Misóczki L.: Idegenforgalom TARTALOM Faragó T.: Városmonográfia

A magyar pártvezetés és a lengyel válság, 1980-1981

Tischler János


Az 1980-81-es lengyelországi válság kezdete akkor érte el Magyarországot, amikor a Kádár-rendszer éppen túljutott hatalma csúcspontján, s megindult a rendszer bukásához vezető, közel tíz évig tartó hanyatlás. 1979 nyarán a magyar kormány kénytelen volt életbe léptetni az 1974-75-ös utáni második nagy fogyasztói áremelést - amelyet ezután követett a többi -, az élelmiszerárak közel 20 %-kal emelkedtek, míg az árszínvonal éves szinten 9 %-kal. Bár az áremelések nem váltottak ki munkabeszüntetéseket és egyéb tiltakozó megmozdulásokat, mindez mégis sokkolta a társadalmat, azt jelezte, hogy véget ért az életszínvonal emelkedése, ezután legjobb esetben is csak szintentartásról lehet szó. Az újabb nemzetközi olajár-robbanás a magyar gazdaság számára súlyos "cserearányromlást" idézett elő, vagyis megnőtt az eltérés az export és az import árszínvonala között - ez utóbbi javára. Ennek ellensúlyozására a kormány az import adminisztratív korlátozására s mind nagyobb külföldi hitelfelvételre kényszerült, ami már 1980-ban is jelentős (11,5 milliárd USD) volt, 1985-re azonban már hatalmas eladósodást (19,5 milliárd USD) eredményezett.

Az olajárrobbanás után a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése számára is világossá vált, hogy valamit tenni kell, mert az eddigi eszközökkel az 1960-as évek óta folytatott, az ún. "közmegegyezésen" alapuló politika nem tartható fenn. Az 1956-os magyar forradalom vérbefojtásával Moszkva által hatalomra juttatott Kádár János úgy igyekezett megőrizni a társadalmi nyugalmat és valamiféle politikai legitimációt teremteni magának, hogy - a forradalmat követő véres megtorlás után - nem avatkozott bele az emberek magánéletébe, a rendszer keretein belül nagyobb mozgási szabadságot biztosított számukra, s ami a legfontosabb, garantálta az életszínvonal egyenletes és biztonságot nyújtó emelését. A Kádár-féle vezetés 1979 után már ez utóbbinak rendelte alá valamennyi korábbi prioritását. A felhalmozás minimálisra csökkent, a folyamatos hitelfelvételek a fogyasztói árak dotálását, valamint a teljes foglalkoztatottságot fenntartó, veszteséget termelő nagyvállalatok támogatását szolgálták. A költségvetés egyre nagyobb hányadát kellett azonban a korábbi hitelek és kamataik törlesztésére fordítani.

Az extenzív növekedési politika kirajzolódó csődjével időben párhuzamosan megjelent a fennálló rendszert mindjobban elutasító ellenzék. 1979 októberében 254 aláírással levelet juttattak el Kádár Jánoshoz, az MSZMP Központi Bizottságának első titkárához és Losonczi Pálhoz, az Elnöki Tanács elnökéhez, amelyben tiltakoztak a csehszlovákiai Charta 77 vezetői (köztük Václav Hável) ellen indított per miatt, és kérték - természetesen eredménytelenül - a magyar vezetők közbenjárását csehszlovák elvtársaiknál. Decemberben pedig megalakult a szerény méreteket öltő, de a pártvezetést létezésével rendkívül ingerlő Szegényeket Támogató Alap, amely a hivatalosan tagadott - "szocialista viszonyaink között nincs nyomor" -, a valóságban azonban nagyon is létező magyarországi szegénység enyhítését tűzte ki céljául.

A fent említett jelenségek ellenére Kádár szilárdan kezében tartotta a hatalmat, azt lényegében nem fenyegette senki, ráadásul meglehetősen széles tömegtámogatást is élvezett. 1980. márciusában került sor az MSZMP XII. kongresszusára, ahol az újjáválasztott, s immár meglehetősen öregedő vezetés mindössze az addigi politika változatlan folytatását hirdette meg, noha a rendszer válsága az 1980-as évek elejére elérte azt a mélységet, amikor radikális változásokra lett volna szükség. Kádár és társai azonban csak korrekciókra voltak képesek, alapvető politikai döntések meghozatalára nem. Úgy vélték, hogy tisztán gazdaságpolitikai beavatkozásokkal is fenntartható a már említett "nemzeti közmegegyezés". Annyira rosszul határozták meg a kongresszuson elfogadott VI. ötéves terv irányelveit, hogy azokat nyolc hónappal később már jelentősen módosítani kellett. Abban az időben a pártvezetés többségében elgondolások nélküli apparatcsikokból állt, kik irtóztak minden lényegi változástól, az elkerülhetetlen lépéseket hosszasan halasztgatták, majd kapkodva, fejetlenül tették meg.


1. Kádár János - annak nyilvános hangsúlyozása mellett, hogy az MSZMP természetesen szolidáris a lengyel kommunistákkal, és mind gazdaságilag, mind politikailag lehetőségeihez képest teljes mértékben támogatja őket - a lengyel válság kapcsán kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy azt a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetésének kell, mégpedig lehetőség szerint politikai eszközökkel, "szocialista módon" megoldania. Ez utóbbi azt jelentette, hogy Lengyelország továbbra is szocialista ország, a szovjet tömb, a Varsói Szerződés és a KGST tagja marad. "Adminisztratív eszközök" alkalmazását, vagyis a katonai megoldást Kádár abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha kimerülne a békés megoldás lehetősége, vagy ha maga a kommunista rendszer kerülne végveszélybe. Ebben az esetben ugyanis ez a kihívás az egész szocialista tábort érné, s az ő hatalmát is végzetesen megingathatná. Viszont a válság erőszakos úton való felszámolását belső erőkkel - állambiztonsági szervek, hadsereg, rendőrség - javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozást csak a legvégső esetben tudta elképzelni, de még ezután is maguknak a lengyel kommunistáknak kellene a "konszolidációt" végrehajtani, vagyis az "összes politikai és társadalmi kérdést megoldani", mégpedig úgy, ahogyan azt ő és elvtársai tették 1956 után.[1] Saját tapasztalataiból tudta, mennyire nehéz - vagy mennyivel nehezebb - a dolga annak, aki szovjet szuronyok segítségével kerül hatalomra, saját népével szemben.

Az MSZMP azzal is igyekezett lengyel testvérpártját támogatni, hogy - más szocialista országoktól eltérően, amelyek folyamatosan támadták a LEMP-et és annak vezetőit "opportunizmusuk", örökös cselekvésképtelenségük és meghátrálásuk miatt - sem nyilvánosan, sem a "pártközi csatornákon" keresztül nem bírálták a lengyel vezetés egyetlen lépését sem.[2] (Ez alól egyetlenként kivételt jelentett az a levél, melyet Kádár János aláírásával az MSZMP KB intézett a LEMP KB-hoz 1981 szeptemberében, ennek megírását viszont egy konkrét esemény, a "Szolidaritás" szakszervezet kongresszusa tett az MSZMP számára szükségessé.) A magyar pártvezető kifejtette az őt a lengyelországi válság kezdetén telefonon felhívó Leonyid Brezsnyevnek is, hogy az MSZMP által követhető leghelyesebb magatartás az, ha tartózkodnak attól, hogy "kívülről beleszóljanak". Azzal érvelt, hogy ebben a cseppfolyós helyzetben, amikor "különféle emberek bukkannak fel a lengyel pártvezetésen belül illetve a párton kívül", mindkét fél számára abszurd helyzet állna elő, ha a magyar párt valakit elítélne vagy támogatna, a lengyel vezetés pedig ezzel éppen ellenkező álláspontot alakítana ki.[3] Kádár a lengyel válságot végső soron "családi ügynek" tartotta, amely egyes-egyedül a Szovjetunió vezette országok táborára tartozik, s ezt következetesen képviselte a különböző nyugati tárgyalópartnerekkel való tanácskozásokon is.[4]

Ami a lengyelországi válság kirobbanását illeti, annak okát Kádár leginkább a mezőgazdaság szocialista átszervezésének elmaradásában, a túlerőltetett fejlesztési ütemben és a LEMP vezetése által elkövetett súlyos hibákban látta.[5] A többi kommunista pártvezetőhöz hasonlóan ő sem ismerte - s természetesen nem is ismerhette be -, hogy mindez a rendszer válsága, ami annak lényegéből ered. Az 1956-os "sablont" alkalmazva, szakaszokra bontva szemlélte, mi is történik Lengyelországban. Szerinte a sztrájkok a munkások jogos elégedetlenségéből fakadtak, de menet közben megjelentek és átvették az irányítást a szocializmusellenes erők, a külső és belső felforgatók. Ezek fogadtatták el a munkásokkal a "Szolidaritás" életre hívását, s annak leple alatt valójában a kommunista rendszer felszámolására törekednek, miközben manipulálják a becsületes, de megtévesztett munkástömegeket. Csak így lehetett - úgy-ahogy - megmagyarázni, hogy miért a munkásokkal szemben kell a "munkáshatalmat" megvédeni.

Az MSZMP KB első titkára új következtetéseket is levont a lengyel válságból. Például azt, hogy a szocialista rend külső és belső ellenségei többet tanultak az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai eseményekből, mint az uralmon lévő kommunista pártok. S ennek tulajdonítható az, hogy a rendszerrel szembenállók Lengyelországban vállalták, hogy "a szocializmus fundamentumát nem szabad bántaniuk; a párt vezető szerepét és a szövetségi rendszerben, a Varsói Szerződésben való tagságot nem vitatják". Ebből kifolyólag a szocializmus ellenségei még sok tartalékkal rendelkeznek, s harcolni is sokkal nehezebb lesz ellenük.[6]

A lengyelországi események belpolitikai szempontból egyszerre hozták kellemes és kényelmetlen helyzetbe a magyar vezetést. Nyíltan lehetett beszélni arról, mennyivel jobb Magyarországon, mint például Lengyelországban, hiszen itt nyugalom van és viszonylag jó az ellátás. Büszkén lehetett igazolni a kádári politikai helyességét, amit meg is tettek önmaguk előtt az MSZMP vezetői, valamint nyilvánosan a tömegtájékoztató eszközök is. Kádárnak az 1956-os "ellenforradalom" közelgő 25 éves évfordulója mellett éppen a "lengyel ügy" kínált megfelelő alkalmat arra, hogy pozitívan összegezze az MSZMP negyedévszázados tevékenységét. Elmondhatta, hogy azokat a hibákat, amelyeket a lengyel vezetők sorozatosan követtek el éveken keresztül, ő és elvtársai elkerülték. 1956 után a magyar vezetés ügyesen ismerte fel azt is, hogy a formailag kisebb kiváltságok és kényszerek - különleges üzletek a pártfunkcionáriusoknak, a vezetők mindennapos kötelező dicsérete, a hatalommal való rendkívül durva visszaélés, a teljesen megalapozatlan és fedezet nélküli, a valósággal egyre inkább konfrontálódó sikerpropaganda - sokkal jobban irritálják az embereket, mint a hosszabb távon is megváltoztathatatlannak tűnő geopolitikai tények (például a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte, a varsói szerződésbeli tagság). Az 1956-os forradalmat közvetlenül megelőző időszak hibáiból okulva az 1960-as években kiépítették a megfelelő áttételeket és transzmissziós szíjakat - pl. szakszervezetek, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Hazafias Népfront - a tömegek és a pártvezetés között, amit szocialista demokráciának neveztek el. Az MSZMP vezetése nem emelkedett megközelíthetetlen magasságokba, s szó sem volt Kádár személyi kultuszáról. Valóban létezett egyfajta kapcsolat - s kisebb mértékben "bizalom", amit pártberkekben oly szívesen emlegettek - az egyeduralkodó párt és a társadalom között. Magán az MSZMP-n belül is sikerült elkerülni mindazt, ami a LEMP-et szinte teljesen megbénította az 1980-as júliusi-augusztusi sztrájkok során és után. Magyarországon nemcsak hangoztatták, hanem meg is valósították azt az elvet, hogy a párt vezető testületeiben született határozatokat kifelé egységesen képviselik. Ugyanígy szigorúan ügyeltek az ún. "demokratikus centralizmus", vagyis a felső szinten hozott döntések alsóbb szinteken történő ellentmondásmentes végrehajtására. Mindehhez viszont szükség volt Kádár János abszolút tekintélyére, akinek nemcsak belföldön, hanem külföldön is sikerült elfogadtatnia magát.

Az MSZMP vezetése számára egyúttal nyugtalanságot is okoztak a lengyel események, hiszen olyan működési zavar következett be a szocialista táboron belül, ami kihívásként jelentkezett a tömb többi országának belpolitikai életében is. Ennek ellenére Kádár János 1980. szeptemberi országgyűlési beszédében elhangzott, hogy a lengyel események miatt nem válik szigorúbbá az MSZMP politikája, s ugyanezt hangoztatta a KB október 16-i ülésén is: "Nekünk sok jó tapasztalatunk van, aminek nyomán a gyakorlatot a társadalmi élet úgyszólván minden területén megváltoztattuk. Ezeket a tapasztalatokat azért érdemes emlegetnünk, okkal, móddal és mértékkel, mert új időszerűséget nyertek. Ezt mi politikai vívmánynak tekintjük. És még a gyakorlatunk is új időszerűséget, új aktualitást nyert. Ezeket a vívmányainkat, törekvéseinket, eredményeinket, amelyeket a politikában a társadalom életében, a néppel való kapcsolatunkban elértünk, úgymond karban kell tartani."[7] Mindazonáltal a magyar pártot is erősen aggasztotta a lengyel válság, még ha ennek éppen az ellenkezőjét is hirdették[8]. Az MSZMP Politikai Bizottsága azt vallotta, hogy a lengyel példa nem vonzó Magyarországon, mert itt az emberek elértek egy tisztes nívót, amire vigyázni akarnak, van tehát mit veszíteniük, ha a lengyelországihoz hasonló nyugtalanság alakulna ki. Azért azzal a pártvezetés is tisztában volt, hogy a "társadalomban vannak - nem túl sokan - akik a »Szolidaritásnak« drukkolnak, és szívesen vennék a lengyelországi példa magyarországi terjedését"[9], és emiatt jónak látta figyelmeztetni a közvéleményt. Olyannyira, hogy 1981 kora tavaszán ismételten az MSZMP első embere jelentette ki nyilvánosan - ezúttal a Hazafias Népfront kongresszusán -, hogy a magyarországi szocializmus vívmányait mindennel és mindenkivel szemben meg fogják védeni.[10] Más alkalommal pedig arról beszélt, hogy "ebben a feszültebb helyzetben becsüljük meg jobban, védjük meg a vívmányainkat; azokkal pedig, akik fenekednek, uszítani akarnak, értessük meg, hogy ezek a nép vívmányai, nem engedjük meg senkinek, hogy hozzájuk nyúljon."[11] Ez vonatkozott a "Szolidaritással" kapcsolatot kereső, szerveződő hazai ellenzékre illetve azokra, akik a lengyel példát megkísérelték volna Magyarországon is meghonosítani. Az sem véletlen, hogy az azidőtájt Magyarországon is egyre gyakoribbá váló áremelések során nagy figyelmet fordítottak arra, nehogy ezek a lengyelországihoz hasonló hatást váltsanak ki. 1981 elején - röviddel azután, hogy Lengyelországban a hatalom és a "Szolidaritás" között éles konfrontáció jött létre az ún. "szabad szombatok" miatt - Magyarországon be is vezették az ötnapos munkahetet, a közvélekedés szerint éppen azért, hogy ez ne válhasson követeléssé.

Erőteljes magyarországi propaganda folyt a "Szolidaritás" szakszervezet és az általa vezetett sztrájkok ellen, amely azt sulykolta, hogy egy szabad, önigazgató és független szakszervezet léte önmagában is ellentmondásossá teszi a munkásosztály hatalmát s arra káros hatást gyakorol, a sztrájkok pedig az addig elért életszínvonalat és a szocialista vívmányokat veszélyeztetik. Ez a propaganda 1981 nyarától kiszélesedett, és általános lengyelellenes kampánnyá változott - nehogy a "lengyel ragály" átterjedjen Magyarországra is - amely azt terjesztette, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni, haszontalanok és ingyenélők. A magyar hírközlő szervek sikeresen meglovagolták azt a tényt, hogy miközben előbb stagnált, majd lassan süllyedésnek indult a magyar életszínvonal, folyamatosan érkeztek a hírek a lengyelországi sztrájkokról, s a magyar társadalom egy része - a kisebbik része! -, amely megrémült a jelenségtől, a két esemény között ok-okozati összefüggést vélt felfedezni. A magyar közvéleményben egyre inkább terjedtek az olyan vélemények, hogy "mibe kerül nekünk, magyaroknak a lengyelországi helyzet",[12] "a lengyelek azt várják, hogy a többi szocialista ország tartsa el őket",[13] "nem sztrájkokkal, hanem jobb munkával lehet az élet- és munkakörülményeket javítani",[14] "képtelenség nem dolgozni és többet elosztani, vagy sztrájkolgatni, miközben a többi szocialista ország népe dolgozik".[15]


2. A magyar pártvezetésnek 1980 szeptemberében el kellett eldöntenie, miként számoljon be a magyar tömegtájékoztatás a lengyel eseményekről. Az MSZMP Politikai Bizottsága szeptember 2-i ülésén úgy foglalt állást, hogy "az agitáció és a propaganda, a sajtó, a rádió és a televízió az eddigiekhez hasonlóan foglalkozzék a lengyelországi eseményekkel".[16] Ez annak a gyakorlatnak a folytatását jelentette, hogy a magyar hírközlő szervek leginkább a lengyel hírügynökségtől érkezett, kellően megcenzúrázott híreket tették közzé, s - a pártvezetés utasításának megfelelően - tartózkodtak az események nyilvános kommentálásától (a szocialista országok egymás között egyébként azt az elvet alkalmazták, hogy amíg az adott szocialista ország hivatalos tömegtájékoztatása nem tudósított valamilyen belpolitikai eseményről, addig az nem létezett). A későbbiekben ez az irányelv annyiban módosult, hogy a magyar tömegtájékoztatási eszközök "kiegyensúlyozott és higgadt hangvétellel, objektív módon, a lengyel pártvezetés helyzetét nem nehezítve, hanem szolidaritásunkat érzékeltetve" foglalkoztak a lengyelországi fejleményekkel, a MSZMP pedig a lengyelországi "pozitív erők támogatására" felhasználta a "nyilvános állásfoglalások lehetőségét, a sajtó, a rádió és a televízió fórumait" is.[17] Előírták a magyar médiumok számára azt is, hogy "a lengyel eseményekkel való foglalkozás ne legyen kampány-jellegű, hanem az általános bel- és külpolitikai kérdések között kerüljön tárgyalásra".[18] Végezetül az 1980. szeptember 2-i PB-határozat hangsúlyozta, hogy "közvéleményünk figyelmét az események kapcsán még inkább a hazai feladatainkra, munkánk megjavítására, hibáink kijavítására, a XII. kongresszus határozatainak végrehajtására kell összpontosítani". Szükségesnek tartották még, hogy a párttagokat részletesen tájékoztassák, valamint, hogy az "elkövetkező hetekben legyen szorosabb kontaktus az egyetemekkel; minél több helyre menjenek ki vezető elvtársak".[19]

A párttagság számára néhány nappal később elkészített tájékoztató a következőképpen szabta meg a feladatokat: "Hangsúlyoznunk kell, hogy pártunk a jelenlegi helyzetben mindenekelőtt a XII. kongresszus határozatainak következetes végrehajtásával, a párt eszmei, politikai egységének további szilárdításával, a tömegkapcsolatok erősítésével, demokratikus intézményeink munkájának fejlesztésével, az eddigi őszinte, nyílt politika folytatásával szolgálja népünk, hazánk s egyben a szocialista közösség érdekeit. Valójában leginkább ezzel mozdíthatjuk elő a magunk részéről a Lengyelországban előállott helyzet fő kérdéseinek szocialista megoldását."[20]

A széles közvélemény számára pedig az MSZMP Központi Bizottságának 1980. októberi 16-i üléséről megjelent közlemény tartalmazta a KB állásfoglalását: "A magyar dolgozók nagy figyelemmel, érthető aggodalommal és internacionalista felelősségtudattal követik nyomon a lengyelországi eseményeket. Pártunk és népünk szolidáris a lengyel kommunistákkal és a testvéri lengyel néppel, a Lengyel Népköztársasággal, amellyel sokoldalú - politikai, gazdasági és kulturális - együttműködést folytatunk, és azonos szövetségi rendszerhez tartozunk. Mint partnerek és szövetségesek is érdekeltek vagyunk abban, hogy a Lengyel Népköztársaság helyzete szilárd legyen. Bízunk benne, hogy a LEMP vezetésével a lengyel munkásosztály, a lengyel nép a rendszerellenes erők tevékenységét visszaverve szocialista megoldást talál az egész ország jelenét és jövőjét érintő kérdésekre."[21]

Magyarország - saját növekvő problémái ellenére - gazdaságilag is segítségére sietett az e téren valóban súlyos gondokkal küszködő Lengyelországnak. Ezt a segítséget levélben kérte a lengyel kormány, egyrészt 1980 kora őszén, másrészt pedig Jaruzelski tábornok 1981. december 13. után. 1980 végén Magyarországról 13,5 millió rubel (akkori hivatalos árfolyamon 1 USD 1,8 rubellel volt egyenlő) értékben soron kívüli segélyszállítások érkeztek Varsóba, illetve a magyar kormány átütemezte az év végére kialakult 58,5 millió rubel összegű lengyel tartozás törlesztését. A hadiállapot bevezetését követően Magyarország ismét gyors gazdasági segítséget nyújtott Lengyelországnak, mégpedig - a piaci ellátás javítására - 35 millió dollár(!) értékben szállított élelmiszert és alapanyagot (sertéshús, zsír, napraforgóolaj stb.), valamint a már megállapított kontingensek felett 25 millió rubel többletszállítást is teljesített.[22]

1980-81-ben a lengyel vezetés három tagja látogatott Budapestre, hogy beszámoljon az aktuális helyzetről, illetve, hogy a magyar testvérpárt tanácsait meghallgassák. A sort Emil Wojtaszek, a PB póttagja, a KB titkára kezdte 1980 szeptemberében, őt követte Tadeusz Grabski, a KB titkára novemberben, majd Stanislaw Kania, a LEMP KB első titkára 1981 márciusában. Az 1980 augusztusa utáni lengyel vezetés követendő mintaként tekintett Magyarországra. Kania és vezetőtársai szerették volna a lengyel viszonyok közé átültetni a kádári politika sikereit - természetesen hasztalanul, mert sem idejük, sem türelmük nem volt a végeredményhez vezető utat végigjárni, nem is szólva ennél jóval lényegesebb személyi és külpolitikai feltételekről - , s rendkívül figyelmesen hallgatták az MSZMP KB első titkárának véleményét. Kádár kétségtelen tekintélynek örvendett Lengyelországban, és a LEMP megpróbálta felhasználni ezt az ő nevéhez kapcsolható politikai tőkét, amely épp ezidőtájt kezdett először lassan majd egyre rohamosabban devalválódni. Az sem véletlen, hogy mind Kania, mind pedig 1981. december 13. után szinte azonnal Jaruzelski tábornok is részletes beszámolót kért és kapott arról, hogyan látott neki az MSZMP vezetése 1956. november 4. után a "konszolidációnak". A lengyel vezetés az 1956-os magyarországi szovjet katonai beavatkozás eleven emlékét is igyekezett a maga javára fordítani, ezért Lengyelországban 1981 októberében bemutatták az "Így történt" című magyar dokumentumfilmet az "1956-os ellenforradalomról", hogy a "magyar forgatókönyv" felidézésével is megrettentsék a lengyeleket.

A LEMP általában tanácsokat akart, magyar részről azonban mindig elmondták - éppen az 1950-es évek tanulságaiból okulva, amikor Magyarországon is a szovjet rendszer tökéletes mását vezették be -, hogy a minták szolgai másolása elképzelhetetlen, mindig figyelembe kell venni a helyi adottságokat és sajátosságokat, ezért tanácsokat nem adnak, viszont szívesen megosztják tapasztalataikat.[23] A magyar vezetés minden alkalommal arra hívta fel lengyel vendégei figyelmét, hogy a LEMP vezető szerve alkosson egy rövid és közérthető programot, amely alapján harcba vihető a párttagság, s ami mögé felsorakoznak a "rendet és nyugalmat" akaró széles tömegek, a szocializmus egyszerű hívei is". Ugyanakkor egységet kell teremteni a pártvezetésben, és ez majd "átsugárzik" magára a pártra is. "A társadalom állapota olyan, amilyen a párt állapota. Ha itt egység van, akkor egységet lehet teremteni a társadalomban is. Saját tapasztalataink szerint elkötelezett és egységes vezetés nélkül nem lehet kibontakozás. A párt taglétszáma nem jelent automatikusan minőséget is. A mennyiségben kevesebb, valójában többszörös erőt is jelenthet" - jelentette ki Németh Károly, az MSZMP PB tagja Grabskinak 1980 novemberében. [24] Azt nem szabad megengedni, hogy a LEMP ügyeibe a pártonkívüliek beavatkozzanak, s az is igen fontos, hogy az események pontos és alapos elemzését a lengyel párt végezze el. Ez mindenképpen a lengyel kommunisták feladata, és a következtetéseket is nekik kell levonni, "nagyon nehéz ebbe kívülről értelmesen beleszólni"[25]. Kádár Wojtaszeknek megemlítette azt is, hogy "a dolgozó embereknek nem elég a szép jövőt megígérni, ma is kell valamit kapniuk. Érezniük kell, hogy a szocializmus nemcsak jövőt jelent, hanem ma is a dolgozók javát szolgálja."[26]

A két lengyel KB-titkár illetve Kania budapesti látogatása közötti időszakban - 1980. december 5-én - került sor a Varsói Szerződés tagállamai párt-és kormányvezetőinek moszkvai tanácskozására. Az ülés egyetlen napirendi témája a lengyelországi helyzet megvitatása volt. A magyar küldöttséget Kádár János vezette, akinek felszólalása erősen különbözött az ún. "keményvonalasok" - E. Honecker, T. Zsivkov és G. Husák - beszédétől. Ez utóbbiak erőteljesen sürgették az erőszakkal történő rendteremtést, míg Kádár ismételten a politikai megoldást szorgalmazta. Az MSZMP KB első titkára összegezte mindazt, amit akár pártja vezető szerveinek ülésein, vagy pedig nemzetközi találkozókon a korábbi hónapokban elmondott. Kiemelte, a jelen találkozónak az a célja, hogy a testvérpártok egyeztessék véleményüket, bátorítsák a szocializmus híveit Lengyelországban és szerte a világon, valamint figyelmeztessék az osztályellenséget. Elismételte, hogy a válságból a szocialista kiutat maguknak a lengyel kommunistáknak kell megtalálniuk. Ehhez pedig feltétlenül szükséges a párt vezető szerepének megőrzése, a szocialista alkotmányos rend, a népi államhatalom fenntartása, amelyben a tömegtájékoztatás, mint a hatalom elválaszthatatlan része, fontos szerepet játszik. Felhívta a figyelmet arra, hogy fontos a korábbi hibáktól elhatárolódni, de nem a bűnbakok keresésére kell a fő figyelmet összpontosítani, s ennek kapcsán utalt arra, hogy az 1956 nyaráig hatalmon lévő Rákosi Mátyást és társait csak "1962-ben vontuk felelősségre", vagyis akkor zárták ki őket az MSZMP-ből. Mindehhez hozzátette, hogy a LEMP által kidolgozandó platform tükrözzön egyfajta eltökéltséget. Tehát tartalmaznia kell, hogy a lengyel párt "ezután sem keresi a vérontást, de nyíltan kell hirdetni, hogy bizonyos dolgok védelmét minden eszközzel biztosítani fogja". Kifejezte meggyőződését, hogy "egy világos, nyílt politikát az országnak legalább a fele" támogat majd, s nemcsak a kommunisták, hanem "minden más haladó, hazafias erők, még a vallásosak" közül is sokan. Végezetül Kádár felidézte azt, hogy 1956 novemberében - amikor egyébként csak a szovjet fegyveres erőkre illetve a Rákosi-rendszer erőszakszervezeteinek tagjaira számíthatott - "a szovjet elvtársak azzal bátorították a magyar kommunistákat, hogy erősebbek, mint gondolnák", s "ugyanez vonatkozik most a lengyel kommunistákra is."[27]

Amikor Stanislaw Kania 1981. márciusában Budapestre látogatott, Lengyelországban már egyre élesebben bontakozott ki a konfliktus a hatalom és a "Szolidaritás" között. Ennek tulajdonítható, hogy a magyar pártvezető, bár megerősítette az MSZMP korábbi álláspontját, és kijelentette, hogy továbbra is a tömegekkel való, a kölcsönös bizalomra épülő nyílt, őszinte szótértés híve, de ugyanakkor kifejtette: "ha az osztályellenség támadása kibontakozik, akkor pardon nem lehet. Az osztályellenséggel folytatott harcban nem a humanizmus szabályai érvényesülnek. A tömegőrülettel is tudni kell szembeszállni."[28] Kádár összefoglalta az 1956-os "ellenforradalom" és azt azt követő időszak legfontosabb tanulságait, összehasonlította a magyar és a lengyel helyzet fejlődését, azok eltérő vonásainak sajátosságait, s megállapította, hogy "nálunk az események legalább három felvonással tovább fejlődtek 1956-ban, a megtisztulás is mélyebb és általánosabb volt, mint Lengyelországban." Végezetül elmondta, hogy "a harcot a lengyel elvtársak vigyék végig, elsősorban politikai eszközökkel, de ha szükséges, alkalmazzák a hatalom más eszközeit is", az alapvető követelmény az, hogy Lengyelország szocialista ország maradjon.[29]

Kádár János viszonylag hosszú idő után kényszerült arra, hogy néhány hónapon belül több ízben is hosszasan ecsetelje, mit is tett az MSZMP az "ellenforradalom" leverése után, hatalma megszilárdítása és az ún. "szocialista konszolidáció" véghezvitele érdekében. Amikor a 25 évvel korábbi eseményeket felidézte, önkéntelenül is párhuzamokat vont az 1956-os magyarországi és az 1980-81-es lengyelországi állapotok között - összevetette az azonosságokat és az eltéréseket -, s igyekezett olyan párhuzamokat is keresni, amelyek azt sugallták, hogy a lengyel vezetés igenis számíthat tömegtámogatásra, ha elszánja magát a "rendcsinálásra". Ennek kapcsán fejtette ki az 1981. március 26-i KB-ülésen, hogy bár Lengyelországban és magában a LEMP-ben rossz a helyzet, ő azért mégis bízik abban, hogy mindez jóra fordul, mert töretlenül hiszi, hogy a szocializmusnak sok híve van Lengyelországban. Ennek alátámasztására az 1957. május 1-jei budapesti felvonulást idézte fel, amelyen - bár csak fél év telt el a forradalom vérbefojtása óta - közel félmillió ember vett részt, hogy "hitet tegyen a szocialista eszme és rendszerünk mellett és kifejezze, kész részt vállalni a társadalmi konszolidációért indított harcból". Annak ellenére gyűlt össze ekkora tömeg, hogy "oda csak egyénileg jöhettek az emberek, nem vonulhatott fel se csoport, se üzem, semmilyen szervezett kollektíva", mert az MSZMP vezetése azt akarta látni, "hányan jönnek el önszántukból". Kádár ezután így folytatta: "Ezzel szemben az ötvenhatos események idején a legnagyobb tömeg, amelyet az ellenforradalmi lázítók, hőzöngők meg tudtak mozgatni, a Kossuth téren gyűlt össze, meg a Bem téren; az egyiken elférnek háromezren, a másikon meg talán nyolcezren[30]. Akkora tömeget, amelyet újjászervezett pártunk hívó szava vonzott, képtelenek lettek volna bármilyen jelszóval, szervezéssel megmozgatni, egybegyűjteni. Mélyen meg vagyok győződve, hogy a mai Lengyelországban is a szocializmus hívei vannak többségben."[31]

Kádár a lengyel események kapcsán az eddigieknél jóval határozottabb, merevebb álláspontot alakított ki 1981. szeptemberétől. Akkor tartotta első kongresszusát a "Szolidaritás" szakszervezet, amelyen közfelkiáltással fogadták el a kelet-európai munkásokhoz címzett "Üzenetet". Ebben azokat támogatták, akik "rászánták magukat arra, hogy harcoljanak a szabad szakszervezeti mozgalomért" abban a reményben, hogy "képviselőink nemsokára találkozhatnak, hogy kicseréljék szakszervezeti tapasztalataikat". Az "Üzenetet" minden szocialista ország vezetése hisztérikus dühkitöréssel fogadta. Nagy, orwelli módon szervezett sajtókampány indult a "Szolidaritás" durva beavatkozási kísérleteinek visszautasítására. Így történt ez Magyarországon is. Arra persze gondosan vigyáztak, nehogy közzétegyék az "Üzenet" szövegét, azt viszont megkövetelték, hogy a munkáskollektívák egyöntetűen utasítsák vissza, és ítéljék el a "Szolidaritás" szélsőséges és antikommunista hangadóit.

Éppen ez az "Üzenet" késztette az MSZMP KB-t annak a levélnek a megírására, amelyet Kádár János aláírásával a LEMP KB-hoz illetve annak első titkárához intéztek. A levél - amely a szovjet párt Központi Bizottsága az év júniusi, szintén a LEMP KB-hoz írott levelét vette mintának, s mint gyakorlat meglehetősen szokatlannak és rendkívülinek számított - kifejezte mindazt a nyugtalanságot, amelyet az MSZMP vezetése érzett a "Szolidaritás" kongresszusa nyomán. A levél megírásának fő célja az volt, hogy a magyar párt ráirányítsa a figyelmet "a lengyel nép és a szocialista közösség érdekeit egyaránt fenyegető veszélyekre", s emellett megfogalmazódott benne az a szándék, hogy a LEMP vezetését határozottabb fellépésre ösztönözze.[32] Miután megállapították, hogy Lengyelországban az utóbbi időben "nem a szocializmus hívei, hanem az ellenségei lendültek támadásba, és nyílt konfrontációra, a hatalom megragadására törekednek", hangot adtak ezzel kapcsolatos félelmeiknek is, mégpedig az egész magyar társadalomra hivatkozva: "Számunkra is mind nehezebbé válik népünk őszinte aggodalmát, de esetenként már a türelmetlenségét is kifejező kérdések megválaszolása, amelyeknek visszatérően az a lényege, hogy merre tart Lengyelország, meddig folytatódik a szocialista rendszer felszámolására irányuló törekvések és akciók veszélyes eszkalációja, mit tesznek a lengyel kommunisták, a szocializmus lengyel hívei, mikor lépnek a határozott cselekvés útjára a lengyel dolgozó nép valódi érdekeinek, népeink közös érdekeinek védelmében." Ezután következett a levél megírását kiváltó esemény elemzése: "Különösen megdöbbentett mindnyájunkat a »Szolidaritás« szakszervezet kongresszusának légköre, a kommunista- és szovjetellenes megnyilatkozások sorozata, a hangadók féktelen demagógiája, amivel megtévesztik, becsapják a felismert hibák kijavítását, de nem a szocializmus felszámolását akaró munkástömegeket. Nyilvánvaló, hogy határozott lépéseket kell tenni annak a támadásnak a visszaverésére, amely semmibe veszi és veszélyezteti a lengyel nép vérrel és verejtékkel elért eredményeit, Lengyelország nehéz helyzetében a társadalmi megbékélés, a konstruktív programok helyett a rombolás és az anarchia zászlaját emeli magasra, a szabadság és a demokrácia nevével rútul visszaélve a szocializmus alapelveit tagadja meg, a józan ész, a felelősségtudat helyett szakadatlanul felkorbácsolt féktelen indulatokat szít fel. A »Szolidaritás« kongresszusának a szocialista országok dolgozóihoz intézett provokatív »üzenete« nem más, mint ugyanennek a realitásokkal nem számoló, felelőtlen demagógiának nemzetközi síkra vitele - egyben nyilvánvalóan a nemzetközi reakció által sugalmazott lépés a szocialista országok népeinek szembeállítására." Végül pedig az MSZMP vezetése levonta a fentebb leírtakból adódó következtetéseket: "Eddigi álláspontunk fenntartását hangsúlyozva úgy véljük: még sürgetőbb feladat a lengyel kommunisták, az igazi lengyel hazafiak, a szocialista kibontakozásért cselekedni kész erők összefogásával, mozgósításával és aktív fellépésével eltorlaszolni az ellenforradalom útját."[33]

Amikor 1981 októberében Jaruzelski tábornok lett a LEMP KB első titkára - korábbi, miniszterelnöki és a nemzetvédelmi miniszteri funkciói megtartása mellett -, Kádár ezt megelégedéssel üdvözölte. Néhány nappal később az MSZMP KB ülésén úgy fogalmazott, hogy Lengyelországban a "polarizáció növekedett és megerősödött az a régen táplált véleményünk és álláspontunk, hogy egy határozottabb, rendes, józan és tényleg minden tisztességes emberrel apelláló harc beindítása az ellenforradalommal szemben gyorsan tábort nyerne".[34]

Mindenesetre 1981 őszén a magyar párt is a mielőbbi cselekvést szorgalmazta, s valóban megkönnyebbülten fogadták és helyeselték, amikor Wojciech Jaruzelski 1981. december 13-án bejelentette a hadiállapot bevezetését Lengyelországban, amelyet egyébként Magyarországon eufémisztikusan "szükségállapotnak" fordítottak. Még aznap összeült az MSZMP Titkársága, amely két napra nyúlt ülésén döntött arról, hogy Jaruzelski tábornok kérésének megfelelően gyors gazdasági segítséget nyújtanak Lengyelországnak. A Titkárság egyetértett azzal, hogy "Kádár János elvtárs táviratban biztosította támogatásunkról W. Jaruzelski elvtársat", valamint azzal is, hogy a Magyar Távirati Iroda hasonló tartalmú közleményt adjon ki, amelynek szövegét a Titkárság hagyja majd jóvá. Külön kiemelték, hogy "történjék említés arról az intézkedésünkről is, hogy a hazánkban dolgozó lengyel állampolgárok hazatérésükkor 5 kg húst vihetnek magukkal, s fizetésük egy részét Magyarországon költhetik el". Emellett megszabták, hogy "a magyar tömegtájékoztatási szervek alapvetően a lengyel hírügynökségtől kapott anyagok alapján" tájékoztassák a közvéleményt.[35] Ugyancsak december 14-én a pártközpont telexet intézett a budapesti és a megyei pártbizottságok első titkárainak a "szükségállapot" bevezetéséről, amely a következő - kissé sajátos - formulával kezdődött: "Pártunk és Kormányunk teljes megértéssel és őszinte együttérzéssel fogadta a történelmi jelentőségű döntést, amely a szocializmus lengyelországi vívmányait fenyegető közvetlen veszélyek elhárítására irányul."[36]

Jaruzelski tábornok nemcsak a magyar gazdasági segítségre tartott igényt, hanem szükségét érezte annak is, hogy a "magyar elvtársak" tájékoztatást adjanak neki a Magyarországon 25 évvel korábban "az ellenforradalmi erőkkel" vívott harcról, valamint "a szocialista konszolidáció és a szocializmus építése terén szerzett tapasztalatokról".[37] Így meghívására december 27. és 29. között Varsóban tartózkodott az MSZMP háromtagú küldöttsége Aczél György, a Politikai Bizottság tagjának vezetésével. Jaruzelski figyelmesen hallgatta a magyar testvérpárt képviselőit, akik a látogatásról szóló jelentésükben le is írták, hogy "mindenütt óriási és általános érdeklődés mutatkozott a magyar tapasztalatok iránt". Ehhez azért hozzátették, hogy "nem egyszer a már elért eredményeinket veszik alapul, s kevésbé ismerik a küzdelmekkel teli konszolidáció kezdetének lépéseit. Többször, a tapasztalatok konkrét ismerete nélkül, hivatkoznak azokra a nehéz intézkedések bejelentésekor".[38] Ezzel egyidejűleg nem lankadt az érdeklődés a fenti tapasztalatok iránt, s ennek kielégítését az MSZMP PB 1982. február 16-i ülésén - miután megállapította, hogy "a közvetlen ellenforradalmi veszély megszüntetésével és a szocialista kibontakozás elemi feltételeinek biztosításával minőségi fordulat történt az események menetében" - azzal igyekezett elősegíteni, hogy határozatot hozott arról, miszerint "fogadjuk kedvezően és nyújtsunk támogatást a lengyel tömegtájékoztatási intézményeknek, politikai könyvkiadóknak a szocialista konszolidációra és építőmunkánkra vonatkozó dokumentumaink hasznosításához". Ezen kívül pedig úgy döntöttek, hogy a varsói magyar nagykövetség "gyakrabban és nagyobb példányszámban adja ki tájékoztató anyagait. Erre a célra propagandaköltségét 500.000 forinttal emeljék meg".[39]

* * *

A későbbi években sem csökkent az a megkülönböztetett figyelem, amelyet Jaruzelski és csapata tanúsított a kádári politika eredményeivel szemben. Viszont egyre anakronisztikusabbak lettek az olyan jellegű kérések, miszerint Magyarország fogadjon "lengyel parasztokat, egyéni gazdálkodókat a magyar mezőgazdaság eredményeinek és helyzetének tanulmányozására"; "magas szintű lengyel küldöttséget a gazdaságirányítás területén szerzett tapasztalatok tanulmányozására", vagy pedig, hogy a lengyel egyházfő, Józef Glemp magyarországi látogatásán a megfelelő magyar partnerek "próbáljanak hatást gyakorolni" a lengyel prímásra.[40] A másik oldalon Kádár János még az 1983 októberében tett lengyelországi látogatásán is részletesen szólt a Jaruzelskivel folytatott négyszemközti megbeszélésen "az 1956-os ellenforradalomban és az azt követő konszolidációban, a szocialista építőmunkában szerzett tapasztalatainkról, pártunk nemzetközi tevékenységéről", valamint "meleg szavakkal mondott köszönetet a lengyel vezetőknek", hogy "az ellenforradalomnak és az anarchiának saját erőből vetettek gátat", mert ezzel "nagy szolgálatot tettek nemcsak Lengyelországnak, hanem a szocialista közösségnek is".[41]

Ez azonban mit sem változtatott azon a tényen, hogy ugyanúgy, mint 1956-ban Magyarországon, 1981-ben Lengyelországban is csak fegyveres erővel lehetett a kommunista diktatúrát fenntartani, s ez esetben az sem számított, hogy ezt "külső vagy belső erők" vitték-e véghez. A kádári rendszer 33 évet élt, Jaruzelskié - igaz, teljesen más nemzetközi körülmények között - 8 évet, s a sokat emlegetett "magyarországi tapasztalatok" egyik országban sem mentették meg a kommunista rendszert a végleges bukástól.

The Hungarian Party Leadership and the Polish Crisis of 1980-1981

-- Summary --

The start of the polish crisis in 1980-1981 came at a time when in Hungary the Kádár regime was already past its peak. Coming to power by quelling the Hungarian Revolution of 1956 with Moscow's assistance, János Kádár tried to preserve law and order and establish a political legitimacy for himself. After the bloody retaliation for the revolution Kádár sought to achieve these objectives by not interfering in people's private lives, providing for greater freedom within the established framework of his regime, and most importantly by guaranteeing a continuous rise in living standards, which also helped to create a sense of security. After 1979 the other priorities of the Kádár regime were subordinated to the cause of keeping living standards on the rise.

While publicly emphasizing the Hungarian Socialist Workers' Party's solidarity with the Polish communists and assuring them of the fullest possible political and economic assistance, János Kádár from the very beginning of the crisis in Poland believed that the leadership of the Polish United Workers' Party had to overcome the difficulties by political means and in a socialist way. This implied that Poland was expected to remain a socialist country, a member state in the Soviet bloc and in the Warsaw Pact. In Kádár's opinion the use of so-called administrative means, that is the deployment of armed forces, was acceptable only if there was no other peaceful solution and if the communist regime itself was in extreme danger. In this case the challenge would have affected the whole socialist bloc and could have seriously harmed his personal power as well. He implied that the problem could best be solved by using domestic forces such as the state security organizations, the army, and the police. According to Kádár even if the Soviets intervened as a last resort, the Polish communists had to orchestrate the consolidation, that is to sort out all political and social difficulties just as he and his Hungarian comrades had done in 1956.

Unlike other socialist countries, which relentlessly attacked the PUWP and its leaders for their opportunism, permanent inability to act and for their backsliding, the HSWP tried to support its socialist counterpart by not interfering publicly or through interparty channels with any of the steps taken by the Polish leadership. Kádár considered the Polish crisis to be a family affair relating only to Soviet bloc countries. He maintained this view consistently during negotiations with western parties.

Beginning with August 1980 the Polish leadership regarded Hungary as a model to be followed. The Poles listened with keen interest to the opinion of the First Secretary of the Hungarian Socialist Workers' Party because they wanted to duplicate in Poland the former success of Kádár. Kádár was without a doubt widely popular in Poland and the PUWP desired to capitalize on this. It is therefore little wonder that both Kania and Jaruzelski received detailed reports on how the leadership of the HSWP had set about to consolidate the situation in Hungary after 4 November 1956.

After September 1981 Kádár formed a more determined and rigid standpoint on the events in Poland. The first congress of Solidarity took place at that time and the message addressed to East-European workers was accepted by public acclamation. The message was met with hysteric fits of indignation by the leaders of all the socialist countries; and it was exactly that message that prompted the Central Committee of the HSWP to draft and send a letter with Kádár's signature to the central committee of the PUWP. This letter gave expression to all of the worries that had made the leadership of the HSWP feel ill at ease after the Solidarity congress.

When General Jaruzelski became the first secretary of the PUWP in October 1981, he was warmly congratulated by János Kádár. In the autumn of 1981 the Hungarian Party had also urged immediate action. When Jaruzelski announced the imposition of martial law - euphemistically referred to as a state of emergency in Hungary - on 13 December 1981, the Hungarian party was relieved and in complete agreement with Jaruzelski's action. The secretariat of the HSWP assembled the same day and passed a resolution in accordance with General Jaruzelski's request to provide Poland with immediate economic relief. The secretariat supported comrade János Kádár's telegram to comrade Jaruzelski, which assured the Polish communists of Hungarian economic assistance.

General Jaruzelski requested not only economic aid but was also interested in the guidance of his Hungarian comrades, who had successfully defeated a counterrevolution twenty-five years earlier. The Poles wanted to learn from the experiences obtained in the field of socialist consolidation and the building of socialism in Hungary. Thus, on Jaruzelski's invitation a delegation of three members of the Hungarian Socialist Workers' Party visited Warsaw between 27 and 29 December 1981. The Hungarian group was led by György Aczél, a member of the politburo. Jaruzelski paid considerable attention to the representatives of the Hungarian fraternal party. The Hungarian group reported that there had been an enormous and general interest in Hungarian experiences. They also added that the Polish comrades often took Hungarian achievements as a basis and seemed to know little about the first difficult steps at consolidation. They often referred to these results when they were about to announce the introduction of harder measures, but actually knew little about these experiences.

During the years that followed Jaruzelski and his team continued to show avid interest in the results of Kádár's policy. The Hungarian party leader on the other hand was extremely grateful for Jaruzelski's actions. When Kádár visited Poland in October 1983 he told Jaruzelski during a private conversation that he wanted to warmly thank the Polish leaders for having put a stop to the counterrevolution and anarchy by relying on their own resources and thus rendering an enormous service to Poland and to the whole socialist community as well.

Jegyzetek

[1] Magyar Országos Levéltár, MDP és MSZMP Iratok Osztálya (továbbiakban: MOL), 288. f. 11/4397. ő.e.

[2] Gyenes András, a Központi Bizottság titkára az MSZMP KB 1980. december 2-i ülésén tartott előadói referátumában ezt így fogalmazta meg: "Megnyilatkozásainkban nem bíráljuk a lengyel vezetés által szükségesnek tartott lépéseket, módszereket, s minden lehetséges alkalommal megerősítjük szolidaritásunkat nehéz küzdelmükkel." MOL, 288. f. 4/177. ő. e.

[3] MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

[4] Kádár János az MSZMP KB 1980. október 16-i ülésén ezt a következőképpen fejtette ki: "Az imperialistáknak igazuk van: Lengyelországot ők nem kapják meg többé, amíg a Föld gömbölyű és forog, ott kapitalizmus nem lesz többé. Ez lengyel ügy, ők oldják meg; mindenféle módon segítenünk kell nekik, sokszor intelligensen úgy, hogy nem szólunk bele az ő vitáikba. Mindent meg kell tenni, hogy elkerülhessünk mindenféle külső beavatkozást a lengyel dolgokba. És mi ezt az álláspontunkat fogjuk a továbbiakban is képviselni." MOL, 288. f. 4/174. ő. e. Egyébként a "családi ügy" kifejezést maga Kádár is emlegette, többek között az MSZMP KB 1981. március 26-i ülésén. MOL, 288. f. 12/217. ő. e.

[5] MOL, 288. f. 5/815. ő. e.

[6] MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

[7] MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

[8] Gáspár Sándor, a PB tagja, a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke az 1980. október 16-i KB-ülésen például azt mondta : "A lengyel események miatt nincs okunk arra, hogy kapkodjunk, s megpróbáljunk valamit csinálni. Nekünk erre nincs szükségünk. Határozottan folytatni kell azt a politikát ebben az értelemben is, amit 20 évvel ezelőtt elkezdtünk." Ehhez pedig Kádár a következőket tette hozzá: "Az imperializmus bemagyarázza a világnak, hogy az összes szocialista ország ideges, bajban van, kényszerül valamiket csinálni. A mi saját föllépéseinkben, még a belső föllépéseinkben is, és nyilvánosan is valamiképpen érzékeltetnünk kell, hogy mi egy gyakorlatot folytatunk. Erre kellene vigyázni; mi gyakorlatot folytatunk és azt akarjuk tovább fejleszteni." MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

Ugyancsak Kádár a Varsói Szerződés tagországainak 1980. december 5-i tanácskozásán ezt így fogalmazta meg: "Az imperialista erők azt hangoztatják, hogy a többi szocialista ország »fél a lengyel fertőzéstől«. Az események bennünket belpolitikai szempontból kevésbé nyugtalanítanak, a kérdéssel inkább mint közös nemzetközi gonddal foglalkozunk." MOL, 288. f. 5/815. ő. e.

[9] MOL, 288. f. 12/217. ő. e.

[10] MOL, 288. f. 12/217. ő. e.

[11] MOL, 288. f. 12/217. ő. e.

[12] MOL, 288. f. 12/217. ő. e.

[13] MOL, 288. f. 11/4471. ő. e.

[14] MOL, 288. f. 11/4389. ő. e.

[15] MOL, 288. f. 12/216. ő. e.

Két hónappal az augusztusi sztrájkok után, az MSZMP KB 1980. október 16-i ülésén Kádár János így összegezte, szerinte milyen hatást váltottak ki a lengyelországi megmozdulások Magyarországon: "A kommunisták, a Magyar Népköztársaság felelős embereinek százezrei természetesen izgatottak és aggódnak, hogy mi lesz a lengyelországi szocializmus sorsa. Önmagában ez izgatja az embereket. És én jó reagálásnak tartom, hogy gondot jelent nálunk a lengyelországi helyzet. De meg kell mondani, Elvtársak, a legszélesebb közvéleményt is foglalkoztatja. Ez az alapállás - minden információnk ezt bizonyítja - egészséges és jó. Felelős, nyugodt magatartás van Magyarországon; aggódnak a lengyel népért, szocialista jövőjéért. Természetesen a politikailag elmaradottabbak megint oda lyukadtak ki, hogy »jaj istenem, nálunk ne legyen semmi különös«, »most megint nekünk kell majd fizetnünk, ott sztrájkolnak és nekünk kell megint segítenünk«? Ez volt a széles körű reagálás. Azt hiszem, így lehet nagyjából megítélni." MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

[16] MOL, 288. f. 5/808. ő. e.

[17] MOL, 288. f. 4/178. ő. e., ill. 288. f. 58/10. ő. e.

[18] MOL, 288. f. 5/808. ő. e.

[19] MOL, 288. f. 5/808. ő. e.

[20] MOL, 288. f. 11/4390. ő. e.

[21] MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

[22] MOL, 288. f. 5/847. ő. e.

[23] Kádár az MSZMP KB 1980. október 16-i ülésén így indokolta, hogy az MSZMP miért nem kíván tanácsokat adni, csupán tapasztalatait megosztani: "Mao képzett engem tovább valamikor egy nagy vitában, aki azt mondta - és azt hiszem, ebben igaza volt, mert nála is előfordult, hogy igaza van -, hogy nem az felel, aki a tanácsot adja, hanem aki elfogadja. Azt hiszem, ez helyes szabály." MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

Gyenes András pedig a MSZMP KB 1981. március 26-i ülésén tartott előadói beszédében ezt a következőképpen egészítette ki: "Hát nem egyszerű persze a tanácsok osztogatása, és amennyire tőlünk tellett, igyekeztünk is vigyázni arra, hogy milyen módon próbáljunk meg mégis segítséget nyújtani a lengyel vezetésnek a saját dolgaiban való eligazodáshoz, illetve megosztani velük a mi pártunk tapasztalatait. Arra mindvégig sikerült vigyázni - és ebben nagyon nagy segítségünkre voltak a tömegtájékoztatási szerveinknél dolgozó elvtársaink is -, hogy közvetlenül, a nagy nyilvánosság előtt, sajtóban, rádióban, televízióban tanácsok ne hangozzanak el. Azt hiszem, hogy ez alapjában véve helyes volt, mert csak olyan tanácsot lehet a nyilvánosság előtt adni, amit az adott párt vezetése, vagy az illető kormány vezetése az adott helyzetben képes be is fogadni, megfogadni. Nem lehet olyan tanácsot osztogatni, ami esetleg ellenkezik a lengyel vezetés törekvéseivel. [Ugyanakkor] ha kérik, kíváncsiak a mi tapasztalatainkra, véleményünkre, természetes, hogy a legjobb tudásunk és szándékunk szerint el is mondjuk azokat." MOL, 288. f. 4/178. ő. e.

[24] MOL, 288. f. 11/4391. ő. e.

[25] MOL, 288. f. 4/174. ő. e.

[26] MOL, 288. f. 5/809. ő. e.

[27] MOL, 288. f. 5/815. ő. e.

[28] MOL, 288. f. 11/4397. ő. e.

[29] MOL, 288. f. 11/4397. ő. e.

[30] Kádár egész párhuzama - már ami 1956-ra vonatkozik - rendkívül leegyszerűsítő, s nagyrészt hamis. Ide tartozik az általa említett két tér befogadóképességének többszörös alábecslése is.

[31] MOL, 288. f. 12/217. ő. e.

[32] MOL, 288. f. 4/181. ő. e.

[33] MOL, 288. f. 11/4400. ő. e.

[34] MOL, 288. f. 4/181. ő. e.

[35] MOL, 288. f. 7/641. ő. e.

[36] MOL, 288. f. 11/4402. ő. e.

[37] MOL, 288. f. 5/844. ő. e.

[38] MOL, 288. f. 5/844. ő. e.

[39] MOL, 288. f. 5/847. ő. e.

[40] MOL, 288. f. 5/895. ő. e.

[41] MOL, 288. f. 5/895. ő. e.

Misóczki L.: Idegenforgalom TARTALOM Faragó T.: Városmonográfia