7. VIRÁGOS RENESZÁNSZ, SZÜLETŐ BAROKK

ÉPÍTÉSZET ÉS IPARMŰVÉSZET

A bethlenszentmiklósi kastélyt 1668-ban a helyi hagyományokba oltott olasz reneszánsz stílusban tervezte meg Bethlen Miklós. Déli nyílt árkádsora velencei emlékek igézetében fogant, és ez a homlokzati tornácos megoldás hasonló irányba ható erdélyi fejlődéssel vált magyar építészeti sajátossággá. A kastély szobáit stukkók díszítették. A Bethlen-címeres terem „boltozattya mind kőműves mesterség szerént csinált virágzásokkal, mind festett különb-különbféle figurákkal, virágokkal emberi formákat, oktalan állatokat, madarokot representálo effigiesekkel díszes”.*B. NAGY M., Adatok a bethlenszentmiklósi kastély építéstörténetéhez (KL Ekv 493). A belső díszítési munkákat 1683-ban a Bécs alá vonuló tatár csapatok miatt abba kellett hagyni, és a {949.} következő 15 évben az erdélyi reneszánsz legszebb, derűs életre készült kastélyát védőfalakkal és bástyákkal vette körül gazdája.

Korszakunkban nem épült Erdélyben fényűző reprezentációt szolgáló barokk kastély. A fejedelemség művészetének a magyarországiétól eltérő vonásai azonban nem a hadi események nyomait viselik, Erdély sajátos társadalmi, gazdasági viszonyai között európai hatások és gazdag helyi hagyományok formálták azt jellegzetessé.

Az erdélyi reneszánsz kolozsvári, brassói és szebeni szász stílusváltozatától eltérő különleges formáját a 17. század második felében fejlesztették ki a Székelyföldön székely mesterek (Zabola, Vargyas, Kézdiszentlélek, 1686). Az indadíszes, virághímes ablakok, virágindás ajtófélfák az erdélyi kőfaragók munkáját dicsérik. Az egyik legkiválóbb mester Sípos Dávid kidei kőfaragó. Kastélyok, kúriák, udvarházak jellegzetes ékítményei a fafaragó művészet remekei. Karfás följárók, faragott deszka- és orsófás tornácok, tetejes kapuk, cifra gombozások, vésett mestergerendák, szemöldökfák, fejfák hirdették a vidéki ácsok, esztergályosok ízlését és díszítőképességét. Kornis Zsigmond szentbenedeki kastélyában az esztergályozott lépcső eredeti formájú virágmintás díszoszlopait Molnár Albert tölgyfából faragta, abból véste ki reneszánsz mintázatát meg barokkos süvegét.

Az egyházi faépítészet emlékeit a négy fiatornyos, tornácos fatoronysisakok (Micske, Magyargyerőmonostor, Körösfő stb.) s a haranglábak őrzik. A magyarsárosi monumentális haranglábat Domokos György és Szabó Mihály építette 1699-ben.

Az egyházi építkezésben a fogarasföldi görögkeleti templomok bizánci stílusa új formával tűnik fel, Brîncoveanu ezenkívül Felsőszombatfalván építtetett templomot, román nemesek Hunyad vármegyében emeltetnek templomokat.

A század utolsó évtizedeiben nyomon kísérhető építészeti restaurálásra jellemző, hogy a templomok belső tereit rendezik át, s a szószékre, az éneklő közönségre, a kóruskarzatra helyeződik a hangsúly. Kiemelkedő szépségű a kolozsvári unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén a fiait vérével tápláló pelikánnal.

A 17. század második fele az iparművészet fejlődésének ígéretes korszaka Erdélyben. Maga a fogalom hatalmas területet fog át, nehezen is körvonalazható. Művelőik – a faragó-, festőmesterek, fazekasok, lakatos- és vasműves mesterek, bőrmívesek – többnyire a névtelenség homályába vesztek.

A pompás legyeződíszes reneszánsz könyvtábla a Hollandiában tanult Szenczi Kertész Ábrahám keze alól kerül ki. Az 1650-es évek elején Váradon tűnik fel, és azután korszakunkban hosszan él tovább.

Az erdélyi asztalosok bútorait a 17. század második felében könnyű, játékos formák jellemzik. A századfordulóra általánosan elterjedt a németalföldi eredetű, lágy, puhán hajló aszimmetrikus díszítőalakzatairól fülkagylósnak {950.} nevezett stílus. A fülkagylós ornamentika festett képekkel párosul. A stílus legszebb, sajátosan magyarított darabja Bethlen Kata, II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem feleségének menyasszonyi ládája. Az ülőbútorok jellegzetes formáit őrzi Teleki Mihály bükkfából való, dús, magyaros fafaragással díszített karosszéke és Thököly Imre fülkagylós stílusú támlásszéke. Az erdélyi bükkfából faragott, hajlított lábú ülőgarnitúra a 17–18. század fordulóján Angliában dívott, úgynevezett Queen Anne-bútorokkal rokonítható. Festett íróasztalok, sok és rejtett fiókkal ellátott írószekrények, levelesládák ugyancsak ismert bútordarabok. Ékszeres és patikaládák formáját a célszerűség és a nagyobb bútorok mintái alakították. Rendeltetésük szerint bőrrel, bársonnyal borították, gyöngyház, nemesfém berakással ékesítették vagy rézgombokkal verették ki.

A textilművészet emlékei, az irattarsolyok, szőnyegek, miseruhák, úrasztalterítők, különböző úrihímzések a reneszánsz és a kelet motívumkincsét őrzik.

Apafi fejedelemsége alatt a virágzó habán fajanszművészet formagazdag tárgyai fehér, kék, sárga, zöld virágmintás díszeikkel hatottak a népi fazekasművészetre is.

Az üvegművesség olasz, cseh, sziléziai hatásokat magába építve a habánok és a korabeli népies fazekasság hatását hordozza. Feltételezhető, hogy a 17. század végi és a 18. század eleji úri és parasztüvegek egy részét habán iparosok látták el díszítő festéssel.

A porumbáki üveghámor változatos formájú termékeiben ugyancsak az „újkeresztény” iparosok hatása ismerhető fel. A 17. századi fúvott öblös üvegek legelterjedtebb formája a pincetoknak nevezett, bőr borítású, faládába illeszthető palack, és a barokk formavilágra jellemző kotyogós üveg. Az üvegipar közhasználati cikkeinek gazdag formavilágára jellemző a fedeles serlegek, lábas poharak, „alma- és körtvély-forma üveg”-ek, fedeles üvegkannák, nyolcszögű fedeles csészék, „kis üveg korsók” változatossága. Erdélyi hutából került ki a 18. század elején a csavaros ónkupakos, rózsa, szekfű, tulipán díszítésű palack, s a 17. század végi fehér-fekete zománcfestésű, virággal és kétfejű sasos császári címerrel ékesített gyömbértartó. Megjelenik az európai üvegművesség új korszakát jelző gravírozás, csiszolás, aranyozás. Nevezetes az 1695-ös évszámjelzéssel, Bethlen-címerrel ellátott, csavarmenetes, fedős, szögletes, különleges hajszálrepedésekkel díszített, úgynevezett jégüvegből való palack. Mikes Mihály 1693-ból való palackja kristálytiszta anyagával, gravírozott, aranyozott díszítésével az erdélyi üvegművesség magas színvonalát és a kristálystílus hatását mutató átmeneti forma.

Kissolymosi Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek egyik mintagyűjteménye szerint a kolozsvári, debreceni, kassai ötvösök között szoros kapcsolat volt. A kor legkiválóbb ötvösművészének, a szebeni Hann Sebestyénnek munkái ékesen bizonyítják az erdélyi barokk ékszerművészet európai színvonalát.

{951.} A századforduló divatját tükrözi az arany és ezüst tulipánvirág formákban gyöngyökkel kirakott barokk párta. A rangjelzést hordozó darutollak kitűzésére szolgáló süveg- és kalapforgók között említésre méltó a láncon függő félholddal díszített erdélyi munka.

A fogarasi pénzverdétől kikerült érmek közül kiemelkedő szépségű az Erdély címerébe foglalva Apafi család címerét ábrázoló és fejedelmi ajándékozásra szánt ötvendukátos.

A jellegzetesen városi, polgári művészetnek nevezett ónművesség alapformáit a reneszánsz teremtette meg, és a barokk fejlesztette tovább. A kor erdélyi mesterei főleg a német városokban tanultak. Kezük alól tálak, tányérok, fűszertartók, kannák, világítótestek, kézmosók, medencék sokasága került ki. Az 1695-ös évszámot viselő sajóbábonyi ónkanna a sütőcéh jelvényeit, egy századunk végéről származó víztartó a kovácscéh szerszámait ábrázolja szép formamegoldással. Lucifer nyújtja az almát Évának a kállósemjéni ónkanna (1696) díszítésén.

A nagy múltra visszatekintő vaskovácsművesség régi emlékeit őrzi Csíkszentlélek, Csíkmindszent, Alsóbajom templomainak laposvas hálóból alakított, és a felsőbajomi templom rozettákkal díszített szentségfülkerácsa.

A különböző vasrostélyok, ajtó- és ablakrácsok, kulcsok, kulcspajzsok, vas gyertyatartók tanúsága szerint a kovácsoltvas eszközöket a 18. század elején kezdték a barokk stílusra jellemző dekoratív tulajdonjeggyel ellátni. Díszkengyelvasak, cifra lószerszámok, változatos mestercégérek ugyancsak nagy számban kerültek ki a vaskovácsok keze alól. A torockói vasmunkák között igazi remekművek találhatók: főleg ajtózárak és -húzók, barokkos kosár formájú ablakrostélyok. A lakatgyártók, fegyvergyártók közül kiemelkedő Hartel János erdélyi puskaműves keréklakatos puskáinak lakatlemezét Szent György élete, vésett képe díszíti. A századfordulón már általános, hogy a tömeg- és mindennapi használatú vágófegyverek egyszerűbbek lesznek. Viszont a díszszablyák annál gazdagabb nemesfém díszítést kapnak, miként azt a nagyszerű fegyverötvös mester, a kolozsvári Kapustrán Tamás kezéből kikerült szablyák bizonyítják. A török vasművesség hatását nem sikerült kimutatni. A fejlődés Európához kapcsolódó folyamatosságát az oszmán világ szomszédsága és politikai befolyása nem szakította meg.

A fémművesség modern ágát, a betűmetszést páratlan művészi tökéletességgel Misztótfalusi Kis Miklós művelte. Különleges technikai felkészültséget, fejlett formaérzéket kívánó munkája a betűmetszés művészetének hazájában, Amszterdamban is versenyen felül állt. Alkotásai Európa legmagasabb rendű könyvművészeti termékei közé tartoznak.

{952.} KÉPALKOTÓ MŰVÉSZET

A templomok belső terét sík famennyezettel fedték. A kazettás mennyezet, a karzat és a padok festése helyi mesterek munkáját dicséri. A szimmetrikusan osztott reneszánsz virágminták a század második felében keleti virágmotívumokkal, csokros változatokkal gazdagodnak. Majd az égitestek szimbolikus motívumai, bibliai jelenetek tűnnek fel. Gyakori, hogy egy-egy táblára a restaurálás körülményeiről tájékoztató vagy tanító célzatú magyar vagy latin nyelvű feliratok kerülnek.

A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, pl. „A hollón lovagló Nagy Sándor, magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, nadájok s végre halálnak rémképe.”*KELEMEN L., Mennyezet és karzatfestmények a XVII. századból (KELEMEN L., Művészettörténeti I. 1977. 68). Hasonló képek díszítették a tancsi mennyezetet: kifeszített vitorlával úszó Noé bárkája, mellette olajággal repülő galamb, Ádám és Éva a paradicsomi almafánál, Mózes és Áron tatáros süveggel – Parajdi Illyés István székely vándorasztalos munkái. Általános európai motívumok az ember-állat figuráknak virágformákkal való vegyítései: tulipán-láb, kehely-száj, virágszárként hajló derék, virágszirom-szakáll. Ez a stílus Erdélyben hozta a legtökéletesebb megoldásokat. Az 1698-ban újjáépített csíkszentmártoni templom mennyezetét Kozma Mihály, Havadi András és Sípos János székely asztalosok festették ki. Virágmintái között érdekes régi motívum, Kleve-kerék, a holland határon fekvő klevei tartománynak és régi kihalt uralkodóházának címere található. Sajátos minta- és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat- és padfestményeket. A nádasdaróci festmények a jezsuita nyomdák napraforgó és rózsa virágdíszeire emlékeztetnek, és a bánffyhunyadi templom hajójának 1705-ben készült mennyezetmintáival mutatnak szellemi rokonságot. A keresdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás és harmonikus szép virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. A marosvásárhelyi asztalos festőnek az adakozók nevét is megörökítő felirata a pókai templom mennyezetén 1706-ból való. „A XVII. századnak van egy egyedülálló mennyezete Csíksomlyón… szerzője ismeretlen … a díszítés stílusa barokk”.*VILHELM K., Festett famennyezetek. Alakos ábrázolások a XV–XVIII. századi erdélyi templomokban. Bukarest 1975. 15.

A katolikus templomok képi ábrázolásai az előző korszakok, nemegyszer a középkor képi világát és stílusait őrzik, miként az 1510-ben készült csíkszentléleki szárnyas oltár.

A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes festője barokk stílusú díszítéssel festette ki. A szárhegyi ferencesek zárdája számára Lázár István 1670-ben rendelt Lengyel Péter {953.} képírótól barokk oltárt. A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A segesvári templomba Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszebeni festő festette.

A szászföldi templomok középkori festményeiről Wesselényi István naplója őriz elismerő szavakat. Almakerék szász templomáról írja: „…kinek is a fala tele sokféle képekkel, az egész passióval mint hogy quondam pápisták bírták.”*Wesselényi István naplója. 1708. április 19. (Wesselényi István, Sanyarú világ II.: 1707–1708. Közzéteszi DEMÉNY L., MAGYARI A. Bukarest 1985. 502.)

A román nép egyházi művészete a falfestésben és ikonfestésben éli első virágzását: Konstantin, Caian és Stan 1654-ben kifestik a vajdahunyadi templomot, a nagyiklódi (Szolnok-Doboka vármegye) Lukács pap 1681-ben festi meg a pikulai híres csodatevő Mária-képet.

Jellemző a kor polgári ízlésére az 1650-ben újrafestett kolozsvári városháza. Kép és szöveg bonyolult egységben jelenik meg itt, figuratív ábrázolással, antik szerzők mondásaival és versbe szedett tanításokkal együtt akar hatni a szerző. A kötetnyi életbölcsesség és erkölcsi parancs a legváltozatosabb képeket fogta körül: meztelen gyermek feje tetején állva és furulyát fújva, az igazság istennője pallossal, a halál képe kaszával és az erdélyi városok címerei.

A világi festészetre a virágmintás reneszánsz díszítőmotívumok a jellemzőek. Teleki Mihály régeni és szebeni képírókat foglalkoztatott. Az ismeretlen szebeni képíróval kilenc képet festetett. Meglehet, hogy erre a képíróra vonatkoznak Teleki Jánosnénak elégedetlenkedő sorai: „Az gyermekek képét kedvesen vettem, de inkább akartam volna magokat látni. Lehet, hogy nem derék mester a képíró, mert nem úgy írta az képeket az minemű az gyermekek.”*HEREPEI J., Adatok Teleki Mihály és udvara életéhez. (HEREPEI, Adattár III. 15.)

Az erdélyi síremlékszobrászat szép remeke az 1660-as évek elején készült Apafi György-síremlék, „A szép monumentum” műelemzésnek beillő leírását Wesselényi István hagyta reánk. Jellemző, hogy kiemeli az emlékmű élethűségét: a „talpig vasban” fekvő Apafi György haja „ad vivum”, „kezeinek minden erei ad vivum ki vagynak faragva”.*Wesselényi István naplója. 1708. április 19. (Wesselényi, i. m. 1985. 500–501.)

Az erdélyi reprezentatív művészet sajátos alkotása volt az a díszkapu, amelyet az 1705. november 1l-re meghirdetett fejedelembeiktató országgyűlésre vonuló Rákóczi üdvözlésére Kapi Gábor jezsuita rektor Kolozsvár főterén emeltetett.

A városháza előtt felállított, Vizaknai Bereck György naplója szerint „szép dicsőségesen”*Vizaknai Bereck György naplója. 1705. október (Rákóczi tükör I. 362). készített diadalkapu idézetekkel díszítve, sajátos ideológia szerint foglalja egységbe Erdély múltját új fejedelmének programjával. A {954.} diadalív fölött a fő helyen II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem lovasképe volt látható, jobbra Forgách Simon generális, a fejedelemség katonai főparancsnokának képe, balra Erdélyt jelképező alak állt. A diadalkapu felső szegélyén az erdélyi fejedelmek képei közül hiányzott Bethlen Gábor és Apafi Mihály. A nagy politikai körültekintéssel építkező jezsuiták ezzel azt fejezték ki, hogy Rákóczi családi örökségként, mint a Báthoriak és Rákócziak egyenes leszármazottja foglalja el Erdély fejedelmi székét.

A kolozsvári jezsuiták diadalkapuját azonban a zsibói csatavesztés következményei elsöpörték.

NÉPÉLET ÉS NÉPMŰVÉSZET: MAGYAROK, ROMÁNOK, SZÁSZOK

Magyar jobbágyok, székely falvak, román pásztorok és szász parasztok művészetét a technika, a szokásrend és az életritmus alakította. Az általában a régi típusba tartozónak nevezett erdélyi népművészet, hasonlóan minden józan nép művészetéhez, magába építette korának elemeit. Hagyományőrzés és korszerűsítés kettős tendenciája jellemezte.

Hegyvidék és síkföld, folyóvölgyek és havasok között, a gazdaságföldrajzi adottságok szerint annyira megosztott országban természetszerűleg élénk volt a vándorkereskedelem. A hazai és nemzetközi kereskedelmi és csempészútvonalakon a dallam-, a mintakincs, a mesemotívumok vándorlása éppen úgy megfigyelhető, mint a vásárok közízlést alakító, társas kapcsolatokat létesítő hatása. Az ország sajátos ipari fejlődése révén olyan új anyagok kerülnek a falusi kultúrába, mint például a fűrészelt deszka, a habán csempe, a különböző vásznak, külföldi és hazai posztófajták. Olyan hagyományos világ mellett, mint a havasi pásztorok, a majorok népe, a királyföldi falvak és a Székelyföld, kialakult a monokultúrás területek jellegzetes parasztpolgári kultúrája. A népi iparosok maguk előtt látták a reneszánsz udvarházakat, kastélyokat, a templomok díszítését. A Bornemissza Anna fejedelemasszonyhoz vagy főúri udvarokba hímzésre berendelt jobbágyasszonyok mintegy első kézből vették át az úrihímzés elemeit. Különösen nagy tömegű külső és belső hatás árasztotta el a falvak népét a tudatos iskolapolitika, valláspolitika s a nyomdászat fejlődése következtében. A katolikus egyház közvéleményalakító igyekezete következtében a Mária-képek körül kialakuló búcsúk ezreket és ezreket mozgattak meg. A templomok falába beépített műalkotások, régi falfestmények, az egyházi szimbólumok rengeteg információt közöltek.

A mezőgazdasági munka ritmusa még az ősi, szakrális hagyományokat őrző néprajzi év szerint megszabott, de már nélkülözhetetlen a kalendárium. A könyvkiadás már ponyvára is termel, és a nyomtatott krajcáros képek, kegyképek, képújságok, képröplapok látásmódot formáló erővel zúdulnak az írástudatlanok tömegeire. A különböző etnikumok természetes együttélése a {955.} motívumkincs cseréjével jár. A nemzeti sajátosságok természetes kölcsönhatásban formálódnak és alakulnak. A falvakban élő értelmiségiek – tanítók, papok, pópák, prédikátorok, kántorok –, tudatosan vagy öntudatlanul, az államhatalom vagy kisebb-nagyobb uralkodó csoportok érdekei szerint szólnak bele alakítóan a népéletbe, s beavatkozásuk helyenként már a népszokások rendjén is észrevehető. A protestáns templomok szószékeiről a nép munkájához kapcsolódó példázatokat hallhatott. A katolikus egyház tudatosan igazodott a népi hagyományokhoz.

Erdély népeinek díszítő- és formaművészetében az anyagszerűség, meséiben és énekművészetükben az aktualitás uralkodik. Mindkettőt ősi hagyományok szabályai igazítják, és közösségekben csiszolódnak.

A falusi otthonok faragott bútorait a 17. század végén már kezdi kiszorítani a fűrészelt és gyalult deszkabútor. A 18. századra kialakult a parasztság ellátására és a falusi igényekhez, ízlésekhez igazodó asztalossereg. Megjelenik a festett parasztbútor. Kivált a hegyvidéken azonban ácsolt, faragott bútordarabok, főleg a tölgyfából készített szuszékok használatosak. A parasztház egyetlen ágya a nagy ágy, mellette a többnyire festett hálópad, hálólóca és bölcsős fiókos asztal áll.

A paraszti viselet kifejezi a falu vagyoni tagozódását és a régió hagyományait, de tükrözi a textíliák és a ruhadarabok előállításának új technikáját, s divatját is. A paraszti jellegű, vagyis házilag előállított öltözet mellett a ruhadarabok egy része már a városi, mezővárosi konfekcióipar főleg vásárokon beszerzett terméke. A 17. század közepétől általánossá válik a már korábban feltűnő szűk posztónadrág-viselet, helyi változatok szerint, mint aba csizmanadrág, vagy halina harisnyanadrág. Most jön szokásba a juhszőr mellény, „melles”, „hátibőr”, „kacagány”. Gazdag parasztok és kisnemes férfiak és nők körében a ködmön viselete terjed. Feltűnik a 17. század új divatja, a cifraszűr. A guba mint női és férfi viselet a 18. század elején kezdett Ung és Bereg megyék felől először keleti, majd nyugati irányban elterjedni, hogy hamarosan a Szamos, a Kraszna közén, az Érmelléken magyarok és románok között egyaránt általános viseletté váljon. A vászon- és gyolcstermelés bővülése vonta maga után, hogy általában két inget hordtak, egy dísztelen alsót és egy felső díszeset. A kárbecslő jegyzőkönyvek és panaszlevelek ugyanúgy, mint a végrendeletek és leltárak gazdag paraszti asztalnemű- és ágyneműkészletről tájékoztatnak.

Viselet- és díszítő mintakincs egyaránt egy anyagilag rendkívül megosztott paraszti társadalomra jellemző, és a különböző népművészetek szorosabb egymásra hatásának tendenciáját tükrözi. A hímzések anyaga házilag festett durva gyapjú- vagy lenfonal. Táji és nyelvi csoportok erősen tartják egyszínű, vagy két szín kombinációját hordó színvilágukat is, de általános tendencia a kiszínesedés. A Szilágyságban megfigyelhető: az apró szövésű vászonhoz igazodó piros és kék régebbi mintakincs mellett feltűnik a többszínű hímzés.

{956.} A motívumkincs megtartja ősi jelképrendszerét. A szembefordított madár a szerelem, a háttal fordított a síron túli hűség, a sorsmadarak a halál jelképei. Ősi jelentéseket hordoz az életfa, a sárkányfejes minta, a vízfolyásos középvonal mentén szimmetrikusan elhelyezett díszítőelemek mintakincse. Általános tendencia, hogy a mintakincsek kicserélődnek, és országosan elterjednek. A 17. század végén Székelyföldön általános nagy csillagos minta Tolnától a Szilágyságig elterjed. Az országszerte fellelhető ágas-bogas minták keleti hatásra mutatnak. Az életfamotívumok a Volga mentéig vezetnek vissza, de hogy a török közvetítés régebbi vagy újabb, a kutatás nem tudta kideríteni. A hímzések mintakincsének alakulásában egyaránt érzékelhető a határőri szolgálatra telepítettek vagy jobbágytelepesek hatása. A makkos és almamintákat szlovák gyolcs- és csipkeáruló kereskedők terjesztik el Erdélyben. A református templomok festett mennyezeteinek kedvelt motívuma, az egyházat jelképező, fiait vérével tápláló pelikán Felső-Magyarországon, Hódmezővásárhelyen és Erdélyben, párnán és lepedőszélen egyaránt megtalálható. A madaras minták a Zsil felső folyásának vidékén a többszínű román fejkendőhímzésre ugyanúgy jellemzőek, mint a kalotaszegi Magyarlónán vagy a hétfalusi inghímzésen. A vegyes lakosságú Szilágyság hímzéseiben más vidékek magyar, román, szász és szlovák mintakincsének különböző hatásait fogadta be a jellegzetes erdélyi és székely hímzéstípusok mellé. Már most jól megfigyelhetőek a jellegzetességek első nyomai, amelyek majd a 18. század végére, a 19. század elejére kifejlődvén, annyira sajátosnak mutatják egyes vidékek népművészetét. A keleti hatásokat őrző székely festékesről – kelimszőnyegről – a legrégibb adat Kádár Györgyné 1650. február 9-én Nagyborosnyón kelt végrendelete.

A fafaragást, bútorfestést és a fazekasipart ugyancsak ősi és új motívumok jellemzik. A bútorok díszein átüt a falusi festett templommennyezetek és karzatok virágos reneszánsz motívumkincse. De szembefordított madár nemcsak a kalotaszegi menyecskefőkötő csipkéjét díszíti, hanem rákerül a festett nagyágy végére. A falusi asztalosmesterek a hímzések formakincséből ugyanúgy merítettek, miként a bútorfestésből a fafaragók.

A csempék díszítésének közös jellegzetessége, hogy a mintát fadúcba faragták ki a népi faragás hagyományos konvenciói szerint. A Türében és Kolozsvárott talált 17. századi csempetöredékek a népi fafaragás középkori formáit őrzik (mértanias elemek, zegzug, fogsor, rozetta). Torockó és Udvarhelyszék csempéin a 17. századi úri minta él: lovas, címer, templom, rozetta. A korondi 1667-es évszámmal jelzett csempe az elterjedt mintát, a kettős olasz korsós reneszánsz motívumot őrzi. Általános a virágos, tulipán- és szekfűcsokros reneszánsz minta. A székelykeresztúri kutatások szerint a geometrikus díszítésű csempék a népművészet egészen korai, alig ismert időszakáról tudósítanak, népmesei, mondai jeleneteket hordoznak. A kályhacsempék mintái országos műhelyek vagy az általános európai formakincs {957.} elnépiesedett változatait is őrzik. A lándzsás, sisakos lovag alakja a székelykeresztúri kályhacsempén a budai királyi műhelyben, a 15. században készült, és a közép-európai fazekasságra erősen ható lovagalakos kályha egész Erdélyben elterjedt változata. A különböző népművészeti ágak kölcsönhatását bizonyítja, hogy a volkányi evangélikus templom 17. századi karzatának előlapján festett, átlósan hajlított inda az ugyancsak székelykeresztúri 16. századi kályhacsempén is megtalálható. A csekefalvi 16. századi csempén Szent László és a kun ábrázolása nemcsak a székelyföldi Szent László-freskók hatásáról tanúskodik, hanem arról is, hogy a legenda változatlan időszerűséggel élt a székely nép körében. A székelykeresztúri ásatásokon előkerült feliratos csempéken az erdélyi fejedelmek – János Zsigmond, Bethlen és I. Rákóczi György – kedvelt jelmondata olvasható: „Si Deus pro nobis, quis contra nos.” Néhány fazekasközpontban feltűnnek barokkos elemek is.

MAGYAR THÁLIA

A drámát, a 17. század polgári műfaját Erdélyben régi hagyományok és új indítások táplálták.

Legfőbb művelői és színterei az iskolák: jezsuita, unitárius és református kollégium egyaránt színielőadással ünnepli a vizsgákat és az egyházi és politikai ünnepeket. Forrásai a középkori misztériumjátékok és a comeniusi hagyomány. Az elsőt Csíksomlyó ferences kolostorában a betlehemes játékokban fejlesztették tovább. A második a protestáns iskolák színjátszását nevelte fel.

Váradon a város élénk kereskedői légkörétől ösztönözve az iskola poétikatanára, Borsáti Ferenc tollából a Metamorphosis… Sigismundi Rákóczi latin és magyar nyelvű ünnepi játék 1652-ben készült el, és néhány év múlva nyomtatásban is napvilágot látott (Várad 1656). Nagybányán a hollandiai egyetemekről hazatért Eszéki István honosította meg a drámát, bibliai tárgyú művét Teleki nyomtatta ki. A Comedia Erdély siralmas állapotjáról című, feltehetően 1668-ban lejegyzett dráma polgárok, vállalkozók és az állam merkantil elveit átlátó rétegek véleményét tolmácsolta. Megjelent a színen a „közérdek”, az „önzés” és „Hollandia”. Apafi fejedelemsége idején az iskoladráma erdélyi központja Enyeden alakult ki, 1676-ban a Bethlen-kollégium tanulói diáktársuk, Misztótfalusi Kis Miklós „actus”-át játszották.

1687–1711 között Kolozsvár, Nagyenyed, Szeben különböző felekezetű iskoláiban nagy számban és rendszeresen adtak elő komédiát. A vallásüldözés éveiben ugyan sok protestáns iskola elnémult, de a nagyenyedi kollégium, a kolozsvári unitárius kollégium őrizte és a jezsuitákkal együtt továbbfejlesztette a színjátszás hagyományát. Még a Rákóczi-szabadságharc idején az ostromzár {958.} alatt tartott Szebenben is felhangzik a drámai játékot bevezető prológus. Erős ösztönző a közönségigény. A jezsuiták Szebenben az 1707-es, korántsem könnyű évben az asszonyok kedvéért ismétlik meg előadásukat. Kolozsvárott az unitáriusok a városi köznépnek külön is előadják komédiájukat. Több kézirat bizonyítja, hogy most érkezett el a színjátszás oda, hogy átlépje az iskolák, otthonok, falvak, városok küszöbét.

A dramaturgiát még régi hagyományok szabják meg. Történeti személyek, allegorikus alakok, szörnyek, politikai, közéleti jelenségek, intézmények és emberi tulajdonságok megszemélyesítőinek dialógusa zajlik földi és túlvilági színtereken. A bibliai tematika világi témákkal bővül. Az antik mitológiából vett meseanyag mellett a török kiűzése után a magyar történelem eseményei kerülnek előtérbe. Több dráma címe világi tartalmat sejtet. A valóságos drámai összecsapást többnyire a színpad látványossága helyettesíti. Nagy statisztéria vonul fel: szirének, vadászok, táncosok, katonák, angyalok, ördögök hada, kórusok, zenészek. A betétekben, az egyes felvonásokat összekötő interlúdiumokban azonban feltűnnek a mindennapi élet jelenetei.

Az előadásokban általában 50–100 diák vett részt. Kolozsvárott a jezsuita Academián 1702. július 6-án bemutatott iskoladráma műsorfüzete szerint a huszonöt diákszereplő között egy városi polgársarj akad, a többi magyar, székely, román, szász, szlovák és lengyel fő- és köznemes fia. Ennek A tisztelet házassága, avagy Korvin Mátyás fogolyhól Csehország királyának veje lesz című latin nyelvű „Theatrum”-nak egyetlen női szerepét az akkor 11 éves Mikes Kelemen játszotta.

Az előadások nyelve a jezsuita iskolákban latin. Az unitárius, református és evengélikus iskoladrámák a század utolsó és a következő első évtizedében már számítanak a város különböző rendű és nyelvű lakóira. A magyar nyelvű Kinizsi-drámát (1699–1700) az epilógus szerint nagyszámú világi közönség nézte. A komédiázásnak tág teret adó Cyrus-drámájában Miskolci Csulyak Zsigmond rendezői utasításai a vásárok népére tekintenek, bár a darabot a nagyenyedi kollégiumban a téli vizsgák idején adták elő (1698). Az unitáriusok Kolozsvárott 1694–1700-ban az előkelő közönségnek rendezett latin darabokat a város közrendű népének magyarul ismételték meg.

Kolozsvárott sarjadt ki a magyar színjátszás első, immáron tisztán polgári jellegű kezdeményezése. Felvinczi György 1696-ban engedélyt kért és kapott Lipót császártól, hogy Magyarországon és Erdélyben magyar és latin nyelven tisztességes és komiko-tragédiákat adjon elő, célja amint megfogalmazta – az ész kiművelése, a lelkek felvidítása és javítása.

Erdély első potenciális színházigazgatója, Felvinczi György unitárius kollégium neveltje volt. Mesterségeket dicsérő didaktikus versei Misztótfalusi nyomdájában láttak napvilágot. Az angliai országban levő Salernitana Scholának a jó egészségről írott könyve (Kolozsvár 1693) című fordítása már ismeretközlő verseivel együtt a kolozsvári polgárság szemléletét kifejező {959.} írónak mutatják. Műveiből a harmadik karteziánusnemzedék tudatos népművelési programját vállaló írástudó halvány vonásai tűnnek elő. A hagyomány szerint a piactérre néző házak mélyen előreugró, széles ereszeinek védelme alatt nyitott színpadot. Comicotragedia (1690–1693) című műve bevezetőjében azt mondja, hogy az Álomkönyvek és a Cisiók hazugságaitól akarja a közönséget elhódítani. A művet Marc Antonio Cesti Il pomo d’Oro című, Lipót esküvőjére írt kisoperája ihlette. A téma allegorikus betétjeivel együtt Erdélyben aktuális politikai kicsengést kapott, de nem vívott ki sikert: Plutó elégedetlen az istenek osztozkodásával, és újraosztást kérő követséget küld Jupiterhez. 1698-ban Miskolci Csulyak Zsigmond Cyrus-drámája a méd–perzsa királyfi kalandos történetéről az ifjú II. Apafi Mihály sorsára volt vonatkoztatható.

Pápai Páriz ízes magyar nyelven írta meg az enyedi kollegiumban többször előadott Izsák és Rebeka házasságok alkalmatosságokkal lött beszélgetés című drámáját. Izsák és Rebeka bibliai történetét az erdélyi leánykérés és lakodalom idillikus képsorává korszerűsítette. Költött szereplők, szolgák, cselédek a korabeli erdélyi világ mindennapjainak életképeit elevenítik meg. Elítéli a lustákat és henyélőket, akiknek kártyán, kockán, borozáson jár az eszük, s ki nem esik soha kezükből a pipa.

Fejedelmek gyermekit látom, mint nevelik, Agár, kantár, pohár csak, amihez szokik…*Pápai Páriz Ferenc, Izsák és Rebeka házasságok alkalmatosságokkal lött beszélgetés. Kolozsvár 1703 (Pápai Páriz, Békességet. 361).

Mintha még egyszer összefoglalná a provinciális tudatlanságot bíráló Apáczai szavait. A sötéten festett háttér előtt annál fényesebben tűnnek elő a házasulandó ifjak, az okos, jó erkölcsű leány és felelősségtudattal áthatott fiú. Megjelenik a darabos komédiázó szolga. Házassági szokásokról, hűségről, bibliai történetekről beszélgetnek, a nősülő fiú gondjait az ismert népdal fonalán festi. A puritán–coccejánus hagyományok szellemét tükröző dráma Bethlen Miklós lánya házasságára készült, s az erdélyi kancellár dicséretét zengő kórussal zárul. Hét kiadása és még a 19. században is forgó másolatai után ítélve az egyik legkelendőbb könyv lett.

EMLÉKIRAT ÉS SZEMÉLYISÉG

Apafi Mihály fejedelem egykori török deákja, Rozsnyai Dávid szolgálataival együtt a Horologium Turcicum című művét is felajánlotta II. Rákóczi Ferencnek. A Pancsatantra török változata azonban nem látott napvilágot. Mindenki el volt foglalva a maga gondjaival, és a történések áradatában eligazodni próbáló embert nem kötötték le a távoli kelet meséi. A kor prózai műfaja a napló és az emlékirat.

{960.} A naplók jelentős része hivatali kötelességből született. Munkakör adta feladatból, Thököly udvarának változó légkörében írt naplót Komáromi János fejedelmi szekretárius 1695–1705 között. Hivatali kötelezettségből készültek a diplomáciai küldetésben járók naplói. Jelentős Bay Mihály 1692–1693-as portai diáriuma. Vargyasi Daniel István a havasalföldi vajdánál, Pápay Gáspár és Bay Mihály a tatár kánnál járván követségben vezetett naplót (1706). Pápai János, a vagyontalan kisnemescsaládnak az Odera melletti Frankfurt egyetemén iskolázott sarja a gubernátor Bánffy György ecsedi jószágkormányzójaként került mint fogoly Rákóczi táborába, hamarosan azonban a magyar kancellária direktora lett, és több ízben megfordult a fejedelem követeként a Portán. Diplomáciai diáriuma keleti meserészletekkel, anekdotákkal, népszokások leírásaival teletűzdelve szórakoztató olvasmánnyá kerekedett (1705–1708, 1710).

A naplók másik csoportja személyes indítékokból keletkezett. Az idő múlásával harcban álló ember, emlékezetében sem bízván, szükségét érezte, hogy minden megtörtént és emlékezetre méltó dolgot megörökítsen. Erdély utolsó fél évszázadának változásai szinte rákényszerítették a gondolkozó embert, hogy lejegyezze a történteket. Önmaga igazolására is. A kor történeti tudata az országos közösségi tudat szerves összetevője, a jövőre tekint, és fontos eleme a nemzeti felelősség. Izdenczy Pál 1660-ban addigi lakóhelye, Várad elvesztésével kezdett naplóját Kolozsvár 1697. évi nagy tűzvészével zárja. Czegei Wass György, aki Apafi Mihály udvarában kezdte és II. Rákóczi Ferenc oldalán végezte pályafutását, mint Kolozsvár városparancsnoka örökítette meg a császári katonaság megszállása alatt a kurucokkal körülvett város szenvedéseit. Vízaknai Bereck György, a Franekerben és Leidenben végzett karteziánus orvos és kolozsvári bíró egyéni sorsa a város, sőt a fejedelemség megpróbáltatásait is kifejezte. Rákóczi nagybányai pénzverőházának inspektora lesz, részt vesz az országgyűléseken és hadjáratokban, s amikor a város ismét a császáriak kezére kerül, négy évig nem látja családját, közben négy gyermeke meghal, hármat a pestis ragad el, és ő maga is súlyosan megbetegszik. Feljegyzései szerint inkább az emberek, mint a hadi események és a politikai aktusok érdekelték. Pátosz nélkül írt a kolozsvári katonák, szőlőmunkások, kézművesek, fuvarosok csendes, emberpróbáló erejű ellenállásáról. Tárgyszerű közlései sokat megőriztek az egyszerű emberek életviszonyairól és vélekedéseiről. Szaniszló Zsigmond, az erdélyi köznemesség rossz közérzetét megörökítő unitárius tordai főbíró naplójában a siralom hangját helyenként fanyar humor váltja fel. Szakál Ferenc, Kolozsvár jómódú kézműves polgára, az unitáriusok „szász részről való kurátora” ízes magyar nyelven rögzítette naplójában a kolozsváriak megpróbáltatásait.

Napló és emlékirat között nehéz megvonni a határt. Az események feljegyzése, kivált, ha dokumentumokat, levelek, kiáltványok szövegét is belemásolják, történeti összefoglalás nyersanyaga is lehet. A személyes jelleg, a {961.} szűkebb család vagy kisebb közösség tájékoztatását, okítását célzó szándék inkább a kor irodalmiságának sajátos műfajává, emlékirattá fejleszti a naplót.

Kemény János a tatár fogságban, ma ismert formájában 1657–1659-ben papírra vetett Önéletírását családjának szánta saját bevallása szerint: „…kedves atyámfiainak és gyermekimnek emlékezetül hagyásra.”*Kemény J. önéletírása. 1. Családja és a maga élete fonalára fűzve Erdély történetének páratlanul gazdag áttekintését adja a tizenöt éves háborútól kezdve II. Rákóczi György uralkodásának kezdetéig. Kemény mint apród Bethlen Gábor udvarában nevelkedett, majd mint románul is tudó diplomata és hadvezér a két nagy fejedelem, Bethlen és I. Rákóczi György politikájának nemcsak alapos ismerője, hanem tevékeny művelője is volt. Ismerte Machiavellit, sőt Barcsai Ákos tudósít róla, hogy igen kedvelte a politika tudományát. Remek megfigyelő, nagy megjelenítő erővel jellemez politikusokat és helyzeteket. Kritikus hangja, önmagával és kortársaival szemben helyenként végletesen bíráló, szarkasztikus stílusa miatt a kutatók máig nem tudták eldönteni, hogy pontosan milyen politikai elképzelések szolgálatába állította írását. Felfogása szerint Bethlen Gábor az a nagy magyar politikus, akihez fogható csupán Szent István és Mátyás király volt a magyar történelemben. Olvasva jellemzését Bethlenről, teljesen nyilvánvaló, hogy eszményképe a korszerű uralkodó, aki erős hadsereget képes felállítani, belső rendet tart, és pártolja a tudományokat és művészeteket. Önéletírásában és nyilvánosságra szánt leveleiben, kiáltványaiban Zrínyi hatása is kimutatható. Ebből a nézőpontból az egységteremtő politika értékrendszere világosan előtűnik írásából. Korának három legnagyobb politikusát Bethlen, Pázmány és Esterházy Miklós személyében látja. Az 1644–1648-as évek eseményeit már a lengyel–velencei–erdélyi törökellenes szövetség szemszögéből is vizsgálja. Helyenként szabadjára engedett mesélőkedvvel megírt, érzékletes leírásokban gazdag Önéletírásának politikai jelrendszere további vizsgálatokra vár.

Az erdélyi emlékirat-irodalom jelentős dokumentuma az udvari ember morális kérdéseivel foglalkozó, Apafi kormányzásáról kritikusan író katolikus Kornis Gábor emlékirata. Thököly naplói a különleges személyiség politikai küzdelmeinek és térvesztésének dokumentumai. Az emlékirat és történetírás határaira jellemző sajátosságokat hordoz Cserei Mihály históriája. Cserei Mihály Brassóban vészelte át a Rákóczi-szabadságharcot, és magyar históriájának verses bevezetésében leszögezte, hogy az igazat akarja megírni. Esemény, cselszövés, emberi sors már elég jól komponáltan fut ki Cserei Mihály tolla alól. Eredetileg Erdély 17. század végi évtizedeinek hiteles megörökítésének szándékával fogott munkájához, de más lett belőle, mint történelmi mű. Lebilincselő, helyenként izgalmas elbeszéléssorozat összeesküvésekről, cselszövésekről, az önállóságát vesztett Erdélyi Fejedelemség főúri intrikáiról. {962.} Cserei mintha csak az olvasókra kacsintana, a politikát szétbogozhatatlanul egybeszövi a szerelmekkel, államügyek helyett mintha inkább az érdekelné, ki mit mondott, fecsegett, súgott vadászatokon, táncmulatság közben. Műve ismert főurak és főúri asszonyok remek portréit pergeti elő, figyel az európai eseményekre, szívesen illeszt leírásaiba dokumentumokat. Az elbeszélő próza megkívánta távolságteremtéshez azonban nem ért. Nagy mesélő, és műve talán azért is maradt kéziratban, mert túl sok mindent fecsegett ki.

Bethlen Miklós 1708-ban kezdte írni Önéletírását, amikor szebeni fogságából Bécsbe szállították, s életének utolsó szálláshelyén, a császárvárosban fejezte be. Műve a magyar memoárirodalom reális hangvételű, egyéni vonásokban gazdag, kiemelkedő alkotása. Emlékeztetőül, önigazolásul írta, és azért magyarul, mert feleségének és gyermekeinek szánta „tanulás okáért”. Életét beszéli el, mélyrehatóan elemezve indítékait és tetteit. Sokszor leszögezi, nem históriát ír, de ahogy halad előre az időben, egyre többet közöl arról, ami körülötte történt. Sötét, de igaz a kép, ami tolla nyomán az erdélyi főúri társadalomból elénk tárul. Nem sok jót írhat a kuruc harcokról sem. Szeben foglyaival, a városok, falvak szenvedő népével érez együtt. Rákóczi fejedelemségében nem lát perspektívát, hiszen 1708-ban, amikor Önéletírását kezdi, Erdély Rákóczi számára gyakorlatilag már elveszett. Az események absztrahált újrateremtésének, a kihagyásokkal hitelesítő elbeszélésnek talán legmesteribb példája a munka Zrínyi utolsó óráit megörökítő részlete.

A háború nyolc évét szebeni kényszerű fogságban töltő erdélyi főúr, Wesselényi István, Közép-Szolnok vármegyei főispán öt kötetre szaporodott naplója ékesen bizonyítja, mire képes a jó megfigyelő, finom érzékű tollforgató. Főurak, katonák, rabok sorsát eleveníti meg. Tolla nyomán egyéni sorsok, társadalmi csoportok és magatartások már típusokká csiszolódott formákban jelennek meg: az asszony, akinek férje rab, egyik fia kuruc, a másik pedig a gubernátor szolgája; az agyonhajszolt, és a romlott gabonából készített ételtől megbetegedett rab; a nemzetért halált szívesen vállaló felföldi vitéz és a politikai cselekvésről lemondó főurak, akik farsang idején maskarázván, az ugyancsak rossz közérzetű német tisztekkel kuruc öltözetben ijesztgetik egymást. Wesselényi rajzolja meg a Habsburg-abszolutizmus talajtalan zsoldosgenerálisának szélsőséges típusát a művelt, de a számára idegen országban napjait rettegésben élő, rettegéseit beteges durvaságokban, kegyetlenkedésekben és komikus dühöngésekben levezető Rabutin alakjában. Helyenként szimbolikus értelemben beiktatott természetleírások teszik változatossá az esemény- és helyzetleírásokban páratlanul gazdag és tárgyilagos emlékiratot. Írója inkább a környezetét figyeli, önmagáról keveset szól, de természetképei is remek tükrét adják a csapdába esett ember érzéseinek: „Ma láttam elsőben az idén fecskét, midőn naplemente előtt ablakomon kicsiny cellácskámnak könyökölve mint fogoly, contemplalódnám. Az én Istenem adja, hogy elhagyott fecskéimet is láthassam meg, minekelőtte még a fecskék {963.} elmennének, és amint a nyári madarak tavaszra hazakerülnek, mi is régen laktunk édes földünkbe mehessünk békességben.”*Wesselényi István naplója. I. 1704. március 30. (Sanyarú világ. S. a. r. MAGYARI A. Bukarest 1983. 73–74.)

Az emlékirat a kor legsajátosabb műfaja. Amikor a régi típusú történeti krónikaírás igénye utolsót lobban Dálnoki Veres Gerzson Kuruc krónikájában – az új történetírás pedig városi krónikákkal, egyháztörténeti feljegyzésekkel és dokumentumokat gyűjtve készül későbbi nagy ívű pályafutására –, a személyesen megélt történelmet az emlékiratok őrzik. A múlt, amit átmentenek, az önálló államiság eredményei és kudarcai, a jövő, aminek elébefutnak, a személyiséget formáló felelősség.

ÉNEK, MUZSIKA, TÁNC

Az ének-zene kultúra hagyományos területei – az udvari, városi, egyházi, falusi-népi ének-zene világa – között a régi arányok kezdenek megbomlani. A régi itáliai kapcsolatok továbbélését bizonyítja Girolamo Diruta Il Transilvano c. zongoraiskolája. Az új igények és új ízlés jelei szinte minden társadalmi réteg körében észlelhetőek. A főúri kastélyokban divattá válik a házi muzsikálás. Gondot fordítanak a gyerekek zenei taníttatására. A 17. század végén a főúri társadalom zenei érdeklődésére jellemző, hogy a szentbenedeki kastély „hosszabb palota” nevű termében az 1696-i leltár szerint „küsded orgona” áll, amelyet „nemrégen maga vett az úr Kornis Zsigmond”.*NAGY M., Várak, kastélyok. 269.

A virágénekeket, táncot, hegedülést a különböző protestáns egyházak tiltották. A puritanizmus és a pietizmus egész rendszere elítélte a hangszeres zenét, a zenének ezt a területét kirekesztette a gyülekezeti és a kollégiumi életből, a kálvinista egyház szintén lemondott erről a művészetről. Ennek ellenére a nagyenyedi kollégium, elsők között a 17. század végén, bevezette az orgonát az egyházi ének oktatásba.

A minden vallásfelekezetnél eleven érzelmi hitélet új igénye általában nagy lendületet adott a magyar énekkultúrának. A templomi éneklés a közösségi élmény erejével hatotta át az egész társadalmat. A felekezetek között nincs merev válaszfal. Református zsoltárdallamok és katolikus énekeskönyvdallamok kölcsönös átvételek emlékét őrzik. A dallamok nem ismertek felekezeti határokat, s tetszés szerint szárnyukra vettek új és új gondolatokat. „Mit cselekszenek ezen a földön [Hollandiában] hazánként azt vizsgálni előbeszélni sok volna. A templomban egy tekintéssel ellátja az ember, mint légyen a dolog közöttük. Senki oda könyv nélkül nem mégyen … és senki közöttük az {964.} éneklésnek néma hallgatója nincsen, hanem kicsinytől fogva nagyig felemelik szavokat. Vajha olyant láthatna szemünk valaha a mi földünkben is.”*Misztótfalusi Kis Miklós, A Zsoltárok előszava. 1686.

Misztótfalusi felismerte, hogy az énekkultúrát művelni kell, műveltséggé kell alakítani. A zsoltáréneklés reformját tervezte. Már fogarasi tanítóskodása idején tapasztalta, milyen káros, hogy hivők, kántorok, diákok csak hallás után, összevissza énekelnek, sokszor maguk a kántorok viszik teljesen félre a dallamokat „az igaz nótáktól”. Nyomdászként keresztül akarta vinni, hogy meghonosítsa és elterjessze a szigorúan kotta utáni éneklést, mert tudta, hogy a fejlődés egyik kulcsa a társadalmi zenei képzettség lenne. Terve azonban jámbor óhaj maradt.

Erdély dallamvilágát ismerte az európai barokk zene egyik jelentős korabeli mestere, Daniel Speer, a magyar Simplicissimus. Zenei képzését Felső-Magyarországon nyerte, s járt a fejedelemségben, művében (Musicalisch-Türkischer Eulen-Spiegel, 1688) kelet-közép-európai dallamkincset dolgozott fel. A brassói lutheránus lelkész, Croner Dániel komponistatevékenységéről keveset tudunk.

A fejedelmi udvarban Apafi idejében egyházi ének- és zenekultúra uralkodott. Rákóczi udvarának világias zenekultúrája kevéssé sugározhatott át Erdélybe. A fejedelem hadseregében síposok és dobosok szolgáltak. Az erdélyi kuruc katonaság a hagyományos helyi énekkultúrát ápolta. Emlékét az Erdélyi hajdútánc című vers, a szabadságra hazatért katona éneke őrzi. Talán hasonlatos lehetett ahhoz a katonatánchoz, amit 1705. farsang végén Szebenben főurak fiai „fapallossal” jártak a gubernátor vendégei előtt.

Jellemző az erdélyiek tánckultúrájára, hogy Kemény János szükségesnek tartja megemlíteni Bethlen Gábort jellemezve: „táncokban gyönyörködő”, és felfigyel a gyönyörű moldvai táncokra. Az erdélyi tánckultúra sajátos nyíltságáról Wesselényi sokat feljegyzett Szebenben. Naláczi Lajos lányának lakodalmán, 1708 őszén két napig táncoltak „lengyel változót”, „süveges táncot”, „lapockás táncot”, „gyertyás táncot” és „sok frantzia táncokat”. Dominique Révérand, aki mint Franciaország ágense működött Erdélyben, és Bethlen Miklós gróf emlékiratai címmel írt egy gáláns, történeti eseményekkel átszőtt históriát, nagy érdeklődéssel örökítette meg az erdélyi táncokat.

Az erdélyi főúri-nemesi társadalom és a városok zenei életéről Wesselényi István naplója remek pillanatképeket őriz. A nyolc évig Nagyszebenben összezárva élő magyar főurak és német császári tisztek közös mulatságaihoz szász városi zenészek vagy a császári regiment katona muzsikusai szolgáltatták a zenét. Fogságában Wesselényi is megtanul sípolni. Kornis Zsigmondnál, ahol „az asszonyok a muzsika mellett énekeltek”, magyar zenészek játszottak. Lakodalomba szász muzsikusokat és cigányokat rendeltek. Kirchbaum császári generális magyar szóra kapott német felesége megszerette a „magyar {965.} szerelem énekeket”. A gubernátor fiát Wesselényi megrótta, mert tsak afféle fajtalan énekkel él”, és istenes énekekből csinált szerelmi dalokat, „leírván belőle a strófákat a buja énekekbe”.*Wesselényi István naplója. (Wesselényi, i. m. II. 627, 646–647. 651–653.)

A kor versei, akár mulattatóak, akár politikai tárgyúak, többnyire dallamra írt énekversek. A vers és a dallam még nem vált el egymástól. Világi és egyházi énekdallamok nem különülnek szigorúan el. S a ritmus, a dallam és a tartalom szoros összefonódottsága új érzések, felszabadult új örömök különleges hangulatú kifejezésére képes.

ÚJ LÍRA, ÚJ ÍZLÉS

Egyén és közösség többnyire költői művekben rögzítette mindazt, amit ebben az 1711-gyel lezáruló több mint fél évszázadban átélt, és úgy érezte vagy úgy értette, hogy megőrzésre érdemes.

Erdélyben, miként a korban másutt is mindenütt, hatalmas tömegű szöveg adja tudtul rímbe szedve – talán a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért – a gazdasági tanácsokat, az időjárási kilátásokat, az egészségügyi tudnivalók, a helyes viselkedési szabályok sokaságát. Az élet állomásainak, a kézfogóknak, lakodalmaknak, temetéseknek, névnapoknak, keresztelőknek emlékét őrző versezetekkel együtt ezek többnyire az iskolai tananyagként begyakorlott önkifejezési formákról, mintsem különösebb művészi értékről tájékoztatnak. A nagyobb közösségi események és sorsfordító élmények versbe szedett elbeszélései a tűzvészek, hadjárások, rabságok versezetei – ugyancsak inkább a kor tömegméretűnek számító közösségi közlésformájaként érdemesülnek figyelemre, bár fogalomkincsük a hajdani költészet sok értékét őrzi és örökíti tovább, soraikban pedig nemegyszer megcsillannak meglepő képek, művészi képzettársítások.

Az élmény személyes hitelével, művészi erővel áthatott művek a közösségi költészet áramában csiszolódtak időálló alkotásokká. Szerzőik közül kevésnek a nevét ismerjük. Az írók, többnyire pedig a lejegyzők diákok, papok, tanárok, katonák, főnemest éppen úgy találunk köztük, mint polgárt, kisnemest, mezővárosi származékot vagy jobbágyfiat. Nemcsak született erdélyiek, vannak, akik éppen csak megfordulnak a fejedelemségben, mások viszont a tartósabban menedékre talált magyarországiak. Erdély befogad és csiszol tovább magyarországi alkotást, és előfordul, hogy Európa valamelyik egyetemi városa vagy Bécs ihleti meg Erdély világjáró fiát. Ezért is nehéz páratlanul gazdag és szinte parttalanul áradó költészetében megtalálni az erdélyiség sajátos és egyetemes jegyeit.

A világiasodás már rányomja a bélyegét a harcos reformáció olyan jellegzetes alkotásaira is, mint Czeglédi István Dágon ledűlése (Kolozsvár {966.} 1670) című művének versbetétei: a pogány szokások továbbélésének előszámlálása, a vihart űző harangozás népi babonaként való elítélése, a Dies Irae gyönyörű, látomásos szövege olyan fogalmakkal együtt, mint a „szellemi szabadság”, már arról tanúskodik, hogy a hit, a szokás, a politika kérdései szétfeszítik a felekezeti kereteket.

Az európaisággal átitatott erdélyi öntudat talán legszemléletesebben az Erdélyben éppen a legválságosabb években megforduló Nógrádi Mátyás Idvesség kapuja címmel kiadott (Kolozsvár 1672), politikai mondanivalókkal átszőtt zsoltármagyarázatában olvasható: „Kincses Kolozsvárnak Bécsben nagy ő híre, / Elhatott Anglusra, Gallusra szép neve”*Nógrádi Mátyás, Idvesség kapuja. Kolozsvár 1672. A korabeli erdélyi társadalom gyorsan formálja verssé a politikai eseményeket. Átfogóbb igénnyel a szélsőséges politikai pályát futó székelyhídi nemes, Paskó Kristóf írja meg 1662-ben az 1658–1661-i évek történetét: A nemes és régentén híres Erdély országának keserves és szomorú pusztításáról írt siralom (Szeben 1663) főleg Várad ostromát, hősies védelmét írja le érzékletesen. Az író Szamosközy közléseit is felhasználja, verselése Tinódi hagyományait folytatja, de valószínűleg forgatta Zrínyi eposzát is. („Másnap hogy szárnyára a szép fényes hajnal égre felemelkedék / Rettenetes lövés a pogány táborra a várból kiadaték.”)*RMKT X. Bp. 1981. 179. Az erőteljes törökellenes hang, a hivatkozás az európai országok elmaradt segítségére, a Habsburg-császár felelősségére és a beszédbetétek hangja félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a história az 1663–1664-es törökellenes háború aktuális politikai eszméit hordozza. A korszak záró verses históriája Dálnoki Veres Gerzsonnak a Rákóczi-szabadságharcot inkább történetileg, mint művészileg hitelesen bemutató krónikája.

Ali pasa 1661. évi székelyföldi büntető hadjáratát Horvát István verse őrzi, az 1694. évi tatár betörést a Csík Ország pusztulásáról szóló ének. A kurucok 1704. évi nagy vereségéről a lírai feszültségű Holdvilági és feketehalmi harcról című ének ad hű beszámolót. A gazdag termés egyik szép darabjának, A kolozsvári veszedelemről való históriának szerzőjét Felvinczi Györgyben sejtik. A belső pártharcokat a politikai táborok egymást gúnyoló versei tükrözik, az önkritikát egy-egy kiemelkedő személyiség körül kialakult verscsokor önostorozó sorai. Elítélik II. Rákóczi György hadjáratát, de a róla szóló nagyszámú verses emlékben erős a másik szólam is: a fejedelem a török ellen harcolva esett el, Erdélyt érdekei a keresztény Európához kötik.

Egyik legszebb emlékünk az az újonnan felfedezett versezet, amely II. Rákóczi Györgynek és Kemény Jánosnak, a „két jó fejedelem”-nek állít közös emléket. Az antik példázatokban bővelkedő vers a Jó Pásztorral azonosítja a két fejedelmet. Gondolati tengelyét az országegyesítő, egységet teremtő politika alkotja, hiszen „Pártolkodás miatt vesze el szép Buda”. A belső egyenetlenség, „az emésztő métely” gyilkol:

{967.} Két fejedelmeket hamar meghöletek, Rákóczi György egyik kit ti elvesztetek, Kemény János másik kit megh emésztetek, Es két ártatlan vér kiált ellenetek.*Az ELTE Középkori Magyar Történeti Tanszékén az Erdélyi Fejedelemség és a királyi Magyarország című szemináriumi munka keretében a Csáky-levéltárból feltárta HORN Ildikó még mint egyetemi hallgató.

A magyarországi költészetre nyitott erdélyi szellemre legjellemzőbb talán a Zrínyi-recepció, de a magyar politika iránti érzékenységet tükrözik a magyarországi vallásüldözések, politikai perek és mozgalmak verses lecsapódásai is.

Az új politikai utakat kereső Erdély két nagyobb szabású költői alkotás katalizátora volt. Az egyik a ma már csak 500 soros töredékében ismert, valószínűleg 1670 tájékán Báthori Zsófia környezetében keletkezett, a barokk heroikus szellemét sugárzó Rákóczi-eposz. A másik magyarországi költő műve, de Erdély politikusának, Kemény Jánosnak állít emléket. Gyöngyösi István: Porábul megéledett Phoenix. Avagy… Kemény János erdélyi fejedelemnek emlékezete (Lőcse 1693) című munkája, amint az újabb kutatás kimutatta, az erdélyi történetírás és politikai levelezés hiteles dokumentumaira épül, és Keményt minden felelősség alól felmentő aktuálpolitikai célzat hatja át. A két ország együtt gondolkodásának, közös mentalitásának szép emléke a Magyarország, Erdély, hallj új hírt! című éneken kívül a kéziratos énekgyűjtemények gazdag anyaga. Az eleven, életerős közösségi alkotókészség legszebb dokumentumai a balladák. A Kerekes Izsák balladája, a Rákóczi László balladája nemcsak a megélt történelem eseménytöredékeit viszik tovább motívumkincseikben, hanem új események keretéül is szolgálnak. A Váradon 1664-ben elesett Rákóczi László balladája később Thököly, majd a bécsújhelyi rabvasra kerülő II. Rákóczi Ferenc sorsát elbeszélő variánsokban él tovább.

Az erdélyi költészet egyik fontos gondolati tengelyét, a nemzeti eszmét már erősen áthatja a szociális tartalom. A társadalomról, a politikai változásoknak kiszolgáltatott egyszerű emberek, gyerekek, nők, parasztok, polgárok szenvedéseiről sehol annyi részvétet keltő érzést, de információt sem találunk, mint ezekben a kardra hánytak rettenetét, a városok sorsát, rabok siralmát zengő énekekben. Az életöröm, a jókedv, a humor szólamai ugyancsak erősek. Az apokaliptikus megpróbáltatások idején, a puritán egyházi tilalmak árnyékában sem csendesülnek meg. Sőt, a had verte, pestis pusztította évtizedekben a szerelem, a bánat, a szeretet, általában az egyéni érzelmek talán még gazdagabb húrokon zengenek.

A feszes ritmusú táncversek közül legismertebb az erdélyi hajdútánc, a hazatalálás, a szülőföldszeretet, a tobzódó jókedv dicsérete. Az Égő lángban {968.} forog szívem higgyed éretted… kezdetű, 1660-ban Szebenben szerzett versben az érzékiségnek új hangja szólal meg. A Teleki-énekeskönyvben ránk maradt Hajnal vitorláján, aranyszínű szárnyán című vers a boldog szerelem apoteózisa. A Szentsey György daloskönyvében maradt fenn a csábító szerelem művészi szépségű éneke: Hallod-e ifjú, jöszte egy szóra. A Sokan szólnak most énreám nagy ártatlanul… kezdetű ének a szerelmesek boldogságára törő rosszakarók szidalma, de érthető a jó ügyet rontó gáncsoskodókra is, és így politikai tartalmat is hordoz.

Politika és szerelem különösen a rabénekekben, a búcsúzkodó dalokban, az elszakadás vagy a megcsalattatás fájdalmait megszólaltató énekekben fonódik össze. A kedvesétől messze került szerelmes sóvárgását kifejező, az Ifjúság mint sólyommadár kezdetű vers a jobb időket várók vágyódásának is hangot ad. Szerelmi csapda vagy börtön foglya a tőrbe esett ember? Nehéz eldönteni, amint ezt a megcsalt szerelmes énekeként számon tartott, de versfőiben a Wesselényi-mozgalom miatt kivégzett Bónis Ferenc nevét közlő, és a Teleki-énekeskönyvben ránk maradt vers tanúsítja. A Vásárhelyi-, a Szentsey-daloskönyvben és más korabeli erdélyi énekgyűjteményekben ránk maradt, jórészt ezekben az évtizedekben keletkezett vagy énekelt bujdosó- és búcsúzó énekek nagy megjelenítő erővel fejezik ki a kor emberének általános élményét, a hontalanságot és az üldöztetést: Gonddal teljes üdő, Siralmas esztendő, … Az gerlice madár ki társától elvált.

A korabeli erdélyi verskultúra szívesen építkezett Balassi Bálint költészetének és más műköltői alkotásoknak szétsugárzódott és folklorizálódott hagyományából. Motívumkincse páratlanul gazdag. Őrzi a hagyományos képzeteket, a zsoltárok, a Biblia fogalomkincsét, a középkor szerelmet jelképező gerlice- és pacsirtamotívumait. Hordozza a reneszánsz virágokban, égitestek neveiben, antik istenekben tobzódó, a szerencse forgandóságával játszó képeit. Sőt, felnevelője a barokk stílus súlyos jegyeinek is: zúgó szelek kergetik a füstöt és az árnyékot, röpítik a pirosló hajnal aranyos hajóit, viharok rázzák az erdélyi havasok kőszikláit. A változó idők költészete ez, végletes politikai fordulatok idején, addig meg nem nevezett érzéseké, nagy reményeké és sötét kétségbeeséseké. Gondolatrendszerében azonban az új, a heliocentrikus világkép, a természet törvényeire rácsodálkozó, a manufaktúrakorszak küszöbére érkezett világ csak néhány halovány, de annál érzékletesebb képzettársításban jelentkezik.

A műköltészet új lírai hangján a főúri-nemesi verskultúra hagyományos eszméin áttörő költő, Petrőczi Kata Szidónia szólal meg. Költészetében szervesen egybeépül új irodalmi ízlés, új műfaj és új mondanivaló.

Thököly generálisának lánya, Magyarországon született, Lengyelországban nevelkedett, és Erdélyben talált rá egyéni hangjára. A politika minden húrján játszó, végül Rákóczit szolgáló generális, a csélcsap Pekry Lőrinc felesége lett.

{969.} Bujdosást, rabságot szenvedett, fulladozott világvégi vidéki elszigeteltségben, és megismerte a fényes udvari életet. Igényes barokk stílust Esterházy Pál felvidéki költőkörében tanult. De az egyéni sorsában megélt és megszenvedett korkérdésekre a magyarországi főúri-nemesi udvari szellem nem adott választ. A barokk mentalitás Petrőczi Katát nem elégítette ki. A főúri életformát a valóságtól elidegenedettnek, álomnak érezte.

Világnak szépsége, kincse s ékessége lehet-é vigasztalóm? Úri méltóságba, nyugodalmát abba szívemnek nem találom, Mert minden vigasság, tréfaszó, mulatság énelőttem csak álom.*S. SÁRDI M., Petrőczy Kata Szidónia költészete. Bp. 1976. 111.

Szellemét, érzelemvilágát az erdélyi pietizmus formálta, fantáziáját a virágos reneszánsz, motívumai röpítették új képi világok felé, kifejezőkészsége a zsoltárok nyelvét a fejedelemségbeli és az erdélyi népnyelvet egybeötvöző nyelven csiszolódott. Új lírai hangot ütött meg. Egyéni tragédiájától jutott el a közösségért érzett felelősségig. Az eddig hangot nem kapottat, a szerelmes, de megcsalt feleség érzelemvilágát szólaltatja meg. Az erdélyi szász polgárság közvetítésével megismert pietizmusnak már a kilencvenes évek második felében eljutott eredeti forrásához is. Végigjárta a hitbeli kételkedés poklait, és rövid, időleges megnyugvás után eljutott tűrőképességének határáig. Élete végén magas érzelmi hőfokon vállalja a kiszolgáltatott közösség, az ország ügyét.

Petrőczi Kata az első műköltő, aki – valószínűleg még női mivoltából származó műveltségi sajátossága folyományaként – már nem az antik mitológia nehéz palástjában lép elő. Nyugtalan életének, érzésvilágának realisztikus ábrázolásával eljut az országot foglalkoztató gondok lélektanilag hiteles kifejezéséhez. Lehetséges, hogy átszűrődött költészetébe a népi költészet – verseinek nótajelzései között virágénekek és magyar, német, szlovák egyházi énekek vannak. Költészete híd – bár még törékeny és keskeny, de művészileg eredeti – a kor két nagy költői áramlata, a műköltészet és a népi gyökerekből táplálkozó politikai énekköltészet között.

1711 után a magyar költészet termését jelentős részben a kéziratos énekeskönyvek, kéziratos gyűjtemények őrizték. Erdély, talán az irodalmi élet viszonylagos fejletlensége miatt is, valóságos rezervátuma lett a kéziratos versgyűjteményeknek. A 17. század erdélyi és magyarországi lírai emlékeit olyan gyűjtemények mentették át, mint a Bocskor János csíkszentléleki székely vitéz összeírásában ránk maradt Bocskor-kódex, a székelyudvarhelyi Váradi Szabó György kézirata (1699–1703), az 1672-ből származó Vásárhelyi-daloskönyv, az 1655–1660-as évek anyagát tartalmazó Teleki-énekeskönyv, a kolozsvári unitárius énekgyűjtemény, a Felvinczi-kódex – hogy csak {970.} néhányat említsünk a felsorolhatatlanul nagy számú erdélyi énekgyűjteményből. 1711-gyel a történetiének-költészet társadalom alatti életének hosszú korszaka következik. Összességében a közösség élteti, mint a népdalokat és népballadákat, a többségében ma ismeretlen szerzők műveit a közösség alakította és csiszolta, végleges formájukat a közösség adta meg. Így élt tovább búvópatak módján évszázadokon át. A politikai líra dallamait a néphagyomány őrizte meg. A nemesi és a népi kultúrát még eleven átáramlás kapcsolta össze. Valószínű, hogy azért alakult ez így, mert a parasztság nagy tömegei átélték az országos politikai eseményeket, személyes élményként, nagy érzelmi azonosulással vagy megrázkódtatással. A kor politikai költészete javarészt népi motívumokból építkezett, könnyen fogadta tehát vissza, tette magáévá a nép, töltötte meg hagyományőrző elemekkel, telítette a társadalmi program motívumaival, vagy fordította szűkebb, személyes világának nyelvére, miként azt a magyar és a román népdalkincs bizonyítja. Az erdélyi magyar vers és dallamkincs a magyarországival áramlott egybe és viszont.

Erdély évszázadok óta az európai dallamvándorlás keresztútjain fekszik. A 17–18. század fordulójának dallamvilágát a zenetudomány a 19., 20. századi népdalgyűjtés, a 17. századi kéziratos énekanyag és egyházi dallamkincs összevetése alapján rekonstruálta. Ismerünk egy 17. századi egyházi dallamot, ennek kibővített változata az Ez a kislány akkor sír kezdetű népi dallam. Mindkettő eredetije pedig egy 16. századi francia sanzon. A Magas kősziklának szövegét a Vásárhelyi daloskönyv tartotta fenn, dallamát a 20. században Zobor vidéki kis falvak öregasszonyainak énekéből rekonstruálták. A Siralmas volt nekem világra születni szövegét a Szentsei-daloskönyvbe jegyezték le, dallamát az udvarhelyi Siklód öregasszonyai énekelték. A nemesi műveltségbe illeszkedő Vietórisz-kódex 1680 körül rögzített dallama – Sokan szólnak most énreám nagy ártatlanul – 1969-ben is élt. A Rákóczi-nóta egyik változatát táncdallamként a Csíki-, 1634–1670 között készült Kájoni-kódexben, a másikat a Vietórisz-kódexben jegyezték fel „oláh tánc” címen. Dallama egyházi szöveggel ma is él.

A népi dallamvilág különböző eseményeihez, alkalomhoz kötött vagy nem kötött dallamai a régi típusba sorolhatók. A 17–18. század fordulóján tűnik fel az új magyar dallamtípushoz vezető verbunkoszene előzménye. Amint Bartók megállapította, a verbunkos kialakulásának fejlődésmenete a következő: a rutén kolomejkadallam, a magyar kanásznóta, s ebből alakult ki a Tyukodi-nótára jellemző verbunkosdallam. A 17. század végének világa indította útjukra a betyárballadákat. A balladák motívumkincse több történeti elemet épített magába (Rákóczi László balladája, Kerekes Izsák balladája). A keresztútállani járó nagy hegyi tolvajnak adott leány balladája a Habsburg-államrendszerbe tartozó országokban terjedt el. A román Pintea-balladák variánsai a Rákóczi-szabadságharc emlékét őrzik. A politikai versek egyes részei, motívumai átépültek a betyárballadákba.

{971.} Az erdélyi fejedelemség utolsó fél évszázadának művelődési értékeit a korszerű irodalom szintjén Mikes Kelemen nyújtotta át az utókornak. A székely köznemes a Nemes Ifjak Társaságának neveltje, testőreként kísérte el Rákóczit. A Törökországi leveleket Rodostóban írta 1717–1758 között, de az 1700-as évek állami önállóságáért küzdő Erdély és Magyarország társadalmának élményei hatják át: a szülőföld élete, az országért érzett felelősség, a haza iránti szeretet. Az „Édes Néném!” megszólítással kezdődő, kereken 270 fiktív levélben Mikes gáláns regényt játszott el önmagának. A bujdosóélet reménytelenségét arany humorban oldotta fel. Ízlése Franciaországban csiszolódott, látásmódját a bujdosás érlelte be, de mindkettőt hazai sajátosságok, az erdélyi mentalitás és a 17. század közepétől lassan utat törő új műveltségeszmény alakította ki. Írásai esszék, anekdoták, életképek, s témái nagyrészt az 1700-as évek elején kaptak megfogalmazást: a nemzet pallérozatlansága, leánynevelés, Rákóczi példája, a sorscsapások alatt össze nem roppanó, önmagát megőrző emberség. Nyelve a székely köznép mindennapi beszéde, a zsoltárok, a Biblia, a katonaénekek nyelve. A prózáját átszövő szólásmondásokra az 1600-as, 1700-as évek gazdag levelezési anyagában minduntalan rálapozhatunk. Mikes művében hozta meg legértékesebb irodalmi gyümölcsét Apafi fejedelemségének és Rákóczi államának művelődéspolitikája, amit ő maga is többször megfogalmazott: „Kédnek pedig azt javallom, hogy fijának olyan tudományokat adasson, amelyekkel használhasson országának.”*Mikes Kelemen, Törökországi levelek. Szombathely 1794. 165.

{916-917}

{964-965}