizálása. A fenti karakterisztikus jegyek
felsorolása szükségszerűen
általánosításokon alapul, és
esetenként túlzottan megmerevíthetik az
irányzatokról kialakuló képünket. Az
általam használt művek is absztrakciók
révén sorolnak egymáshoz személyeket és
módszereket, akik jóllehet a valóságban
másként is kapcsolódnak egymáshoz. E
kockázattal együtt vállalkoztam egy rövid
jellemzésre, hiszen egy igen nagy hatású
történészkörről van szó, így
például elég csak a polgárságra
vonatkozó publikációs sorozatra utalni. Iggers
szerint jól kimutatható a program kidolgozóinak
szövegeiben a weberi hatáson túl a marxizmus is;
három feltevésben véli megtalálni a közös
nevezőt. Egyrészt a kutatások logikájában,
másodrészt a "társadalmi világ" mint
történelem értelmezhetőségében. Ezt
így látták a klasszikus historizmus korában is,
azonban a "historische Sozialwissenschaft" szándéka
szerint hermeneutikus és analitikus vizsgálati
eljárást követ. Ennek alapján is vélik
úgy, hogy a társadalomnak és a történelemnek
egy belső koherenciája van (lásd a marxi
lépcsőzetes fejlődéselméletet, a weberi
racionalizmust és a wehleri modernizációs
elméletet). A harmadik közös feltevés az, hogy mind a
marxizmus, mind pedig Wehlerék elutasítják egy
értékmentes, semleges tudomány
létezését.
Természetesen egy ilyen totális igénnyel
fellépő kutatási programnak az ellenzői is
megszólaltak. Az ő körük is nagyon összetett. A
Wehler-féle "Gesellschaftsgeschichte" a
legtámadhatóbbnak a kulturális szférák
halvány bemutatása miatt bizonyult. A kultúra
csupán mint szervezeti forma (egyház, iskola, egyetem,
egyesület) jelenik meg, illetve a makroszintű adatok és
struktúrák mögött rendszerint elvesznek az
egyének.[22] Az utóbbi
években egyre erősebb lett az
irodalomtörténészek kritikája is, akik a
polgárság-kutatás eredményei alapján
úgy látják, hogy a vitát nem lezárni
kellene, ahogy éppen teszik a történészek, hanem
inkább most lenne érdemes elkezdeni. Egyébként
úgy tűnik, hogy a "Gesellschaftsgeschichte"-t
művelők szempontjai a fiatalabb történészek
számára is fontos, de nem az egyetlen általános
módszertani receptet jelentik. Wehlerék
irányzatának legjelentősebb kritikusai kb. 1980 óta
hangsúlyozzák, hogy nem egy történelem van.
Előzményként utalni kell Lawrence Stone 1979-ben
megjelent (The Revival of Narrative) írásának
hatására, nem kevésbé ellenzőinek
félelmeire, akik egy új historizmushoz való
visszatérés veszélyét vélték
felfedezni. Mindez új megközelítések
igényét és gyakorlatát is jelentette, amelyek a
szövegek kódolásán keresztül
felerősítették a hermeneutikai módszereket.[23]
A mindennapok történelmével (Alltagsgeschichte) vagy
a tapasztalatok történelmével (Erfahrungsgeschichte)
foglalkozók az 1970-es években egy nemzetközi
irányzathoz tartoztak, amely alapvetően csak a
struktúratörténetnek tekintett
társadalomtörténet (Sozialgeschichte)
kvantitatív módszereit kérdőjelezte meg.
Mindamellett - a francia "Annales" hatására is -
közelítettek a mentalitástörténethez, egy
új kultúrtörténethez, valamint a
történeti antropológia és etnológia
kérdésfelvetéseit igyekeztek hasznosítani. Ezzel
párhuzamosan egyre intenzívebben kritizálták a
modernizációs elméletet is. Szintén az
évtized végén két olasz
történész, Carlo Ginzburg és Carlo
Ponti révén vált igazán nemzetközileg
ismertté a "mikrotörténet".[24] Elképzelésük szerint a
haladásba vetett - túlzott - hit elmúlása miatt a
privát, főként a valóság "alsóbb",
rejtett szféráinak vizsgálatát is ki kell
tűzni, hogy még jobban érthetővé
váljon a múlt. Előszeretettel keresik a
történelemben a "normális rendkívülit" vagy
kivételt. Igen jól láthatóan egy alapvetően
más téma- és
forrásválasztásról van itt szó. Egy tudatos
szembefordulásról azokkal szemben, akik szerintük
megelégedtek az elnagyolt makroábrázolásokkal.
("Big structures, large processes, huge comparisons")[25]
Az "Alltagsgeschichte"-t valójában nehéz
elválasztani a "mikrotörténelemtől". A szerzők
meglehetős szabadsággal vallják magukat szinte
mindegyikhez tartozónak, s ez így természetes, hiszen ez
is egy gyűjtőfogalom. Címszavakat kiragadva, a
következők jellemzik a "mindennapok
történelmének" megközelítéseit, amelyek
szintén más tudományszakoktól
kölcsönzöttek: a névvel megjelenő individuum
középpontba állítása; az események
struktúrára gyakorolt hatásának
hangsúlyozása; a hatalom és a politika új
értelmezése, miszerint a hatalmat informálisan is lehet
gyakorolni és tapasztalni. Mindez jelen van a jogilag egyenlők
vagy éppen a nemek között; korábbi megmerevedett
magyarázatok megkérdőjelezése,
különösképpen azoké, amelyek a gazdasági
és osztályszerkezeti tényezőket
hangsúlyozzák; végül a
"különböző idejűségek" azonos idejű
megjelenését lehetne megemlíteni. Ez utóbbival az
egymástól eltérő kultúrák,
gondolkodási és viselkedési minták egyidejű
megjelenésére utaltak, s ezzel együtt kutatták egyre
intenzívebben és részletesen az "elmúlt"
kultúrákat, hangsúlyozva azon csoportok és
egyének társadalmi szerepét, akik a
"fejlődés", a modernizáció ellen, vagy ennek
áldozatai voltak.[26] Ezért is
lehet azt állítani, hogy ami a marxizmus számára az
osztályharc, az a mikrovilágok kutatói
számára rendszerint az ellenállást jelenti.[27] A történeti
ábrázolásokban a "kisemberek" középpontba
állítását (például Giovanni Levi,
Natalie Davis, Roger Chartier, Alf Lüdtke mellett) jól
nyomon követhetjük a német Hans Medick műveiben.
A magát mikrotörténésznek valló,
történeti antropológiai tanulmányok
írására és folyóirat
szerkesztésére (Historische Anthropologie)
vállalkozó szerző habilitációs
művében a helytörténetet mint általános
történetet igyekszik bemutatni.[28] Ő közismerten az egyik legaktívabb
kritikusa az ún. centrisztikus
megközelítéséknek (lásd például
az ezzel kapcsolatos fogalmakat: bürokratikus állam,
iparosodás, kapitalizmus). Medick Clifford Geertz
kijelentésére utalva (A történészek nem
falvakat, hanem falvakban kutatnak) a következőképpen
írja le mikrotörténeti módszereit: elsősorban
nem a mikrodimenziók és a kisszerűségek
leírásáról van itt szó, hanem
mindenekelőtt egy mikroszkopikus pillantásról és
képről. Mindez azonban szerinte csak akkor
lehetséges, ha speciális módszerek és
megismerési technikák, valamint az ezeknek megfelelő
források rendelkezésre állnak. Medick
láthatóan a francia "Annales"-irányzat "histoire
totale" igényét tartja fontosnak, de nem a Fernand
Braudel által inspirált "histoire-globale"-t
követve, hanem a helyi és regionális
összefüggések vizsgálatára törekszik,
ahogyan azt a példaképének tekintett Le Roy Laduire
tette.[29]
Az "egész" részletes leírására
vállalkozó Medick a Sozialgeschichte tipikusnak
tekinthető műveiben a legnagyobb nehézségnek azt
tartja, hogy a történeti folyamatok kettős
konstitúcióját, az adott és produkált
viszonyok, vagy másként, a struktúrák és
egyének komplex kapcsolatrendszerét (élet-,
termelési és uralmi viszonyait), az ezekkel kapcsolatos
tapasztalatokat és magatartásmódokat nem tudja
rekonstruálni.[30] Az egy név
alá igen nehezen besorolható mikro- ill. mindennapok
történelmének irányzatait a leghevesebben
Hans-Ulrich Wehler kritizálta, azt egyszerűen "zöld
köleskásának" (grüne Hirsebrei)
minősítve. A politikai álláspontokat is
kifejező "elméleti szalon" címkét viszont
Wehlerék iskolájára ragasztották. Wehler a
következőképpen készítette el az
"Alltagsgeschichte"-vel kapcsolatos mérlegét.
Többek között a kritizált irányzat
előnyeihez sorolja, hogy intenzíven foglalkoznak a
kulturális szférákkal, illetőleg
készséggel elismeri az "alulról való
szemlélet" jogosultságát. Ugyanakkor a negatívumok
oldalán megemlíti, hogy adósak maradtak a mindennap
fogalmának használható leírásával.[31] Szerinte ők képtelenek a
szintézisalkotásra, valamint politikai jellegükből
fakadóan az irányzat megmarad baloldali plurális, sokszor
nem hivatásos, "mezítlábas történészek"
(Barfusshistorikern) műhelyének.[32]
Nem célszerű itt e heves vitát tovább figyelemmel
kísérnünk, hiszen nemritkán számunkra nehezen
megismerhető indokok is meghúzódnak a
háttérben. Másrészt láthatóan
szerkesztői, könyvpiaci megfontolások is vannak ezen
irányzatok fellendülése vagy éppen
háttérbe szorulása mögött. Személyes
tapasztalatom alapján is úgy látom, hogy a fiatalabb
történészgenerációk igencsak a múlthoz
sorolják ezt a szembenállást és többnyire
távoli értetlenséggel szemlélik a vitát. Egy
nemrégiben megjelent kötetük már
közvetítő szerepvállalásukat is jelzi.
Sőt, az említett irányzatok képviselőinek
kritizálása mellett - szinte példátlan módon
- ugyanazon kötet végén adtak helyet Wehler kritikus
utószavának.[33] Minderre
még visszatérek. Az említett felfogásbeli és
forráshasználati különbözőségek
érdekes módon jelentkeznek Medick
falutörténetében is. Megítélésem
szerint ez a mű, kissé a bevezetőjében kifejtett
elméleti megközelítés ellenére,
természetszerűleg mutatja a sokat bírált
"struktúratörténet" és a vele mesterségesen is
szembeállított mikrotörténeti módszerek
együttes hasznosíthatóságát. A
mikrotörténelemmel foglalkozókra gyakran mondják,
hogy elméletellenesek. Mindezek ellenére - szerintem ismét
magától értetődően - felfedezhetünk
például Medick művében is elméleti
kiindulópontokat. Talán ezzel is összefügg az, hogy
Medick valójában nem foglalkozik társadalmi
konfliktusokkal. Bár például a ruhák és
gombok alapján is leírt, igen érdekfeszítő,
valódi történeti antropológiai fejezetében is
láthatnánk - a különböző ruhaszínek
által is szimbolizálható - mindennapi
ellentéteket.[34]
Hogy mennyire kölcsönzött módszerekről és
az irányzatokat kifejező gyűjtőfogalmakról
van szó, azt jól láthatjuk a kultúr-, a
mentalitástörténet és a történeti
antropológia esetében is. Közös nevezőnek
leginkább az tekinthető, hogy az emberi cselekvést,
gondolkodást és magatartást rendszerint
"kultúraként" határozzák meg. A
kultúrtörténetinek nevezhető iskola
általában az eseménytörténet
dominanciája ellen érvel, a mentalitástörténet
a névtelen, a "totális történelem"
ábrázolására törekvő, olykor annak
jegyében megjelenő gazdaság- és
társadalomtörténetet kritizálja, míg a
történeti antropológia leginkább az
antropológiai állandóságok, egy
történelmietlen kultúrantropológia ellen foglal
állást.[35]
A németországival szemben például
Észak-Amerikában és Franciaországban
kevésbé törekedtek egy rendszerező
koncepcióra. Az "Annales" is egy sokoldalú
tudományfogalmat alkalmaz, és képviselői mindig
hangsúlyozzák, hogy nem alkotnak egy iskolát. Mégis
annak számítanak. Esetükben karakterisztikus jegynek
számít az is, hogy a gyakorlat elsőbbséget
élvez a teóriával szemben, bár ezen művekben
számos fontos elméleti feltevést is felfedezhetünk. A
földrajz, a szociológia fontosságán túl ki
kell emelni a tudományszervező iskola tudatos
névhasználatát, a
többesszámúságot (Annales. Economies.
Sociétés. Civilizations). Az "Annales" lemondott
arról, hogy a történelemnek egy elméletét
megalkossa, szemben például Rankéval, Droysennel
és Dilthey-vel. Az alapítók (Marc Bloch és
Lucien Febvre) szándéka szerint
különböző irányzatok számára
kívántak fórumot teremteni, s ebből fakadóan
is nehéz őket politikailag egy nevezőre hozni. A
kivételektől eltekintve történetírásuk
vagy regionális vagy nemzetközi: ezekben a kutatásokban a
struktúrák állnak az előtérben, de mindig
foglalkoznak a mentális dimenziókkal is.[36] A német és a francia
történetírás, valamint a szociológia
kapcsolatát illetően Peter Burke
megállapította, hogy az összehasonlító
vizsgálatok sokkal kevésbé jellemzőek
Franciaországban, mint - a weberi modellre támaszkodó -
német kutatásokban. Mindemellett ő is alapvetően
fiktívnek minősíti a "Sozialgeschichte" és
az "Alltagsgeschichte" közötti konfliktust.[37]
Végül röviden érinteném az ún.
posztmodern történetírás egyik közismert
kifejezésével, a "linguistic turn"-nel kapcsolatos
értelmezések kiszélesedését.[38] A kiindulópont az, hogy koherens tudományos
magyarázat valójában nem lehetséges a
múltbeli fejlődést illetően (Lawrence
Stone). A posztmodern teóriák azután eljutottak a
történetírás valóságra
vonatkozóságának a tagadásáig,
mondván, hogy az a költészettől nem
különbözik, hiszen maga is az (Hayden White). Mindez a
vita viszonylag későn érte el a német
történetírást. Kenneth Barkin szerint a
posztmodern tradíciót mint alapvetően "németet"
lehet jellemezni, bár Franciaországban "találták
fel", majd az USA-ban lelkesen fogadták, de Michael Foucault
mögött mindig ott volt például Nietzsche és
Heidegger.[39] A jelszóként
használt "diskurzust" illetően Ernst Hanisch
áttekintésében csupán "posztmodern
zörejekről" ír és John R. Searle -
szerintem találó - példáját idézi,
amely a következő: "Tegyük fel, hogy felhívom az
autószerelőt, hogy megtudjam a legutolsó orvosi
vizsgálatom eredményét. Tételezzük fel, hogy
egy dekonstruktív autószerelőt csíptem el, aki
megkísérli nekem elmagyarázni, hogy egy kudarc
különben is csak egy szöveg, és hogy nincs mit
róla beszélni, kivéve a szöveg
textualitásán. Vagy tételezzük fel, hogy én
egy posztmodern orvossal beszélek, aki csak elmagyarázza, hogy a
betegség lényegében egy metaforikus konstrukció.
Amit még az ember mondhat erről a
szituációról, az világos: a
kommunikáció megszűnt."[40]
Természetesen a párbeszédre és az irányzatok
közötti kapcsolatokra is találhatunk példákat.
Ilyennek tekinthető a Thomas Mergel és Thomas Welskopp
által szerkesztett tanulmánykötet, amelyben a fiatalabb
generáció történészei szólnak
hozzá az elméleti vitákhoz. A jól ismert
csapdák és egyoldalúságok elkerülése
céljából szögezik le, hogy a
történettudomány mindig alkalmazott
társadalomelmélet, amely az elmúlt társadalmak
összetevőit írja le egy olyan nyelven, amivel mi a
saját társadalmunkat is jellemezzük.[41] Nézetük sokban emlékeztethet
bennünket mindazokra a megállapításokra, amelyeket
E.H.Carr: Mi a történelem? című
művében hosszabban kifejt. Ennek ellenére
érdemes felsorolni azokat az elméleti orientációs
pontokat, amelyeket manapság a fiatal német
történészek néhány tagja Bielefeldből,
tehát Hans-Ulrich Wehler iskolájából indulva
fontosnak vél. Elsőként: a "történelmet mint
lehetőséget" értelmezik, amely semmiképpen sem
új megállapítás. Másodsorban a
struktúrát és cselekvést mint
társadalomelméleti alapkategóriákat
taglalják. Számukra az emberi élet
szabályszerűsége tudvalevő, és ők
elsősorban a függőségek, hatalmi viszonyok és
az uralom iránt érdeklődnek. Ugyanakkor, legalábbis
deklarációjuk szerint, a történelmi alanyoknak nem
szabad a struktúrákon "kívülre kerülniük".
Harmadrészt a komplexitás mint alapfeltevés
természetes. Negyedrészt úgy látják, hogy
vannak társadalmi állandóságok, mint
például uralom, társadalmi egyenlőtlenségek,
a szocializáció különböző fokai,
kollektív identitás, a konfliktusok ritualizálása.
Azonban ezek mindig többdimenziósak, így
például a társadalmi egyenlőtlenség nem csak
gazdasági természetű. Végül fontosnak
vélik hangsúlyozni, hogy a valóságot csak
kapcsolatrendszerében ismerhetjük meg. Mindamellett ezek
"utópiák", tehát a világot az adott módon
képzeljük el.[42] Nem
kevésbé tanulságos Thomas Welskopp elemzése
Max Weber és Anthony Giddens műveiről. A
szerző végső következtetéseiben
leginkább Giddens elméletére támaszkodva fejti ki
többek között, hogy a mikro- és makrotörténet
ellentmondásai feloldhatók, hasonlóképpen a
társadalom- (Sozialgeschichte) és
kutúrtörténethez. Ez utóbbi
"összeolvadás" egy módszertanilag alkalmazott
társadalomtörténet (Gesellschaftsgeschichte) -
elsősorban konkrét társadalmasult formák
története - lenne.[43]
Azt hiszem, hogy igazából nem új
kérdésekről van itt szó, hanem a sajátos
német kutatói táborok sáncai mögül
fölbukkanó fiatalok természetes
önmeghatározási igényéről.
Kritikájuk a lehetőségekhez mérten minden
irányzatot felölel. Közvetítő szerepük
tehát mindenképpen logikus és időszerű. A
kérdés az, hogy elméleti igényességük
megmarad-e a forráshasználat során, s lesz-e ez
alapján "új történet"? Wehler úgy
véli, hogy mindez jobb vitákat eredményezhet
Németországban, bár továbbra is hiányolja
egy modern politika- és gazdaságtörténet, illetve a
társadalmi egyenlőtlenség vizsgálatát.
Számomra úgy tűnik, hogy a létező -
bár erősen fiktív - szembenállások
jelentőségüket veszíthetik a német
történetírásban, s talán az angol vagy a
francia "praktikusság" lesz mindinkább jellemző.[44]
A vita tehát folytatódik és remélhetően
Magyarországon is megjelennek majd az irányzatok, még ha
azok szükségszerűen külföldi
adaptációk is lesznek.[45] A
társadalomtörténettel foglalkozók száma
növekedni fog, azonban ma bármiféle
"áttörésre" számítani nem lehet. Mindamellett
bízhatunk abban, hogy a lassú víz valóban partot
mos.
The author provides an outline of the significant schools of Hungarian social history from the end of the nineteenth century. Particular attention is given to German historiography because it has been the most influential in Hungary. The present contribution is part of a larger study of social inequalities and social mobility in Hungarian history. It also furnishes a detailed analysis of conceptional difficulties and various problems associated with their adaptation. The study examines the so-called Gesellschaftsgeschichte, which is closely linked to Hans Ulrich Wehler and the contrasting trends that have developed under its influence. At the same time the views, methods and critiques of Sozialgeschichte are also given considerable attention. The author emphasizes that the contrasts elaborated by historians are often quite fictitious, a phenomenon that can be clearly seen in the work of Hans Medick. Finally, the study also considers the mediating influence of the younger generation of historians. On the basis of the most important English and French works the author believes that the rigidly oppositional conceptions of German historiography are gradually being pushed into the background as an increasing sense of practicality is making its presence felt. In light of this there are currently few prospects for a breakthrough in Hungarian social history. On the other hand there is likely to be a slow increase in scholarship directed toward social history and schools based on adaptations from foreign models.
Jegyzetek
[1] Burke, Peter: History and Social
Theory. Cambridge-Oxford, 1992. (továbbiakban: Burke, 1992.) 11., 3-6.
p. Az irányzat hazai ismertetésére ld. pl.:
Gyáni Gábor: Az "új
történetírás" jelensége. In:
Világtörténet, 1986. 1-2. sz. és a
Világtörténet ezen számának
további tanulmányait.
[2] Iggers, Georg G.: Geschichtswissenschaft
im 20. Jahrhundert. Ein kritischer Überblick im internationalen
Zusammenhang. Göttingen, 1993. (továbbiakban: Iggers, 1993.) 17-21.
p.; Ld. magyarul: Iggers, Georg G.: A német historizmus. A
német történetfelfogás Herdertől napjainkig.
Bp., 1988.
[3] Iggers, 1993. 23-25. p.
[4] Iggers, 1993. 29-30. p.; Burke, 1992.
15-16. p.; A francia és az angol
történetírás legújabb
sajátosságaira bővebben ld.: Bódy Zsombor -
Czoch Gábor - Sonkoly Gábor: Paradigmaváltás a
francia társadalomtörténet-írásban. In: Aetas,
1995. 4. sz. (továbbiakban: Bódy-Czoch-Sonkoly, 1995.); Sonkoly
Gábor - Nicolas Verdier: Hogyan gyúrjuk össze a
morzsákat? In: Regio, 1996. 4. sz. (továbbiakban:
Sonkoly-Verdier, 1996.)
[5] Iggers, 1993. 30-34. p.
[6] Iggers, 1993. 34-35. p.
[7] Mooser, Josef: Politische Geschichte.
Kultur-, Mentalitätengeschichte, Historische Anthropologie. Wirtschafts-
und Sozialgeschichte. In: Dülmen, Richard van (ed.): Das Fischer Lexikon.
Geschichte. Frankfurt am Main, 1990. (továbbiakban: Mooser, 1992.)
86-87. p.; Iggers, 1993. 30. p.
[8] Mooeser, 1992. 92. p.
[9] Kocka, Jürgen: Perspektiven für
die Sozialgeschichte der neunziger Jahre. In: Schulze, Winfried (szerk.):
Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikro-Historie. Eine Diskussion.
Göttingen, 1994. (továbbiakban: Schulze, 1994.) 34. p.; Simon,
Christian: Historiographie. Eine Einführung. Stuttgart, 1996.
(továbbiakban: Simon, 1996.) 225-226. p.; Wilson, Adrian: A critical
portrait of social history. In: Wilson, Adrian (szerk.): Rethinking social
history. English society 1570-1920. and its interpretation. Manchester
és New York, 1993. (továbbiakban: Wilson, 1993.) 9-10. p.
A holland felfogást jól reprezentálja a
következő kindulópont: minden társadalom egy sor
összetett tényezőből áll, amelyek
egymással összefüggésben vannak. Szerintük ilyen
tényezőnek számít a "termelési mód,
elosztás és fogyasztás; társadalmi
rétegződés és az egyes rétegeket
alkotó csoportok; az intézmények, vagyis e csoportok
szerveződési és viselkedési szabályai; az
ezekhez tartozó mentalitás, másként normák
és értékek, ezt "kultúrának" is
nevezzük." Diederiks, Hermann: Bevezetés. In: Diederiks,
Hermann: Nyugat-európai gazdaság- és
társadalomtörténet. A rurális
társadalomtól a gondoskodó államig. Bp., 1995. 24.
p.
[10] Simon, 1996. 226. p.
[11] Burke, 1992. 58., 62-63. p.
[12] Simon, 1996. 227. p.
[13] Simon, 1996. 228. p.
[14] Ld. pl. Hinrichs, Ernst:
Regionalgeschichte. In: Hauptmeyer, Carl-Hans (szerk.): Landesgeschichte heute.
Göttingen, 1987.
[15] Kocka, Jürgen: Sozialgeschichte
im internationalen Überblick. Ergebnisse und Tendenzen der Forschung.
Darmstadt, 1989. (továbbiakban: Kocka, 1989.)
Általában lásd a kötet bevezetőjét,
ill. a bővebb eligazító bibliográfiát az
egyes országok társadalomtörténetének
bemutatása után. A német eredmények egy
részét figyelemmel lehet kísérni: Vári
András (szerk.): A német társadalomtörténet
új útjai. Tanulmányok. Bp., 1990.
[16] Mooser, 1992. 95-96. p. A
terminust, "historische Sozialwissenschaft" Sombart használta
először 1916-ban. Mooser, 1992. Ld. még Iggers,
1993. 51-55. p.
[17] Vö. Kocka, Jürgen:
Einleitung. In: Kocka, Jürgen (szerk.): Bürger und
Bürgerlichkeit im 19. Jahrhundert. Göttingen, 1987. 10-11. p.;
Mooser, 1992. 98-99. p.; Bár a
"Sonderweg"-elméletet legújabban már
megkérdőjelezik, legalábbis általános
értelemben: Haupt, Heinz-Gerhard - Kocka, Jürgen: Geschichte und
Vergleich: Methoden, Aufgaben, Probleme. Eine Einleitung. In: Haupt,
Heinz-Gerhard - Kocka, Jürgen (szerk.): Historischer Vergleich.
Ansätze und Ergebnisse international vergleichender Geschichtsschreibung.
Frankfurt-New York, 1996. 57. p.; Maier, Charles S.: A német
történelem mint esettanulmány. In: BUKSZ, 1991. 3.
sz.
[18] Wehler, Hans-Ulrich:
Alltagsgeschichte. Königsweg zu neuen Ufern oder Irrgarten der Illusionen?
In: Aus der Geschichte lernen? Essays. München, 1988.
(továbbiakban: Wehler, 1988.) 109., 118-120. p. illetve: Wehler,
Hans-Ulrich: Was ist Gesellschaftsgeschichte? In: Aus der Geschichte lernen?
Essays. München, 1988.
[19] Wehler, 1988. 121. p.; Valamelyest
eltérő szöveggel írja le mindezt: Wehler,
Hans-Ulrich: Deutsche Gesellschaftsgeschichte. Erster Band. Vom Feudalismus des
Alten Reiches bis zur Defensiven Modernisierung der Reformära 1700-1815.
München, 1989. (2. kiadás); A modernizációs
elméletet és kritikáját részletesen itt most
nem ismertethetjük: Wehler, Hans-Ulrich: Modernisierungstheorie und
Geschichte. In: Die Gegenwart als Geschichte. München, 1995. 13-59.
p.
[20] Wehler, 1988. 123. p.
[21] Iggers, 1993. 56-59, 61-63. p.
[22] Iggers, 1993.; Eibl, Karl:
Literaturgeschichte, Ideengeschichte, Gesellschaftsgeschichte - und "Das Warum
der Entwicklung." In: Internationales Archiv für Sozialgeschichte der
deutschen Literatur, 1996. 2. sz.; Feindt, Heinrik - Köster, Udo:
Überlegungen zum Thema "Bürgerlichkeit" in einigen neueren
Untersuchungen. In: Internationales Archiv für Sozialgeschichte der
deutschen Literatur, 1993. 1. sz. (továbbiakban: Feindt-Köster,
1993.) 157-167. p.
[23] Simon, 1996. 232-235. p.
[24] Erre vonatkozóan ld.
Szíjártó M. István: Mi a
mikrotörténelem? In: Aetas, 1996. 4. sz.
[25] Schulze, 1994. 10. p.
[26] Ld. Hardtwig, Wolfgang:
Alltagsgeschichte heute. Eine kritische Bilanz. In: Schulze, Winfried (szerk.):
Göttingen, 1994.; Iggers, 1993. 73. p.; Crew, David F.:
Alltagsgeschichte:A New Social History "From Below"? In: Central European
History, 1989. 3-4. sz. 396-401. p. Ezen
megközelítés szinte töretlen példáit
mutatják: Lüdtke, Alf: Eigen-Sinn. Fabrikalltag,
Arbeiterfahrungen und Politik vom Kaiserreich bis in den Faschismus.
Ergebnisse. Hamburg, 1993.; Lüdtke, Alf - Marßolek, Inge - Saldern,
Adelheid von: Amerikanisierung. Traum und Alptraum im Deutschland des 20.
Jahrhunderts. Stuttgart, 1996.
[27] Iggers, 1993. 82. p.
[28] Medicktől magyarul ld. Medick,
Hans: "Misszionáriusok a csónakban?" Néprajzi
megismerésmódok kihívása a
társadalomtörténettel szemben. In: Vári András
(szerk.): Misszionáriusok a csónakban. Bp., 1988. Egy
másik német településről, alapvetően
hasonló módon írt mű: Sabean, David: Property,
Production and Family in Neckarhausen, 1700-1870. Cambridge, 1990.
Kritikájukat ld. Sokoll, Thomas: Kulturanthropologie und
Historische Sozialwissenschaft. In: Geschichte zwischen Kultur und
Gesellschaft. In: Mergel, Thomas - Welskopp, Thomas (hrsg.): Beiträge zur
Theoriedebatte. München, 1997. (továbbiakban: Mergel- Welskopp,
1997.) 235-249. p.
[29] Medick, Hans: Weben und Überleben
in Laichingen 1650-1900. Lokalgeschichte als Allgemeine Geschichte.
Göttingen, 1996. (továbbiakban: Medick, 1996.) 20-25. p.
[30] Medick, 1996.
[31] A fogalmi meghatározást
megkísérelte pl. Elias, Norbert: Alltag als Bezugspunkt
soziologischer Theorie. In: Materialien zur Soziologie des Alltags. Kölner
Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Sonderheft, 1978.
[32] Wehler, 1988. 147-151. p.
[33] Mergel, Thomas - Welskopp, Thomas:
Geschichtswissenschaft und Gesellschaftstheorie. In: Mergel- Welskopp,
1997.
[34] Medick, 1996. 385-404., 411. p.
[35] Mooser, 1992. 65-66. p.; Magyarul
erre vonatkozóan lásd: Klaniczay Gábor: A
történeti antropológia tárgya, módszerei
és első eredményei. In: Hofer Tamás (szerk.)
Történeti antropológia. Bp., 1984.;
[36] Iggers, 1991. 39-46. p.
[37] Bourdieu, Pierre: Über die
Beziehungen zwischen Geschichte und Soziologie in Frankreich und Deutschland.
Pierre Bourdieu im Gespräch mit Lutz Raphael. In: Geschichte und
Gesellschaft, 1996. 1. sz. 83-85. p.
[38] Iggers, 1993. 87-96. p.
[39] Hanisch, Ernst: Die linguistische
Wende. Geschichtswissenschaft und die Literatur. In: Hardtwig, Wolfgang -
Wehler, Hans-Ulrich (szerk.): Kulturgeschichte heute. Göttingen, 1996.
(továbbiakban: Hanisch, 1996.) 213-214. p.
[40] Hanisch, 1996. 219. p. A
"linguistic turn" kifejezés 1980 óta mindinkább
használatossá vált az amerikai
történelemelméleti irodalomban, különösen az
"intellectual history" területén. Mindez egy
elhatárolódást jelentett mind a heremeneutikus mind pedig
más társadalomtudományos történeti
felfogástól és módszerektől.
Közismerten a nyelvet mint saját szabályozó
jelrendszert értelmezték. Mindez például a
történelemelmélet számára azt jelentette, hogy
a társadalmi élet a legmesszebbmenőkig a nyelvtől
függ, abból indul ki. Ellentétben pl. Marx
nézetével, aki szerint a tudat a társadalmi élet
terméke. A fenti kérdést illetően inkább
George Iggers, másokra is támaszkodó
konklúzióját tartom figyelemre méltónak: a
nyelv saját maga számára csak specifikus társadalmi
és történelmi összefüggésekben nyer
jelentést és autoritást. Mialatt lingvisztikai
különbségek társadalmat strukturálnak, a
társadalmi különbségek strukturálják a
nyelvet. Iggers, Georg G.: Zur "Linguistischen Wende" im Geschichtsdenken
und in der Geschichtsschreibung. In: Geschichte und Gesellschaft, 1995. 556,
570. p.; A kérdéshez természtesen
nélkülözhetetlenek Hayden White művei. Így
például kézbe vettem: White, Hayden: Auch Klio dichtet
oder Die Fiktion des Faktischen. Studien zur Tropologie des historischen
Diskurses. Stuttgart, 1986.; valamint a kritikai
továbbgondolásra is ld.: LaCapra, Dominick: A Poetics of
Historiography: Hayden White's Tropics of Discourse. In: Rethinking
Intellectual History. Texts, Contexts, Language. London, 1983.
[41] Mergel-Welskopp, 1997. 30.;
Vö. Carr, E.H.: Mi a történelem? Bp., 1993.
[42] Mergel-Welskopp, 1997. 31-35.
p.
[43] Welskopp, Thomas: Der Mensch und die
Verhältnisse. "Handeln" und "Struktur" bei Max Weber und Anthony Giddens.
In: Mergel, Thomas - Welskopp, Thomas (szerk.): Geschichte zwischen Kultur und
Gesellschaft. Beiträge zur Theoriedebatte. München, 1997. 66-69.
p.
[44] Erre nézve alapvető munka:
Wilson, 1993. és Wrightson, Keith: The enclosure of English
social history. In: Adrian Wilson (ed.): Rethinking social history. English
society 1570-1920. and its interpretation. Manchester-New York, 1993. A
franciával való összevetését lásd:
Sonkoly-Verdier, 1996.; Bódy-Czoch-Sonkoly, 1995. Patrice
Joyce írásában fontos kihívásnak tartja
általában is a társadalomtörténet
számára az identitás, a modernitás és a
struktúra problémáit. Joyce, Patrick: The end of social
history? In: Social History, 1995. Vol. 1. 82. p.
[45] Ld. pl. Bácskai Vera: Social
History in Hungary. In: Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte, 1997.; A
magyarországi helyzetre vonatkozóan általában
lásd a Hajnal István Kör kiadványait, valamint
Benda Gyula, Gyáni Gábor és Kövér
György tanulmányait: Századvég, 1996.
(új folyam) 4. sz.
| Faragó T.: Városmonográfia | TARTALOM | Tanszékek és oktatók |