| VIII. FELVILÁGOSODÁS ÉS FERENCI REAKCIÓ (1771–1830) | TARTALOM | 2. FELVILÁGOSODÁS ÉS NEMZETI KULTÚRÁK |
FEJEZETEK
1771-től Erdély népállományának fejlődése már nem oly sok összetevőből származó eredő, mint az előző hat évtizedben. A be- és kivándorlás nagy hullámai elültek, a belső vándorlás is nagymértékben visszaesett, a népesség nagyjából stabilizálódott. Az utolsó pestisjárvány épp a korfordulón, 1770–71-ben vonul végig Erdély délkeleti sarkán, más pusztító járvánnyal csak az 1813–18-i ínség és vándormozgalom idején találkozunk. Ez az egyetlen olyan eseménykomplexum, amelyről e tekintetben meg kell emlékezni. 1813-tól éveken át rossz a termés Erdélyben: rossz az időjárás, ami már magában is megrendítene egy olyan szinten álló mezőgazdaságot, amilyen az erdélyi az 1810-es években; a rossz időjárás közepette a jobbágynak még kevesebb ideje marad saját gazdasága művelésére, hisz amikor jobb az idő, a hátralékban maradt robotot hajtják be rajta, vagy közmunkára viszik; az állatállomány súlyos veszteségeket szenved. 1817 tavaszán pedig a szükségtáplálékon legyengült parasztnépet egy skorbutszerű járvány támadja meg; Kraszna megyében már szekérszám hordják ki a falvakból a halottakat, másutt az éhhalál szed áldozatokat. A jobbágynép megmozdul, az országnak az ínség által kevésbé sújtott területein keres létfenntartásához szükséges helyet, vagy helyenként több százas csoportokban indul útnak Havasalföldére, Moldvába vagy Magyarországra. Vannak, akiket katonai erővel térítenek vissza, mások hóviharba jutnak a fogarasi havasokban, s odavesznek. A kivándorlók egy része azonban az ínség elmúltával visszatér. Az ínség és az azt követő el- és visszavándorlás nem okoz alapvető változást Erdély népállományának számában vagy összetételében.
A népállomány első modern felmérésére 1786-ban kerül sor. Erdély tényleges népessége ekkor (a határőrvidékkel együtt) 1 560 000 lélek. Az 1 km2-re számított népsűrűség (a határőrvidék és a szabad királyi városok népességét nem véve bele) országosan 22,5, a területegységenkénti sűrűség azonban 11,1 és 41,8 közt mozog. Az átlagos településméret az 500-1000 lakosú falu; a lakosságnak (a szabad királyi városok nélkül) 39,5%-a lakik ilyen helységekben. E településméret dominanciáját még jobban hangsúlyozza az a {1040.} körülmény, hogy a lakosság 21,8%-a él az ennél közvetlenül kisebb 300-500 lakosú, és 16,1%-a a közvetlenül nagyobb, 1000-2000 lakosú helységekben – a 3 kategóriában együtt 77,4%. A városok lélekszámának eltérése ettől az átlagtól a városiasodás igen szerény méreteiről beszél. A legnagyobb városok (Brassó: 17 792 lakos, Szeben: 14 066, Kolozsvár: 13 928) népessége is csak jó 18-22-szerese a meglehetősen kicsiny erdélyi átlagfaluénak, a többi szabad királyi városok lélekszáma alatta marad a 6 ezernek. Néhány bányahely városiasabb (Zalatna: 4950, Abrudbánya – Verespatakkal együtt – 4699, Vízakna: 2934; Kapnikbánya: 2812); még inkább ez a helyzet, ha a bányavárosnak más funkciója is van (Torda: 6374, Dés Désaknával együtt – 5194). Vannak viszont olyan hanyatló bányahelységek, amelyeknek népessége még az országos átlagot sem éri el (Körösbánya: 443, Riska: 371, Karács: 308). A tulajdonképpeni mezővárosok közül alig néhány akad, amelynek népessége (a határőrséghez tartozókat nem számítva) meghaladja a 3 ezret: Nagyenyed (3897), Zilah (3832), Fogaras (3376), Rozsnyó (3129), Feketehalom (3017). Kicsiny átlagos településméret, nagyon szerény méretű differenciálódás: ezek a jellemzők Erdély települési képére 1786-ban. Ez a népességszám most már lassan, ki- és bevándorlási hullámok, nagy járványok tömegpusztító hatása nélkül növekszik a 19. század derekának 2 milliós lélekszáma felé. De nem változik jelentősen az 1760 táján már kialakult nemzetiségi arány sem. A spontán asszimiláció mindhárom erdélyi nemzetiségnek hoz nyereséget, illetve okoz veszteséget, tudatos asszimilációról pedig (akár csak társadalmi mozgalom révén is) szó sincs korunkban.
A mezőgazdaságnak még e korban is fő kérdése: az állattenyésztés vagy a földművelés dominál-e benne? Erdély gazdasági életének helyzetére vajmi jellemző, hogy a mezőgazdaságban egymásra torlódik az állattenyésztés túlsúlyáról a földművelés dominanciájára való átváltás, a földközösség megszüntetése, az új mezőgazdasági kultúrák megjelenése és az úrbérrendezés problémája. Lássuk most számszerűen: hogy áll az átváltás állattenyésztés és földművelés közt?
A korszak elején – 1772-ben – Erdély adóköteles állománya 403 495 igásállat (ló, ökör), 223 598 tehén, 86 628 csikó és borjú, 591 210 juh, 75 106 kecske, 251 309 sertés és 47 167 méhkas; ló és szarvasmarha aránya a későbbi (megbízható) statisztikák szerint kb. 1:4,5 lévén, a lovak és szarvasmarhák száma 129 767, illetve 583 924. 1819–20 táján erősen eltérő adatokkal találkozunk: Schubert és Hann adatai szerint a lóállomány 170 ezer, a szarvasmarhák száma 700 ezer, a juhoké 800 ezer. Liechtenstern és Lassú adatai: 267 ezer ló, 597 ezer szarvasmarha és 632 ezer juh. Korszakunk végének számadatai: 1829-ben 156 ezer, 1830-ban 157 ezer ló (adóköteles: {1041.} 1828: 131 139, 1830: 114 717), 1829-ben 715 ezer, 1830-ban 711 ezer szarvasmarha (az adózóké 1828-ban 422 419, 1830-ban 465 135). A juhok száma a korszak végén 1 millió 270 ezer és 1 millió 300 ezer körül lehet. A számok azonban több tekintetben bizonytalanok. Kérdés, hogy egyáltalán hol számítják be a transzhumáns pásztorkodásban tartott juhokat (az 1828–30-as adatokban szerepelnek 900-950 ezres létszámmal). Az is bizonytalan, hogy az 1828–30-as hivatalos statisztikák összeállításához szolgáló felméréseknél az adózók mit titkoltak el állatállományukból? Ha azonban az 1772-i és 1828–30-i adatokat nagyjából reálisnak vesszük, akkor Erdély adóköteles lóállományának száma az egész korban stagnál, a szarvasmarha-állomány 20-30%-kal visszaesik, talán csak a juhállomány nő, bár ott (bizonytalan lévén, hogy az adatközlés a transzhumán pásztorkodásra mikor és mily pontossággal terjed ki) az összehasonlítás elég labilis. Stagnálás, a visszaesést nem egyensúlyozó emelkedés: ez jellemzi Erdély adóköteles állatállományának képét e korban.
S a másik oldal, a földművelésben felhasznált földterület emelkedése? 1767-ben a gabona erdélyi vetésterülete 608 896 köböl. Benigni 1772. évről közölt adata (663 730 kataszteri hold szántó) nyilván az egész szántóterületet tartalmazza, vetésterületet és ugart együtt, de még így is némileg túlzottnak tűnik. Innen azonban 1828-ig nem találkozunk megbízható adatokkal. Marienburg már 1791-re 748 223 15/32 kataszteri hold adóköteles szántóról tud, Liechtenstern 1817-re 2,5 millió hold szántóterületről és rétről, ami (szántó és rét közt 2:1 lévén a szokásos arány) kb. 1,66 millió hold szántónak felelne meg – ez az adat nyilvánvalóan erősen irreális. Megbízható az 1828-i hivatalos statisztika 685 399 hold adóköteles szántóterületével. Allodiális és jobbágyszántó arányát óvatos becsléssel 1:2-nek véve, s számolva azzal is, hogy a szabad paraszti helységekben (Királyföld, a Székelyföld egy része) nincs allodiatúra, a teljes szántóterületet kb. 0,9 millió kataszteri holdra becsülhetjük korszakunk végén. Ez azonban azt jelenti, hogy a szántóterület 1770 és 1830 közt kb. 50%-kal nőtt. Másrészt viszont 1830 után e tekintetben alig van növekedés. 1851-ben Erdély szántóterülete 2 186 597,85 köblös, tehát kb. feleannyi kataszteri hold. A mezőgazdaság nagy forradalma, a földművelésnek az állattenyésztéssel szemben túlsúlyra jutása az 1770–1830-i időszakban zajlik le Erdélyben – Nyugat-Európához képest több évszázados késéssel, de Magyarországhoz képest is jócskán megkésve.
A mezőgazdaság két fő ága közül előbb az állattenyésztést vegyük vizsgálóra, ágazatai szerint.
A lótenyésztésben már a 18. század derekán megkezdődik a spanyol ló divatja. Ezt az arabs ló váltja fel; arabs ménként persze nagyszámú egyéb apaállat is kerül Erdélybe: török, havasalföldi, moldvai, lengyel lovak. A 18–19. század fordulóján a divat újabb hulláma éri el Erdélyt: az angol lóé. A kiviteli tilalmak miatt nehéz jó angol méneket beszerezni; igazán jó angol {1042.} ménje csak az id. Wesselényi Miklósnak van, a zsibói uradalom lótenyésztő hagyományainak folytatásaként. A régi magyar fajló csak parasztlóként marad meg (főleg Csíkban, Hátszeg vidékén). A korszak végén, már az 1830 utáni kor nyitányaként kerül sor a lótenyésztés újabb „forradalmára”: az ifjabb Wesselényi Miklós kezdeményezésére megújul az angol ló divatja. Az erdélyi birtokos nemesség modernebb gondolkodású tagjai felismerik a ménbérért való hágatásban rejlő üzleti lehetőségeket (a 18. század utolsó harmadában már vannak Erdélyben kincstári mének a parasztnép s a papok kancáinak hágatására, ezekre azonban sok a panasz: egy részük öreg, beteg, egy-egy ménre 50 kanca is jut, de csak egyszeri hágatással). Felismerik a lóeladást mint jövedelmi forrást is. Mindez együtt kell hogy járjon a lótartás modernizálásával. Az istállózásban a célszerűség váltja fel a pompát, a csikókat a korábbinál jóval előbb választják el, a lovak takarmányában a szénához friss fű, szecska, a pálinka moslékja járul. Szélesebb körben természetesen mindennek hatása csak 1830 után lehet.
A szarvasmarha-tenyésztésnél nem találkozunk még a divat ösztönző hatásával sem. A tenyésztés bajai már ott kezdődnek, hogy éretlen, fiatal bikákkal is hágatnak, a marhák átlagos mérete tehát túl kicsiny. Tejhozamuk is alacsony; ez részben a tehenek meddőségéből, részben a rossz tartásból fakad: nyáron a teheneket kiszikkadt legelőkön tartják, delelőre nem hajtják árnyékba, így tejük kevés; nem kapnak tejhozamot fokozó takarmányt sem, sokfelé itatóhely sincs elég.
A juhtenyésztésben még inkább a hagyományok az uralkodók. A transzhumáns pásztorkodás ekkor tetőzik; ha az 1792-i 1,5 milliós számot túlzásnak is kell tartanunk, a hivatalos statisztikák 1828–30-ra adott 900-950 ezres adata reálisnak tűnik. Változást csak a kor legvégén hoz a gyapjúkonjuktúra hatása; Erdély földesúri mintagazdaságában, a zsibói Wesselényi-uradalomban 1826-ban jelennek meg az első nemesebb fajtájú, Magyarországról származó juhok.
A földművelésben már több újról számolhatunk be. A földközösség, amely az előző korban még eléggé elterjedt jelenség Erdélyben, ebben az időszakban lényegében eltűnik. A Királyföldön, kormányzati nyomásra, az 1770-es évektől erősödik meg az addig évi osztásra kerülő földek végleges tulajdonba adásának folyamata. A Székelyföldön az 1790-es években még gyakori jelenség a földközösség, rövidesen azonban itt is csak olyan maradványaival találkozunk, mint a falu káposztás-, lenes-, pityókáskertje, tehát olyan értékes földterület, amelyből mindenki részt kér – vagy éppen ellenkezőleg a puszta, nehezen művelhető, távoli földterület. Az ilyen földet gyakran nem is osztják ki, hanem mintegy a falu pénztára szerepét tölti be: a falusbírónak, a falu pásztorának adják használatba, a falu rétjéről kaszált szénán teleltetik ki a falu bikáját, ebből állítják ki a porciót, ezzel látják el a jövő-menő törvényhatósági tisztek állatait. Néhol bérbe adják a közös földet. 1820 tájt Erdélynek {1043.} mindössze három helységében ismeretes a földközösség teljesebb formája, a szántók és kaszálók jelentősebb részének nyilas osztása: a székely Felvincen és a szabad szász helységből jobbágysorba süllyedt Dedrádon és Petelén.
Ha a földközösség (a legelők és erdők községi tulajdonát nem értve ide) korszakunkban – egy-két „tanúhegyet” nem számítva – el is tűnik, a határhasználat módjában egyelőre nincs alapvető változás. Még a kétnyomásos gazdálkodás általánossá válása is vágy csupán. Az agrár szakembernek is kiváló Fridvaldszky már ismeri a váltógazdaságot is 1770–71 táján, mégis csak a három nyomás bevezetése mellett áll ki – számára ez tűnik elérhetőnek. Pedig még ez sem az. 1820-ban a Partium három északi törvényhatóságában a falvaknak csak mintegy 15%-ában oszlik a határ három fordulóra, az uralkodó forma változatlanul a két forduló (kb. 59%), s a háromnyomásos típusnál jóval erősebben (22,65%-kal) van képviselve az a forma, amelyben a határ kis részét (átlagban 1/6-át–1/7-ét) állandóan használják (kukoricásnak vagy más tavaszi vetésnek), a többit pedig két fordulóban váltakozva. Egyes hegyi településeknél pedig nincs is kötött határhasználati rend. A forradalmian új, a váltógazdaság ismét csak a zsibói Wesselényi-uradalomban jelenik meg 1826-ban; első formájában átmenet a három nyomásról a modern vetésforgóra.
Jóval korábban találkozunk egyes új terményfajták megjelenésével az erdélyi földművelésben. Legfontosabb a burgonya közöttük. Termesztésének kezdetei az 1760-as évekbe nyúlnak vissza. Bethlen Gábor uradalmaiban ekkortájt már termelik. Marosvásárhely jeles főorvosa, Mátyus István 1767-ben megjelent Diaeteticájában népszerűsíti ezt a táplálékfajtát. Amikor 1767 vége felé Mária Terézia is arról rendelkezik, hogy Erdély egész népességét, különösen azonban a hegyes, terméketlen vidékekét intsék a burgonya termelésére, a burgonya fogyasztása egyenesen a főhivatalnoki lojalitás jele lesz: 1768 végén O’Donel főhadiparancsnok, guberniumi elnök ebédjén burgonyatortát szolgálnak fel. Népeledelként azonban már nem olyan egyszerű divatba hozni. A Gubernium ugyan 1767-ben körrendeletben teszi közzé a királynő rendelkezését, az eredmény azonban nem gyors. 1768–69-ben csak Fogaras és Kővár vidékén van nyoma a burgonyatermesztésnek; 1770-ben ott is gyenge a termés, ahol vetik – legfeljebb a következő évi vetésre elég –, de olyan nagy kertkultúrájú városban is, mint Kolozsvár, ellenérzés volt a lakosságban az új termékfajtával szemben. A kormányintenciókkal életre hívott, kormányférfiak vezetése alatt álló Societas Agriculturae nemegyszer foglalkozik a burgonya felhasználásának kérdésével. 1769 vége felé maga a társaság elnöke különböző típusú burgonyakenyereket mutat be (változó arányú burgonya- és búzalisztkeverékek), vegyes sikerrel, a burgonyapálinkát azonban ihatónak minősítik a bírálók. Fridvaldszky, akinek tevékenységével a társaság úgyszólván minden érdemi ténykedésénél találkozunk, már 1771 elején értekezést nyújt be a burgonya felhasználásáról, {1044.} különösen a disznóhizlalásra tartva alkalmasnak, majd kétféle, tiszta burgonyából, illetve burgonya és liszt keverékéből készült kenyeret mutat be a társaságnak. A kitűnő természettudós még annak a módszerét is kidolgozza: hogy lehet sört készíteni burgonyából (1772). A burgonya termelésének tömegessé válása azonban nem halad gyorsan. 1774-ben még csak Háromszékben általános; itt rájöttek fogyasztásának legjobb módjaira is (köretnek – sütve – vagy vajjal eszik, disznóhizlalásra is használják). Ezenkívül csak Küküllő megyében és Segesvárszéken találkozunk jelentősebb termelésével, másutt elvétve, vagy kifejezetten idegenkednek tőle. 1782-ben tán még rosszabb a kép: Háromszéken, Segesvárszéken is visszaesik a termelés, Brassóban és a Barcaságban, Medgyesszékben, Kővár vidékén erősödik csak meg – máshol terjedését az a hiedelem gátolja, hogy a burgonyafogyasztás a vérbajt mozdítja elő. A 19. század első évtizedében helyenként már erőteljes a burgonyatermelés (Csíkszéken sok gazda van, akinek 8-12 véka gabonája, de 50-100 köböl burgonyája terem), de még az 1813–18-i ínség idején is Erdély számos területén kényszerintézkedésekkel kell a parasztnépet termelésére rábírni.
Nem számít új termékfajtának, de a korszak elején válik a kormányhatóságok által favorizált kultúrnövénnyé a len. 1772-ben Erdélyben csak itt-ott termesztik, e helyeken is részben magja miatt, olajkészítéshez. 1772-ben a Commissio Commercialis bizonyos helységekben len- és kendervásárokat hoz létre e termékfajták termelésének fellendítésére. A kísérlet a legtöbb helyen eredménytelen.
Az állattenyésztés, földművelés és ipar kérdéskörébe egyaránt tartozó selyemhernyó-tenyésztéssel és eperfaneveléssel a végtermék szerint, az iparnál fogunk foglalkozni. Az új mezőgazdasági kultúrák során azonban meg kell emlékeznünk a kertészeti kultúra fejlődéséről. A 19. század elején a fehéregyházi Haller-uradalom melegházi kertészete az a központ, ahonnan ez az újfajta kertkultúra az ott tanuló kertészek révén szétsugárzik. Hídvégen 1825-ben káposztát, vöröshagymát, sárgarépát, petrezselymet, retket, karalábét, céklát termeltek így.
A mezőgazdaság üzemtípusaira s azok gazdálkodására térve, a nagybirtok gazdálkodásáról jóval árnyaltabb képet rajzolhatunk, mint az előző korszakban. A földesúri nagybirtok fejlődésében expanziós tendenciák erősödése figyelhető meg. Az allodiatúrák területe, ha nem is robbanásszerűen, de nő. A terjeszkedés pedig most már a jobbágygazdaság határaiba ütközik. Ha a Királyföldön az 1740-es évek második felétől igen gyakori a szabad románok panasza, hogy a szabad szászok elveszik tőlük irtványföldjeiket, földesúr és jobbágy viszonylatában ez a gyakorlat e korszakban válik sűrűvé, sőt 1791-től törvényessé is: az 1791. évi XXVI. tc. értelmében tudniillik a földesúr ellenszolgáltatás nélkül elveheti jobbágyától az engedély nélkül tett irtást, az engedéllyel tettért pedig csak akkor jár kártérítés, ha a jobbágy nem használta {1045.} hét éven át az irtványföldet, az alatt ugyanis a birtokosi felfogás szerint megtérült fáradságának bére. De megcsipkedheti jobbágya földjét a földesúr határosztálykor, elcserélheti rosszabb minőségű allodiális földdel, vagy egyszerűen élhet azzal a lehetőséggel, hogy úrbérrendezés nem történvén Erdélyben – a földesúri és úrbéres föld mennyisége nincs meghatározva, így nagyobb nehézség nélkül elvehet jobbágya földjéből egy darabot. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jobbágynak telkéről való kivetése általános vagy akár csak szélesebb gyakorlattá vált volna; az 1813–18-i ínség és vándormozgalom után a földesurak az esetek nagy többségében jobbágyot ültetnek az üresen maradt telekre. A relatív, nemcsak az eléggé mostoha természeti adottságokból, hanem a mezőgazdasági technika elmaradottságából is következő földszűke azonban már e viszonylatban is kezdi éreztetni hatását.
De hozzányúl, ha országos méretekben véve nem is sűrűn, a birtokos nemes a község legelőjéhez is, osztály során vagy egyébképpen, annál is inkább, mert a legelőbér is gyarapíthatja jövedelmeit, ha nem saját állatállománya számára foglalja el a legelőt. Gyakoribb az erdőknek a földesúr számára való foglalása. Az 1791. évi XXX. tc. kimondja a földesurak kizárólagos tulajdonjogát az erdőre, ez azonban a gyakorlatban nem jelenti a parasztnép erdőlésének egy csapásra való megszüntetését, jelenti viszont azt, hogy az erdőt egyáltalán birtokló falvak egy része csak a földesúr vagy tisztje szó- vagy írásbeli engedélyével vághatott épületfát erdején, néhol éppen az erdőpásztor vagy erdőbíró jelenlétében, annak kijelölése alapján. Jelentette azt is, hogy a jobbágyfalvak egy része csak bizonyos napokon járhatott fáért az erdőre; és nem utolsósorban azt, hogy az erdőlésért (ismét csak a jobbágyfalvak kisebb részében) fizetni kellett, készpénzben, napszámmal vagy ezek kombinációjával. Az pedig már az erdőbérek következménye volt, hogy a jobbágynép kiszorul a makkos erdőről, illetve általában készpénzfizetésért makkoltathat.
A majorsági gazdaság területének kiterjesztése, községi beneficiumok után szolgáltatások követelése azonban csak az egyik (bár az erősebb) tendencia a földesúri birtok gazdálkodásában. A másik, az előbbiekben már gyakran említett irányzat a modernizálásé: fajtanemesítés, korszerű állattartás az állattenyésztésben, jó minőségű vetőmag használata, a kertkultúra fejlesztése s (egyelőre kivételesen) a váltógazdaság bevezetése a mezőgazdaságban.
A munkaerőbázis tekintetében azonban a földesúri birtok alapvetően robotoltató gazdaság marad. Erdély egyik legnagyobb birtokosa, Bánffy György gubernátor bonchidai uradalmában 1798 és 1822 közt szorosabban vett mezőgazdasági bérmunkát egyáltalán nem alkalmaznak. A robotoltatás mértékét elvileg a Bizonyos Punctumok szabályozzák, ezek rendelkezéseit azonban általában nem tartják be. A szokásban lévő szolgálaton azonban még mindig van mód növelni. A szolgáltatás módja képtelen tarkaságot mutat: van falu, amelynek 91 szolgáló embere (19 birtokoséi) hétféleképpen teszi a {1046.} robotot, két személy egymástól eltérő termékszolgáltatást ad robot helyett, egy pedig taxát fizet. S ez még nem is a legrosszabb eset, hisz a 19 birtokos közül 11 arisztokrata, s más kettő is módosabb megyei nemes. Az igazán áttekinthetetlen változatosság ott jelentkezik, ahol a község kisnemesi falu – ott ugyanis némi túlzással azt mondhatnánk, hogy ahány jobbágy, annyiféle a szolgálata. A nagymértékű robot (abszolút mennyiségében is jóval felülmúlja a magyarországi egész telkes jobbágyét, akinek úrbéres szántója átlagban a három-négyszerese az erdélyi jobbágyénak) felhasználása azonban nem éppen gazdaságos. A koronkai Tholdalagi-uradalom jobbágyainak szolgálata 1790 tájt heti két-három nap; ennek a keretnek azonban a birtokos csak egy részét veszi igénybe, átlagosan évi kb. 110 napot. Azt is egyenetlenül; az év jó egyharmadában a jobbágyok semmit sem robotolnak, nagy dologidőben viszont akár egy egész hónapig nem jutnak saját gazdaságukhoz. A felhasznált robotmunka elosztása sem a legmegfelelőbb a birtok modernizálásához. A robotnapoknak alig egynegyede megy szántóföldi munkára s kb. ugyanannyi szőlőművelésre, kaszálásra már csak a munkanapok 7,29%-a. A többi robotot erdei munkára, fuvarra, kézműves- és egyéb munkára fordítják.
Mennyiben vált árutermelővé a földesúri birtok korszakunkban? Részben a modernizálásról elmondottak alapján, részben, mivel korszakunkra esik a napóleoni konjunktúra időszaka, azt hihetnénk, hogy az árutermelés most nagy lendületet vesz. Valójában a konjunktúra alig hat ki az erdélyi földesúri birtok árutermelésére. A bonchidai Bánffy-uradalom majorsági gabonatermelésének 1798 és 1806 közt 4,34–8,71%-át bocsátják áruba; csak 1816-ban ugrik 10% fölé ez az arány, az uradalom tudniillik az ínség és drágulás hatására eladja majd minden feleslegét. Az ínség elmúltával az arány visszaesik a korábbira. A gabonatermés nagy részét föléli a cselédség és az állatállomány. A készpénzjövedelmek felől szemlélve a dolgot, a bonchidai Bánffy-uradalomnak 1798 és 1804 közt évi 1000 rénes forintnál kevesebb jövedelme van gabonaeladásból, az 1800-as évek második felében, az infláció erősödése közben ez 1500–3505 rénes forintig nő, majd újabb alapos visszaesés következik. 1816-ban, az említett körülmények hatására, az összeg 10 272 forint 51 krajcárra szökik fel, majd ismét 2300-2400 forintra esik. Szénaeladásból az 1798–1820-as időszakban évente 100-200 forint a készpénzbevétel; egyetlen kiugró év van, 1809. Akkor 5358 forintot hoz a szénaeladás, feltehetően az insurgens seregnek adják el az uradalom teljes feleslegét. Állateladásból az 1798–1820-i időszakban évi átlagban 300–800 forint az uradalom jövedelme, csak két esetben 1700-1800 forint körüli összeg; 1807-ben sikerül egy nagy konjunkturális eladás: 5325 forint a bevétel. Állati termékek (hús, bőr, gyapjú) eladása jelentéktelen összegeket hoz. Italeladásból viszont 1804 és 1820 közt az uradalom bevétele három évben 1-2 ezer, négyben 3-4 ezer, további két évben 4-5 ezer, egyben 5-6 ezer, s végül két évben 6 ezer forint feletti (feltételezhetően elsősorban az uradalom kocsmáiból), évi {1047.} átlagban kb. annyi, mint a gabona-, széna- és állateladásból együttvéve. Igen szerény méretű ez a földesúri árutermelés, s még a napóleoni konjunktúra is csak alkalomszerűen segít rajta. Annál tiszteletre méltóbbak egy olyan gazdaság eredményei, mint amilyen a zsibói, amelynek ura lóeladásból is pénzel, ménbérből is, nagyarányú gyapjútermelésre rendezkedik be, palackoztatott boraival messze földre kereskedik.
Milyen feltételek közt működik korszakunkban a jobbágygazdaság? A gazdaság földterületének átlagméreteiről csak a Partium északi részéből vannak összefoglaló adatok. Ott a jobbágygazdaság átlagához öt kataszteri hold szántó és jó másfél kataszteri hold rét tartozik; a szántókat – mint láttuk – az esetek kb. 3/5-ében két fordulóban s további jó 1/5-ében az állandóan használt határrésszel kombinált kétfordulós rendszerben művelik. A jobbágygazdaságok igavonó állománya a korszakban átlagban egy-két ökör vagy ló. Minthogy pedig szántani általában négy ökörrel szokás Erdélyben, s többnyire háromszor (ugarolás, keverés, mag alá szántás), elképzelhető, hogy milyen igaerő-problémákkal néz szembe szántás idején a falu, különösen mivel a majorsági szántókat is ekkor kell jobbágyigával megművelni. A jobbágygazdaság szántóterülete kiterjesztésének egyik fő akadálya az igaerőhelyzet. Hegyvidéki területeken helyenként ismeretlen a szántás, csak kapával művelik a földet. A jobbágygazdaság árutermelése is igen szerény méretű; a helyi adottságoktól függ, hogy mi az árutermék: gabona, állat, bor vagy (a városok közelében) gyümölcs, zöldség. Arról már szólottunk az előzőkben, mit jelent a jobbágy gazdasága számára a földesúri gazdaság terjeszkedő hajlama.
A szabad parasztság, városi polgárság mezőgazdasági termelése általában a hagyományos keretek közt folyik. Változatlanul erős a Királyföld borgazdasága: a naplóíró Heydendorfnak az 1770–1780-as években évi 1000–1800 forintos jövedelme van borai eladásából, több, mint egy erdélyi viszonylatban már jobb módúnak számító középbirtokos nemes évi összjövedelme. De városi – brassói – polgárok a kor legjelentősebb méhész vállalkozói is: a Lang testvérek. Lausitzban és Bécsben tanulják meg a méhészetet, 1000–2500 méhkasuk van, ezek nagy részét ősszel vásárolják fel a környező székely és szász székekből, s egy évig tartják, aztán megölik a méheket, s újra vétellel töltik fel az állományt. Tiszta jövedelmük a méhészetből évi 1084 forint 40 krajcár.
Erdély ásványkincsei kiaknázásának két fő ága közül a sóbányászat terén kevesebb a változás az 1770 és 1830 közti korszakban, bár ez a „kevés” évszázados hatású. A hagyományos sóbányahelyekhez, amelyek közül 1728 tájt kiesett Szék, az 1790-es évektől új bánya csatlakozik: Marosújvár. {1048.} Adottságai elsőrangúak mind a sónyerés, mind a szállítás szempontjából: nincs szükség hosszú, keserves tengelyes szállításra, a termék szinte közvetlenül hajóra rakható. Munkaerőt azonban a hagyományos bányahelyek sóvágói közül kell idetelepíteni, s ez nem megy kényszer nélkül: az évszázadok óta meggyökeresedett, földműveléssel is foglalkozó sóvágok nem akarják elhagyni régi lakhelyüket. Kolozson 1804 nyarán bányászmegmozdulásra is kerül sor emiatt. Egy ideig katonasággal is műveltetik a marosújvári bányát, végül is azonban megindul, s a 19. század derekára már messze meghaladja jelentőségében Erdély többi bányahelyeit. A sóbányatechnika az 1780–1790-es években mutat fel két újítást. Aloisius Russbazki bányamérnök gépelytalálmányát 1788-ban vezetik be a kolozsi bányában. Röviddel később születik meg Mészáros György marosújvári bányamérnök sófelvonó-találmánya, egy spirális kosárrendszer. Az 1790-es években vezették be, miután bécsi bányaszakértők is jónak találták.
Bonyolultabb a kép az ércbányászatnál. A nemesfémbányászat fontosabb ágának, az aranybányászatnak évi termékmennyisége a korszak kezdetén 88 483 nehezék szabad aranyváltásban és a 7110 nehezék kohóváltásban beváltott nemesfém bizonytalan hányada (1 nehezék = 4,375 g). A szabad aranyváltásban beváltott arany mennyisége az 1780-as években ugrásszerűen megnő (az 1780-i 89 711 nehezékről 1786-ban 110 136-ra, 1787-ben 113 523-ra), a következő évtizedben visszaesik 80 ezer alá, közben viszont a kohóváltásban beváltott nemesfém mértéke ugrik fel 40 570 nehezékre. A szabad aranyváltásban beváltott arany mennyisége ingadozik ugyan (1810-ben nyilván az infláció miatt irreálisan alacsony, 39 875 nehezék), a korszak végén, 1830-ban azonban már 135 413 nehezék. Ehhez ekkor (1831) a 65 034 nehezék kohóváltásban beváltott nemesfém egy része is járul, a beváltott arany összmennyisége jó 160 ezer nehezékre tehető. Erdély aranytermelése e 60 évben közel kétszeresére emelkedett. A korszak utolsó éveiben évi értéke kb. 960 ezer forint; ez egészében magánbányák terméke. Aránytalanul kisebb az ezüsttermelés értéke: a korszak végén évente kb. 89 200 forint.
Az aranytermelés e fellendülése elsősorban néhány modernebb, nagyobb bányának köszönhető. Így a nagyáginak, amelynek létszáma 1770-ben 12 bányatiszt és 537 bányamunkás (bizonyos segédszemélyzetet is ideszámítva). A munkások legnagyobb létszámú kategóriája a 190 vájár, mellettük 99 csillés és 26 más szállítómunkás dolgozik, 49 ács végzi a vágatok biztosítását. Külön nagyobb kategória az érc válogatásánál foglalkoztatott gyermekeké. A létszám 1771-ben 809-re ugrik fel, 1782-ben 884 fő. A munkások kb. 90%-a szabad rendű, csak kb. 10%-a jobbágy. Nemzetiségi összetételük vegyes: magyar, román, német és cseh bányászok egyaránt akadnak köztük. Havi átlagbérük 1770-ben 8–10 forint, a paraszti jövedelmekhez képest igen magas összeg. Erdélynek ekkor második legnagyobb nemesfémbányájában, a Hunyad megyei Boicán 1771-ben 256 fő a munkás- és tisztlétszám; 1782-ben {1049.} 275. Itt a vájárok (Geding-Häuer) havi bére kb. 8 forint, az úgynevezett Schicht-vájároké kb. 3 forint 45 krajcár, a csilléseké kb. 5 forint, az ácsoké 4-5 forint. Erőteljes tőkés bányaüzemek ezek, a legnagyobbrészt szabad bérmunkásokkal és energikus tőkés vállalkozókkal.
Az ércbányászati technikában kétirányú fejlődést figyelhetünk meg. Bányatechnikai találmányok tűnnek fel. Enyedi Sámuel kolozsvári órás olyan emeltyűt szerkeszt 1770-ben, amely a bányatermékek és a bányavíz kiemelésére szolgál. Nagy a feltaláló kedv a század utolsó éveiben. Nagyágon Felix Franzenau, a bánya vezetője új vízemelő szerkezetet vezet be, amely szükség esetén ércemelésre is használható. Ugyanő konstruál hidraulikus erővel működő új aranymosógépet. A nagyági bánya egy másik alkalmazottjának, Johann Hubernek is van egy aranymosógép találmánya. Egy ottani bányamester, Ursu Munteanu 1796-ban új típusú zúzóművet, 1797-ben új aranymosógépezetet szerkeszt. A másik jelenség: jelentős számú erdélyi hallgató van a selmecbányai bányászati akadémián. A naplóíró Fogarasi Sámuelt is megkísértette ifjúkorában az a gondolat, hogy Selmecre megy bányamérnökséget tanulni; ez a nagy műszaki érdeklődésű, de alapjában konzervatív marosvásárhelyi iparosfi azonban végül is a papi pálya mellett döntött. 1825-ben azonban már annyi az erdélyi hallgató az akadémián, hogy társaságot alapítanak, összejöveteleket tartanak.
A vasbányászatban erős a mennyiségi emelkedés, a változások azonban inkább a vaskohászatban vannak. A rézbányászatban a csíkszentdomokosi bányának a 19. század elején történt megnyitása jelent fordulatot. Ez hamarosan egy örmény vállalkozó kezére kerül, s úgy felvirágzik, hogy értékét 1829 táján félmillió forintnál többre becsülik, ez pedig az akkori becslési módszer szerint jó 30 ezer forintos évi tiszta jövedelmet jelent (Erdély rézbánya-jövedelmei 1825 és 1830 közt évente összesen kb. 36 500 forintot tesznek ki).
A marosújvári sóbánya megnyitása, az erőteljes tőkés vállalkozások megjelenése a nemesfém- és rézbányászatban, a vasbányászat mennyiségi fejlődése, a bányaműszaki értelmiség fokozottabb jelenléte: ezek tehát a korszak új vonásai a bányászatban.
Az 1770 és 1830 közti korszak Erdélyben az iparban is a kapitalizmusra való átváltás kezdete. Míg az előző időszakban a kohókon s a szebeni rabmanufaktúrán kívül inkább csak feltételezhetjük még egy-két manufaktúra meglétét, most viszonylag jelentős számban jelennek meg több iparágban. Korábban nagyobb számú manufaktúrát feltételezni a Habsburg-birodalom gazdaságilag legfejletlenebb országában irreális lenne. Alsó-Ausztriában 1762-ben összesen 11 manufaktúra van, pedig ez iparilag a legfejlettebb a {1050.} cseh–osztrák tartományok közt. A manufaktúrák számának rohamos emelkedése a birodalom nyugati felében is csak 1760 után indul meg: Alsó-Ausztriában 1783-ban már legalább 90 van, 1790-ben a cseh–osztrák tartományokban összesen 280 körül, de nem egyenletes elosztásban: Alsó-Ausztria 50%-os kontingensén túl Csehország további 30%-kal szerepel, a maradék 20%-on osztoznak a további tartományok, ezek közül Stájerországban csak a vaskohászat erős, Tirol és Vorarlberg általában visszamaradt. Erdély esetében az is megbecsülendő eredmény, ha a sokszázados hagyományú kisipar nagyságrendjén valami felül tud emelkedni.
Az ipari üzem alapvető formája ugyanis változatlanul a céhes kisipar. A kisiparosok a legerősebben a két legnagyobb szász városban, Szebenben és Brassóban koncentrálódnak, velük némi lemaradással tartja a lépést Kolozsvár, s már jóval hátrább következnek a további nagyobbacska szász városok, majd a többi város és mezőváros. Szebenben 1780 tájt 40 céh működik, nem egészen 1000 céhes mesterrel, s néhány céhen kívüli iparos; az 1815 utáni másfél évtizedben számuk mintegy 1400. A korszak végén a legerősebb céhes iparágak Szebenben a szűcsök, gyapjúszövők, takácsok, szabók, csizmadiák. Brassóban 1780 tájt 967 mester dolgozik, kb. ugyanannyi, mint Szebenben, műhelyeikben 273 segéddel és 195 inassal. Kolozsvárott 1780 körül kb. 800 lehet a céhes mesterek száma; 27 céh működik 1788-ban. A szász városok második kategóriájában a számok már kisebbek. Besztercén 1800 táján 15 céh van 500 kézművessel. Segesvárról (1809) csak a legerősebb céh létszáma ismeretes: 96 gyapjúszövőmester dolgozik itt.
Van bizonyos lassú fejlődés a céhes iparban is, az iparosok számának helyenként ismert növekedése, egy-egy új céh megjelenése, a divat változásai szerint (német cipészek stb.), de a piac korlátozottsága inkább abba az irányba hat, hogy a céhek bezárkózóbbak lesznek, egyre nehezebben fogadnak be bárkit is soraik közé. Korlátozzák az egyes céhekbe tartozó mesteremberek számát, s e határozatokat szigorúan be is tartják. A korlátozás fenntartása érdekében megnehezítik új inasok felvételét, meghosszabbítják szakképzésük időtartamát. A remeklés drága és nehéz, mert a mesterdarab készítésének előírásait igen szorosan betartják; így a segédidő 10–14 évre nő. Kolozsvárott 1775-ben a csizmadiacéhben kb. 60 segéd vár befogadásra, s a helyzet nagyjából ugyanilyen rossz a korszak végén. A kolozsvári csizmadiacéhben 1833-ban 15 segédet javasolnak remeklésre, 42-nél elhalasztják ezt. A céhbe lépés taxája magas, az új mesternek költségesen kell megvendégelnie céhes társait.
A céhes műhelyek segédeinek munkaideje lényegében az egész nap. A kolozsvári nyergeslegények a céh 1766-i statútumai szerint télen-nyáron reggeli 5 órától este 8-ig dolgoznak, a könyvkötők az 1809 statútum szerint télen 6-tól este 10-ig, nyáron 5-től 8-ig, a szabók (1807-i és 1822-i statútumok szerint) télen a könyvkötőkhöz hasonlóan, nyáron 5 órától napszálltáig. A 19. {1051.} századi céhstatútumok emellett arra is kötelezik a segédeket, hogy sürgős munka esetén szombaton munkaidő után is dolgozzanak. A korhelyhétfőt szigorúan büntetik, még az ezt elnéző mestert is. Bérük szakmák szerint erősen változó. Kolozsvárott 1830 tájt az ötvösök hetibére másfél-kétszerese a szabókénak. A céhes iparnak elég nagy a szervezettsége ahhoz, hogy egy-egy szakma országosan vagy több-kevesebb város rokon céheinek megegyezésével az illető területeken tudja szabályozni a segédek bérét. Az erdélyi kádárcéhek uniója 1798-ban létesült. Ugyanez idő tájt állapodik meg erről a kolozsvári és zilahi csizmadiacéh, majd 1815-ben jó fél tucat magyar város (élükön Kolozsvárral) és Marosvásárhely csizmadiacéhe. A 19. század első évtizedében több kolozsvári céhben kísérletet tesznek a darabbér bevezetésére, a munka nagyobb produktivitását várva tőle. A helyi tisztség és a Gubernium egybehangzó tilalma jelenti a kísérlet végét. Alig érthető, hogy van ideje és energiája az alvás, étkezések és ebédidő idején kívül szinte az egész napot (sürgős munka idején a szombati fél éjszakát is) végigdolgozó segédnek ahhoz, hogy a saját hasznára munkaidőn túli munkát vállaljon. Pedig egyes céheknél ez is megengedett dolog; ilyenkor a segéd természetesen saját szerszámával dolgozik. A céhes kisiparosok mellé lassan növekvő számban társulnak a céhen kívüli kézművesek. S él a hagyományos parasztipar, illetve háziipar is.
Hol s hogy jelennek meg az első, már valóban manufaktúrajellegű kezdeményezések? Kísérjük figyelemmel előbb azokat az iparágakat, amelyekben az előző korszakban, ha nem is manufaktúrák, de legalább a hagyományos céhes ipartól elütő kezdeményezések jelentkeztek.
A papíriparban mindjárt a korszak elején, 1770-ben létrejön az orláti papírmalom. A katonai kincstár létesíti a katonai igazgatás papírellátására és a román határőrezredekben szolgáló lakosság kulturális szükségleteinek fedezésére. Korszakunknak legalábbis egy részében bérbe van adva. Ez a papírmalom már valóban manufaktúra – vagy legalábbis azzá fejlődik a korszak során. 1841-ben 10 férfi és 30 női munkással dolgozik; a 19. században holländere is van. Termelése 1841-ben az 1711–1770-i korszak évi 2-300 kötést produkáló papírmalmaival szemben 10 ezer kötés nyomtató- és ugyanannyi egyéb papír, évi jövedelme 60-80 ezer váltóforint.
A többi papírmalmok régiek és korabeli alapítások – közül csak néhánynak a mérete éri el azt a fokot, ahol már megkockáztathatjuk a manufaktúra elnevezést. Ilyen a Bornemisszák görgényi malma, amelynek értékét 1806-ban 17 724 rénes forintra becsülik (ebben a gépek, műszerek, szerszámok értékét 3085 forintra). Ilyen Szászsebes 1772-ben alapított sztrugári malma, amely a század végéig hol bérbe van adva, hol a város maga kezeli, míg a századforduló táján egy szászsebesi polgár meg nem vásárolja. Itt 1778 és 1784 közt évi 550–1960 kötés papír és 100–845 font papírlemez a termelés. Az átlagosnál nagyobb papírmalom lehet az 1754-től működő szebeni városi malom, amelyet Martin Hochmeister bérel évtizedeken át – {1052.} kényszerűségből. Ő tudniillik saját, korszerű papírmalmot akart építeni a város mellett, a szebeni tanács és az orláti malom bérlője azonban elgáncsolta a tervet. A szebeni malomban 1794-ben volt már holländer. Talán ilyen lehetett az 1819-ben alapított második enyedi papírmalom. Holländere ennek is van. Van holländere és papíranyag-keverő gépe Bethlen Miklós és felesége, Csáky Kata középfalvi papírmalmának is. Itt a szakértelem hiányzik, csak gyenge minőségű papírt tudnak gyártani, s a század vége felé már nagyjából feladják a vállalkozást, az épület 1795-ben pusztulóban van. A többi – hosszabb-rövidebb életű vállalkozásként működő – papírmalom mérete legfeljebb egy nagyobb kisipari műhelyé.
Az üvegiparban jelentős változás, hogy megjelenik benne a gazdag kereskedőpolgár mint bérlő vagy tulajdonos. A Kálnokiak zalánpataki üvegcsűrét 1777 és 1781 közt Toma és Manole Calfovici brassai kereskedők bérlik, 1781-től a századfordulóig a szebeni aromân eredetű Marcu-üzletház tagjai. Az 1792-i renoválás után az üvegcsűr 8 hónap alatt 1500 forint jövedelmet hoz; árukészleteinek értéke 1795-ben 4248 magyar forint. Az üveggel Moldvába is kereskednek. 1800-ban Dimitrie Hagi Ghidru veszi át tőlük a zalánpataki bérletet. De van másutt is üvegcsűrje a Marcu-kereskedőháznak: Rozsnyón (1792–93-ban 1000 magyar forintot fordítanak felújítására) s talán Pojána Merulujon is. Erőteljes, talán már manufaktúra szintű vállalkozás lehetett e korszakban a Mikók bükszádi üvegcsűrje is. Az előző korszakban két üvegcsűrjük is van: Zalánpatakon és Bükszádon, mindegyik jelentéktelen termeléssel. Az 1780-as évek elején felhagyják a zalánpatakit, annál nagyobb energiát fordítanak azonban a másikra. A bükszádi üvegcsűr 1805-ben csak Havasalföldére 7-8000 forint értékű üveget ad el. Az előző korszakban is fejlett porumbáki huta 1792 tájt évi kb. 8000 forint értékű ablaküveget és üvegedényt termelt, s Havasalföldére és Moldvába is exportáltak. A többi üveghuták kisipari méretűek.
A textiliparban a manufaktúra üzemtípus „előzménye” 1770 előtt a szebeni fogházi pokróckészítő manufaktúra. Az 1770 utáni kor már más jellegű kezdeményezéseket hoz – igaz, nem egyöntetű sikerrel.
Az 1780-as években indul meg Erdélyben a selyemhernyó-tenyésztés – három és fél évtizeddel a Teleki–Dobosi-terv erre vonatkozó javaslatai után. Gallarati gyalogsági százados a kezdeményező. 1784 elején a Guberniumnak tesz ajánlatot nagyarányú eperfatelepítésre, a selyemhernyó-tenyésztés és selyemgombolyítás oktatására. 1785 tavaszán kinevezik erdélyi selyemtermelési felügyelőnek, a továbbiakban elnyeri a selyemgubó-beváltás jogát is. Az eperfaültetés több-kevesebb intenzitással országosan megindul. Gallarati még 1788 előtt olasz selyemtermelési szakembereket hozat be, ezeket szétosztja a selyembeváltás négy fő állomásán (Szeben, Segesvár, Szászváros, Gyulafehérvár), Szebenben saját selyemfonodát létesít, Bécsből selyemszalag-készítő és selyemfestő szakembereket hív magához. Szebeni üzeme 1791-ben 16 féle {1053.} selyemszövetet gyárt, amellett tiszta- és keverékselyem-kendőket, fátylakat, selyem hímzőfonalat, ötféle szélességű selyemszalagot. Szövödéjében 16 szövőszék dolgozik. Mikor készítményeinek fénye ellen panaszok merülnek fel, 2500 forinton „fényesítő machinát” vásárol, külön egy kisebb gépet a szalagok fényesítésére, s egy további szerkezetet a „babos pántlikák” készítéséhez szükséges víz hajtására. 12 üstje van a bugák kifőzésére (bár 36-ra lenne szüksége). Munkáslétszáma ekkor legalább 50 fő, napi fizetésük 10 garas és 1 forint közt van, egyes mestereké azonban 1 tallérra is felmegy. A szakmunkások közt (1800-ig) 16 bécsi, 6 müncheni van, 3 került ide Lembergből, 15 a román fejedelemségekből.
Az erdélyi selyemgubó-termelés azonban eléggé szerény szinten marad. A beváltóállomásokon átvett selyemgubó súlya az 1790-es években 150 és 175 font közt ingadozik. Gallarati üzeme pedig 61 ezer forintnál több beruházást igényel, a kapitánynak pénzzavarai vannak. 1791-ben az országgyűléshez fordul: nyújtsanak neki hitelt az országos pénztárból. A rendek meg is szavaznak neki 10 évre 10 ezer forint kamatmentes kölcsönt, II. Lipót azonban nem engedélyezi ezt. A Gallarati-üzem – a kora kapitalizmus ipari vállalkozásaira jellemző bukdácsolások ellenére is – valóban manufaktúra, a manufaktúrák korának első magán textilmanufaktúrája Erdélyben.
Némileg kisebb arányú és kevésbé szerencsés vállalkozás volt a felvilágosodás egyik legjelentősebb erdélyi román egyénisége, a kolozsvári szemészprofesszor Ioan Piuariu-Molnár códi posztómanufaktúrája. Az alapításkor (1801–1802 táján) a szebeni, nagydisznódi, brassai szász posztócsinálók ellenzését kellett legyőznie, akiket a szebeni tisztség is támogatott – a Gubernium azonban, amelynek tagjai respektussal vagy éppen baráti érzelmekkel voltak a jeles tudós iránt, két ízben is kiállt mellette; ez az akadály elhárult hát. Nehezebben birkózott meg az egyébként kitűnő üzleti érzékű Piuariu-Molnár a tőkehiánnyal. Végül is befejezetlenül hagyta fiára az üzemet. Az kölcsönök segítségével megindította a gyapjúfonodát (44 munkással), áruit azonban nem tudta elhelyezni, csődbe ment, s hitelezői Karl Albrich szebeni vállalkozónak adták bérbe az üzemet, aki fel is lendítette azt.
Kérdés: milyen méretűek voltak azok a fonalfestödék, amelyeket brassai kereskedők létesítettek a korszak elején? Koszta Demetru Dzsauli Hídvégen állít fel pamutfonal-festödét. Ioan Vlad, Dumitru Vlad és Sztojka Sztojkovics Felsőszombatfalván hoz létre hasonlót. Az utóbbit 1772-ben a brassai céhes iparosok ellenakciója megfojtja. A hídvégit is szorongatják a brassaiak, Brassó vidékéről nem szerezhet be fonalat, csak Felső-Fehér megyéből, Udvarhely- és Háromszékből, s végül ez is megbukik. A 18. század végén két fonalfestöde működik Hídvégen, évente 60–70, illetve 160–190 mázsa fonalat festenek meg. Brassai román kereskedő az a Constantin Boghici is, aki 1810-ben Ótohányban posztómanufaktúrát létesít.
{1054.} Egészen más társadalomelemek, magyar arisztokraták állnak egy 1823-ban létrejött vállalkozás, a kolozsvári szegénysegélyező egylet posztóüzeme mögött. Ez elsősorban katonai pokrócokat gyárt a gyulafehérvári katonai Montours-Commission megrendelésére, emellett azonban más posztót is. Szamosújvári rabokkal is dolgoztat. Feltehetően e korban is működik a szebeni fogházi pokrócmanufaktúra is.
7-8 olyan üzem termel tehát a korabeli erdélyi textiliparban, amely vagy nyilvánvalóan manufaktúra, vagy legalábbis van alap ilyen jellegének feltételezésére. Szerény keretek ezek az alsó-ausztriai és csehországi textilmanufaktúrákhoz képest, de ugrásszerű előrehaladás az előző 6 évtizeddel szemben.
Találunk manufaktúrajellegű vállalkozást egy frissen létrejött iparágban, a hamuzsírfőzésben is. A hamuzsír fahamuból előállított sóanyag, amelynek leglényegesebb alkotóeleme a szénsavas káli. Nélkülözhetetlen a vászonfehérítésnél, üveggyártásnál, szappan- és kálisalétrom-készítésnél, de használták a vegyipar már ágaiban is. Kelet-Európában a korábbi századokban sem ismeretlen a hamuzsírfőzés; az angol és flandriai kereskedelem Danzigon át hatol be ide. A 18. században ez az érdeklődés erősödik. A század első felében fokozódik a magyarországi erdők e célra való kitermelése. Moldvában a század végén mutatkozik hamuzsír-konjunktúra. Erdélyben 1792-ben csak néhány, inkább kisipari műhely méretű hamuzsírfőzőről van tudomásunk. Kraszna megyében a Rézen működik a dohi hamuzsírfőző 6 állandó alkalmazottal és kb. ugyanannyi hamuégető napszámossal. Termékei legnagyobb részét Pestre szállítja. A Réz másik hamuzsírfőzője, a maladéi 1792 tájban már alig dolgozik, elfogyott körülötte az erdő. Ismeretlen méretű a felsőkománai hamuzsírfőző (1792-ben említik). A manufaktúra itt a Bánffy család 1815-ben meginduló magyarpataki és kalini hamuzsírhutájával jelentkezik. Első telepesei a hamuzsír-konjunktúra révén Biharba vándorolt szlovák hamuzsírfőzők, mellettük rövidesen feltűnnek a rézalji falvak lakói is. Jogi helyzetük egy speciális fajta szabadosság: 5 éven át szabadon irthattak az erdőben, földjüket az üzem megszűntéig ingyen használhatták, házat építhettek rá. Mentesek voltak az adó, a katonafogás és a földesúri szolgálatok alól. A telepek lakóinak egy része konvenciós cseléd, illetve mesterember volt (pintér, az erdőről a hutához a kész hamut, illetve a tüzelőfát fuvarozó béresek, kezdetben a lúgozást és fehérítést végző munkások is). Rövidesen kialakult azonban az a gyakorlat, hogy a hamuégetők maguk csinálták a lúgozást, s a nyers hamuzsírt vitték be a hutához, ahol csak a fehérítést végezték. Az égetők rangsorának tetején a hamuégető gazdák álltak (munkacsoport-vezetők, majd kisvállalkozófélék), utánuk az egy-egy gazda csoportjába tartozó legények következtek, s végül a falvakból csak ideiglenesen felköltözők. Kereseti viszonyaik a paraszti jövedelemhez képest jók, egy-egy hamuzsírfőző évi keresete csak a főzésből 80–100 forintra rúgott 1820 tájt, s ehhez egyrészt {1055.} hozzájött még az irtásföldek mezőgazdasági jövedelme, másrészt nem nyomta őket az adó és a földesúri szolgálat terhe. Különösen magas volt a kényes munkát végző pintér fizetése (120 forint, hordónként további 2 forint, valamint természetbeniek). A huta tiszta nyeresége az első jó másfél évtizedben évi kb. 3 ezer forint volt, annak ellenére, hogy az 1825-ben fellépő európai hitelkrízis a mélyponton a korábbinak kb. a 60%-ára nyomja le a hamuzsír árát. A két huta közül a kalini 1840-ben megszűnik, elsősorban a Bánffyak közös erdeinek kipusztulása miatt (csak az 1815–1832-i korszak itteni hamuzsírfőzése jó 4000 kataszteri hold legjobb állapotú erdőterület teljes hozamát emésztette fel); a magyarpataki tovább működik bérlőkkel.
A Bánffyak rézi hamuzsírhutájával egyidőben jelenik meg a kőedénygyártás első igazi manufaktúrája, a batizi üzem. A 19. század elején tudunk görgényi, kolozsvári és szebeni kőedényüzemről is, ezek méretei azonban nem ismeretek. Batiz földesura, Naláczi József mozgékony, vállalkozó arisztokrata (1814–15 tájt papírmalmot alapít, fürdőket létesít a birtokain lévő gyógyvizek kihasználására). A batizi manufaktúra eredeti formája kisműhely méretű jobbágymanufaktúraként 1813 tájt jön létre. Naláczi megnyeri vezetőjének a trieszti származású olasz D’André Györgyöt. Triesztben működik a Habsburg-birodalom egyik legrégibb finomfajanszárugyára, D’André valószínűleg ott tanulta mesterségét, dolgozott a kassai finomfajansz-manufaktúrában is. 1805-ben még Kolozsvárott találjuk, onnan kerül Batizra. Magával hoz egy cseh szakembert, s valószínűleg kassai szakmunkásokat. A batizi üzem vezetője a bécsi műegyetemen taníttatja fiát, Ferencet; az az 1820-as évek végén a newcastle-i Wedgwood-üzemben dolgozik kémikusként néhány évet. 1832-ben már Erdélyben van. Ekkor már a D’Andrék bérlik a batizi manufaktúrát évi 4000 forintért, haszna tehát sokkal magasabb kell hogy legyen. Ez idő tájt 60 munkás dolgozik itt. Havi átlagbérük 20–35 rénes forint; ez kb. a négyszerese a viszonylag jól fizetett bányászok bérének, s felér egy kormányhatósági írnok fizetésével. A batizi kőedény külön stílust jelent az erdélyi iparművészetben.
A többi iparágak közül talán már manufaktúrajellegű kezdeményezések vannak a viaszgyertyagyártásban. Szebenben, Kolozsvárott és Erzsébetvároson működik ilyen üzem, egyenként 40–50 mázsa termeléssel és 1200–2000 forint haszonnal. A korábbi méretekben működik a kisfaludi higanyszublimát-üzem és a Gyulafehérvár melletti kincstári lőpormalom és salétromfőző.
Jelentős fejlődés tapasztalható a vaskohászatban. Vajdahunyadon 1778-ban 13 régi hámor állt 26 kemencével. 1779 után modern magaskemencéket építenek. 1779 és 1801 közt épül fel a kudzsiri vasfinomító, amely Toplicáról és a Vajdahunyad melletti Limpértről kapja a nyersvasat, csakúgy, mint a sebeshelyi kohó. Ugyanekkortájt épül fel a felsőteleki kohó, majd 1806 és 1813 közt a govásdiai nagykohó. 1820-ban a vajdahunyadi bányavidéken a Cserna mentén működik a toplicai nagykohó és 4 további hámor. A Govásdia mentén {1056.} 5 olvasztó van (köztük egy nagykohó), 10 frisstűz és 3 verő. A Cserna mentén is van kasza- és kardgyártó üzem. A Zalasd mentén 1782 óta szerszámhámor van 3 nyújtótűzzel és 2 verőgéppel. Működik természetesen a kudzsiri és sebeshelyi hámor is. A vajdahunyadi kincstári kohók évi termelése 1842-ben 53 665 mázsa, közel a háromszorosa az 1778. évinek.
A nemesfémkohászatban az offenbányai kincstári kohó felépülése jelent ilyen nóvumot a korszak elején; ennek 4 olvasztókemencéje van.
Mi tehát az erdélyi manufaktúraipar mérlege korszakunkban? Hét-nyolc olyan üzem a textiliparban, amely nyilvánvalóan manufaktúra vagy feltételezhetően az, egy papírmanufaktúra s néhány olyan papírüzem, amely talán az, 45 manufaktúra méretű üvegcsűr, a hamuzsírfőzésben a Bánffyak kettős rézi manufaktúrája, a kőedénygyártásban Batiz, a viaszfeldolgozásban 3 talán manufaktúrajellegű üzem, egy-egy higanyszublimát-üzem, lőpormalom és salétromfőző, 2 nemesfémkohó, végül a Vajdahunyad vidéki kohászati üzemek. A kép az előző korszakkal szemben kezd már normalizálódni annyiban, hogy a textilipar tör előre. Változatlanul nagy azonban a kohászat súlya.
A mezőgazdasági és ipari termelésről elmondottak után nem feltételezhetünk Erdélyben nagyarányú áruforgalmat. A nagybirtok mezőgazdasági árutermelése jórészt még jelentéktelen, a paraszti árutermelés elsősorban arra való, hogy az adót ki lehessen fizetni (amit tudniillik ebből az adózó nem természetben szolgáltat a katonaságnak), s a parasztnépesség egy része meg tudja vásárolni a minimális ruházati cikkeket. A városi lakosság, ideértve a bányavárosokat is, legnagyobbrészt maga is foglalkozik mezőgazdasági termeléssel – az áruforgalom keretei tehát óhatatlanul szűkek, s minthogy az áruvásárlók közt igen jelentős helyet foglalnak el a birtokos nemesek, a polgárság jelentősebb elemei, a hivatalnok- és katonatisztréteg, a kereskedelmi forgalomban is súlyt kap a luxuscikkek fogyasztása. Ez azonban a külkereskedelem kérdéséhez vezet bennünket.
Erdély külkereskedelmi mérlege már az előző korszakban is erősen passzív. Ilyen marad az 1770–1830-i korszakban is. 1781-ben a passzívum 840 071 forint. Ugyanez a helyzet 1793-ban; akkor a passzívum (beleértve az erdélyiek által a 2 román fejedelemségben és Magyarországon fizetett kb. 200 ezer forintra becsült legeltetési taxát is) 838 337 rénes forint. Még ha feltételezzük is, hogy ez a számítás túloz, nem számol reálisan a Magyarország és Erdély közti vámhatár eltörlésével, akkor is nagyon magas összegről van szó.
Az 1793-i mérlegben az élőállat-forgalomban a már hagyományos jelentős behozatali többlettel szerepel a sertés: kb. 75 ezer forinttal. A marha- és lókereskedelem adatai a magyarországi–erdélyi vámhatár eltörlése miatt {1057.} bizonytalanoknak tűnnek. Reális lehet viszont a gabonakereskedelem kb. 25 ezer forintos behozatali többlete. A hal- és ikrabehozatal 19 400 forintos behozatali többletének most is a görög hitűek böjti szokásai a magyarázata. A tejfeldolgozás nem megfelelő volta az oka annak, hogy tejből és tejtermékből újabb jó 21 ezer forinttal növekszik a kereskedelmi mérleg passzívuma. Az élelmicikkek közül azonban a luxusáruk jelentik a legnagyobb ellensúlyozatlan behozatali tételeket. A cukor 103 456 forinttal szerepel a behozatalban s csak 1301-gyel a kivitelben, a kávé 65 817 forinttal az importban ellentétel nélkül, a fűszerekből kb. 22 700 forint a behozatali többlet, olívaolajból kb. 10 800 forint, borból kb. 17 200 forint. Az ipari nyersanyagoknál érthető a nyersgyapot közel 30 ezer forintos behozatali többlete; meghökkentőbb, hogy ugyanez a gyapjúnál kb. 42 ezer forint. Magas összeggel járulnak hozzá a beviteli többlethez a textilfestőanyagok: jó 20 ezer forinttal. A legnagyobb behozatali többlet azonban a textilipari késztermékeknél mutatkozik: a selyemfonalnál és selyemszövetnél 55 500 forint, a lenvászonnál kb. 44 600 forint. Az még pozitívumnak fogható fel, hogy nyersbőrből és prémből jó 39 ezer forint a behozatal, ellentétel nélkül, hisz feldolgozott bőrből viszont Erdélynek van jó 21 600 forintos kiviteli többlete – bár prémből ismét kb. 10 100 forinttal nő a passzívum. Más körbe tartozik a vasáruk behozatala, illetve kivitele. Kaszából Erdély jó 18 800 forint értékkel többet hoz be, mint amennyit kivisz.
Mivel tudja Erdély annyira-amennyire ellensúlyozni ezeket a nyomasztó tételeket? Élelmezési nyersanyaggal vagy élelmiszerrel egyáltalán nem. Maradnak főbb ellensúlyozó tételeknek a gyapjúfeldolgozó ipar bizonyos termékei (takarók: 47 621 forint kiviteli többlet, bizonyos gyapjúanyagok: 38 592 forint, pamutfonal: jó 34 300 forint), a feldolgozatlan len és kender (kb. 54 ezer forint), a már említett bőráruk, a szíjártóáruk (12 369 forint), faesztergályos-áruk (kb. 30 700 forint), egyéb faáruk (25 300 forint), bizonyos vasáruk (nyersvas: 6918 forint, finomított vas: kb. 61 200 forint, szegek: kb. 15 600 forint), az elsősorban a két román fejedelemségbe exportált üvegáruk (kb. 10 250 forint). A kép reálisnak tűnik: Erdély hagyományos háziipara (amelyhez még igen szerény mértékben járul hozzá a néhány manufaktúra termelése), céhes bőr- és szíjgyártóipara, a famegmunkáló céhes és háziipar, Vajdahunyad környékének vasipara s a néhány jelentősebb üvegcsűr valóban képes erre az exporttöbblet-produkcióra.
De annyiban is reális, hogy Erdély még alapvető élelmicikkekből is behozatalra szorul. S a tekintetben is, hogy a 18. század végi–19. század eleji európai életforma átvétele a birtokos nemesek és a polgárság felsőbb rétegeinél, a hivatalnok- és katonatiszti kar egy részénél luxuscikknek számító áruk viszonylag nagy mennyiségű behozatalával jár. Az aktív kereskedelmi mérleg, Sándor Gergely, Teleki László és Dobosi álma, távolibb álom 1793 tájt, mint korábban. Az ország gazdasági fejlettsége nem adhat rá fedezetet.
Erdély társadalma 1770 és 1830 közt már nem az a nyugtalan, szinte minden elemében változó, alakuló képlet, mint volt az előző hatvan esztendőben. Megállapodottabb, szilárdabb – s épp ez a határozott stabilizálódás teszi lehetővé, hogy a legkülönbözőbb vonatkozásokban újfajta feszültségek keletkezzenek benne, vagy a régi feszültségek erősödjenek meg.
Az új arisztokrácia kialakulása a korszak elejére nagyjából befejeződött. Néhány család még az arisztokrácia sorába emelkedik, itt-ott akadnak még nagy ívű karrierek is, de a birtokos nemesség rangrendje lényegében lezárt, arisztokrata rang és birtok (az előző korban birtokszerzés nélkül felemelkedett hivatalnok- és katonabáró-családok kivételével) megfelel egymásnak, s ehhez igazodik az államigazgatás tisztségeinek rangrendje is – a szabályt erősítő kivételekkel. Egy törvényhatóság főtisztjét az az arisztokratacsalád adja, amely a legnagyobb birtokos a megyében. A főbírói, alispáni állások s a többi rangosabb megyei tisztségek a pár száz holdas „megyei nemesség” tagjait illetik. Az országos főhatóságok főtisztségei, tanácsosságai elsősorban az arisztokráciának jutnak, melléjük bekerül néhány jobb módú „megyei nemes” is (a szász natiónak fenntartott helyektől, illetve a kincstartóság nem erdélyi tanácsosaitól most eltekintve).
Ennek az arisztokráciának legképzettebb, legjobb képességű elemei közül kerülnek ki a Habsburg-típusú felvilágosult abszolutizmus legfőbb erdélyi támaszai. II. József rendszere Erdélyben elsősorban a Bánffy György, Teleki Sámuel, Esterházy János, Teleki Ádám típusú arisztokratákra támaszkodik, az itteni arisztokrácia legrangosabbjaira – s csak másodsorban a szintén jó képességű felemelkedőkre. S ezek a felvilágosult arisztokrata kormányzati kulcsemberek tartják fenn a jozefinizmus fenntartható pozitívumait, lassan hátrálva és öregedve (legnagyobb részük magas kort ér meg) egészen az 1820-as évek elejéig. A kormányzati színvonal visszaesése az aggastyán jozefinisták kidőlte után szembeötlő.
Ugyanez az arisztokrácia s a vagyonban vagy hivatali rangjuk révén hozzájuk közel álló személyiségek teszik 1790 után annak az ellenzéknek a magvát, amelynek már modernebb koncepciója van a hagyományos rendi zsörtölődésnél. 1751-ben a Teleki–Dobosi-terv vitájánál még nincsenek jól kivehető táborok – csak vaskos konzervativizmus van, benne hagyományos értelemben vett kormányhű és ellenzéki elemekkel egyaránt. 1790–91-től a táborok már jobban elkülönülnek, bár a körülmények alakulása révén szintén nem lehet szó haladás és konzervativizmus frontjainak egyértelmű szétválasztásáról. Amikor az 1810-es évektől kezdve előbb a kultúra területén, majd rövid időre a politikában, aztán ismét a társadalmi tevékenység vonalán megint szerveződik valami új tábor, most már fokról fokra inkább a liberalizmus felé tendálva, az összetétel már demokratikusabb, de nem az „una {1059.} eademque nobilitas” főrang nélküli elemei kapnak benne helyet az arisztokraták mellett, hanem katona székelyek, értelmiségiek, kisnemesi származék tisztviselők fiai.
A pár száz holdas „megyei nemesség” ugyanis nem jut önálló szerephez. Marad az, ami a fejedelmi korban is volt: egyik vagy másik főúri csoport derékhada, önálló mozgás nélkül. Még rendi-gravaminális ellenzékiségében is általában valamelyik, a gravaminális ellenzékiséget szívből vagy színre felpártoló arisztokrata dirigálására hallgat.
Az agrártársadalom szabad elemeinek sorsában nagy változást a határőrség megszervezése hoz – nem minden ellenhatás nélkül. A székely határőrök továbbra sem mondanának le fejedelmi kori jogaikról. 1779-ben a háromszéki határőrök egy része megtagadja az ország határain túlra vonulást, s Marosvásárhelyről visszaindul. A megtorlás: 6 halálos ítélet, 32 esetben vesszőfutás (oly súlyos, hogy jelentős részük belehal sérüléseibe) s 212 személy megbotozása. Az 1790–91-i országgyűlésen ott szerepelnek a székely határőrök követelései is; a rendek megszüntetnék a székely határőrséget – a terv azonban terv marad. A román határőrezredeknek elsősorban magyar kisnemesi elemei próbálnak meg 1790 után szabadulni a határőrsorból – ők is eredménytelenül. Ugyanakkor azonban ellenirányú mozgás is folyik: a jobbágynép (egyes falvak, nyugtalanabb időkben egész vidékek) felvenné a fegyvert, határőrnek állna, hogy a jobbágyságtól szabaduljon. A legnagyobb ilyen indítékú megmozdulás a Horea-felkelés, amelyről később szólunk részletesebben. De a korszak más időpontjaiban is találkozunk a fegyver felvételének igényével (1790: Udvarhelyszék számos falva, 1794: Alsó-Fehér megye, 1797: mezőségi falvak, 1804: Hunyad megye, 1809: Alsó-Fehér megye, 1817: Alsó-Fehér és Hunyad megye, Fogaras vidéke; 1820 Kolozs megye). Csakhogy a határőrség nem „nyitott” intézmény, se felfelé, se lefelé.
A magyar és szász natio többi szabad elemeinek helyzete nagyjából változatlan. Az egyházi nemesek, armalisták, határőrnek nem állított székely lófők és darabontok, fogarasi boérok változatlanul adókötelesek, s az 1790 utáni rendi erőfeszítések sem tudnak változtatni ezen.
A jobbágyság helyzete tekintetében röviden jelzünk néhány olyan momentumot, amellyel a politikai történet keretében foglalkozunk majd részletesen. A jobbágyság röghöz kötése 1785-ben megszűnik, bár költözködésének bizonyos korlátai megmaradnak. Úrbérrendezés azonban nincs, kormányzat és rendek többszöri nekifutása ellenére sem. S e korban a földesúr és jobbágy közt kezd úgy kiéleződni a helyzet a földszűke miatt, ahogy 1750 táján a Királyföldön szabad szász és szabad román paraszt közt. A földesúr ugyan nem veti ki telkéből a jobbágyot, a pusztán maradt telekre is szolgáló embert ültet, ha tud, de azért elcsipked telkéből, jó földjét rosszabbra cseréli, kártérítéssel vagy anélkül elveszi irtványait, törvény alapján tartja a magáénak az erdőt s vele a makkoltatást, erdei legeltetést is, s ha nem is vonja meg ezeket {1060.} jobbágyaitól, de szolgáltatásokat követel érte. Helyenként megerősödhet a jobbágyok robotoltatása is – ismét csak törvényes keretek közt, hisz a Bizonyos Punctumok adta lehetőségek igen bővek, de azokon túl is. A most már a korábbinál erősebben földművelő jobbágy pedig nehezebben mozdul el helyéből, mint az előző korszakban, amikor egyszerűen továbbállt, ha helyzete észrevehetően súlyosbodott: annál is kevésbé, mert a szervezettebben működő közigazatás révén ura hamarabb megtalálhatja. A feszültség érezhetőbbé válik. Az 1848 előtti kor utolsó nagy erdélyi parasztfelkelésének (1784) kitörésébe ugyan speciális okok is belejátszottak, de a megmozdulás azért e feszültségnek egészében véve is mutatója. Utána nincs korszakunkban Erdélyben nagyobb parasztzendülés, van azonban hol itt, hol ott, egy-egy faluban vagy falvak kisebb csoportjában feltörő nyugtalanság. 1819–20 tájt, korszakunk utolsó úrbérrendezési kísérlete idején, az ország legkülönbözőbb vidékein (Doboka, Alsó-, Felső-Fehér, Kolozs, Küküllő, Zaránd megye) kerül sor helyi parasztmegmozdulásokra. Nincs szó persze valami „permanens agrárforradalom”-ról. Arról azonban igen, hogy a földesúr–jobbágy viszonylatban a feszültség érezhetőbbé válik, a megoldás pedig (még egy bármily szerény úrbérrendezés is) késik.
A királyföldi agrártársadalom képe, II. József később ismertetendő concivilitas-rendelete ellenére, e korszakban is lényegében olyan, amilyenné az előző évtizedekben alakult. Tovább folyik a harc a kevésnek bizonyuló földért, s ebben a szabad szászok az erősebbek. A szabad román paraszt sérelmei nagyjából ugyanazok, mint korábban: a szászok kizárják őket a közföldek használatából, elveszik irtványaikat, korlátozzák állattartásukat a községi legelőn, vagy kitiltják onnan az ő állataikat, nem engednek nekik erdőlést. A községi tisztségekből, közjövedelmekből kirekesztik őket; tizedet fizethetnek az evangélikus papoknak; templom, iskola építéséhez nem kapnak telket, segélyt; papjaiknak sok helyütt nincs a megélhetést biztosító „canonica portió”-juk. S időnként kiűzésükre is kísérletet tesznek a szászok (mint 1776-ban Szebenszékben); a kormányzat azonban ilyenkor határozottan közbelép.
A városok társadalmát illetően előbb az urbanizáció fejlődéséről ejtsünk szót. Korszakunkban indul el Kolozsvár erőteljes városiasodása – évtizedes késéssel a két nagy szász város mögött, de annál energikusabban. 1788-ban a város a Gubernium beleegyezésével lebontatja a Főtéren a Bánffy-palotával szemben álló boltokat, bódékat. A következő évben Teleki Ádám kerületi biztos kezdeményezésére megkezdik a város utcáinak kikövezését. Az urbanizáció hatósági irányítása azonban azzal válik erőteljessé, hogy Kolozsvár 1790-nel főváros lesz: Szebenből ide költözik a Gubernium (a magyar natiónak ez sok évtizedes követelése volt, s az 1790-ben fellendülő {1061.} magyar nemzeti mozgalom érvényt is tud szerezni ennek), pár évre még a kincstartóság is. 1791–92-ben most már a Gubernium kezdeményezésére kerül napirendre a város utcakövezésének ügye; az országos építési igazgatóság készíti el a tervét, kövezési bizottság alakul a Gubernium egyik legmunkásabb tagja, a román kisnemesi származású Koszta István elnökletével, a Gubernium, az országos építési igazgatóság és a városi tisztség részvételével. A munka 1792-től 1822-ig tart. Vízvezeték építését is terveztek, ez azonban nem valósul meg. Már a korszak végén épül ki Kolozsvár közvilágítása. Az 1819-i első kezdeményezés után 1825-ben indul meg a munka, s a világítás 1827 utolsó napján kezd működni.
A városok társadalmában korábbi feszültségek megszűnése s helyettük újak kialakulása figyelhető meg. A városok „ős”-polgársága némileg civilizáltabb körülmények közt, itt-ott érintkezésbe kerülve a kor modern kultúrájával éli tovább a maga hagyományos életét. Ebből a rendből kevés az igazi felemelkedő e korban. A szász polgárságból az arisztokrácia súllyal bíró részébe csak a Bruckenthalok emelkednek. Samuel Bruckenthal apja azonban nem modern vállalkozó, hanem egy kis szász szék királybírája, helyzetéhez képest az átlagosnál jóval több hajlammal a szabad románoktól való szolgálatkövetelésre és a szintén ismertetett hitelügyletekre. Néhány szász patríciusú katonai karriert is csinál (köztük a naplóíró Heydendorf testvére is), a közszolgálatban való emelkedésre a három natio rendszere bizonyos lehetőségeket biztosítana számukra – nagy szász hivatali karriereket azonban a Bruckenthalokéin kívül alig látni. A szász polgár, de a magyar és a román sem vonzódik különösen a hivatali pályára, hisz a két utóbbinál az emelkedés lehetőségei még kötöttebbek, mint a szászoknál.
Modernebb üzleti vállalkozásokba általában nem a városok „ős”-polgárai kezdenek. Brassóban a görög és román polgárság manufaktúraalapító vagy -bérlő kedvével találkozunk, másutt is földbirtokosok, külföldről betelepedett szakemberek vagy éppen az üzleti tevékenységtől vissza nem riadó nagyvonalú értelmiségiek a modern vállalkozók; csak Szebenben akad néhány jelentősebb polgári vállalkozó.
A céhes iparossal szemben ott áll egyik felől a céhen kívüli mesterember, akinek versenyével meg kell birkóznia. Brassóban 1798-ban 600 céhen kívüli román pokróc- és zsinórkészítő működik. A másik felől ott van a meginduló manufaktúrák – még eléggé mérsékelt – versenye. S ott van mindenekelőtt a mesterlegények tábora, már ismertetett munkafeltételeivel és szűk lehetőségeivel a céhbeli mesterségre vergődésre. A feszültség céhes mesterek és legényeik közt érzékelhetőbb, mint a korábbi évtizedekben. Itt sincs szó társadalmi mozgalomról, csak nyugtalanságról. Kolozsvárott 1780-ban a csizmadialegények lépnek sztrájkba amiatt, hogy a céh növeli a követelt munkamennyiséget – az eredmény az, hogy még a különmunkát is eltiltják nekik. A kolozsvári nyergeslegények 1786-ban csak ennek a munkaidőn túli, saját haszonra {1062.} végezhető különmunkának az engedélyezését követelik, eredménytelenül. 1816-ban a kolozsvári csizmadialegények fordulnak – többször – panasszal a városi tisztséghez amiatt, hogy céhük a szokásos munkaidőn túli munkára akarja kötelezni a legényeket, s ez különösen a családos segédeket érintené, akik így fontos mellékjövedelmüktől esnének el. Ez esetben a város és a Gubernium egyaránt támogatja a segédek követelését – talán az ínségre való tekintettel is. 1826-ban a kolozsvári csizmadiacéhben kerül sor összecsapásra mesterek és legények közt amiatt, hogy a mesterek elnézőek azokkal a segédekkel szemben, akik mesterek fiai, annál komiszabbak a többiekhez. De megmozdulások, sztrájkok okai a céhek legényegyleteit ért sérelmek is. Nem öntudatos munkásmozgalom ez még, csak a korábbinál érzékelhetőbb nyugtalanság.
A városi népesség körében egy vonatkozásban korábbi feszültségek oldódásának vagyunk tanúi. Eltűnnek vagy legalábbis erősen elmosódnak a határok a rendek sorába tartozó hazai polgár és a különleges jogállású idegenek közt. Elsősorban az idegenek legnépesebb csoportja, az örmények esetében történik ez meg. Az még szinte uralkodói szeszélynek számított, hogy Mária Terézia egy Bécsben tanuló erdélyi örmény ifjú kitűnő vizsgája kapcsán (s a kormányhatóságok merev ellenkezésétől fel is bosszantva) 1776-ban megadta nekik a közhivatalviselés jogát. 1786-ban a két legnagyobb örmény település, Szamosújvár és Erzsébetváros szabad királyi városi rangot kap – immár a rendek sorába tartoznának, ha az 1790–91-i országgyűlés is minden további nélkül jóváhagyná ezt. A rendek azonban azt igénylik a két örmény várostól, hogy adja fel katonai kvártély- és előfogatmentességét, hisz az a többi szabad királyi városnak sincs – s ezen évtizedes huzavona indul, kompromisszumkísérletek egész sorával; a megoldás már a következő korszakban születik meg. A két örmény város pedig közben él a szabad királyi városok összes jogaival (az országgyűlési képviseletet kivéve); az ő különleges jogállásuk ezzel megszűnt. A harmadik nagyobb örmény település, Gyergyószentmiklós 1794-ben szintén megpróbál szabad királyi városi jogállást szerezni. Csak az örmény kolónia tagjainak egymás közti kereskedelmi pereinek ellátására nyernek külön törvényszéket (Forum Mercantile) maguk és a csíkszépvízi örmény telep számára, egyébként jogállásuk azonos a törvényhatóság más mezővárosainak vagy falvainak jogállásával. Az örmény polgár pedig egyénenként már korábban megindult az erdélyi rendiségbe való felszívódás útján. Örmények nemesítésére, nemesi birtokszerzésére már az előző időszakban sor kerül.
{1063.} Más a helyzet a görög-aromân-román kereskedőkomplexummal. Mint említettük, ezek Brassóban már az előző korszak végén óriási létszámbeli fölényben vannak a szász kereskedőkkel szemben. Ennek az ekkor 122 kereskedőnek azonban csak kis része tagja a görög kereskedőtársaságnak. 1781-ben a companiának 15 jogszerű és 24 jogtalanul „becsúszott” tagja van, az utóbbiak jórészt románok. A többiek jogállása többé-kevésbé rendezetlen. Ebben a helyzetben a mozgás többirányú. 1777-ben a szebeni és brassai görög kereskedőtársaság új kiváltságlevelet szerez. Az új privilégium kétélű fegyver: a társaságok tagjai jogot kapnak a kereskedésre bármely áruval, lakhelyükön és vásárokon a kicsinyben való eladásra, utcára nyíló bolt tartására – de le kell tenniük a hűségesküt, Erdélybe kell telepíteni családjukat a török birodalomból, így elvesztik a török alattvalóság kereskedelmi előnyeit. Ők maradnak hát továbbra is jogilag is külön test. Mások azt az utat választják, hogy polgárjogot szereznek lakóhelyükön – ezzel bekerülnek valamelyik rendi natióba. A harmadik mozgástípus a brassai román kereskedők zöméé; ezek korszakunk utolsó éveitől kezdve nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy külön kereskedőtársaság alapítására szerezzenek privilégiumot, s így különleges jogállást nyerjenek, eredményt nem érnek el. A komplexumba tartozó polgárság csúcsán van egy negyedik mozgásforma is, az örmények megfelelő rétegéhez hasonlóan a földbirtokszerzés s egyben a nemesi életforma felvétele. Az átmenet a veszélyeztetettséghez szokott délkelet-európai kereskedő életformájából a nemesi életmódba szinte sablonosan törvényszerű. Az „első generációs” bevándorló dúsgazdag aromân kereskedő, Mihail Ţumbru még kifordíttatja ruháit, árverésen vásárol használt bútort, de már Bécsből rendel ón asztali készletet, s linzi vagy rumburgi vásznat asztalneműnek. A szebeni Marcu-üzletház alapítójának gyermekei, a „második generáció” már birtokot szerez (zálogjószágot, illetve bérletet Fogarasföldén; egy ideig Havasalföldén is van szőlőjük). A Marcu testvérek egyike, Dimitrie csak a birtokokkal foglalkozik, a szombatfalvi kúriában és Fogarason él, s egyébként is felveszi a nemesi életformát. A testvérek többsége marad a kereskedelmi tevékenységnél. Hogy a szálak másfelé is nyúljanak: a cégalapító Ioan Marcu egyik leánya Dimitrie Eustatievicinek, a korabeli erdélyi ortodox román szellemiség vezéralakjának a felesége. Ne higgyük azonban, hogy ennek az aromân polgárságnak ekkor egyértelmű román szellemi orientációja van. A szintén a macedóniai Seatiştéből elszármazott Toma Dimitriu az Ephimeris nevű bécsi görög újság előfizetője, amelynek kiadói (újabb macedóniai aromânok) Riga Velestin hívei.
Továbbra sem halad előre a zsidók integrációja az egységes erdélyi rendi társadalomba. II. József korának elején (1781) a központi kormányzat, arra hivatkozva, hogy a fejedelmi korban a kereskedőhiány miatt engedték be őket, jelenleg azonban túl sok a kereskedő Erdélyben, csak az ott született vagy legalább 30 éve ott élő zsidókat tűrné meg Erdélyben, az Approbatae {1064.} Constitutionesra hivatkozással Gyulafehérvárra telepítve össze őket, a többieket pedig kötelezné Erdély egy éven belüli elhagyására. Ezt a rendeletet ugyan még 1781-ben visszavonják, de lényeges pozitív változás nem történik helyzetükben a korszak végéig. Jelentős kereskedelmi tevékenységet amúgy sem fejtenek ki, ott az aránytalanul erősebb örmény-görög-román-aromân-szász konkurenciával találnák szemben magukat. Inkább kis pálinkafőzők, malom- és kocsmabérlők; aki nem a gyulafehérvári kolóniához tartozik, az földesúri védelem alatt, zsellértelken húzódik meg, jókora taxa fejében.
Akár van azonban közelítés a különleges jogállású idegenek és a három natio tagjainak jogállása közt, akár nincs, ez nem szünteti meg sem a konkurenciaharcot magát, sem azt, hogy a konkurens csoportok lassanként már polgári értelemben vett nemzeti táborok szerint szerveződjenek. A brassai román kereskedők a következő korszakban már elválaszthatatlanok a román nemzeti politika egyik irányvonalától.
Hagyományos és új feszültségek élnek a bányavárosok, más bányászhelyek társadalmában is. A bányavárosok évszázados, megülepedett közösségek. A sóvágók bére alacsony (Désaknán 1788-ban napi 5 krajcár), ezt a keresetet azonban földműveléssel pótolják, mentességeik megvannak, így ez a bányászkategória nehezebben mozdul. Vagy éppen akkor mozdul meg, ha helyéről ki akarják mozdítani; az 1804-i kolozsi bányászsztrájk egyik oka az a terv, hogy a marosújvári új bányához telepítik át őket. Ennél a megmozdulásnál is szerepel azonban az az ok, ami az alapmotívum az 1800-as évek számos más sóvágóakciójánál (vízaknai 1804. őszi, 1807. márciusi és decemberi bányászsztrájk): a bérek alacsonysága, amelyet a háborús infláció még csak fokoz. Elvétve fordul elő, hogy a sóvágók a bánya vezetőjének egy méltánytalannak ítélt intézkedése miatt lépnek sztrájkba.
Más jellegűek az érchegységi bányász jobbágyok és a kincstár közti feszültségek. A zalatnai uradalom lakosainak a Horea-felkelés előtti időszakban beadott panaszaiban alig szerepelnek szorosabban vett bányászsérelmek; a fő bajok az általános jobbágygondok (a robot növelése, az irtás tiltása és az irtványok elvétele, a taxa növelése, az adó, más közterhek miatti sérelmek stb.). A kép e tekintetben a továbbiakban sem változik. S ismét más a helyzet a modern bányaüzemekben. Boicán a 19. század első éveiben bevezetik a kitermelt érc nemesfémtartalma szerinti bérezést (Haltakkordarbeit). Válaszul 1804 áprilisában 51 bányász teszi le a munkát (magyarok, németek, románok s szlovákok egyaránt vannak köztük). A sztrájk egy hétig tart. Modern, nagyüzemi sztrájk ez.
A manufaktúraiparban kisebbek az érzékelhető feszültségek. Nem a városok társadalomelemei közt említettük az itt dolgozó munkásokat, hisz a {1065.} manufaktúrának tekinthető üzemek nagy többsége nem városokban van. A manufaktúraipar munkásainak helyzete általában jóval előnyösebb a kisiparban dolgozó legényeknél. Fizetésük az ismert esetekben jóval magasabb a céhes mesterlegényekénél, több helyütt lehetőségük van mezőgazdasági mellékkeresetre, munkarendjük egyes ágazatokban (hamuzsírfőzők) kötetlenebb.
Utolsónak hagyjuk azt a csoportot, amelynek funkciója s ezzel együtt létszáma korszakunkban szembetűnően megnő: az értelmiségét.
Az értelmiség, Erdélynek viszonylag fejlett iskolaügye mellett is, a fejedelmi kor végén – a papságot leszámítva – egy meglehetősen szűk réteget jelent, mely még nem differenciálódik határozottan: Páriz Pápai Ferenc szótárszerkesztő és orvostudományi író egyszerre, Köleséri Sámuel bányaszakértő, orvos és kormányhivatalnok, majd kormányférfi. S ez nemcsak a kiemelkedő nagyokra áll így; a „polihisztorság” még szabály, nem kivétel. Az értelmiségi pálya „lefelé” sem zárt; a nagy nyomdász Misztótfalusi Kis Miklóst ki ne tekintené értelmiséginek? Ez a jelenség még 1711 után is jó ideig uralkodó. Nemcsak az előző korszakból átívelt pályákról van szó, hanem olyanokról is, mint Szent-Ábrahámié, Husztié. S nemcsak a differenciálatlanságról van szó, hanem arról is, hogy a 17. század vége s a 18. század első kb. kétharmada társadalmának még kevéssé van igénye világi értelmiségre. Az egyházi értelmiség sorait pedig csak erősíti a szerezetesrendek betelepítése, a katolikus és unitus egyház papképzése. A világi értelmiség legjobban elkülönülő csoportja a fejedelmi kor végén a kormányhatósági hivatalnok értelmiség: a kormányhatósági tisztségviselőknek az a része, amely már elsősorban értelmiséginek tekintendő. Szaktudásuk, képességük révén felemelkedett jogászok, kincstári szakemberek, az irodai s részben a döntés-előkészítő munkát ellátó hivatalnokok: ez az a kormányhatósági értelmiség, amelynek létszáma országosan is legfeljebb 60-70 fő. A törvényhatóságokban ilyen hivatalnok értelmiségnek akkor alig van létjogosultsága és funkciója, a városok igazgatásában is egy-két személy az, aki valóban értelmiségi.
A változás nagyobb arányokban a 18. század közepe táján indul meg. A kormányhatóságok működése 1760–1771 tájt válik valóban rendszeressé, ekkortól kell őket kollegiálisan működő testületnek tekinteni. A Guberniumnál még az is eredménynek számít, hogy a korábbi, elsősorban a bírósági törvényszakokkal egybeeső szakaszos működést 1754-ben felváltja a classisokban való működés rendje: a hatóság színhelyén a törvényszünetek alatt felváltva három-négy tanácsos s velük egy titkár intézi az ügyeket. 1760-ban lehet csak bevezetni azt a gyakorlatot, hogy a tanácsosoknak állandóan a hatóság székhelyén kell tartózkodniuk. Már 1760-ban megkísérlik megreformálni {1066.} a Gubernium írásos ügyintézését is az iktatás bevezetésével; az igazi nagy ügyintézési reformot azonban az Auersperg gubernátor nevével összekapcsolódó reform hozza 1771-ben, az egész Habsburg-birodalmat átfogó ügyintézési reform részeként. A kincstartóságnál némi késéssel, 1768–1770 közt valósult meg a rendszeres kollegiális ügyintézés. Mindez a korábbinál lényegesen nagyobb hivatalnokréteget igényelt. A Guberniumnál az 1790-es évek derekán 14 titkár és ugyanannyi fogalmazó működött, szemben a fejedelmi kor átlagban 2-3 kancelláriai titkárával. S ha a titkárok és fogalmazók jó részét alappal nem tartjuk hivatalnok értelmiséginek, hanem tisztséget vállaló arisztokratának vagy más nagyobb birtokú nemesnek, az írnokok, iktató-, kiadó-, illetékhivatali és irattári tisztviselők már elsősorban hivatalnokok, ha esetleg van is némi földjük. Számuk csak a Guberniumnál 50-55 közt van. Az országos főbiztosság létszámából kb. 10 személyt számíthatunk ebbe a kategóriába, az országos főszámvevőségnek (elnökét kivéve) egész apparátusát (35-45 fő). A kincstartóság, királyi tábla szakhivatalnok-létszáma szerényebb a Guberniuménál. De az erdélyi kormányhivatalnok értelmiségbe számít az Erdélyi Udvari Kancellária kb. 20 e kategóriába sorolandó tisztviselője is, s a főhadiparancsnokság polgári alkalmazottai. Legalább 200 főnyi ez a szakhivatalnok-tábor, a jó háromszorosa a száz évvel korábbinak. S megjelenik a hivatalnok értelmiségi a rendszeresebbé váló törvényhatósági igazgatásban is, hozzájuk csatlakozik még a területi kincstári szakhivatalok tisztikara is.
A jogász értelmiség (mert hisz ez a kormányhatósági-törvényhatósági hivatalnok értelmiség is ennek tekintendő) előretörése más vonalakon is folyik. Megjelenik a szakügyvéd. Az ügyvédállításnak sokszázados gyakorlata van Magyarországon és Erdélyben; egy-egy ilyen „procuratoria constitutio”-ban azonban az ügyvédet állító személy néha tucatnyi nevet is felsorolt, nemritkán befolyásos kormányférfiakat stb. A szakügyvéd mint speciális foglalkozás a 18. század utolsó harmadának szüleménye Erdélyben, ami nem jelenti azt, hogy az ügyvédi pálya és a hagyományos nemesi életforma azonnal elkülönül. Megjelenik a megyei ügyész is mint szakhivatalnok.
Arányaiban talán még jelentősebb a pedagógus értelmiség számának növekedése korszakunkban. A tanár vagy tanító foglalkozása nem mindenben különül el a papi hivatástól; a katolikus és unitus közép- és főiskolák tanárai szerzetesek, a protestáns közép- és főiskolák tanári karának nem egy tagja cseréli fel az iskolai katedrát jövedelmezőbb s kényelmesebb templomi katedrával. A pedagógusfoglalkozás azonban mégis erősen elválóban van a papitól, s egyben növekedőben is. A népiskolai hálózat – több tényező hatására – megnő. A felvilágosult abszolutizmus kormányzata is szorgalmazza az iskoláztatást: a bizonyos alapvető ismeretekkel rendelkező alattvaló produktívabb, tehát jobb adófizető, s egyben fegyelmezettebb állampolgár. A francia forradalom hatására ugyan ott a fordulat: a legfelső kormánykörök {1067.} már nem látják szívesen a nép műveltségének növelését – de az iskolahálózat kibővült s működik. Az egyes egyházak (különösen azok, amelyek okkal vagy ok nélkül, de hátrányos megkülönböztetéseket éreznek magukkal szemben) maguk is gondot fordítanak iskoláztatásuk fejlesztésére. Mindezen túl a kincstár is külön szorgalmazza a népoktatás ügyét, a határőrszervezet szintén. Mindennek azonban országos méretekben csak lassan érlelődik az eredménye (1820-ban az úrbéri összeírást hitelesítő községi elöljáróknak a magyar natio területén óriási százaléka analfabéta), de a pedagógusok számának növekedése mégis számottevő.
Korszakunk elején jelentős változás áll be az orvosi hivatás fejlődésében: megjelenik a törvényhatósági és városi orvos és sebész. Korábban az egészségügyi igazgatás munkája (amelyet a Gubernium, a kincstartóság és a főhadiparancsnokság megbízottaiból és orvosszakértőkből álló Commissio Sanitatis irányított a főhadiparancsnok elnöklete alatt) a járványok elleni védekezésben, elsősorban pedig abban merült ki, hogy a járványnak az országba hatolását megakadályozzák. 1752-ben ugyan – kormányrendelkezéssel létrehozzák a törvényhatósági orvosi tisztségeket „a szegény adózó nép gyógyítására”, s röviddel utána a városi orvosi tisztségeket is, ezek javadalmazását azonban 1770-ig a törvényhatóságokra bízzák, azok pedig vagy egyáltalán nem akarnak orvost alkalmazni, vagy igen alacsonyan szabják meg fizetését, úgyhogy 1752 és 1762 közt csak 6 erdélyi törvényhatóság tölti be a hatósági orvosi állást. 1770-től a Gubernium állapítja meg a törvényhatósági orvosok fizetését (előbb 200, majd 400 forintban). Így, szerény keretekben ugyan, de mégiscsak megkezdődik az ország rendszeres egészségügyi szemmel tartása. A törvényhatósági orvos és sebész mellett természetesen ott vannak a magánorvosok és sebészek is, nagyon szerény számban. Kolozsvárott 1772-ben 4 okleveles orvos működik (nem számítva ide a várparancsnok orvosát) és 6 sebész – az utóbbiaknak a borbélycéhtől van bizonyítványuk. Külön orvosokat és sebészeket tart a bányavidékeken a kincstári igazgatás.
A felvilágosult abszolutizmus fejlődése emelőjéül szolgál az erdélyi műszaki értelmiség gyarapodásának is. 1788-ban országos építési igazgatóság jön létre a középítkezések irányítására. Megjelenik a törvényhatósági földmérő (geometra) tisztsége. Arról már szólottunk, hogy hat a műszaki értelmiség számának növekedésére az ércbányászat fellendülése.
Ez az értelmiség természetesen országos számarányában még igen szerény rétege a kor erdélyi társadalmának. Léte nélkül azonban az erdélyi felvilágosodás aligha volna megérthető. A nemzeti mozgalmak kezdetei szintén nem.
| VIII. FELVILÁGOSODÁS ÉS FERENCI REAKCIÓ (1771–1830) | TARTALOM | 2. FELVILÁGOSODÁS ÉS NEMZETI KULTÚRÁK |