5. KÖZÖS KULTÚRA, NEMZETI KULTÚRÁK

TARTALOM

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

6. ÁTVÁLTÁS A REFORMKORRA

A tárgyalás szokott menetét némileg megtörve, utoljára hagytuk az 1811 utáni kb. két évtized politikai történetét. Ez a két évtized látható eseményekben szegényebb az előző kettőnél: országgyűlések nincsenek, a politikai élet egészében a ferenci reakció uralkodik. S közben érlelődnek azok az erők, amelyek 1830 után az erdélyi (és magyarországi) politikai porondra lépnek.

Az 1810-es években egyetlen említésre méltó politikai eseménysorozat indul Erdélyben: az immár ötödik úrbérrendezési kísérlet. Az 1790–91. évi úrbéri rendszeres bizottság tervezetét nem vitatják meg érdemben az 1810–11-i országgyűlésen. 1813-ban azonban kezdetét veszi az ínség, a jobbágynép {1138.} szökik a román fejedelemségekbe, Magyarországra vagy Erdély kedvezőbb helyzetben lévő területeire. I. Ferenc 1813. december 31-én úrbértervezetet követel Teleki Sámuel kancellártól, s a Kancellária két hét múlva fel is terjeszti a magyarországi úrbér átdolgozott változatát. A hirtelen nekirugaszkodást több éves szünet követi, a kormányhatóságok csak azon vitatkoznak, hogy milyen ideiglenes rendszabályokat hozzanak. 1817-ben azonban I. Ferenc beutazza Erdélyt, s ott az ínség legszörnyűbb évének képe fogadja. A király megsürgeti az agg Bánffy gubernátornál az úrbérrendezést, az szervez is egy úrbéri bizottságot guberniumi tisztviselőkből és törvényhatósági főtisztekből. Ez a bizottság az 1790–91-i rendszeres bizottság munkálata alapján, országgyűlési úton vezettetné be az úrbért. Ehelyett azonban újra az államtanács kezd foglalkozni a dologgal, most már a Gubernium kikapcsolásával. 1819. május 17-én döntenek az új úrbérről. Ez egyelőre nem határozza meg a jobbágyföld mértékét; új összeírást tart szükségesnek. Kimondja viszont, hogy a földesúr meghagyhatja jobbágyának irtványát, de el is veheti (a megszabott hivatalos úton), a továbbiakra nézve viszont eltiltja a földesúri engedély nélküli irtványozást. Erdőlést elsősorban a ledőlt és száraz fából enged a jobbágynak, csak ezek hiányában élőfából. Ahol viszont addig kereskedhettek is fával, ott meghagyja ezt a jogukat. Makkoltatást csak taxa ellenében enged nekik, saját határukon olcsóbban, mint idegeneknek. Jelentős nóvuma a tervezetnek, hogy végre, fél évszázad után, meg meri kockáztatni a robotnak a magyarországi úrbér szerinti meghatározását, heti egy nap igás- vagy két nap kézi robotban. Ez nagy könnyítés lett volna, bár az erdélyi jobbágy helyzete így is kedvezőtlenebb maradna a magyarországiénál, hisz telke mindenképpen sokkal kisebb volna amazénál. Jócskán csökkentette a tervezet a hosszú fuvar mértékét (négy egész telkes jobbágy után egy, legfeljebb két napra), viszont évi három nap vadászatra kötelezte a jobbágyot. Egyéb terheit (tized, kilenced, datiák) lényegében változatlanul hagyta.

A tervezettel azonban magában Erdélyben senki se volt elégedett. Az agg Bánffy György maga sem kívánta vállalni az úrbérrendezés terhét, hiszen kormányhatósági főtisztviselőként volt részese fél évszázad kudarcainak; a Gubernium kebelében létrehozott újabb úrbéri bizottság vezetését a majdani guberniumi elnök, Jósika János kapta meg. A központi kormányzat a rendezés érdemi végrehajtására jónak látta az erdélyi rendiségen és a belőlük kikerülő kormányzati apparátuson kívül állókat, magyarországi kormánytisztviselőket küldeni Erdélybe királyi biztosokként, élükön Cziráky Antal magyar kamarai alelnökkel.

De nem volt elégedett a tervezettel a birtokos nemesség sem. A megyegyűlések tiltakozó határozataiban ott van érvül a rendezés ellen a magyar közjog minden iderángatható tétele, I. István törvényeitől kezdve a Hármaskönyvön, az Approbatae és Compilatae Constitutionesen meg a Diploma Leopoldinumon át az 1791. évi szentesített törvényekig. A harcban részt vesz a harmincas évek {1139.} erdélyi liberalizmusának néhány vezetője is: az ifjabb Wesselényi Miklós, pályája kezdetén álló politikus, Kendeffi Ádám és mások. Az urbárium körüli összecsapásban tudniillik összekeveredik birtokos nemesi konzervativizmus, amely nem hajlandó engedményekre a jobbágyokkal szemben, s egyfajta kettős értelmű rendi alkotmányvédelem, amely a kérdés országgyűlési megoldását sürgeti. Konzervatív és majdani liberális birtokos nemesek útjai egészen másfelé vezetnek 1819–20 harcaitól – az utóbbiaké, elsősorban Wesselényié oda, hogy a birtokos nemesség maga kezdeményezze a jobbágykérdés megoldását.

Másfajta elégületlenség a jobbágynépé. Parasztmozgalmak egész sora robban ki az úrbérrendezés kapcsán. A gócok: Doboka megye, Kolozs megye keleti széle, Küküllő, Alsó- és Felső-Fehér megye. A viták tárgya általában a jobbágyföld: a jobbágyok földjük felmérést követelik, korábbi határosztálykor elszenvedett sérelmeiket hányják fel. Megtörténik azonban, hogy határőrnek kívánnak jelentkezni; s még inkább az, hogy a szolgálatoknak az új urbárium mértékére való leszállítását sürgetik.

Ilyen körülmények közt az úrbérrendezési kísérlet elődei sorsára jutott: megrekedt az urbárium bevezetése előtt. A rendezés iratai 1835-ben is elintézetlenül hevertek a Kancellárián. Az ügy a kormányzatnak sem volt valóban fontos; addig pedig még hosszú volt az út, amíg a birtokos nemesség legmesszebbre látó elemeinek igazán fontossá vált.

Ennek az 1790-es évek ellenzéki elképzeléseiről talán apáitól valamennyire tájékozott, Kazinczy és Döbrentei Gábor körében a kor szellemi életében orientálódni tanult birtokos nemesi elitnek politikai kiforrása az 1820-as években megy végbe – ha politikai fórumokon, akkor inkább a magyarországi politikai élet fórumain. A legkiválóbb az ifjabb Wesselényi Miklós köztük, Kazinczy s legalább annyira Berzsenyi jóvoltából szinte gyermekkorától a két magyar haza reménysége, valóban ritka szellemi képességekkel megáldott, a kor avantgárdjának divatja szerint fizikailag is sokoldalúan edzett ifjú arisztokrata, Széchenyi legközelebbi jó barátja, s egyben az állandó „második ember” az 1820-as évekbeli magyarországi politikai vállalkozásokban, Erdélyben pedig vitathatatlanul az első. Mintagazda, közgazdasági szakíró, ritka agilitású szervező egy személyben. Mellette Kendeffi Ádámot szokás második emberként emlegetni gyakorlati politikusként, de vele egyenrangú Döbrentei egykori pártfogoltja, a székely határőrsarjadék guberniumi tisztviselő, Bölöni Farkas Sándor. Hogy az utóbbi teoretikusnak mekkora, az már 1830 után derül ki.

1830 előtti szerepük inkább csak készülődés. Wesselényi nagy szervezőkészséggel és taktikai ügyességgel 1825-ben létrehozza a kolozsvári lóvásárt az erdélyi lótenyésztés fellendítésére, Bölöni Farkas Sándorral együtt 1828-ban megteremti a kolozsvári kaszinót. Buzgólkodik a felépült, de nem nehézségek nélkül működő kolozsvári Nemzeti Játékszín ügyében. A liberalizmus felé haladó birtokos nemesség református elemei 1827-ben olyan {1140.} reformot hajtanak végre az erdélyi református egyházat irányító konzisztóriumban, amelynek révén a világiak (valójában az ellenzéki világiak) szerepe alaposan megnő az egyház vezetésében. Kezdeti lépések ezek, de ennek a kezdetnek lesz folytatása.

Az érlelődő liberalizmus erői felsorakoznak a következő majd két évtized harcaira – mögöttük azonban a derékhad még „alkotmányvédő”, gravaminális ellenzékiekből áll. A következő korszak első nagy csatája, az országgyűlés kierőszakolásáért vívott harc egy öreg rendi alkotmányvédő, Zeyk Dániel 1829-i Kolozs megyei közgyűlési beszédével indul. A birtokos nemesség modern részén s a velük tartó értelmiségieken fog múlni: milyen lesz e harc jellege, mi lesz az értelme.

{1076-1077}

5. KÖZÖS KULTÚRA, NEMZETI KULTÚRÁK

TARTALOM

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE