{1004.} 3. POLITIKAI ÉS KULTURÁLIS ÉLET

ADÓZÁS ÉS KATONATARTÁS. KINCSTÁRI POLITIKA

1711-ben, helyreállván a béke, Erdély adózásának vissza kellett volna térnie a Diploma Leopoldinum-ban meghatározott mennyiségre: 50 ezer birodalmi tallérra. Ez kevesebb ugyan, mint az Apafi-kori török adó, de többszöröse a 17. század első felében fizetett portai adónak. Erről azonban szó sincs. Az adó súlya mérséklődik ugyan az 1690–1703-i időszakhoz képest, de 1714-ben is 700 ezer forint a pótadó nélkül, 1716-ban szintén, s 1717-ben már 940 ezer forintra szökik. A pozsareváci béke ismét könnyebbséget hoz az egyébként is pestistől, marhavésztől és ínségtől sújtott országnak: 1720-ban csak 540 ezer forint a kivetés, 1730-ban 600 ezer forint. A 6-800 ezres adó állandósul az 1750-es évek elejéig, az új adórendszer bevezetéséig. Súlyban ez, óvatos számítás szerint is, a Bethlen Gábor–I. Rákóczi György kori török adó s más országos adók jó tízszerese, miközben az ország lélekszáma nő ugyan, de gazdaságának szintjében csak nagyon szerény emelkedés figyelhető meg.

A súlyos adóteher nem arányosan oszlik meg Erdély egyes rendi natióinak területei közt. Az adó kapuszám szerinti kivetése már a fejedelmi kor utolsó évtizedeiben is irreális; helyenként akár 10 adózó család is tartozhat egy adóportába. Az 1710-es, 1720-as évek adórepartíciója már nem is használja a kapu fogalmát, a kivetés fő arányai azonban a fejedelmi kor végére emlékeztetnek: a székelyek az adó 1/6-át viselik, a fennmaradó összegből a szászokra valamivel több jut, mint a vármegyékre; a magyar és székely natio városai s a különleges jogállású idegenek adója kevesebb a 10%-nál. 1730-ban lényegében ezt a felosztási rendszert rögzítik, minimális korrekcióval a szászok javára. Ettől kezdve tudniillik calculusok szerint vállalnak részt az adóból az {1005.} egyes natiók, s negyedikül a taxális és a különleges adózásúak; a magyar natióra 37, a szászra 38, a székelyre 17 calculus jut, a taxális helyekre 8. Esetenként kisebb változások történnek a calculus-rendszeren, egészében azonban ez áll fenn az 1750-es évekig, az új adórendszer életbeléptéig.

Az adó egy részét készpénzben fizeti az ország, más részét természetben szolgáltatja az Erdélyben szállásoló ezredeknek. S bár Erdélyben a kor kezdetétől rendszeresen működik a hadellátás közös katonai-polgári kérdéseit polgári részről intéző országos főbiztosság (ez időszakban mintegy a Kornisok családi feudumaképpen), zsoldos katonaság és polgári lakosság együttélésének képe itt is olyan, mint ez idő tájt a Habsburg-birodalom más területein. Nincs szó a fejedelmi kor békésebb időszakaiban uralkodó jelenségről: a végvári őrség városi tulajdonszerzéséről és nem civódásmentes, de mégiscsak törvények szerinti együttéléséről a polgári lakossággal, vagy más végvárak puskásállományának szabad paraszti sorsáról. Most hosszabb időre meg nem állapodó, a polgári életbe be nem illeszkedő zsoldos katonaság él együtt a polgári lakossággal, kevéssé tisztelve annak jogrendjét. Kolozsvárott a katonaság egy része már a korszak elején a Fellegvár kaszárnyájában van elhelyezve, mégis temérdek a súrlódás katonaság és polgári lakosság közt.

Erdély lakosságának rendszeres személyes részvételére a birodalom védelmében a Habsburg-kormányzat e korszak elején nem tart igényt. A hagyományos hadfelkelést, amely Rákóczi seregei ellen sorozatosan mondott csődöt, amíg egyáltalán fegyverbe hívták, a birodalom katonai vezetése 1711 után nem veszi igénybe, a székelyeket egyenesen lefegyverzik. Erdélyi tisztek szolgálnak a birodalom hadseregében, de önálló erdélyi ezredek felállítására csak az osztrák örökösödési háború szorultságában, 1742-ben kerül sor.

Az adó és az ezredek kiállítása mellett a kincstári jövedelmek jelentik még Erdély közvetlen hozzájárulását a birodalom kiadásaihoz. E jövedelmeket az uralkodó kezdettől felségjogon bírtaknak tekinti, s nem is enged a rendeknek beleszólást hovafordításukba. A kincstári igazgatás pedig a Diploma Leopoldinumban körvonalazottól erősen eltérő képet ölt. Amikor 1711 után helyreállítják a Guberniumot, a kincstartói tisztet nem tölti be. A kincstári igazgatást az örökös tartományokból Erdélybe küldött tisztviselők irányítják, a legkülönbözőbb elnevezésekkel (Oberprouiandtcommissarius, cameralis repraesentans, cameralis director); az Udvari Kamara gyanakvása az erdélyiekkel szemben olyan kincstári szakember mellőzését hozza, mint Köleséri Sámuel, kora legkiválóbb erdélyi természettudósa. A kincstári javak és jövedelmek az első két tárgyalt évtizedben legnagyobbrészt bérbe vannak adva. A bérlők (a tizedbérlőket kivéve) volt vagy aktív kincstári tisztviselők – főtisztviselők is.

Csak az osztrák örökösödési háború elején látta jónak a központi kormányzat újra betölteni a kincstartói tisztséget lojális erdélyi arisztokratákkal. {1006.} A kincstartóság tényleges irányítója azonban nem a főúr-kincstartó volt, hanem a központi kormányzat megbízottja (előbb a birodalom pénztári szerveit irányító Universalbankalität képviselőjeként, majd a kincstartó mellé koadjutornak rendelt udvari kamarai tanácsosként).

ELLENREFORMÁCIÓ ÉS PROTESTÁNS VÉDEKEZÉS

A Habsburg-politika másik fő gondja az 1711 és 1750 közti Erdélyben a négy bevett vallás rendszerének megbontása. A támadás már 1703 előtt megindul a római katolikus püspöki szék betöltésével, egyes rendházak létrehozásával és a román vallási unió megindításával, ezek az eredmények azonban még elég ingatagok; az első katolikus püspök, Illyés András egy körútjáról eltekintve nem működik ténylegesen Erdélyben, a román vallási unió pedig formális. 1711 után a Habsburg-politika más feltételek közt tevékenykedhet, az ellenreformáció rendszeressé válik, s olykor igen drasztikus eszközökhöz nyúl.

A római katolikus püspökséget most már határozottan helyreállítják. Illyés András halála (1712) után Mártonffy György, korábban esztergomi prépost kerül e posztra (1713), s bárói rangot is nyer. Erdélybe 1716 elején érkezik. Ott világi funkciók is várják: Fehér megye főispánsága, majd (1718 végén) guberniumi tanácsosság, a Diploma Leopoldinum megsértésével, ráadásul rövidesen az első tanácsosi rang, ami gubernátor nemlétében vagy annak akadályoztatása esetén a Gubernium vezetését jelenti.

Az ellenreformáció második fő támadási iránya szerzetesrendek Erdélybe telepítése. A jezsuiták már a felszabadító háború idején visszatérnek, 1711 után épül fel új marosvásárhelyi iskolájuk. Gyulafehérvárra a püspökség helyreállításakor telepszenek vissza. A ferenceseknek 1690 előtt is volt három rendházuk Erdélyben, ehhez 1711-ig újabb kettő járul, majd 1746-ig további tizenkettő, a későbbiekben már kevesebb. Mindkét rend terjeszkedése igen gyakran jár együtt protestáns templomok elfoglalásával. A minoriták 1680-ban létrejött első rendházuk mellé négy újabbat telepítenek korszakunkban. A piaristák újonnan jelentkeznek két rendházzal. A pálosoknak három, a trinitáriusoknak egy rendháza van, az egyetlen apácarendnek, az orsolyitáknak ugyancsak egy.

Az ellenreformáció elsősorban a rendek legbefolyásosabb elemeinek megnyerésére törekszik, a térítés mellett a katolikusok preferálásával is a fő tisztségek betöltésénél. Az erdélyi katolikus rendek már 1712 májusában azt követelik a központi kormányzattól, hogy a gubernátorság mellett katolikusok kapják nemcsak az addig felekezetük tagjai által betöltött fő tisztségeket, hanem a reformátusok után megüresedőket is. 1713-ban valóban a katolikus Kornis Zsigmond kerül a gubernátori tisztségbe. A továbbiakban a központi kormányzat az Erdélyi Udvari Kancelláriáról azzal az érveléssel szorítja ki a {1007.} protestánsokat, hogy oda a király abszolút monarchai joga katolikusokat kinevezni; de a Guberniumban is 6:3 a katolikus és református tanácsosok aránya 1735-ben, úgyhogy a Ministerialkonferenz (1735) egy időre jónak látja lefékezni ezt a folyamatot, mely azonban az 1740-es években folytatódhat. A Kancellária fő tisztségviselői ekkor már tisztán katolikusok. Hasonló nyomás figyelhető meg a szász ispáni tiszt s egyes szász és magyar városi vezető tisztségek betöltésénél. 1731–1733-ban a kormányzat még hiába próbál katolikus comest a szászokra erőszakolni a megválasztott evangélikus személy helyett, 1742–44-ben azonban már sikere van. Brassóra 1731-ben katonai közbelépéssel erőltetnek katolikus városgazdát, Kolozsvár esetében az unitárius főbírót nem fogadja el a kormányzat (1731–33).

Az ellenreformáció csapásai országosan is az unitáriusokat sújtják a legerősebben; ők a leggyengébb ellenállás vonala. Kolozsvári központjukat 1716–18-ban Steinville és Mártonffy kisebb csatára elégséges katonai karhatalommal veri szét, majd a polgári kormányzattól nyert hathatós támogatással. Őket éri a viszonylag legnagyobb veszteség a további katolikus templomfoglalások révén is. Az 1730-as években már kiszorulnak a fő tisztségekből, helyzetük a törvényhatósági állásokban is veszélyeztetett, 1748-ban pedig a királyi tábla uralkodói rosszallást kap unitárius személy táblai ülnökül javaslásáért.

A katolikus egyház országgyűlési képviseletet is nyert: 1716-tól a katolikus püspök, majd 1741-től a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent képviselői, 1747-től a kolozsvári jezsuita akadémia rektora is jelen van ott. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy a magyarországihoz hasonló egyházi rend alakuljon ki Erdélyben.

A megerősödött katolicizmus fő támadási iránya az önmagára sérelmesnek vélt törvények eltörlésének követelése. A protestánsok, alappal, a négy recepta religio rendszerének felbomlásától tartanak, s az erdélyi alkotmány egészét veszélyeztető akciónak tüntetik fel a támadást. A katolikus rendek már 1712-ben a Diploma Leopoldinum rájuk nézve sérelmesnek tűnő cikkelyeinek módosítását követelik – eredménytelenül –, majd (1724) az Approbata és Compilata katolikusellenes cikkelyeinek eltörlését, az aposztázia büntetését, a nem katolikusok külföldi (vagy akár magyarországi) kapcsolatainak elzárását, az unitárius egyház működésének szinte teljes meggátlását, tagjainak hivatalképtelenné nyilvánítását, a szombatosság kiirtását. Az eredmény akkor csak néhány per szombatosok ellen (1724–1729). Mikor azonban a Habsburg-kormányzat napirendre tűzi az erdélyi bíráskodás reformját, s ez a törvényanyag átvizsgálásával jár együtt, a katolikus rendek (1730) újra követelik az Approbata jezsuitaellenes törvényeinek eltörlését, bár akkor e rendnek már jó féltucatnyi rendháza, főiskolája s egyéb iskolái vannak Erdélyben. A protestáns ellenakció hatására az országgyűlés és a kormányszervek nem döntenek, erre III. Károly (1731) úgy tárgyaltatja meg az ügyet a {1008.} Guberniummal, hogy ügyrendi kifogásokkal kirekeszti a tanácskozásból a legtekintélyesebb református tanácsosokat, s így a Gubernium zavartalanul javasolhatja a négy bevett vallás rendszerének eltörlését, a katolikus alapítású templomok stb. visszaadását, a protestánsok külföldi kapcsolatainak eltiltását, könyvkiadásuk cenzúrázását, a vegyes házasságok ügyeinek a katolikus szentszék elé utalását. E követelések azonban nem realizálhatók. Erdélyben az 1730-as évek derekán megerősödik az ellenzékiség. A kormányzat erre 1738 tavaszán, ráijesztendő a protestáns rendekre, Rákóczi-párti összeesküvés gyanújával letartóztatja Szigethi-Gyula István református püspököt, több más református egyházi személyt s számos református főrendet – de 1739 elején kénytelen szabadon bocsátani őket, a vádak alaptalanoknak bizonyulván. A kérdés 1741–43-ban a katolikus- és Habsburg-ellenes törvények eltörlésének s a Pragmatica Sanctio becikkelyezésének komplexumává bővül, megoldást azonban csak 1744-ben nyer: a rendek elfogadják az Erdély és a Porta kapcsolatáról szóló rendelkezések és a fejedelemválasztási jog eltörlését, törvénybe iktatják a Pragmatica Sanctiót s végül (Czernin altábornagy helyettes főhadiparancsnok, országgyűlési királyi biztos drasztikus köreműködésével) a katolikusellenes törvények eltörlését.

A rekatolizációs folyamat azonban nem egyértelműen negatív jelenség. A kolozsvári jezsuita akadémia számos tanára tartozik a magyarországi jezsuita történeti iskolához (Kaprinai István, Fasching Ferenc, Illia András). Az ellenreformációval kezdődik meg a korábban csak szórványosan jelentkező barokk tömeges térhódítása Erdélyben – egyelőre a katolikus egyházi építkezésekben. A minta a kolozsvári jezsuita templom, mely talán bécsi tervek alapján épül 1718 és 1724 közt. Építőmesterei közül Konrad Hammer ismeretes; az ő műve a marosvásárhelyi jezsuita templom, amely a Székelyföldön külön is hat. Az egyházi barokk építészethez kötődik a kor erdélyi barokk szobrászata is, legjelentősebb mesterei, Johann Nachtigall és Anton Schuchbauer a korszak végén és 1750 után alkotnak. A kor erdélyi barokk egyházi festészete jelentéktelen. Egészében véve azonban a barokk behatolása Erdélybe mégis újat és értéket hozott, ha némileg provinciálisat is.

Sajátos területe volt a katolikus térhódításnak Erdélyben a görög hitűek vallási uniója. Az unió kezdeti látványos sikereit a Rákóczi-szabadságharc viharai alaposan meggyengítik; az 1711 utáni fél évszázadban ugyan legális görög hitű egyház csak egy van Erdélyben, az unitus, de szinte megállapíthatatlan, hogy Erdély görög hitű lakosságából ki unitus és ki ortodox. Az unitusok jelentős állami támogatást kapnak: püspöki uradalmat (ez többszörös csere után végül is Balázsfalva lesz); a kolozsvári jezsuita kollégiumnak számos román diákja van, köztük Ioan Patakitól kezdve Erdély összes unitus püspökei, a Dobra, Kalyáni, Aron stb. családok több tagja. Más jezsuita és piarista iskolákban is tanulnak unitus román diákok; az ortodoxoknak ugyanekkor egyetlen jelentősebb iskolájuk van Erdélyben: a {1009.} brassói. Az unitus egyháztagok előtt, a Jány-alapítvány jóvoltából is, nyitva áll a nagyszombati egyetem, s az 1730-as évektől feltűnnek a római Collegium de propaganda fidében is (elsőnek az unitus egyház leendő vezéralakjai: Sylvester Kalyáni, Petru Aron és Grigore Maior). Pataki és Inochentie Micu-Klein püspökök báróságot nyernek a kormányzattól.

A protestáns védekezés az ellenreformáció előretörésével szemben az említett politikai akciókon túl a nyugat-európai protestantizmussal, az európai szellemi élettel való kapcsolat biztosítására, s ebből folyóan modern belföldi oktatás fenntartására irányult. Külföldi tanulmányútra 1717-től a Gubernium ad – vizsga után – útlevelet; a protestánsok így inkább maguk rostálják meg előzetesen a külföldre szándékozókat. Az erdélyi protestantizmus végül is kapcsolatban tud maradni Nyugat-Európával, elsősorban a német egyetemekkel, onnan pedig (főként Halléból) együtt érkezik még mindig a pietizmus és a korai német felvilágosodás. A szász evangélikus egyházban már a Rákóczi-szabadságharc alatt megindul a pietisták és konzervatívok harca, Szebenben megjelenik az első két pietista professzor, Voigt és Habermann, hogy pár év múlva egyelőre a Graffius püspök vezette konzervatívok bizonyuljanak erősebbeknek: Voigtékat elűzik Szebenből (1713). A pietizmus azonban a szász comestől, Andreas Teutschtól kap támogatást; Halléban 1720-ig legalább 50 szász hallgató fordul meg, a pietista „fertőzés” pár év múlva, az egész Királyföldön jelen van, s minthogy Poroszországban 1719-ben ez az irányzat győz, a konzervativizmus németországi szellemi bázisa is meggyengül. Rövidesen pedig, elsőnek a szászoknál (1737, Peter Clomp brassói előadása), jelentkezik a 18. századi erdélyi felvilágosodás valamennyi irányzata számára oly jelentős wolffianizmus.

A református egyházban kevésbé ismeretes a pietizmus hatása, de pietista egyéniség Huszty András kolozsvári református kollégiumi professzor, Heineccius tanítványa, aki mestere nyomán megteremti a kolozsvári kollégiumban a jogi és politikai tudományok tanítását, s mindezek mellett – Strahlenberg nyomán haladva – lényegesen hozzájárul a finnugor nyelvészet megalapításához: szinte teljesen helyesen állapítja meg a finnugor nyelvek rokonsági sorrendjét. A természettudományos oktatás úttörője, Vásárhelyi Tőke István a nagyenyedi kollégiumban bevezeti a kísérleti fizika oktatását. Nádudvari Sámuel, az 1730-as–1740-es években a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Christian Wolff több művét lefordítja, így feltételezhetően maga is newtoniánus. Különösen elismerésre méltó a kolozsvári unitárius kollégium teljesítménye az oktatás modernizálásában. Ott Szent-Ábrahámi Mihály, a 18. századi erdélyi unitarizmus legnagyobb egyénisége, közvetlenül a kollégium elvétele előtt kezdi meg a jog s egyben a földrajz oktatását; ez a rendszeres jogi oktatás kezdete Erdélyben. Az 1718 után újjászervezett kollégiumban Szent-Ábrahámi kísérleti és eklektikus fizikát tanít (1726), földrajzi jegyzetében (1727) ismerteti Kopernikusz elméletét is.

{1010.} A korai felvilágosodás legnagyobb erdélyi alakja nem professzor, hanem közigazgatási szakember, Köleséri Sámuel.

Református papfiú: még a fejedelmi kor végén módjában van nyugat-európai egyetemeken képezni magát. Hazatérve orvosként, majd bányaügyi szakemberként működik, végül a Gubernium titkára és tanácsosa. Adminisztrációs munkája mellett azonban ritka energiával dolgozik a természettudomány több területén. Tudományos és művelődési kapcsolatai Konstantinápolytól és Velencétől Párizsig és Londonig, Pétervárig nyúlnak, cikkeit német folyóiratok közlik. Alapvető fontosságút alkot a természettudomány több ágában. Legismertebb műve, az Auraria Romano-Dacica Erdély bányakincseiről és ezek kitermeléséről ad képet. De ír orvostudományi munkákat is: az Érchegységben fellépő skorbutról szóló munkájában a kórképet a bányászok rossz táplálkozásával hozza összefüggésbe (7 évvel Ramazzininek az ipari kórtant megalapozó műve után). Aurariája is foglalkozik a kérdéskör aspektusaival: új bányaszellőztető rendszert ajánl, gyors orvosi ellátást sürget a balesetet szenvedett bányászoknak. Több munkájának tárgya a pestis tünettana, kéziratos művekben szól az erdélyi fürdők gyógyászati hasznairól. A himlőoltás új módjáról Nyugat-Európában kialakult vitához is hozzá kíván szólni, a törököknél szokásos oltási módszerekről tájékozódik. 1722-ben Virmont főhadiparancsnok és a Gubernium megbízásából járványkórházrendszer tervezetét dolgozza ki (a 10 nagyobb városban rendes, a mezővárosokban, nagyobb falvakban kisebb alkalmi kórházakkal, a kórházakban külön épületekkel a frissen fertőzöttek, a lábadozók és a még egészségügyi zárlat alatt tartandó felépültek számára). Igen jelentős a szerepe a német felvilágosodás eredményeinek Havasalföldre való közvetítésében. Ő hozatja meg Pufendorf műveit Constantin Brîncoveanunak Németországból. A húszas évek derekán a wolffiánus G. B. Bülfinger egy művét szerzi be N. Mavrocordat számára. Utóbbinak török numizmatikai gyűjteményt is közvetít, s maga is küld erdélyi érmet. Rajta keresztül ihleti a korai német felvilágosodás Olténia első leírásait (többek közt Sendo Historico-physico-topographica Valachiae Austriacae subterraneae descriptióját). Több mint 3500 kötetes szakkönyvtára van, benne karteziánus, pietista, korai illuminista művekkel. S a pálya vége a szinte már kötelező kelet-közép-európai–kelet-európai módon alakul. Az 1730 tájt dúló politikai harcokban az öreg tudós kormányférfi is célpont (annál is inkább, mert már főrangra emeléséről is szó van); házasságjogi szabálytalanság vádjával börtönbe kerül, s ott is hal meg, könyvtára pedig évtizedes hányódás után szétszóródik, vele együtt kiadatlan kéziratainak egy része is.

{1011.} AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK

A Habsburg-kormányzat politikai aktivitása az adó megszavaztatásával és az ellenreformációs tevékenységgel érdemben ki is merül. Az igazságszolgáltatás reformját évtizedeken át sürgeti ugyan az országgyűlésektől, végül is azonban megelégszik a királyi tábla 1735-tel kezdődő átszervezésével. A kormányzat szervezetének, működésének modernizálására tesz bizonyos lépéseket is (az országos főbiztosság tevékenységének újraszabályozása, országos főszámvevőség felállítása, a kincstartóság már említett helyreállítása), ezek azonban nem jelentenek alapvető változást a kormányzati struktúrában. Gazdasági-társadalmi kérdések szabályozásához pedig (az 1747-i bányatörvények e vonatkozásaitól eltekintve) nem nyúl. A kezdeményezés még a jobbágyügyi rendszabályoknál is a rendektől indul ki.

A rendek legfontosabb képviseleti fórumának, az országgyűlésnek nincsenek nagy értékű hagyományai a fejedelmi korból. A laza török függésben élő, belügyeiben teljesen önálló országnak a fejedelem korlátlan ura – ami nem vagy csak kismértékben jelent fejedelmi abszolutizmust. A rendek általában csak dinasztia- vagy egyszerű fejedelemváltozáskor kapnak erőre, s vívmányaikat rövidesen megsemmisíti az uralkodói hatalom megerősödése. Az érdemi kezdeményezések az országgyűléseken is a fejedelem kezében vannak, s lényegében azt fogadtat el a gyűlésen, amit akar. Ilyen történeti előzmények után nehéz volna merész aktivitást várni 1711 után az erdélyi rendektől, annál is kevésbé, mert Európa egyik vezető hatalmának központi kormányzatával állnak szemben, a birodalom egy elsősorban katonailag fontos tartományában.

Az országgyűlés szerkezete pedig lényegében nem változott. Most is egykamarás; a fejedelmi tanács helyett a Gubernium vesz részt működésében (a gubernátor, a tanácsosok, sőt a titkárok is), a tábla változatlanul jelen van, ott vannak a törvényhatósági főtisztek, új elemként az unitus püspök, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent követe, a korszak végén a kolozsvári jezsuita rektor, tetszőleges számú (55–110) regalista (királyi hivatalos), a törvényhatóságok, a magyar és székely natio városainak (az úgynevezett taxális helyeknek) a követei. A kormányzat akár majorizálhatná is ellenfeleit az országgyűlésen – ha a szótöbbség elve egyáltalán érvényesülne. Nem érvényesül, ahogy 1690 előtt sem érvényesült. A kormányzat többféleképpen is megkerülheti a számára kellemetlen rendi határozatok végrehajtását: nem erősíti meg a törvényt, rendeleti úton vezeti be a rendek által visszavetett javaslatokat. Csak akkor veszi figyelembe a rendi álláspontot, amikor ennek politikai szükségessége nyilvánvaló.

Így azután eléggé keveset lehet várni a rendektől. Országgyűléseket 1750-ig szinte minden évben tartanak (nemritkán kettőt is), ezek tárgyai azonban a legnagyobbrészt sablonosak: adó, a katonaság tartása, jelölés az országgyűlési választás alá eső tisztségekre, perek tárgyalása. Ebbe az eléggé egyhangú {1012.} menetrendbe ritkán ékelődik bele valami más jellegű és más értékű kezdeményezés.

Gazdaságpolitikai koncepciót a rendek egyetlen esetben dolgoznak ki, 1725-ben. Ez is fölényt jelent a Habsburg-kormányzattal szemben, amelynek ilyen átfogó terve nem volt. Szerzője vagy legalábbis szerkesztője Sándor Gergely ítélőmester. Kiindulópontja: Erdélyben rendkívüli pénzszűke van. A pénzforgalom fő akadálya a külkereskedelem passzivitása (Erdélynek a marhán kívül nincs exportcikke), amellett a mezőgazdasági cikkek alacsony és az iparcikkek magas ára, az a körülmény, hogy a kincstári jövedelmek hasznát nem a haza fiai látják, s hogy a hadiadóba befolyt összeg nem forog kellően az országban. Megoldásul egy védvámrendszert ajánl iparfejlesztéssel, a luxus visszaszorításával – s mindezt egy régi rendi követelés felújítása kíséri, a szabad sókereskedelemé. Sok naivitást tartalmazó merkantilista koncepció ez, de legalább koncepció. Javaslatainak megvalósítására nem kerül sor, a rendek azonban 1735-ben hivatkoznak rá, s felelevenítik a védvámrendszer gondolatát. A Sándor-operátum bizonyos elemeivel az 1750-es–1760-as évek rendi koncepcióiban is találkozunk.

De rendi kezdeményezésű az a kevés is, ami 1750-ig a jobbágypolitikában történik. Az 1714 eleji országgyűlés hozza az erdélyi jobbágynép szolgálatát szabályozó legkorábbi törvényt: az örökös jobbágy heti négy napot szolgáljon, a zsellér hármat; a földesúr határozza meg, hogy igával vagy kézzel tegyék-e ezt. A jobbágy ennél többre nem kényszeríthető, a zsellér viszont ne szolgáljon kevesebbet. A szolgálat súlya szörnyűnek tűnik, mégis igazat kell adnunk annak a felfogásnak (Berlász J.), amely szerint ez mérséklést jelent a korlátlan robothoz képest. Hatása azonban a törvénynek ismeretesen évtizedekig nem volt, mert megerősítésre sem került, csak 1742-ben szentesítik annak hozzáadásával, hogy a zsellérek óvadékadásra és kezesállításra szoríthatók, hogy helyükön maradjanak, s a marhákkal szolgálók különösen a hosszú fuvarokon kímélendők, hogy állataik tönkre ne menjenek. Az 1740-es években azonban a birtokos nemesség már attól tart, hogy a zsellérek alacsony szolgálata s költözési szabadsága (amely valóban gyakorta lehetett „vagandi licentia”, ahogy a rendek 1746. júliusi felirata nevezte) elkeserítően hat az állandóan helyben lakó jobbágyokra. A megoldási javaslat: a jobbágyok szolgálata maradjon heti négy napra maximálva, azzal, hogy sürgős munka esetén több is igénybe vehető, de a többlet a következő héten beszámítandó, a távol lakó jobbágy pedig több heti robotját leszolgálhatja egyvégtében. A zsellérek szolgálatát azonban alaposan felemelték a rendek: aki jobbágytelken lakik, s heti két napot szolgált, robotoljon hármat; aki heti egy napra volt köteles, dolgozzék urának kettőt; akik szerződéssel vagy a szokás alapján évi egy hónapot vagy két hetet dolgoztak, azok szolgálata legyen heti egy nap. Az 1746-i országgyűlés szabályozza a kamatnapszámot és a mustkamatot is, egy magyar forint után egy aratót vagy szőlőmunkást, másfél magyar forint után {1013.} egy kaszást, négy magyar forint után egy három-négy ökrös ekenapszámot, hat magyar forint után egy hat-nyolc ökrös ekenapszámot követelve; a mustkamat elképzelésük szerint 50% lenne. A központi kormányzat most már mérsékel. Az 1747. február 25-i királyi rendelet azoknak a zselléreknek robotját, akiknek a jobbágyokéval egyenlő külsőségük és elegendő igavonójuk van, heti két nap kézi vagy igásrobotban határozza meg, a külsőséggel vagy belső telekkel nem bíró zsellérekét heti egy nap kézi robotban, fenntartva az ennél előnyösebb szerződéseket. A rendelet emellett eltöröl számos földesúri visszaélést. Az 1742-i és 1747-i rendelkezéseket sem hajtják azonban következetesen végre.

Ami ezen túlmenően a rendek politikai aktivitása, az már jórészt sérelmi politika. Ez is csak néha kap erősebben lángra. Az 1710-es évek végén Mártonffy püspökkel az uralkodóhoz felküldött sérelmi összeállítás főbb pontjai szokványosak: az adót az ország erőihez kell szabni, a sókereskedelem felszabadítandó, a kincstári tisztségek arra alkalmas haza fiainak jussanak, a hazai kereskedők megtartandók kiváltságaikban, idegen konkurenseik visszaszorítandók, az örmények, bulgárok és más idegenek járuljanak hozzá a közadókhoz, egyes nagyobb városokban kaszárnyákat kell emelni az elszállásolástól való mentesítésre. Legközelebb csak 1725-ben találkozunk jelentősebb sérelmi összeállítással. Ez elsősorban a katonaság visszaéléseit sérelmezi: olcsóság idején regulamentális áron veszi a termékeket, drágaságban viszont természetben követeli, a tisztek legeltetik vagy lovaik számára lekaszáltatják egyes helységek rétjeit, a kettős funkciót ellátó tisztek kvártélyt és más természetbeni szolgáltatásokat is kétszeres mértékben követelnek, törvénytelenül megvámolják a vásárra érkezőket, visszaéléseket követnek el a katonai karhatalommal való behajtásnál, az előfogatokkal stb. A rendek azt is követelik, hogy az Erdélyben megtelepedő obsitos katonák (más német és szerb bevándorlókkal egyetemben) a törvényhatóságok alá tartozzanak. Az 1735-i sérelmi irat magva a védvámrendszer gondolata.

Nagy ellenzéki demonstrációra a legközelebb az 1741. évi országgyűlésen kerül sor. A terjedelmes sérelmi irat követelései – bővítésekkel, kisebb változtatásokkal – az 1710-es évek sémáját követik. Ne követeljenek az országon pótadót, subsidiumot stb. – sürgetik a rendek –; szóvá teszik a sókereskedelem szabadságát, a sóskutak szabad használatát. Bővebben foglalkoznak a tisztségek betöltésének kérdésivel; a királynő a kinevezéseknél legyen tekintettel a rendek és a Gubernium jelöléseire, a Kancellária üresedésben lévő tisztségei betöltendők, a Gubernium elnökletét a gubernátori tiszt üresedésben léte esetén haza fia, s ne a főhadiparancsnok vagy más nem erdélyi lássa el, a kincstartóságot vissza kell állítani s tisztségeibe haza fiait kell kinevezni (ennek a követelésnek Mária Terézia enged annyiban, hogy egy kormányhű arisztokratát kinevez kincstartónak), az országos főbiztosság megtépázott hatáskörét helyre kell állítani; indigenátushoz feltétlenül {1014.} szükségesnek tartanák a rendek hozzájárulását és a taxa (1000 arany) kifizetését. Az örményeket (akiknek szamosújvári birtokszerzését nemrég sérelmezték) a vármegye hatósága alá rendelnék, arányos adóterheket vetnének rájuk, megszüntetnék kvártélymentességüket. Az 1738-i letartóztatások visszhangja az a követelés, hogy felségsértés vagy hűtlenség esetében a törvények szerint kell eljárni, egyszerű gyanúra vagy feljelentésre senkit sem szabad letartóztatni. Sablonos gravaminális rendi politika ez; egyetlen látszatengedmény az eredmény.

Az 1746. évi sérelmi iratért pedig éppen hogy kemény leckét kapnak a rendek. Az országgyűlés tudniillik számos kifogást támaszt a kincstartóság új szabályozásával kapcsolatban. Azt követeli, hogy a bancalis repraesentans tevékenysége ne sértse a kincstartó hatáskörét, a repraesentans is haza fia legyen; vám-, sóügyi visszaélések eltörlését várják, az Apafi jószágokat visszaítéltetnék az örökösöknek (a Bethlen család egyik ágának), a kincstári főtisztségek betöltésében a Gubernium túlsúlyát biztosítanák, még az Udvari Kamarába is erdélyiek kinevezését sürgetik. Támadási felületet azonban nem is elsősorban ezzel nyújtanak, hanem egy kevéssé jelentős kérdésben, az ekkor lényegében a járványügyi határrendészetből álló egészségügynek a főhadparancsnok alá tartozása ügyében. Az éles fogalmazás („de nobis sine nobis”) miatt Kolowrat, az Erdély kormányzata felett is a felügyeletet gyakorló Hofcommission in Bannaticis, Transylvanicis et Illyricis elnöke sértetten fordul Mária Teréziához, a királynő tekintélye sérelmének (s magára és a Bergkolleg vezetőjére, Königsegg-Erpsre is bántónak) tartva a felirat idézett kitételét s azt is, hogy az alattvalók mintegy beleavatkoznak abba, hogy akarja az uralkodó tárgyaltatni udvarában az ügyeket. Az Erdélyi Udvari Kancellária nem mer szembehelyezkedni a központi kormányzat két nagyságával, s a Ministerialkonferenz is megdorgáltatja Bethlen Ádámot, az országgyűlés elnökét és Haller gubernátort a felirat felbocsátásáért. A gravaminális ellenzékiség egyre hatástalanabb, s a központi kormányzat egyébként is több alattvalói alázatra kívánja oktatni Erdély rendjeit.

Mindenesetre a rendek javára írható országgyűlési fellépéseiknek néhány olyan eleme, ami a 16–17. századi rendezett erdélyi állam abszolutisztikus vonásainak továbbélése a közgondolkozásban: az árak, mértékek, bérek szabályozásának sorozatos (de eredménytelen) követelése vagy az, hogy fellépnek a kincstári javak valóban káros bérleti rendszere ellen.

A ROMÁN NEMZETI MOZGALOM POLITIKAI KEZDETEI: INOCHENTIE MICU-KLEIN

A korszak politikai történetének kormányzati és rendi kezdeményezéseken kívüli mozzanata a román nemzeti mozgalom politikai jelentkezése. Inochentie Micu-Klein szerepére gondolunk.

{1015.} Elődjével, az elsődlegesen a vallási unió erősítésén fáradozó Ioan Pataki unitus püspökkel szemben Inochentie Micu-Klein elsősorban az erdélyi román nemzeti kérdést látótere központjába helyező politikus. Javakorabeli, 36 éves, tetterős férfi, amikor, kolozsvári jezsuita kollégiumi diákévei után, még a nagyszombati egyetemen végzett tanulmányai közben (1728) éri a püspöki kinevezés. 1729-ben lép tisztébe, s mindjárt nagyarányú tevékenységbe kezd elsősorban papsága, de egyáltalán egész egyháza érdekében, ami, minthogy az ortodoxnak maradt görög hitűekre is ki akarja terjeszteni fennhatóságát, az erdélyi románság egészét jelenti. Érvrendszerének közjogi alapja a vitatott érvényű 1701. március 19-i, úgynevezett „második unióügyi Diploma Leopoldinum”-nak az a két pontja, amely az unitus papokat felmenti a jobbágyszolgálatok alól, s nemcsak az egyháziakat, hanem a világiakat, sőt a közrendűeket („plebeae conditionis homines”) is a katolikus rendekhez számítja, s a haza fiainak tekinti, ha unióra lépnek. Szívós harcával eléri, hogy a király 1732 decemberében bizottságot nevez ki panaszai kivizsgálására Wallis főhadiparancsnok, a Gubernium ideiglenes elnöke vezetésével. 1733-ban az országgyűlésen is felolvassák Micu-Klein kérvényeit s III. Károly rendeletét. A rendek azonban kételkednek (valójában alappal) az unió szilárdságában. A püspökkel bemutattatják egyháza kátéját és hitvallását. Rendben lévőknek találják őket, de szükségesnek látják a román papság és hívei összeírását is. (Erre az igényre válaszul születik a már említett 1733-i összeírás.)

A püspök eddigi harcának célja elsősorban egyháza jogvédelme. Akciója a kérvényei ügyében folyó bizottsági tárgyalások során kap erőteljesen más színezetet. A Wallis-féle vizsgáló bizottság működése lassú, ezért Micu-Klein újra Bécsbe siet panaszra, s eléri, hogy az uralkodó 1734 novemberében most már az új, harcos katolikus gubernátor, Haller János elnöklete alatt küld ki újabb bizottságot. Ez azután az országgyűlésre hárítja az unitus papoknak járó tized kérdésében a döntést, a görög egyesült világiak jogállása tekintetében pedig a rendi álláspont következetes érvényesítésével úgy dönt, hogy a román jobbágyok személyükben s vagyonukban földesuraik alá tartoznak, a román nemesség pedig a földesúri rendbe, s mint nemesek a megye vagy szék universitasába. S itt, 1735-ben jelenik meg Inochentie Micu-Klein megnyilvánulásaiban az erdélyi románság mint politikum. A püspök (az 1733-i összeírás eredményeire hivatkozva) azzal érvel, hogy a románság nagyobb bármely erdélyi nemzetnél, a „második unióügyi Diploma Leopoldinum” feljogosítja tagjait bármely közhivatal viselésére, s mégis háttérbe szorul a reformátusokkal és evangélikusokkal szemben. (Arról érthető taktikával hallgat a püspök, hogy a közhivatalokban a katolikusok vannak többségben.) Nem igaz – írja, alappal –, hogy a románok közt nincsenek tanult, nemes rendű, tisztségviselésre alkalmas férfiak. Azt kéri tehát, hogy a király őt nevezze ki a Gubernium egyik üresedésben lévő tanácsosi állására. Követelése nem teljesül, {1016.} a Ministerialkonferenz ellene foglal állást. Fellépésének azonban közvetve szerepe lehet abban, hogy 1736-ban Petru Dobra, az 1711 utáni korszak első jelentős román világi politikusa lesz Erdély fiscalis directora.

Az erdélyi románság mint politikai entitás guberniumi képviseletének követelése mellett 1735 másik nagy eseménye Inochentie Micu-Klein működésében: megjelenik megnyilatkozásaiban a dákoromán kontinuitás történeti koncepciója. „Mi Erdélynek legrégebbi, Traianus császár kora óta lakói vagyunk” – írja egy 1735-i felségfolyamodványában; ugyanez évben másutt is találkozunk nála a Traianus óta tartó folytonosság elméletével. Honnan ez a szemlélet nála? Egy feltételezés szerint Oláh Miklós Hungariájából, amelyet Bél Mátyás épp 1735-ben ad ki Pozsonyban. Egy másik feltételezés úgy szól, hogy Micu-Klein ismerte Dimitrie Cantemir Hroniculját, amelyben a jeles moldvai fejedelem (saját korábbi nézeteitől is némileg eltérve) a románság tiszta római eredete mellett tör lándzsát. Cantemir nézetei viszont Miron Costinra mennek vissza, a nagy moldvai krónikaíró pedig e tekintetben elsősorban a medgyesi szász történetíró, Toppeltinus Origines et occasus Transsylvanorumára (Lyon 1667). Bármelyik forrásból merített is azonban Micu-Klein, a pillanat sorsdöntő. Az erdélyi románság mint politikai entitás megszületéséhez együtt van három döntő tényező: az unitus egyház mint szervezeti keret (amelybe püspöke akár kényszerrel is behajtaná az egész erdélyi románságot), a nemzettudat alapjául szolgáló történeti ideológia és végül a közhivatalokban való képviseletnek legalábbis az igénye.

Mindennek azonban csak a püspök dinamikus egyénisége a reális biztosítéka, s a központi kormányzatnak az a meggondolása, hogy az uniót erősíteni kell, különösen mivel a protestáns rendek az 1730-as évek közepén ellentámadásra indulnak a katolikus előretöréssel szemben. Még a Gubernium is élesen szemben áll a püspökkel, őt s papságát álunitusnak tartja, s képtelenségnek ítéli azt, hogy az erdélyi románokat natiónak tekintsék (ennek érdekében jócskán elfogult képet festve róluk). Micu-Klein 1736 tavaszától 1738-ig országgyűlések egész során hiába harcol papsága tizedszedési jogáért. Amikor pedig 1737 őszén a maga „és az egész Erdélyben lakó oláh nemzet nevében” nyilatkoznék, a rendek tiltakoznak a kifejezés ellen.

A püspök, a magányos előőrs azonban bírja energiával a harcot, s még mindig van ereje újítani. 1742 augusztusában újra Bécsben kérvényez. Most már kifejezetten az erdélyi románoknak a három natio rendszerébe negyedikként való beletagolását sürgeti. Minthogy a negyedik natio területi elkülönítése jórészt lehetetlen, úgy képzelné el ezt, hogy a román natio a magyar megyékben a magyar, a székely és a szász törvényhatóságokban a székely és szász natióhoz csatlakoznék. Lényegesebb újdonság, s Micu-Klein politikai zsenialitásának tán legeklatánsabb bizonyítéka az 1742-i bécsi kérvényeknek az a követelése, hogy az adózó népre ne rójanak mértéktelen terheket, robotjukat két napra szállítsák le. Nemzeti és paraszti követelések {1017.} egyesítése a nemzeti mozgalomban, az erdélyi román nemzeti mozgalomnak ez a majd két évszázadra alapvető sajátossága itt jelenik meg először programjukban; ez a gondolat fejlődik tovább a „magyar földesúr–román jobbágy” téziséig. Jegyezzük meg: Erdély jobbágynépességének valóban nagyobb százaléka román, mint a románság képviselete az össznépességben – ha azonban a román parasztság egészének arányát vesszük (ideértve tehát a királyföldi román szabad parasztokat is) az ország egész parasztnépességében (értve itt jobbágyokat és a különböző jogállású szabad parasztokat egyaránt), ez az arány a románságnak Erdély össznépességében elfoglalt arányával nagyjából egyezik.

A román nemzeti mozgalom azonban rövidesen jó időre eltűnik a politikai küzdőtérről. 1744-ben hosszú harc után végre sor kerül a katolikusok által sérelmesnek tartott törvények eltörlésére, s ezzel együtt a fogarasi püspökség létének és javadalmainak törvénybe iktatására is – de csak ennyire, s erre is csak a főhadiparancsnok-helyettes királyi biztos drasztikus nyomásával. Számolni kellett vele, hogy ezzel a unitus egyház és vele együtt az erdélyi románság mint politikai tényező ügye lekerül a napirendről. Micu-Klein kétségkívül a kor egyik igen tiszteletreméltó alakja. 1744-i bukásának körülményei azonban amellett szólnak, hogy pályája ilyen ívét nemcsak valóban nagyszerű képességeinek köszönhette, hanem annak a manipulációnak is, amelyet a birodalom központi kormányszervei folytattak vele az erdélyi protestáns rendek sakkban tartására.

Micu-Klein az utolsó pillanatban ismételten jelét adja politikai képességeinek. 1744 tavaszán egy Visarion Sarai nevű, románul nem is tudó szerb ortodox szerzetes érkezik Erdélybe a Bánság felől – nem az első és nem az egyetlen az onnan Erdélybe jövő ortodox papok sorában, csak hatásában más amazoknál. A szent életű, tolmács segítségével is szuggesztívan prédikáló szerzetes Szeben felé vezető útja során Dél-Erdélyben szinte egy csapásra roppan össze az unió: az unitus románok elkergetik papjaikat, helyükben egyszerre ortodox papok teremnek. Visariont ugyan szinte Szeben kapujában elfogják, Bécsbe viszik, s ott nyoma vész – de mindazoknak kitűnő ütőkártyát juttatott a kezébe, akik az unió látszat voltával érveltek. Micu-Klein még ebből a súlyos helyzetből is hasznot próbál húzni; vállalkoznék a mozgalom szelíd eszközökkel való leszerelésére annak fejében, hogy teljesítik immár évtizedes követeléseit. Ezzel azonban nemcsak a rendek, hanem a főhadiparancsnokság, sőt a birodalom központi kormányzata előtt is gyanússá válik – s egyben már szükségtelen is az utóbbiak számára. Mária Terézia 1744 júniusában Bécsbe rendeli. A püspök egy utolsó merész politikai sakkhúzással válaszol. Zsinatot hív össze Balázsfalvára, amelyen a kléruson kívül román világiak (nemesek és jobbágyok) is részt vesznek, még ortodoxok is. Ez már valóban nemzeti gyűlés, s az egyetlen ilyen román gyűlés 1848 (Balázsfalva) előtt. Maga a gyűlés összetétele is messze előre mutat, még inkább a püspöknek az a kérdése: {1018.} minthogy a megerősített I. Lipót kori kiváltságlevelek (amelyek közjogi alapul szolgálnak programjához) a népre is vonatkoznak, meg kell-e kérdezni a népet arról, hogy várhatnak-e tőle a harcban segítséget s miképpen? Ez már egyenesen plebiscitum volna, megint csak a távoli jövő előképe; ide azonban már senki nem meri követni a század legnagyobb erdélyi románját. A zsinat elvben helyesli ugyan a nép közreműködését, de az adott helyzetben nem kívánja közvetlenül bevonni a tárgyalásokba.

Az előőrs messzebbre ment, mint ahová a derékhad legbátrabbjai is követni mernék – nincs tehát más hátra, mint a menekülés. 1744 őszén Bécsben vizsgálat várja, az eredmény mindenképpen a politikai halál volna; jobbnak látja ezért Rómába menekülni. Nem tér vissza onnan. Magányos aggastyánként hal majd meg római számkivetésben.

Ahhoz azonban még elég energikus, hogy megpróbálja Rómából is irányítani egyházát. Kiátkozza a püspök mellé rendelt katolikus teológust, s mikor vikáriusa, Aron nem meri ezt kihirdetni, az is erre a sorsra jut, leteszi, s mást nevez ki helyébe. Az eredmény: a klérus megoszlik. A Gubernium és a katolikus rendek jónak látnak unitus zsinatot összehívni Szebenbe. Ott azonban Micu-Klein két volt római alumnusa, Sylvester Kalyáni és Grigore Maior a hangadók, a gyűlés állásfoglalásában a nagy püspök gondolatai visszhangzanak. Sérelmezik Micu-Klein távol tartását, kérik vallásuk tiszteletben tartását (a latinizálás ellen tiltakozva), a papság megélhetésének, templom- és iskolaépítéseknek biztosítását. Világi követeléseik is a Micu-Klein programjából már ismeretesek: a románság legyen negyedik natio Erdélyben, az unitus püspök nyerjen helyet a Gubernium tanácsában, unitus nemeseket nevezzenek ki királyi táblai, kincstári, törvényhatósági tisztségekre, alkalmazzák őket a hadseregben, a nem nemeseket vegyék fel a céhekbe, s engedjék működni őket szabad pályákon. Micu-Klein eszmevilága ez – de hiányzik belőle az 1742-i momentum: a paraszti követelések felemlítése, s a gyűlés az adott feltételek közt nem lehet az 1741-i „nemzeti gyűlés”-szerű zsinat, még kevésbé lehet szó a plebiscitum igényéről. Hátrálás ez, amelyet hosszú politikai inaktivitás követ – lényegében a Supplex Libellus Valachorumig.