1. AZ „ERDEI EMBEREK”. A GÓTOK ERDÉLYBEN

AZ EGYKORI LAKOSSÁG

Az erdélyi Dacia tartományi lakosságát 270 után többé nem említi írásos forrás. Az egykori római városok, telepek, erődök neve kivétel nélkül elenyészett, egyetlen nyelv vagy kora középkori forrás sem örökítette át őket a középkorra. Ami megmaradt, ismeretlen nyelvi eredetű őskori örökség: néhány nagy folyó, a Temes, Maros, Körös, Szamos és Olt neve. A prerómai korszak öröksége az Ampelus-Ompoly és a Tierna-Cserna folyónév is.

Az északnyugati-északi- és kelet-daciai limes erődjeiben az eddigi adatok szerint Philippus Arabs vagy Decius érmei zárják a rendszeres – zsoldfizetésre utaló – pénzforgalmat, a tartomány Maros menti nyugati kijáratát őrző Micia castrumában (Vecel) pedig Valerianus pénzei (260). A PROV[INCIA] DACIA feliratú daciai érmeket 246-tól 11 éven át verték, 256/57-ig ebből a verdéből származó pénzekkel fizették a katonákat. A tartomány belsejében azonban még 268 körül is jó néhányan akadtak, akik abban a reményben ásták el pénzüket, hogy nyugalmasabb időben módjuk lesz elővenni (Apulum, 1902. és 1963. évi pénzkincs, a galacsi éremkincs Krassó-Szörényben). Tévedtek – s ez a tévedés alighanem az életükbe került.

Az erdélyi római castrumok temetőiben eddig alig folyt rendszeres ásatás, a temetők használatának végső időpontja tehát nem ismert. Annyi viszont már eddig is megállapítható, hogy a gótok a számukra érdektelen határerődítményekkel nem tudtak mit kezdeni, a gót megszállásra-megtelepedésre utaló nyomok többnyire hiányoznak belőlük. A tartomány belsejéből ismerünk ugyan 3. századi római vagy római–dák bennszülött hamvasztásos rítusú temetőket, de nincs bennük olyan tárgy, amelyet 270-nél későbbre lehetne keltezni. A legkésőbbi egy Radnóton talált urnasír Severina Augusta érmével – 269–271-nél ennek sem kell sokkal későbbinek lennie.

A városi temetők közül Potaissa (Torda) eddig feltárt részei III. Gordianus koráig terjednek, a legio-castrum elpusztult principiája (parancsnoksági {112.} épülete) helyén az 5. században már keleti barbárok temetkeztek. Napoca (Kolozsvár, Petőfi u. stb.) temetőiben már a 3. században gyakoriak a keleti, hellenisztikus eredetű „késő római” szarkofágok, kőlapokból összeállított sírládák és a tegula (tetőtégla) koporsók – az utóbbiak melléklet nélküliek. Egy részük 270 utáni is lehet. A legjelentősebb Apulum (Gyulafehérvár), ahol három különböző temetőben tártak fel föld-, tégla- és kősírokat, szokványos 2–3. századi „birodalmi” jellegű temetkezéseket, amelyek időben nem terjednek túl a 270-es éveken. Az a tetrarchia idején kialakuló új „temetőkultúra”, amely Scythia Minortól (Dobrudzsa) egészen Britanniáig szinte egységes a rajnai és dunai limes mentén, Erdélyben s egyáltalán a Duna „barbár” oldalán sehol nem jelentkezik. Lényege: a többségében keletelt (nyugat-keleti vagy kelet-nyugati irányítású) temetkezés, különféle kényszerszolgálatokat jelző állami jelvények (hagymagombos fibulák, övek) a férfiaknál, és sajátos „provinciális” gazdagságot tükröző ékszerviselet a nőknél.

A hagymagombos fibulák viselését a késő római államhatalom jelvényként írta elő és adományozta – saját alattvalóinak. Erdélyben az egyetlen, hiteles ásatásból származó 4. századi „klasszikus” hagymagombos fibula a Küküllőbe folyó Székős patak partján, Obrázsán került elő egy Crispus-érem alapján 317 utánra keltezhető falusi telepről. Ebben az időben néhány ilyen fibula a környező barbár népekhez is eljutott, ismerjük gepida, szarmata, vandál, quad telepről és sírból, zsákmánynál alig tekinthetők egyébnek. Amit Obrázsán az igazol, hogy a római korszak 2–3. századi falusi temetőjében nincs „4. századi” (értsd: a tetrarchia kezdete utáni) késő római temetkezés.

Erdély városai közül egyedül Apulumban utal néhány női ékszer és egy-két érem (Nagy Konstantin és Constantinopolis) igazi késő római viseletre. E tárgyak a legatusi palota ásatása során állítólag temetkezésből kerültek elő. Mivel mind az ékszerek, mind pedig viselési módjuk (több karperec egyszerre) jellegzetesen Duna-túloldali provinciális, aligha lehet másról szó, mint néhány, a gótoktól elhurcolt asszony temetkezéséről.

Az egyetlen falusi temető – s ezt éppen a feldolgozás hangsúlyozta –, amelynek használata belenyúlik a 4. századba, Baráthely 1. sz. temetője. A hamvasztásos sírok egyértelműen római provinciálisak – a legkésőbbi ilyen típusú sírok Pannoniában Probus- (276–282) éremmel keltezve a 290-es évek végéig fordulnak elő. A mintegy 350 síros temető időrendje felettébb bizonytalan. Sírjainak zöme észak-déli irányítású, de helyenként egymásra ásták őket, a temető kezdetei tehát talán a római korba nyúlnak vissza. Utóbb meglehetősen durván rátemetkezett e korai temetőre egy halottait nyugat–keleti irányban fektető, szintén hamvasztásosan temetkező csoport. Ha a temetőben talált három meghatározható érem egyáltalán sírból származik, akkor a korábbi temető használata 353 körül végződött (II. Constantius-érme), a későbbié pedig 338 után kezdődött (II. Constantius caesar) és Valens 373. évi veretével záródott. A temető népe hallatlanul szegény {113.} volt –- néhány vas- és bronzfibulán kívül nincs más tárgy a sírokban. A temető területén elszórtan néhány házat és gödröt találtak, ezekből a gótokra jellemző tárgyak: púpos hátú csontfésűk, csatok, fibulák; elrejtett-elásott mezőgazdasági eszközök: ásópapucs, sarlók, kocsivasalás kerültek elő. A sírokban (?), házakban (?), felszínen (?) talált cserepek többsége a gót Marosszentanna-kultúra készítménye, mások a Duna déli oldaláról származó 4. századi provinciális munkák, amelyek a Marosszentanna–Csernyahov-kultúra szinte valamennyi telepén és temetőjében előfordulnak. A helyi lakosság 4. századi anyagi kultúráját nem képviseli értékelhető lelet. Ha egyáltalán belenyúlt az itt temetkező lakosság élete a 4. század második felébe, akkor egy zárt, pogány hagyományaihoz szívósan ragaszkodó (halotthamvasztás, sok állatcsont, áldozati húsételmaradvány a sírokban) eldugott falusi közösségről van szó.

A Kisinyov környékéről – tehát vizigót területről – most közzétett dancseni temető alaposan megváltoztatta a baráthelyi 1. temető megítélését. Dancseniben a Csernyahov–Marosszentanna-kultúra 338 3–4. századi temetkezéséből 244 hamvasztásos volt, többségük ovális alakú, lépcsős oldalú nagyméretű sírgödrökbe szórt hamvakkal és kevés, a máglyán elhamvadt, megsérült sírmelléklettel. Mind a rítus, mind a sajátos – Erdélyből máshonnan nem vagy alig ismert – mellékletek meglepően rokonok, vagyis Baráthelyen egy közép-moldáviai eredetű karp vagy gót népcsoporttal lehet számolni.

A két évszázados erdélyi régészeti kutatás eddig nem tudott egyértelmű bizonyítékot szolgáltatni a daciai „római” lakosság számításba vehető továbbélésére. A daciai birodalmi típusú római leletek – származzanak bennszülöttektől vagy telepesektől – 107 és 270 közé keltezhetők, s nyilván keltezik azokat a telepeket és temetőket, amelyekből előkerültek. A tetrarchia korától kezdve kialakuló „késő római” kultúrának eddig sehol nincs hiteles, zárt, helyi lakosságra utaló nyoma Erdélyben. Néhány városi temetőben ugyan még a tartomány kiürítése után is temetkeztek egy ideig, egyes városok romjain számolni lehet a barbároktól behurcolt foglyoktól képviselt élettel is, ez a pislákoló láng azonban a gót uralom visszfénye.

A VIZIGÓTOK ÉS A MAROSSZENTANNA-KULTÚRA

A marosszentannai temető korszakalkotó jelentőségű az európai népvándorlás kori régészetben. Itt sikerült először a késő római–kora középkori európai történelemben oly nagy szerepet játszó gót nép egyik temetőjét feltárni s a mai igényeket is kielégítő módon közzétenni (1903-1912). Nem csoda hát, ha a vizigótokkal foglalkozó nemzetközi régészeti és történeti irodalomban fél évszázadon át Marosszentanna, Maros-Szentanna, Maros-Szent-Anna volt a gót kultúra szinonimája.

A terving gótok erdélyi benyomulásának útvonalát nehéz meghatározni, mivel temetőik és telepeik nem a foglalás tanúbizonyságai, hanem az utána {114.} kialakult helyzeté: a megtelepedésé. Az ismert hadi események miatt az állandó megtelepedésnek a 3. század utolsó évtizede előtt aligha lehet komoly régészeti nyoma. A gót sírokba a 3–4. század folyamán nem vagy csak elvétve került egykorú római pénz (ami a hitvilágukkal, nem pedig gazdasági helyzetükkel kapcsolatos), ezért nehéz keltezni őket. Moldovai nagy temetőikből és munteniai korai temetőikből megállapítható, hogy a foglalás korszakában másvilághitük éppen átalakulóban volt s – minden bizonnyal a Fekete-tenger északi partvidékén uralmuk alá került antik falusi és városi lakosság, valamint a birodalomból behurcolt sok ezernyi fogoly hatására – jelentős „mediterrán” eszmei hatások érték őket. A 3. század elején halottait még elhamvasztó gót nép körében a század második felében egyre inkább tért hódít a halottak eltemetése. A hódítás idején legalább 50%-os halotthamvasztás a 4. században egyre csökken, a század folyamán helyenként el is tűnhet. Ezzel párhuzamosan új, gót viszonylatban keresztény hatást tükröző szokás kezd feltűnni, a keletelés: a halottak nyugat–keleti irányú eltemetése.

A temetkezési rituálénál egységesebb az az anyagi kultúra, amely valamennyi temetőben és telepen megfigyelhető. Az eredeti gót örökség a viseleti elemekben (fésű- és fibulaviselet a nőknél, csatos övvel összefogott nadrág, az övön tarsoly a férfiaknál) és néhány edényformában él tovább. Anyagi kultúrájuk más elemeit (fibulák, gyöngyök) előbb a pontusi görög–szarmata kultúra alakította át, majd a Gutthiudába való letelepedés után a Duna déli partjáról érkező római áruk és hatások formálják tovább. A vizigót edényművesség egyik gyakori készítménye pl. a dunai provinciák egykorú római cserépfazekainak a másolata. Temetkezéseik – különösen Munteniában – tele vannak az al-dunai provinciákból származó üvegpoharakkal és -csészékkel, csücskös szájú kancsókkal, mázas és máz nélküli amforakorsókkal. A vizigót fazekasság „remekei” többnyire római bronz és üvegkancsók vagy poharak agyagba átvitt utánzatai, aminthogy a vizigót női viseletre annyira jellemző félkörös vagy púpos fogójú csontfésűk sem egyebek a 3., majd 4. századi római fésűdivat utánzásánál. A római hatás a birodalom késő antik provinciális kultúrájának folyamatos átvételében nyilvánul meg. Bizonyítéka: az Al-Duna felől a Kárpátok felé haladva csökken a római import a temetőkben és a telepeken. Erdélyben a legtöbb a nagy szorosok belső oldalán a Háromszéki-medencében található, legkevesebb pedig az egykori Dacia belsejében.

Erdélyben két gót települési tömb alakult ki. A nagyobb, de mindenesetre jobban ismert Dacia szívében, az egykori limes-vonalon belül fekszik, a Kis-Szamos és középső Maros-völgy, valamint a Küküllők közti mintegy 50 km sugarú körben. „Elméletileg” a legkorábbinak néhány hamvasztásos sírnak kellene itt lennie (Maroslaka/Péterlaka-Csortos, Maroscsapó, Marosgezse, Sóvárad, Maroslekence, Medgyes, Sepsiszentgyörgy-Eprestető urnasírjai), ez azonban legfeljebb Maroslakán van így. Maroscsapón pl. I. és II. Constantinus érmei a 4. század első felére keltezik az urnasírokat, Maroslekencén a {115.} gótok jellemző ékszere, egy félkorong fejű ezüstfibula volt a hamvasztásos sírban, ez az ékszer aligha jelenik meg a 4. század középső harmadánál előbb. A lekencei sírlelet „urnája”, a Mithrász-kultusz kígyódíszes fülű fazeka valamikor a 2. vagy 3. században készült, tehát csak „talált” edényként kerülhetett a 4. századi gót temetkezésbe – éppen úgy, ahogyan Pannonia 6–7. századi langobárd és avar temetőiben is gyakoriak a földről felszedett s újból felhasznált 2–4. századi római edények, bronzok, fibulák. Sóváradon az egykori római castrum területén egy elpusztult római katonai épület romjai közé voltak beásva a 4. századi Marosszentanna típusú hamvasztásos sírok, a castrum belseje ekkorra már teljesen lepusztult. Erdélyből tehát egyelőre még kevés gót hamvasztásos sírt ismerünk, ám ez aligha jelentheti azt, hogy ilyenek nem is voltak. Marosszentannán például a temető annyira lekopott területen került elő, hogy az urnasíroknak az ásatás idejére már el kellett pusztulniuk. Egykori létezésükről az 56. csontvázzal együtt szétdúlt égett bronz ékszerek tanúskodnak.

Az egykori Dacia és a gótok viszonya tekintetében a sóváradi sírokhoz hasonló jelentőségű a magyarpalatkai temető. (Magyar-)Palatka-Tag dűlőben a mély gót sírokat egy már teljesen lepusztult római épület (egykori villa rustica) alapfalait is átvágva ásták földbe. A gazdag sírmellékletek (félkoronglemezes ezüstfibula, gót és 4. századi római edények, púpos hátú fésűk) és a temetkezés rítusa Marosszentanna temetőjének második korszakával egyezik meg. Gót földön unikumnak számító, nagyméretű, poncolt díszítésű bronzcsüngőjéhez Intercisa 1723. sírjában került elő a 4. század második feléből római párhuzam. Aligha lehet tehát a csüngőt a daciai helyi „római kereszténység” alkotásaként számba venni.

A MAROSSZENTANNAI TEMETŐ

Hét évtized után is talán még mindig ez a legjobb, mondhatni az egyetlen olyan vizigót temető, amelyen keresztül a gót hitvilágba, társadalomba, etnikai viszonyokba s a mindezeket megjelenítő anyagi kultúrába bepillanthatunk.

A temetőben kétféle, egymásra merőleges irányban fektették a halottakat. A sírok túlnyomó többsége nagyjából észak-déli tájolású. A temető északi felében és északnyugati negyedében közöttük és fölöttük (4. és 9. sír!) 12 nyugat–keleti irányítású sír helyezkedett el. A keletelt sírok, két gót viseletű asszonyt (egy gazdagot és egy szegényt) nem számítva, melléklet nélküliek voltak, edény vagy ételmaradvány nem volt egyikben sem. Két halott kezét keresztény módra összekulcsolták. – Ezek a temető legkésőbbi sírjai (3. fázis).

A temető magját egy fövenybánya elpusztította. Korábbi, nagyobb része a bányától északra és északkeletre esik (3. század vége–4. század első fele, {117.} 1. fázis) – itt csupán a legszélen egy vagy két temetkezés későbbi. Erre a korai részre „kerültek rá” a legkésőbbi nyugat–keleti irányú sírok.

A fövenybánya déli és nyugati oldaláról származnak a félkorong fejű bronz- és ezüstfibulák, ezek nem alakulnak ki a 4. század középső harmada előtt, viseletük inkább a század második felére esik. Ez tehát a temető későbbi szárnya (2. fázis). Feltűnik azonban, hogy a pogány húsáldozat, a sírokba mellékelt sertés-, kecske-, juh-, kakas- és tyúkhús, valamint a tojásétel éppúgy hiányzik a temető késői gót sírjaiból, mint a melléklet nélküli sírokból. Megfigyelhető az edény – tehát italáldozat – megritkulása is. A temető korai tömbjében valóságos edénykészleteket helyeztek a sírokba. Élelem–ital tartására (fazék, csupor) és fogyasztására (tál, pohár) szolgáló készletekre vagy 12 temetkezésben található példa, a sírba helyezett edények átlagos száma 5-6, de egy-egy gazdagon eltemetett fiú és leánygyermek esetében eléri a 9-12 darabot. Az edényben – vagyis a fazékban, tálban sírba helyezett másvilági útravalóban – való gazdagság más korai 4. századi erdélyi gót temetőkre is jellemző (pl. Rugonfalva, Csombord, Marosújvár, Mezőerked). A temető későbbi korszakában csak 1-1 edényt tesznek a halottak mellé, ha egyáltalán tesznek. Itt nyilván nem társadalmi különbségnek vagyunk tanúi – hiszen az ékszerek éppenséggel gazdagabbá váltak –, hanem a hitvilág átalakulásának.

A szegényebb és gazdagabb gót asszonyok viseletére egyaránt jellemzők a fibulák, az övcsatok, fésűk, gyöngyből fűzött nyakláncok, római eredetű csüngőkészletek, valamint a mindennapi munka folytatása végett sírba helyezett fonóorsók agyaggombjai, a varrótűk csonttokjai és kések. A férfiak halotti öltözete puritán volt: egy-egy bronz vagy vas övcsat, tűzszerszám, egy-két kés, edény, esetleg vasfibula. Nem lehetetlen, hogy a hanyatt fektetett, melléklet nélküli, észak–déli irányú halottak – legalább 4-5 ilyen volt – szegény szabad gótok temetkezései.

Római provinciális áru kevés volt Marosszentannán: egy cserépkorsó, egy kúp alakú üvegpohár; római edényeknek még utánzatai sincsenek a temetőben. Nincs még egy vizigót temető, amelyben olyan kevés lenne a római áru és „hatás”, mint a római Dacia szívében talált legnagyobb temetőben.

ERDÉLYI GÓT TELEPEK ÉS TEMETŐK

Régészeti szempontból jelentős a marosvásárhelyi volt Mikszáth Kálmán utcai temetőrészlet, mivel itt sikerült először egy lelőhelyen belül elkülöníteni egymástól a 4. századi gót és a 6. századi gepida leletanyagot. A vásárhelyi sírok zöme a marosszentannai temető középső korszakával egykorú (4. század közepe előtti), 6 edényből álló készlet csak egyetlen temetkezés mellett volt, a többire 1-2 edény jellemző. Megítélését megnehezíti, hogy a sírokat a később ugyanitt temetkező gepidák (?) kirabolták. Helyi (?) római kultúrhatásra {118.} enged következtetni egy téglákból összeállított sírláda. Hasonló kisebb-nagyobb temetőket tártak fel a közelmúltban Újős-Réten (16 sír, az egyik félkoronglemezes fibulákat viselő asszonyé), Mező(Szász)erkeden (15 temetkezés), Medgyesen (9 észak-déli és kelet-nyugati tájolású, tehát nem egykorú temetkezés), Mezőakna-Faluvégen (3 sír, egy módos asszony mellett félkoronglemezes fibula, valamint különféle gót edényekhez társuló, moesiai gyártmányú csücskös szájú római kancsó).

Kolozsvárt a December 30. utcában, Erdőszentgyörgyön, Csombordon, Mezőakna-Farkasvölgyben, Vermesen, Marosújváron, Maroskeresztúron, Betlenszentmiklóson, (Magyar)szováton csontvázak mellől származó, úgynevezett aláhajtott lábú fibulák, púpos hátú csontfésűk, ovális bronz- és vascsatok, sajátos gyöngyök, valamint tálak, fazekak utalnak Marosszentanna-típusú temetőkre. Máshol a gót női viselet legsajátosabb ékszerei a rendszerint párban viselt félkorongos fejű ezüst vagy bronz lemezfibulák (Kolozsvár [1870], Marosvásárhely vidéke, Baráthely és Ecel között, Vajdakamarás, utóbbi helyen bronzcsattal és fülbevalóval együtt), egyszerű 4. századi fibulák (Apahida, Nagyernye, Szászsebes), díszes csontfésű (Medgyes), púpos hátú fésű és gyöngyök (Vajdaszentivány), ép edények és fésűk (Sövényfalva, Kissolymos, Bátos, Szászsebes) jeleznek a gót uralom idejéből germán temetkezést. Unikum a gót világban a Szamosújvár-Szamos-parton (Németi) talált pompás késő római (4. század második fele, vége) katonai díszövkészlet, amely hadizsákmányként juthatott a gótokhoz – avagy római szolgálatból hazatért germán zsoldos katona ritka emléke.

Az Erdélyi-medence szívében, a „központi” szállásterületen gót (Marosszentanna–Csernyahov) telepre Cegén, Csákón, Bálványosváralján, Mezőerkeden, Dedrádszéplakon, Szászfenes-Tarisznyaparton, Vajdaszentiványon (sírok is), Marosvásárhelyen a Várban, Marosnagylakon, Gernyeszegen, Vermesen van régészeti adat, többnyire korjelző edények töredékei és púpos hátú csontfésűk. A Maros völgyében a legnyugatabbra fekvő Marosszentanna típusú település Déván került elő, valahol azon a környéken lehetett a gót település határa.

Vitatható (talán azért, mert később is megtelepültek itt germánok) a Kolozsmonostoron még 1911-ben feltárt teleprészlet kora, ahol fazekaskemencét emelt ki a földből Kovács István.

A Maros forrásvidékén a Gyergyói-medencében eddig csak gyér Marosszentanna-településre vannak adataink a gyergyószárhegyi Lázár-kastély területéről, igaz viszont, hogy nem messze innen került elő az alább még több ízben tárgyalandó jelentős gót ezüstkincs Gyergyó-Tekerőpatakon.

A Gyergyói-hegységtől és a Hargitától nyugatra jelentős gót megtelepüléssel lehet számolni a Küküllők völgyében. A Kis-Küküllő vidékén, Bözöd-Lócon félig földbe mélyített, kő tűzhellyel ellátott putri-házakat tártak fel. Belsejükben púpos hátú díszített csontfésű, orsógomb, tálak, fazekak s római {119.} amfora került elő – a telepet lakói hirtelen hagyták el. Egykorú vele Székelyszállás települése. A Nagy-Küküllő völgyében a bözödiekhez hasonló putrikat tártak fel Segesvár-Szőlőkben (csontfésű, csat, edények – nincsenek messze a telephez a Fehéregyházán talált csontvázas temetkezések), Kisekemezőn, Székelykeresztúr-Lokon. Házakra-településre utaló nyomok Székelyudvarhely-Szabadság téren és Kisgalambfalva-Galath-tetőn is vannak. A Nyikó-völgyben Rugonfalván 2 igen gazdag, észak-déli tájolású, eredetileg kőlapokkal fedett, de később feldúlt-kifosztott temetkezés utal közeli gót tanyára vagy falura. A sírokból púpos hátú csontfésű, igen sok edény, orsógomb, fibula, gyöngy került elő, egykori gazdagságukat jól tükrözi a sírrablóktól meghagyott késő római üvegpohár(töredék) és egy fémtükör. A Nagy-Küküllő mentén még Bögöz-Vízlokon ismert egykorú gót telep fazekas kemencével, szép besimított és árkolt díszítésű edénytöredékekkel, de a Marosszentanna-kultúra telepével (putriházakkal) találkozunk Baráthelyen (1. lelőhely) és Siménfalva-Nyikó-völgyben is.

{120.} Az erdélyi terving gótok harmadik, talán leggazdagabb és legjelentősebb települési góca a Háromszéki-medence és a Barcaság. Sepsiszentgyörgy-Eprestetőn tárták fel a jelenleg ismert legnagyobb vizigót telepet, nagyjából 2,5 × 3 méteres alapterületű földbe mélyített házakkal és egy fazekaskemencével. A házakból és a kemencéből származó szokványos Marosszentanna típusú kerámiához és púpos hátú csontfésűkhöz ezúttal gazdag késő római import járul: amforaszerű díszedény, csücskös szájú moesiai kancsók és utánzataik. Előkerült a telephez tartozó temető is, nyugati–keleti irányú sírokból többek között félkoronglemezes fibulamelléklettel. Ugyanott korábbi időkre utal egy hamvasztásos temetkezés. Réty-Telekről is ismerünk egykorú házat, tűzhellyel, púpos hátú csontfésűvel, II. Constantius 354. évi veretű érmével keltezve, valamint a telep közeléből csontvázas temetkezést. Gidófalván és Brassóban a Marosszentanna-kultúrába tartozó házak kerültek elő, többek között púpos hátú csontfésűkkel. Tovább nyugatra az Olt völgyében Alsókománán át Sárkányig terjed a gót település, egy Halmágyon talált 4. századi római hagymagombos fibula szintén telepre utalhat.

Két keskenyebb végén 2-2 cölöp tartotta a félig földbe vájt ház tetőzetét Szászhermány-Pénzesgödörben. Itt a telepen olyan leletek is voltak (díszített félkoronglemezes fibula, csont csüngődísz – a púpos hátú csontfésűk és az egyszerű fibulák, edénytöredékek mellett), amilyenek eddig csak temetkezésekből kerültek elő, tehát fontos bizonyítékok a telepek és a temetők – egyébként sem kétséges – szerves összetartozására. 4. századi csontvázas temetkezést tártak fel Felsőcsernátonban, ahol a Keresztnél telepnyomok, a Mihács-kertben pedig 4. századi csontvázas sírok voltak. Sírból származhat a Kézdivásárhely környékén talált 6 ép edény is, köztük a római bronzkancsót utánzó remek kannelúrázott (árkolt) testű cserépkorsóval. A Dálnok-Kisvölgyben, Kézdiszentléleken és Hévízugrán talált edények, a Sepsiszentgyörgy-Bedeházáról és Köpecről származó Marosszentanna típusú korongon készült tálak egészítik ki e délkelet-erdélyi települési tömb lelőhelyeit.

Azon kevés Marosszentanna típusú települések egyike, amely a gót támadások nyomán feladott, elpusztult, elhagyott római castrum területén található, a komollói táborból ismert, míg az egykor az Ojtozi-szorost védő berecki castrum közeléből származik a legszebb vizigót edény, egy díszes tál, amelynek közeli rokonait a kultúra Csernyahov-ágának területéről, Kijev környékéről ismerjük.

Erdélyből kilépve a legtöbb gót temető – mintegy 30 – Havasalföldről ismert, több mint fele a Duna fölötti 20–30 km-es sávból. Nyilvánvaló, hogy a gót települések egy része szorosan tapadt a dunai átkelőhelyekhez, illetve a római kereskedelem kijelölt állomásaihoz.

A VIZIGÓT PARASZTGAZDASÁG

{121.} Azok a területek, ahol a terving gótok régészeti hagyatékuk bizonysága szerint megtelepültek, vagyis a Mezőség, Udvarhelyszék, a Barcaság és a Háromszéki-medence, Havasalföld, a Szeret, Prut és Dnyeszter völgye körüli enyhén dombos síkságok, nem utalnak igazi „erdőlakókra”. A százéves gót uralom alatt akadálytalanul terjeszkedő erdőségek a Gutthiuda középpontjában terültek el, így mintegy „körbelakták” őket. Észak és nyugat felől pedig védelmül szolgáltak. A régészetileg megfogható település ugyanazt tükrözi, amit a korabeli írott forrásokból tudunk: a vizigótok – osztrogót rokonaikkal ellentétben – elsősorban földművelők voltak. Hallatlan fontosságú forrás ezzel kapcsolatban Vulfila bibliafordítása, amely a 4. század első felének vizigót nyelvén tükrözi a korabeli vizigót kultúrát. Ez a páratlan dokumentum részletekbe menően bevilágít egy olyan nép életébe, amely röviddel később világtörténelmi szerepet játszott a népvándorlásban.

A különféle szántóföldeken (akrs, thaurp) járomba (jukuzi) fogott ökröktől (auhsa) vont ekével (hoha) szántottak (arjan). Búzát (hwaiteis), árpát (barizein), rozsot (kaurno) – vagyis gabonát (kaurn) –, valamint a vászon (lein) számára nyilván lent vetettek (saian). E munkák eredménye a zöldülő vetés (alisk). Az aratást (asans) nyáron kezdték, sarlóval (giltha) végezték, fogaton (gajut) szállították a termést a szérűre (gathrask), ahol elcsépelték (thriskan), majd a terményt csűrben (bansts) tárolták. A kézzel forgatható kerek dörzs-malommal (quairnus) megőrölt (malan) gabonából kelt tésztát (daigs) és lepényszerű kenyeret (hlaifs) sütöttek. – Ennek ellenére földművelésük rossz hatásfokkal dolgozott, keveset termelt, a terving gótok egy 369-ben Valens császárhoz intézett szónoklat tanúsága szerint (Themisztiosz, oratio X, 135. D, p. 161,21) római gabonára szorultak. A kertművelésre (aurtigard) vonatkozó adatok csekélyek, a kertészkedéshez (aurtja) keveset értettek.

A sírokban talált élelemmaradványok tanúsága szerint ugyanazokat az állatokat tartották, amelyeknek a nevét a gót biblia is megőrizte: szarvasmarha, sertés, juh, kecske – lóval és szamárral kocsit húzattak. A sírokban gyakori szárnyas- (tyúk-, kakas-) csont- és tojásmaradványok állattartásuk járulékos, belterjes jellegére utalnak. Az erdélyi gót sírokban valóban ritkák a kérődző- és emlősmaradványok, említést érdemel egy teljes bárány, sertésfej és sonka egy marosszentannai sírból, szarvasmarhacsontok Palatkáról, bárány Csombordról, sertéslapocka Rugonfalváról. Aligha rendelkezhettek hát nagyobb csordákkal, falkákkal, mivel ez esetben a hegyekben és keskenyebb völgyekben fekvő kitűnő legelők környékén is feltűnnének szállásaik régészeti nyomai. Belterjes állattartás olvasható ki a Vulfila-bibliából is.

A legelőről (winja) behajtott gulyát (hairda) és juhnyájat (wrethus) a falu közelében sövénnyel elkerített (fatha) karámban-istállóban (garda) és {122.} juhakolban (awistr) tartották. A jászol (uzeta) mellé bekötött tehenek-lovak számára szénát (hawi) vágtak (sneitharn). A szegények mindennapi itala egy forrásadat szerint is a tej (miluks) volt, ruhájuk juhaik gyapjújából (wulla) készült.

A gót biblia szerint vasból (eisarn) fegyvereket-szerszámokat kovácsoló (gasmithon) kovácsok (smitha-aizasmitha), szekercével (aqizi) dolgozó ácsok (timrja), mészárosok (skilja), gyapjúval dolgozó kallósok-posztókészítők (wullareis), különféle eszközökkel és módon tevékenykedő halászok (nuta, fiskja), orvosok-gyógyító emberek (lekeis) és fazekasok (kasja) éltek a falvakban – vagyis mindazon mesterségek képviselői, amelyek egy paraszti társadalom számára nem nélkülözhetők.

A gót fazekas kisebb edényt (kas) és nagyobb fazekat (katils) éppen olyan jól meg tudott formálni (digan), mint a római mécseket (lukarn) utánzó vagy helyettesítő helyi lámpásokat (skeimam) – ám, mint a latin lucernából származó gót szó és a régészeti leletek (késő római cserép- és bronzmécsesek, köztük néhány a kordivat szerint ókeresztény motívumokkal díszítve) mutatják, inkább a provinciákban tömegesen gyártott olcsóbb vagy drágább mécsesek voltak népszerűbbek a gótok számára is. Vályogot (thaho) nyilván sokan tudtak vetni, de a tégla- és cserép- (skalja) készítés a fazekashoz hasonló mesterségbeli tudást igényelt. Ami a fazekasság produktumait illeti, e tekintetben elegendő futólag is összevetni Marosszentanna edényeit pl. a Kijev melletti Csernyahov meglepően rokon edényeivel ahhoz, hogy a gót biblia szavahihetősége és a gót mesterek önálló, magas színvonalú tudása kiderüljön. Nincs jele annak, hogy az erdélyi gót temetőkben talált edények a korábbi daciai lakosság féltve őrzött mesterségbeli tudásának – úgymond –, „tudományának” a termékei lennének. Az Erdélyben feltárt, biztosan 4. századi gót fazekaskemencék (Sepsiszentgyörgy-Eprestő, Bögöz-Vízlok) a Csernyahov–Marosszentanna-kultúra egész területén, valamint a vele szomszédos Barbaricumban általánosan elterjedt késő vaskori („La Tène”) típusba tartoznak.

A régészeti leletekből ítélve virágzó kismesterség volt a fésűkészítés. A kovácsok egy része alighanem ötvös is volt, akik vas és bronz ruhakapcsoló fibulákat, övcsatokat készítettek nagy számban, jól bevált fogásokkal. Az ezüsttárgyak alapanyaga minden bizonnyal a római ezüstpénz (silubreins) volt, ezért érintette őket mindenkor súlyosan, ha a foederati szerződést a vele járó pénz- (gild) támogatással együtt felfüggesztették a rómaiak. A Rómától kapott arany (gulth) kizárólag a király és az előkelők kezébe jutott – magát az aranyat államilag hitelesített rudak formájában kapták.

A békeszerződések legfontosabb gót kérése mindenkor a római kereskedelem engedélyezése. Az amforákban szállított bor (wein) és étolaj (alewja) a gazdagok számára nélkülözhetetlen volt. Az üvegserlegek, -csészék és -poharak, a fémedények és cserép díszedények, valamint asszonyaik mindennapi {123.} cicomájának kellékei, az ezüst- és bronzékszerek s a különböző gyöngyök a sírleletek tanúsága szerint valósággal hozzátartoztak életükhöz. Ehhez járult még az a sok fontos áru, amely nem maradt ránk, pl. a gyapot- és más luxuskelmék. A 360-as években gazdaságuk már annyira ki volt szolgáltatva a birodalomnak, „quod conmerciis vetitis ultima necessariorum inopia barbari stringebantur” (Ammianus Marcellinus 27,5), vagyis a háborús időkben a kereskedelem elakadása miatt végső hiány lépett fel a mindennapi szükségletekben. Viszontfizetési eszközről csak egyről tudunk, de arról annál bővebben: rabszolgákról. A Gutthiudában, akire nem volt szükségük maguknak a gótoknak, az előbb-utóbb alighanem a dunai rabszolgapiacokra került. Ettől a sorstól igyekezett megóvni Aurelianus Dacia magával vitt lakosságát.

A VIZIGÓT TÁRSADALOMRÓL

Amióta a 100 évig „Athanarik kincsének” tartott pietroasai nagy aranylelet 4. századi keltezését – a benne szereplő gót rúnafeliratos nyakperec ellenére – kétségbe vonja a kutatás egy része, s amióta tudjuk, hogy a messze a Gutthiuda határain kívül elásott szilágysomlyói kincs nem kerülhetett földbe hazájukat elhagyni kívánó vizigótoktól, azóta „elvesztek” a terving királyok kincsei és hatalmi jelvényei.

A vizigótoknál Dacia meghódítása után és 376 előtt kettős – részben párhuzamos, részben egymással összefonódó – társadalmi szerkezet mutatható ki. A máig uralkodó felfogás szerint a tervingi 376 őszéig „törzsszövetségben” éltek és „törzsek” szerint települtek volna le. A valóságban azonban a hajdanában bizonyos mérvű közös származástudatot is magába foglaló, de alapjában véve már kezdettől fogva politikai egységet jelentő „törzs” (thiuda) fogalma a 3–4. századra átalakult az egész terving közösség, vagyis a vizigót nép és országa megjelölésévé. Következésképp nem voltak többé valóságos „törzsek” és „törzsfők”, csupán egyetlen központi hatalom (thiudanassus) létezett, élén egyetlen thiudans állott. A görög „baszileüsz”-nek egyedül a thiudans felel meg Vulfilánál, ám korántsem „törzsszövetségi vezető” értelemben.

A vizigót nép a 3–4. században „nemekre”-nemzetségekre (kunja = füláipagi) tagolódott, s ennek megfelelően települt meg, egy-egy nemzetségnek önálló területe volt (garvi). E „nemzetségeket” (mint latin megjelölésük mutatja) ekkoriban már legfeljebb fiktív származástudat kötötte össze, amit az igazol, hogy a nemzetség (kuni) élén nem a valóságos vérrokonsági vezetőt jelentő (és a Vulfila-gótban már ismeretlen!) „kuning” állott, hanem a csupán rangos „rokont” jelentő kindins (= dux, arkhón, gótul kindins a római helytartó is) – már a 3. században ők voltak a hadjáratok vezetői. A valójában területi egységeket (garvikat) jelentő „nemzetségek” nagycsaládokból (sibja) tevődtek össze. A 4. században már ezek is legfeljebb kivételesen alkothattak {124.} vérrokonsági egységet vagy inkább fegyveres csoportokat (siponjos) – ténylegesen a rétegezett társadalmú faluközösségek megjelölései voltak. A sibján kívül azonban nem lehetett élni, fosztóképzős alakja, az unsibja törvényen kívülit, istentelent jelent. Vagyis a sibi volt a szilárd területi, gazdasági és kultikus egység, amelybe az adoptált nem vérrokonok is kötelezően beletartoztak. Egy-egy falu (haims) általában egyetlen sibi lakóhelye volt. Tagjai, a falvak lakói apajogú családokból (fadreins) állottak, a nagy és tehetős családok közösen birtokolták a falu körüli földeket (haimothlis). Az idegenek, „vendégek” (gasteis) helyzete homályos.

A falvak-faluközösségek még őrizték (de inkább csak őrizni igyekeztek) a régi nemzetségi intézményeket. A falu gyülekezőhelyén, piacterén (garuns) alkalomadtán összegyűlt a falugyűlés és összeült a falutanács (gamainths), amelyben „az öregek” (sinistans) voltak a hangadók. De, mint a Passio S. Sabae mutatja, a 4. században a sinistans legfeljebb a tényleges hatalom „kicselezésében” jeleskedett – vagyis hatalma névleges-formális volt.

A hajdani törzsi-nemzetségi társadalom fenti maradványai és intézményei menthetetlenül elhalásra voltak ítélve – a szabadok (frijai) nagyobb területi csoportjait összefogó hagyományos népgyűlés (mathl, fauramathleins) Dacia meghódítása után gyakorlatilag egyre alkalmazhatatlanabbá vált – megszűnésének folyamata 376 után felgyorsult, s néhány év alatt le is zajlott. Helyébe a „nagytanács” (gafaurds) lépett.

A vizigótok feletti valóságos hatalom a 2–3. századtól kezdve a katonai vezetők és harci kíséretük kezében volt. A katonai vezető, a reiks neve (gör. baszilikosz, lat. regulus) névösszetételben már a 4. századtól gyakori (Aorik, Ariarik, Geberik, Munderik) – némileg ködösen, de rex értelemben szerepel az egykorú római forrásokban is. Eredetileg talán a nagy és hatalmas nemzetségfők katonai rangjának megjelölése volt, ilyen értelemben a reiks is lehet kindins és megfordítva. A 4. század leghatalmasabb vizigót királya nevében is világosan szerepel e katonai méltóságnév: Athanaric-Athanarik. Ennek ellenére egyedül őt különböztetik meg a korabeli rómaiak a iudex (bíró) címmel, amelynek a 4. század végi latinban azonban már kormányzó/helytartó jelentése is volt (Historia Augusta!); egy ízben pedig a „iudex potentissimus” címmel, amely az összes többi reiks felett álló thiudans megjelölése. Athanarik ugyanis nyilvánvalóan thiudans volt, 369-ben a tervingek nevében egyedül ő tárgyal egyenrangú partnerként Valens császárral. Az Athanariktól elrendelt keresztényüldözés egyik templomgyújtogatója, Wingurik a thiudansnak csupán alvezére volt, éppúgy, mint előhadának parancsnoka, Munderik. – A vizigót fegyveres csoportokat 376 után egyesítő utódai egy részének nevében tovább él a reiks méltóság (I. és II. Alarik, I. és II. Theoderik, Amalarik), a 6. század első felében azonban végleg eltűnik. A reiks szó az összetett személynevekben azonban már a 4. században sem jelentett feltétlenül valóságos királyt vagy hadvezért, az Athanarik-féle üldözés egyik keresztény {125.} mártírja, Frithareikeis (= Fridarik) legfeljebb előkelő családból származott.

A reiks (avagy egyszerre több reiks) az optimates-megisztanész rétegre támaszkodott, pontosabban: maga is e réteg tagja volt. Az utóbbi görög megjelölés (= ’nagy emberek, hatalmasok’) pontosan megfelel a gót mahteigsnek (= ’hatalmas, erős’, vö. mahts = ’erő, hatalom’ – ám egyúttal ’erőszakos’ is), illetve a maistansnak (= ’nagyok’). Képviselői már a 3–4. században birtokos urak voltak. Birtokközpontjuk az udvarház volt (gards – egyúttal a közvetlenül hozzátartozó birtoktest megjelölése is), amelyhez saját földbirtok (aihts) és állatállomány (faihu; akiknek állatállományuk van: faihu habands = ’gazdagok’) csatlakozott. A birtokos az udvarházhoz tartozók felett úr (frauja = deszpotész) volt, helyi hatalma személyes fegyveres kíséretén (andbahts = ’poroszló’) nyugodott. A vizigót birtokos arisztokrácia katonai kíséretéből és egy vagy több reiks katonai kíséretéből állott a vizigót sereg (harjis) és kisebb csapatai (hansa), amelyek a 4. században már jórészt „hivatásos” katonákból (gadrauhts = miles, drunhtinonds = ’harcos’) tevődtek össze. Fő fegyverük a kard (meki) és a pajzs (skildus) volt, de ismerték a páncélt (brunjo) és sisakot (hilms) is.

A nemzetségi-territoriális és a katonai-hatalmi szervezet a 4. században még sok szállal fonódott össze, a kindins, reiks és thiudans (kivételesen) akár egy személy is lehetett (pl. Athanarik), ám korántsem ez volt a jellemző. Éppen ellenkezőleg, Saba mártír történetében a fegyveres „központi” hatalom és a „helyi” nemzetségi szabadság konfliktusa alkotja a hátteret.

A „szabad” (freis) vizigót nép a 4. századra már erősen rétegeződött. Jelentős volt a szabad parasztok rétege (waurstwja), valamint a nincstelen szegényeké (unleths). Nyilván közéjük kerültek a felszabadított rabszolgák (fralets) is. Az aigin (tulajdon) földeken közülük kerülhettek ki a mezőgazdasági bérmunkások (asneins = ’aratóbéresek’).

A szolgák rétege is bonyolult volt. A hadifoglyokból (bandja) vagy „árucikk” lett, vagy rab-cseléd (skalks) és szántó-vető szolga (thewisa). Jobb helyzete csak a ház körüli szolgának (thius) és szolgalánynak (thivi) lehetett.

E bonyolult társadalmi szerkezetet, amelyben a régi nemzetségi hagyományok és az új katonai-hatalmi centralizáció kezdetei keverednek, egyelőre bajos a régészeti leletekkel párhuzamba állítani. A Szászbuda és Szászfehéregyháza között talált 4. századi arany nyakperec alighanem a megisztanész-optimates méltóság egyik képviselőjének jelvénye volt. Gót arisztokrata nő viselte a Jankovich-gyűjteménybe „ex Transilvania” került pompás ékkődíszes aranyfibulát, amely az egész vizigót terület páratlan remekműve, a 4. századi gót ötvösség alkotása. Valamivel korábbi a Felsőpiánról (hajdan Oláh-Pián) származó kisméretű színarany fibula, a 300. körül virágzó keleti-germán „sírhorizont” (Osztrópataka, Céke stb.) aranyművességének egyetlen erdélyi képviselője. Az eddig ismert temetők leggazdagabb sírleletein is túltesz {126.} az az ezüstkincs, amely egy társadalmilag a temetők népe felett álló asszony ékszereiből áll. Ékszerei: félkoronglemezes fibula, övcsatok, karperecek, gyűrűk, valamint a római előkép nyomán készült, félhold alakú csüngődíszek pontosan olyan alakúak és típusúak, amilyenekkel a temetőkben a leggazdagabb asszonyokat eltemették – mindez arra mutat, hogy nemzetségi előkelővel állunk szemben. A különbség: ékszerei finom ezüstből készült komoly öntvények, és a nemzetségfőnek „pénzvagyona” is volt (Tekerőpatak-Kápolnaoldal). Egy valószínűleg hasonló arany és ezüst ékszerekből álló elkallódott leletről van híradás Borszék-Hollóvölgyből.

A temetők társadalmi rétegeződése olyan, mint Saba gót mártír falujának rétegeződése. Egy 50–100 főnyi közösségben négy-öt gazdag házaspár volt, afféle falusi gazdagok, ők lehettek a falutanács hangadói. A többség egyszerű, nagyjából egyenrangú és egyenlően tehetős parasztcsalád. A nincstelenek (ilyen volt Saba is) csak jogi helyzetüknél fogva különbözhettek a rabszolgáktól, sírjaikat a szertartásos temetkezés különbözteti meg a szolgákétól. A szolgákat ugyan a falu temetőjében hantolták el – s ez okvetlenül bizonyos mértékű patriarchális viszonyokra utal –, ám korántsem ünnepélyesen. Az élő rabszolgák gyorsan elkaparták elhalt társukat.

KERESZTÉNYSÉG ÉS GERMÁN HITVILÁG

Az újabb történetírás éppoly szigorúan ítéli meg a gótok 376 előtti kereszténységét, mint azok a rómaiak, akiknek kuriózumnak számító, bizarr öltözetű pogány papjaik és papnőik, barbár vallási jelképekkel éktelenkedő nemzetségi szentélyeik, szekereken szállított otromba bálványaik és a szarvasoktól vont szent kocsi ragadta meg a figyelmét. A térítési kísérleteket elszigetelt akcióknak vélik, amelyek elsősorban a gótoktól behurcolt római foglyok, a gótok által leigázott egykori római lakosság s legfeljebb a legalsó gót népréteg körében érhettek el némi – átmeneti – sikert. Még szigorúbb a régészet, amely a gót temetkezésekből a kereszténység olyan tárgyi bizonyítékait kívánná meg, amilyenek 376 előtt a birodalom határ menti tartományaiban is fehér hollónak számítanak.

A marosszentannai, tîrgşori, spanţovi, izvoruli, mogoşani, bîrladi temetőkben azonban olyan jelenségek figyelhetők meg, amelyek nem magyarázhatók a társadalom egyre bonyolultabb rétegeződésével. A 4. század folyamán megritkul, sok sírból teljesen eltűnik a pogány étel- és italmelléklet, s ezzel egyidőben csupán viseleti tárgyakat tartalmazó, keletelt temetkezések jelennek meg. Az elhunytak kezét nemegyszer összeteszik-összekulcsolják a test előtt. Olyan szokás ez, ami a Duna menti késő római temetőkben ugyanebben az időben kezd elterjedni. E jelenségek mögött részben általános orientális-keresztény, részben az – előttünk ismeretlen – ariánus temetési rituálé látszik tükröződni.

{127.} Athanarik 369–372 között saját hatalmi körzetében általános keresztényüldözéssel igyekszik elhárítani a felelősséget és a figyelmet a „hatalmasok” katonai vezetésének csődjéről, a 367-ben és 369-ben a rómaiaktól elszenvedett vereségekről. Katonai kíséretének tagjai, akikhez a vele szövetséges más vezetők harci kísérete is csatlakozik, felkutatják, megkínozzák, megölik a kezükbe került keresztényeket, rájuk gyújtják a templomokat. Vagyonukat elkobozzák. Néhány, hadifoglyokból és gót ágrólszakadtakból álló keresztény gyülekezet miatt aligha lett volna érdemes akkora, több évig tartó mozgalmat kezdeményezni, amely gót nevű gót mártírok sorozatát szolgáltatta mind a katolikus, mind pedig a gót ariánus egyháznak. A mártírok (martwre) itt is, mint mindenütt máshol, többnyire a gyülekezetek papjaiból, vezetőiből, hangadóiból kerültek ki – százalékban alig kifejezhető minoritás a korai kereszténységben.

332 után, Nagy Konstantin hatalmas győzelme s azt követő békediktátum következményeként, az egyik térítő misszió a másikat érte Gothiában. Volt közöttük katolikus (Eütikész), szektás (Audius) és ariánus (Vulfila). Legnagyobb hatása nyilván a gót nyelven térítő ariánus missziónak volt – világraszóló teljesítménye Vulfila vizigót nyelvű bibliafordítása. Püspökök (aipiskaupus) tűnnek fel (Vulfila, Silvanus, Godda – utóbbinak neve is papot = gudja jelent –, valamint név szerint nem ismertek). A hithirdető szónokok (merjands) prédikációja (gahauseins) meghozta a gyümölcsét. Szerzetesközösségek, templomos gyülekezetek (aikklesjo) keletkeztek, „istenházát” (gudhus; guth = ’isten’, hus = ’ház’) építettek, amelyhez a tömjénfüst (thoimiama) is hozzátartozott. A gyülekezetet a diakónus (diakaunus) és a presbiterium (praizbwtairei) vezette. A keresztény papságra (gudjinassus) többféle gót elnevezés alakult ki. Talán presbitert vagy idős (rangidős) papot jelentett a papa(n), az egyszerűbb papokat „szentembernek” (weiha) vagy „isten emberének” (gudja) hívták. Nyilván sokfelé templomokat (aikklesjo) is építettek, ha az Athanarik-féle üldözés idején az egyikben a papokat, egy másikban a híveket lehetett benne égetni, bár arról is tudunk, hogy kezdetben sátrakat használtak istentisztelet céljára.

A térítések korántsem voltak eredménytelenek, hiszen már az első, 347/48. évi üldözéskor Krisztus számos szolgája és szolgálóleánya vált dicső mártírrá („multorum servorum et ancillarum Cristi gloriosum martyrium” – Auxentius 75,27) s maga Vulfila is nagyszámú hívő néppel („cum grandi populi confessorum” – Auxentius 75,29) volt kénytelen menekülni. Leszármazottaik még a 6. században is közösségeket alkottak Moesiában. – Bár az Athanarik-féle üldözés a gótokat megosztó belpolitikai feszültség következtében sokkal elkeseredettebb volt, korántsem terjedt ki az egész Gothiára. 378 nyarán az ariánus Fritigern például egy keresztény presbitert („Christiani ritus presbyter”. Ammianus Marcellinus 31. 12,8) küld követségbe Valens császárhoz.

{128.} Mindezek ismeretében nehezen érthető az a makacs „hit”, amellyel a kutatás egészen a közelmúltig elutasította azt a lehetőséget, hogy a Gutthiudában már a 4. században is szép számmal élhettek különböző keresztény felekezetek gót hívei. Még a hitnél is nagyobb, egyenesen „csodának” számító tétel, hogy a gótok csak a Római Birodalom területén, a 382. évi foederati szerződés eredményeként váltak volna kereszténnyé. –- S éppen ariánus kereszténnyé! – Az időpont, amikor ez a lesújtó tény (ti. hogy a gótok ariánusok) a római egyház számára nyilvánvalóvá vált, valóban a 390-es évek. A gyökerek, mégpedig erős – mártírvérrel öntözött – gyökerek azonban a 4. század első feléig nyúlnak vissza. – Ugyanerre az eredményre jutott a legújabb, tárgyilagos összefoglalás, amely szerint a 376-ban „a birodalomba benyomuló gótok túlnyomó többsége ariánus keresztény volt”.

Azok a templomi felszerelési tárgyak: bronz kézmosótál, bronzkancsó és votív feliratos bronz Krisztus-monogram – amelyeket Medgyestől délre, Berethalmon (Biertan-Birthälm), egy dombok között fekvő eldugott völgyben még 1775-ben találtak, nyilván egy közeli templom felszerelési tárgyai voltak. A donarium formájából következtetve az Athanarik-féle üldözés idején rejtették el őket – az üldözés tehát Erdélyre is kiterjedt. A tabula ansatába foglalt EGO ZENOVIVS VOTVM POSVI felirat ugyanott készült, ahol a Chrismon (Krisztus-monogram), Sirmiumban vagy Aquileiában, az eredeti illyricumi megrendelő számára. Daciai vonatkozása semmivel nincs több, mint a vele együtt elásott bronzedényeknek. A keresztény istentisztelet elengedhetetlen kelléke volt a Krisztus-szimbólum s néhány szertartási edény, ezeket a templomokban őrizték. Esetünkben alighanem egy missziós pap kicsinyke templomában – nyilván ő hozta magával a felszerelést. A keresztény igehirdetés mindenkinek szólt. A 4. században sem lehetett, s ma sem lehet meghatározott nyelvű vagy eredetű népesség privilégiumaként számon tartani.

Nemcsak a sírokból, hanem a Passio S. Sabae-ból is tudjuk, milyen nagy szerepet játszott az ősi gót vallásban a gót keresztények szemében „szentségtelen” (usweihs) húsétel (mammo) vagy húsáldozat (hunsl). A véres áldozat (blotan) bemutatása alkalmából nyert megszentelt húsétel (tibr) rituális elfogyasztása külön ünnep (dulths) volt, amelynek nyilván megvoltak a maga íratlan szabályai, a közösséget egybefűző szakrális jelentősége. A pogány (haithna) halotti tor (gabaur) ételeinek elmaradása a sírokból tehát alapvető szemléleti változást tükröz. A temetéskor (usfilh, gafilh) felhangzó pogány halotti énekek mellett (amelyeket végleg csak a toledói zsinatok tiltanak be a 6. században) nyilván egyre gyakrabban felhangzottak a keresztény zsoltárok (psalmon) is. A keresztény egyházakban, templomokban tisztelt szent szimbólumok ellentéte a pogány szentélyek, illetve szent ligetek (alhs) és templomok (galiuge stada) idoluma, görögül a xoanon. E pogány bálványistent (galiug, galiogaguth) alkalmanként szent kocsin hordozták körül. A pogányságnak (haithnano) nemcsak áldozati helyei (hunslastaths) voltak, {129.} hanem papjai és főpapjai (ufargudja) is. Thor-Donar napja (csütörtök) munkaszünet volt a pogány gótoknál, tiszteletére a sírokban talált balta és buzogány alakú bronz-, ezüst- és csontamulettek utalnak. Bármikor is került légyen földbe, a gótok „Istene” (Gutan-Wotan) tiszteletére utal a pietroasai kincs arany nyakperecének gót nyelvű rúnafelirata, maga az írás (gameleins) pedig a gót pogány papság titkos (runa = ’titok’) szent tudományára. A vizigótok ősi vallására utaló egyéb emlékeket a régészeti leletekből nem ismerünk.

A keleti vallások és a kereszténység térhódításával terjedt el a test valóságos feltámadásába vetett hit (a gótban két kifejezés is van rá: urrists és usstass) – melynek a 3–4. századtól kezdve „kötelező” kísérő jelensége a holttest elföldelése. A test elhamvasztása (megtisztítása) az árnyakkal benépesülő régi alvilághitek vetülete. A hamvasztásos temetők, származzanak gótoktól vagy rómaiaktól, a régi hit híveinek szívós fennmaradására utalnak (pl. Baráthely 1. temetője).

AZ ÖSSZEOMLÁS

Régészeti nyomait éppen Erdélyből, elsősorban Délkelet-Erdélyből ismerjük. A Kárpátokban a Bodza folyó menti Krásznán (= Krasznaüveghuta) 1887-ben 15 vagy 16 aranyrudat találtak, összesen mintegy 6 kg súlyban. A sirmiumi pénzverdéből kikerült rudakon állami bélyegzések sorozata van, köztük két rúdon három császár ábrázolása – egy gyermek és két felnőtt – és az együttes uralkodásukra utaló DDD NNN jelzés a 367–375 közötti (I. Valentinianus – Valens – Gratianus) korszakot jelenti, tehát a Dunán való áttelepüléssel kezdődő, Athanarik menekülésével végződő 376–380. évi nagy „összeomlással” mindenképpen egykorú. Egyben bizonyítéka is. A krásznai kincset alighanem a gót kincstárból „menekítette” valaki valamilyen irányban a Bodza-szoroson át, majd sebtében elásta, s nem volt többé módja elővenni. Hasonló kincs része az 1880-ban Szászföldváron talál 5 db sirmiumi, thesszalonikéi és naissusi veretű aranyrúd, az egyetlen meglévőn ismét három császár pecsétjével (ha igaz: II. Valentinianus–Gratianus–I. Theodosius), amelynek azonban még így sem kell későbbinek lenni 379–380-nál.

A Gyergyó-Tekerőpatak-Kápolnaoldal ezüst ékszerkincsében (amelyről fentebb már szó esett) „becsomagolva” 40 db ezüstpénz és egy verdefényes Gratianus (367–383) aranysolidus is volt, e legkésőbbi pénz ismét megfelel az összeomlás időpontjának. Egyúttal ragyogó ante quem keltező jelentősége van a kincsben talált – a vizigót társadalom kapcsán már méltatott – ékszertípusok korára nézve. Maroscsapón egy kisember rejtette el 15 pénzből álló vagyonkáját, a legkésőbbi I. Valentinianus (364–375) négy érméje. Valamivel tehetősebb volt az a másik kisember, aki Zernyest közelében a Törcsvári-szorosban (tehát ismét menekülés közben az egyik hegyszorosban!) {130.} a talán egész életén át gyűjtött 75 db pénzt ásta el. A legkésőbbiek I. Valentinianus, Gratianus és állítólag II. Valentinianus veretei, ám mindezek együtt jól elférnek a 376–380 közti időszakban. Már inkább egy család hosszú időn át összekuporgatott vagyona volt a Szamosújváron elásott 83 bronzpénz, közülük 56 db I. Valentinianus, Valens és Gratianus 375-ig terjedő verete, a dátum ezúttal pontosan jelzi, hogy a katasztrófa az észak-erdélyi gótoknál ugyanúgy s ugyanakkor következett be, mint máshol. Dél-Erdélyben I. Valentinianus- és Valens-érmekkel teli elrejtett erszényről tudunk a várhelyi római amfiteátrumból.

A kincsek közt legfontosabb a tekerőpataki. Az eddig ismert mintegy 60 vizigót temető egyikében sem fordul elő ugyanis a kincsben szereplőknél későbbi típusú fibula, csat, csüngő stb. Ami egyetemes katasztrófa jele: a vizigót temetők használata (függetlenül attól az ismeretlentől, hogy használóik közül mennyien mentek el s mennyien szóródtak szét a Dunától északra fekvő országokban) 376 és 381 között megszűnik. – Az Al-Duna vidékén új korszak kezdődik, a hunok uralma.

*

A vizigótok elpusztították a római Dacia erődjeit, városait és falvait. Ami még ennél is rosszabb, százéves uralmuk alatt azt is hagyták elpusztulni, ami netán megmaradt a hadi események után. Külön hangsúlyozandó az aranybányák teljes pusztulása, az aranybánya-vidékek az egész korai középkoron át lakatlan vadonnak számítanak. A gótok a római életformával ugyanúgy nem tudtak mit kezdeni, mint az alamannok, akik velük egyidőben foglalták el a Rajna–Neckar–Duna közti Agri Decumatest és Nyugat-Raetiát. Ez a rajnai és dunai gazdag provinciák közé beékelődő föld nem kisebb, mint a rómaiaktól ténylegesen megszállt erdélyi Dacia. Ám már negyedszázaddal korábban, a Flaviusok idejében elfoglalták a rómaiak. Határát, a raetiai limest a Római Birodalom „kínai fala” védelmezte a germán támadásoktól, a fal mögött a tartományban olyan erődláncolat épült ki, amelyhez hasonló alig volt több a birodalomban. Az alamann foglalás után az elhagyott erődöket és belső településeket az erdő borítja el, ókori nevüket nem őrizték meg a csupán szántóföldet és legelőt kereső germánok. A korábbi „római” lakosság csekély maradványa beolvadt a hódítókba. – Ez az egykorú párhuzam alighanem bevilágít a római Dacia sorsába is.

A GEPIDÁK A HUN URALOM ELŐTT

Dacia Porolissensis északnyugati határán a Szamos völgyében 168-ban jelenik meg az első betelepülő keleti germán törzs: a victovaloké. A velük rokon vandálokkal való összecsapás után mint Róma külső szövetségesei települnek {131.} meg az Alsó-Szamos–Felső-Tisza völgyében, ahonnan régészeti leleteiket is jól ismerjük. Egytől egyig hamvasztásos, fegyveres sírok. (Nem tévesztendők össze a Hasding-dinasztia vezette vandálok Tisza-kanyaron túli, Bodrog-, Hernád-, Sajó-, Tarna-völgyi rokon sírleleteivel!) A szabolcsi Tisza mentén kezdődnek (Tiszakanyár, Kékcse), majd a Kisvárda–Rakamaz–Nagyvarsány–Vásárosnamény-vonalon törés nélkül folytatódnak a Szamosközben – Aranyosmedgyes, Apa, Bujánháza–Bélakirályvár –, de 8 római mérföldön belül nem közelítik meg Dacia határát. Közös jellemzőik: a hamvakat tartalmazó sírgödröt beborító, vasfogantyús, elöl pajzsdudorral felszerelt pajzs, a sírban lándzsa és kopja, ritkábban kettébe hajtott kard, valamint a (rossz) lovas harcmodorról tanúskodó, szinte elmaradhatatlan bronz- vagy vassarkantyúk. Ez a régészeti csoport a 2. század végén jelentkezik s a 3. század végére nyomtalanul eltűnik.

Eltűnése mögött új, nagy keleti germán nép benyomulása rejtőzik. 269-ben a Római Birodalmat először és utoljára támadja együtt két rokon nyelvű keleti germán nép, a gótok és a gepidák, akiknek ez az első hiteles történelmi említésük. Eredetükről csak rosszindulatúan zavaros gót mondák tanúskodnak, az 1–3. században valahol a gótok közelében, a Visztula vidékén élhettek. Dacia megszállásában a gótok megelőzik őket, s ezért egy ideig beszorulnak az Északkeleti-Kárpátok (Kárpátalja, Tiszahát, Máramaros) és az Észak-Alföldet ekkor még szilárdan uralmuk alatt tartó szarmaták közé. Első név szerint ismert vezetőjük, Fastida rex, ki akarván szabadítani „zord hegyek és sűrű erdők közé bezárt” („inclusum se montium queritans asperitate silvarumque densitate constrictum” – Jordanes, Getica 98) népét, területek békés megosztását és átadását kéri Ostrogotha vizigót királytól. A háborús okhoz társuló valósabb háttér az lehetett, hogy Maximianus, Diocletianus társuralkodója nyerte meg Fastidát és a vezetése alatt egyesült gepidákat és vandálokat a vizigótok elleni támadásra. A 290 előtt lezajlott háború – amelynek színterével fentebb a gót történetben már megismerkedtünk – nagy csatájának ugyan még a gót történet szerint is csak az éj vetett véget – tehát lényegében eldöntetlen maradt –, arra mégis elegendő volt, hogy Fastida visszavonuljon „ad patriam”. Maximianusnak a Duna-vidéki germánokat összeugrasztó ügyes politikájáról nemcsak egy 291-ben írott ünnepi beszéd árulkodik, hanem az a két Maximianus-aranypénz is, amelyekkel a nemzedékeken át gyűjtött szilágysomlyói kincs éremsorozata elkezdődik. Ajándék Fastida számára.

Visszavonulásuk után a gepidák – egyéb lehetőség híján – kénytelenek voltak déli irányban, az Alföld felé terjeszkedni. A korábbi viktoval korszak sírjaitól lelőhelyekben, rítusban és mellékletekben különböző, „csontvázas” sírjaikat és temetőiket egyre jelentősebb számban ismerjük a szarmata nagysánc észak-északkeleti külső oldaláról. Sírjaikban – s ez kezdettől fogva megkülönbözteti őket (Erdélyben is!) gót nyelvrokonaiktól – gyakori {132.} sírmelléklet a fegyver (lándzsa, kard, vas pajzsdúdoros pajzs). Ugyanakkor bronz- és ezüstcsatjaik, púpos fogójú csontfésűik, ezüstlemez borítású és aláhajlott lábú fibuláik hasonlítanak a Marosszentanna-kultúra megfelelőire.

Ez a gepida lakosság (amely a 4. század közepe tájáig asszimilálja a rokon viktoválokat is) a 4. század középső harmadában a szarmata nagysánc, a Meszes és az Érchegység közti sávban előnyomul a Kraszna és Ér folyók völgyében, majd a Körösökön át eléri a Marost. Az új településterület kitűnő bizonyítékai északról dél felé haladva Lázári és Nagykolcs telepleletei, az utóbbi helyen korjelző 4. századi ezüstfibulával, Genyéte valószínűleg sírból származó ép edényei, köztük bepecsételt díszítésűek, Mezőfény és Domahida csontvázas sírjai, Érdengeleg-Érvölgy-sziget dél-északi irányítású csontváza tálakkal, csuprokkal, púpos hátú csontfésűvel, Ártánd-Nagyfarkasdomb és -Kisfarkasdomb temetői, Érkörtvélyes-Ligetdomb és a hajdú-bihari Csökmő fegyveres sírjai (vas pajzsdudorok, lándzsák), Biharról telepről vagy sírból származó háromszögletes fogójú 4. századi csontfésű, Nagyvárad-Szalkaterasz-Pece-part telepe és temetője – amelyet a hun korban is használnak –, Köröstarján-Csordásdomb temetője. Korukat Honorius (395–424) Székelyhidán talált solidusa jelzi. Továbbhaladva dél felé Rippáról valószínűleg sírból származó ép, pontkördíszes púpos hátú fésű, Muszka-Szászkúton beregsurányi jellegű, pecsételt mintás kerámiával jellemzett 4. századi telephez kapcsolódó római hagymagombos fibulákat tartalmazó sírok, Arad-Földvár és Szentanna telepleletei (púpos hátú fésű, szarmata hatású „marosszentannai” kerámia), végül sírból származó ép edények, többnyire kancsók Kisiratos-Kistóról, Borosjenő-Körös-partról és Zimándújfaluról.

A csupán régészeti forrásokból ismert korai gepida történetből nem következik, hogy a háttérből ne vettek volna részt a Kárpát-medence politikai eseményeiben. 332-ben pl. alighanem alaposan beavatkoztak az általános háborúskodásba, s vagy Arad vidékén a Maros mentén, vagy a Szamos-Kraszna irányából hátba támadták örök ellenségüket, a vizigótokat. Az I. szilágysomlyói kincs időben következő éremhármasának legszebb darabjait feltehetőleg II. Constantius caesar gótok feletti győzelme alkalmából verték (GAUDIUM ROMANORUM és GLORIA ROMANORUM), s küldték ajándékba egy Nagy Konstantin győzelmi aranymedalionnal (hátlapján két Victoria, közepén pajzs) együtt az örvendező szövetségeseknek. Nehéz volna elképzelni ugyanis, hogy a Valens gótok feletti győzelmét ünneplő, földre tiport gót teteme fölött átlovagló szent császárral és GLORIA ROMANORUM felirattal vert szokatlan nagyságú érme eredetijét (elveszett, csak egy germán utánzata maradt ránk) a legyőzött gótoknak küldték volna „figyelemből”. Nyilván ismét a szövetséges gepidák vezetői kapták 7 másik Valens-, valamint egy-egy Valentinianus- és Gratianus-medalion társaságában.

A 4. század hetvenes éveiben a gepidák áttörik a szarmata sáncot és benyomulnak a Körös–Tisza–Maros-négyszögbe. Ennek bizonysága {133.} többek között a Marostól északra a sajtényi sírlelet, jellegzetes besimított díszítésű korsóval, aláhajtott lábú bronzfibulával s egy olyan metszett üvegpohárral, amelynek párját Hódmezővásárhelyről ismerjük.

Mindezek ismeretében visszatérhetünk a jól értesült Ammianus Marcellinushoz. Azt olvassuk nála, hogy a „Caucalandá”-ba menekült Athanarik „elűzte onnan a szarmatákat”. A szarmaták azonban soha nem laktak Erdélyben vagy hegyek között, nem is tudtak volna ott megélni. Athanarik, látva, hogy Valens hivatalnokai visszautasították Vitherik greutung (osztrogót) király és kísérete (Alatheus és Saphrax) bebocsátási kérelmét, ismét önállóan igyekszik menekülni – talán Gratianus birodalomrésze irányába. A Kaukalandából a Maros mentén igyekezett kifelé, s Arad táján ütközhetett bele a folyó déli oldalán lakó szarmatákba, akiket sikerült szétugrasztania. Valamivel később itt érhette a váratlan csapás, a halálos ellenség, a gepidák túlerejű támadása (380 második fele). Nem maradt más választása, elveit feladva megalázkodni „a keletrómaiak” előtt, s az Al-Dunán át menekülni.

Annak eldöntésére, hogy a gepidák már korábban is Szilágysomlyó vidékére helyezték-e fejedelmi központjukat, vagy csak a 376. évi vizigót összeomlás után, a régészeti adatok még nem elégségesek. A világhírű kincstől eltekintve, rangos harcos sírját is ismerjük Szilágysomlyóról – talán lovassírt – a 4–5. század fordulójára keltezhető harci felszereléssel. 4. századi készítmény a Szilágysomlyótól nem messze északra, Szilágyújlakon talált pompás arany nyakperec, amely az osztropatakai vandál „műhely” késői alkotása. Ha sírból származik, rangos „fejedelmi” személyre utal, akinek udvarháza Szilágysomlyó körzetében lehetett. Ugyanerre lehet következtetni egy Zilah környékén előkerült, rokon műhelyben készült, filigrán- és granulatechnikával díszített arany félholdcsüngőből.

A gótok elvonulása után a gepidák a Szamos mentében valószínűleg kísérletet tettek az elhagyott Dacia meghódítására. E korai kísérletnek azonban eddig kevés településtörténetileg értékelhető adata van – köztük legjobb egy Budatelkéről származó, a szilágysomlyóival rokon pajzsdudor, karddal és cserépkorsóval együtt talált sírleletből, és egy hasonló, keletelt temetkezés Somkeréken karddal, lándzsával, edénnyel – Beszterce vidékéről.

A Kis-Küküllőhöz közel fekvő Völcön (Vele) előkerült gazdag női sírlelet ékkövekkel borított fibuláinak vagy hat pár gazdagabb rokona van a szilágysomlyói II. kincsben, egyenrangú testvérpárjai a rábapordányi leletben s a normandiai moulti sírban, kisebb, szegényebb rokonai a gepida gelénesi kincsben. A sírlelet unikum Erdélyben. Többi ékszere – piros kőberakással díszített sokszögű gombban végződő arany fülbevalópár, arany cipőcsat, borostyángyöngy – legalább két nemzedéken át használt „nemzetközi” típus. Származhatnak a hunok előtti gepidáktól vagy akár egy „hunná” vált germán előkelő asszony sírjából is.

{134.} Hasonlóan bizonytalan a Naszódtól délre, Csépán falu közelében feltárt sírlelet megítélése. Halotti obulusa, II. Theodosius VOT XXX MVLT XXXX jelzésű, 429/30-ban vert solidusa a hun birodalom Duna-vidéki felemelkedésének időszakára keltezi a sírt, nem mond ennek ellent a lelet aranygyűrűje és kiszélesedő végű tömör aranykarperece sem.

A hun kor előtti gepida korszakot lezáró világhírű szilágysomlyói kincs csupán epizódszereplő történetünkben. Az 1797-ben edényben talált pompázatos aranylánc, 16 aranymedalion és más ékszerek szorosan összetartoznak az ugyanazon telken 1889-ben előkerült római császári onyxfibulával, germán arany eskügyűrűvel, 3 aranycsészével, 3 pár szépséges arany és 7 pár arany-ezüst rekeszdíszes-ékköves fibulával. A kincs először talált felében szereplő római arany medalionok keltezik az első és a második leletrész korábbi, színaranyból készült ékszereit is. Keltezik, ám nem pontosan. A közel 80 év alatt összegyűlt érmek korábbi, 330 körül vert példányaival közel egykorú ékszerek alig vannak a kincsben, más részük a 360-as évek végéről származó érmékhez igazodik, illetve jóval későbbi. Történeti és régészeti megfontolások – a tárgyak kopása, törése, javításai – alapján a kincs kiegészülése a legkésőbbi ékszerekkel és elrejtése akár 425 táján is bekövetkezhetett.

A gepida történet szempontjából a kincs itt csak annyiból fontos, hogy a hun kor előtti főhatalom képviselői nyilván a hun támadás hírére rejtették el páratlan értékeiket. Elővenni azonban már nem volt módjuk. Elpusztultak a küzdelemben, pontosan úgy, mint a Tiszaháton egy sokkal kisebb gepida úr, aki asszonya „szilágysomlyói” típusú, ám sokkal kisebb és egyszerűbb fibuláit ásta el sebtében a mai Gelénesen, vagy az a másik rangos gepida úr, aki Tótiban egy antik ezüstkorsót és egy aranyozott ezüstkannát rejtett el.

Akár Thorismud osztrogót király verte le s hódoltatta be a hunok megbízásából a gepidákat valamikor 405 táján, amint azt a gót hagyomány állítja, akár a Keleti-Kárpátokon át közvetlenül támadó, a forrásokban nem említett hunok vagy akár a 420-as években maga Ruga nagyfejedelem, a kincsek egy valamit elárulnak: a régi gepida fejedelmi családra és arisztokráciára nem volt szüksége az új hatalomnak. Legyőzésük, kiirtásuk után saját megbízottaikat helyezték a gepidák fölé. S ha kezdetben talán rosszul választottak is, később helyrehozták. Attila idejében a gepidák élén már a gepida történelem legnagyobb alakja, Ardarik állott.