{189.} 6. DÉL-ERDÉLY BOLGÁR URALOM ALATT

Nagy Károly 791. évi őszi támadása után (amikor a közvetlen veszélyt még sikerült elhárítani), de 795 ősze előtt katasztrofális belháború rázta meg az avar birodalmat. A két legfőbb méltóság, a kagán és a jugurrus (juγruš) egymás ellen fordult, s egymást pusztította. Mivel a nomád birodalmakban szinte törvényszerűen kisebb rangú „jobbszárny” fejedelme a késői avar birodalom nyugati felében a tudun volt, felettébb valószínű, hogy a Tiszántúlon, a Marosvidéken és Erdélyben a rangosabb jugurrus parancsolt (vö. a 10. század közepi magyar harka–kündü–gyula hármassal). A jugurrus, kísérete és követői alulmaradtak a küzdelemben, maga a jugurrus is életét vesztette. A kagáni hatalom újjászervezésére azonban már nem volt idő. 795–796 telén újra elkezdődtek azok a frank támadások, amelyek az avar birodalom felbomlásához fognak vezetni. – Az erdélyi avar arisztokráciát, az eseményekből következtetve, maguk az avarok tizedelték meg.

802 és 804 között, talán több hullámban, dél felől érik újabb halálos csapások az avarok országát: Krum bolgár kán hadai jelennek meg a Tiszavidéken. Elűzik a kagánt, fogságba hurcolják a fegyverbíró avar férfiakat akiket néhány évvel később már a bolgárok Bizánc elleni háborújában látunk viszont.

Krum hadjárata aligha érintette Erdélyt, s nincs adatunk arra nézve sem, hogy a Kárpát-medence bármely pontját már a 9. század első évtizedében megszállták volna a bolgárok. Éppen ellenkezőleg, a 810-es években jó és egykorú történeti adatok szerint a „Duna menti Daciát” – feltehetőleg a Temesközt – és a Szerémséget a bolgárok elől menekülő, a frankok barátságát és védelmét kereső balkáni szlávok, abodriták (abodriti-praedenecenti „qui … contermini Bulgaris Daciam Danubio adiacentem incolunt”) és timočánok („timociani”: Annales Regni Francorum aa. 818, 819, 822, 824) foglalják el. A frank protektorátus miatt súrlódások keletkeznek a frank és a bolgár birodalom között, amelyeket a 824–826. években folytatott tárgyalások nem tudtak elsimítani. 827–831 között Omurtag bolgár kán seregei általános támadást indítanak a Közép-Duna-vidék ellen, elfoglalják a Szerémséget és Kelet-Szlavóniát, valamint a Tisza-vidék bizonyos, pontosan nem ismert részeit (talán Csongrád = černi grad = ’fekete vár’, vagyis földvár, mocsárvár magasságáig). A bolgár hódításokat 832-ben Malamir kán a keleti frank birodalommal kötött békeszerződésben biztosítja. Míg a timocanokról 825 után nem hallunk többé, addig az abodriták ismét a bolgárok alattvalói lettek. A Bajor Geographus ad hírt a bolgárok szomszédságában élő „daciai” osterabtrezi szlávokról, vagyis a keleti abodritákról. S ezzel nagyjából kimerültek a Kárpát-medence keleti felére vonatkozó 9. századi közvetlen írásos forrásadatok. A 863. és 883. év eseményeiből azonban tudjuk, hogy a bolgárok az Alföldön át képesek voltak megtámadni a Garam túlpartján {190.} elterülő Moráviát. Ebből lehet arra következtetni, hogy a Tisza–Maros-völgyben is volt előretolt katonai őrhelyük.

Az erdélyi bolgár uralomra csak egy 892. évi adatból lehet visszakövetkeztetni. Arnulf király „Laodimir” (Vladimir) bolgár kánhoz küldött követei útján kéri, hogy „ne engedélyezze a sóvásárlást (illetve -szállítást) a morváknak” („Ne coemptio salis inde Maravanis daretur”: Annales Fuldenses a. 892). Ebből tudjuk, hogy a bolgárok a 9. század folyamán rátették a kezüket Erdély sóbányáinak egy részére, s kereskedtek is az alattvalóiktól kibányászott sóval. – Szerencsére az erdélyi bolgár uralomra egyértelmű és jó régészeti bizonyítékokkal is rendelkezünk.

A bolgár kánság 8–10. századi régészeti emlékeit az elmúlt évtizedek kutatásaiból ma már meglehetősen jól ismerjük. Elsősorban a régi fővárosok, Pliszka és Preszlav ásatásaiból, de számos temetőből is. Sok régészeti adat van az akkoriban a bolgár államhoz tartozó Dobrudzsából is. Az erdélyi bolgár leletek a 9–10. századi bulgáriai emlékekkel egyeznek meg.

Döntő fontosságú a maroskarnai temető. A Maros bal partján a folyó áradásai különleges temetőt pusztítottak el. A temetkezési rítusról – a legutolsó leletmentés nyomán is – mindössze annyit lehet tudni, hogy a folyó edényeket és csontvázakat mosott ki, ami nem zárja ki, hogy a temetőben hamvasztásos sírok is lehettek. A temetőből az újabb leletekkel együtt mintegy 30 ép edény került múzeumba, mindegyik fazekaskorongon készült. Formájuk, technikájuk, díszítésük nem vezethető le a korábbi erdélyi avar és szláv fazekasságból. Valamennyi a korabeli dunai bolgár fazekasság jellegzetes alkotása: sárga és vörösesbarna színű, egyfülű és kétfülű palackok (amforák), gömbölyded testű, duzzadt „gyűrűs” peremű csuprok sima felülettel vagy mélyen besimított hálószerű díszítéssel, enyhén tölcséres peremű fazekak, egy különleges lyukasztott fülű üstszerű fazék, valamint a „Medgyes típusra” emlékeztető fazekak. Az utóbbiak gyakoriak Bulgáriában, valószínű tehát, hogy éppen bolgár–szláv hatásra kezdtek elterjedni a 9. századi Erdélyben is. A maroskarnai edények pontos párhuzamait nagy számban ismerjük Bulgáriából, a központokból (Pliszka, Madara, Preszlav, Kadiköj) és a temetőkből egyaránt. Gyakoriak Dobrudzsában is. Bulgária irányából az Olt és Zsil völgyében terjednek a Kárpátok felé, de számításba vehetők a Dobrudzsától és Szilisztrától Erdély irányába haladó útvonalak is. Ploieşti-Bucovban a bolgár uralom idejéből 8–9. századi falvakat tártak fel, Bulgáriát és Erdélyt összekötő szláv–bolgár leletanyaggal, a Mostiştea völgyében, Sultanában pedig olyan, zömében csontvázas sírokból álló temetőt találtak, amely a Dunától Erdély felé haladó bolgár őrtelepülések létezését igazolja.

{191.} 10. ábra. Dunai bolgár ezüst fülbevalók a csombordi temetőből

A maroskarnai temető szempontjából azonban az „útvonalak” másodlagos jelentőségűek, csupán az Al-Dunán túl fekvő bolgár anyaországgal való összeköttetés lehetőségeit jelzik. Maroskarna ugyanis nem valamiféle délről észak felé „terjeszkedő” bonyolult „régészeti kultúra” peremjelensége, hanem {192.} a Duna déli oldaláról anyagi kultúrája valamennyi elemével együtt, a maga teljességében áttelepített lakosság temetője. E telepített lakosság csak néhány helyen mutatható ki a Maros középső folyásvidékén, valóságos „sziget”. Csontvázas sírokból szép bolgár edényeket, többek között jellegzetes amforát Szászsebesről (vaskés- és juhcsontmellékletek), Kudzsirból és Sebesánból ismerünk (korsó, edények), de sírból származnak a Gyulafehérvár-Várban (amforák és besimított díszítésű fazekak), Gyulafehérvár-Partoson és Magyarszentbenedeken talált ép edények is. Oláhgorbón valószínűleg kisebb temetőből két, koporsóban eltemetett csontváz került elő. Élelemtartó edényeik a dunai bolgár fazekasságnak a maroskarnaiaktól némileg eltérő, de nem kevésbé jellegzetes alkotásai, egy nő gyöngyei és bronz fülbevalói 9. századi bolgár típusok, a húsételre utaló juhcsontok itt is pogány bolgár rítusra utalnak. Oláhdálya-Trojánról olyan bolgár telepet ismerünk, amelynek élete megéri a 10–11. századot, így nem dönthető el, hogy Erdély egyetlen szabad kézzel formált cserépüsttöredéke melyik korszakba tartozik. A bolgár kultúra mintegy 30-40 kilométeres sávban található meg a Maros két partján. – Csupán a Maros menti centrummal vagy éppen az Al-Duna-vidékkel való kapcsolatokra utal a kézdipolyáni telepen talált remek, besimított hálódíszes, gyűrűs peremű bolgár fazék.

Nem kevésbé meglepő „sziget” valamivel feljebb a Maros mentén a csombordi temető. Eddig feltárt és bemutatott része 32 nyugat-keleti fektetésű 9–10. századi temetkezést tartalmaz. A sírokból a női ékszereket közölték, 4 temetkezés mellől 14 féle, filigránnal gazdagon díszített csüngős fülbevalót, további 3 temetkezésből gyöngyöket, félhold alakú (lunula) csüngőt, és korong alakú csüngődíszt.

A csombordi és gorbói ékszereknek csak Bulgáriában van párhuzamuk, ott viszont szinte valamennyi 9–10. századi temetőben. A bolgár kutatás ugyanúgy értékelte Csombordot, mint Maroskarnát: bolgár temetőként.

18. térkép. Erdély népessége 567–895 között

A Maros völgyét minden valószínűség szerint Omurtag kán hadai hajtják bolgár uralom alá. Vagy az a sereg fordult a Tiszától Erdély irányába, amelynek egyik vezetője, a Küviár nembeli Onega(bon) tarkán a Tiszában lelte halálát, vagy egy másik sereg hatolt be az Olt mentén. A körülbelül 830-ra tehető foglalás után a bolgár birodalom néhány telepes központot hozott létre a Maros mentén. E telepek lakosságát az Al-Duna déli partjáról, Bulgáriából hozták. Ami ránk maradt tőlük, ékszer és edény, egészen az edények alján található sajátos fazekasjegyekig, a fenékbélyegekig, dunai bolgár készítmény. A katonai hatalommal biztosított (alsó-tatárlakai sarkantyús temetkezés) telepesek feladata volt a megszállás zónájában fekvő Marosújvár, Kisakna, Vizakna és Torda sóbányáit (vagy egy részüket) újból megnyitni és kiaknáztatni. Nyilván feladatuk volt a só szállítását az Olton, valamint a Maroson megszervezni. A szállítmányok egy részét a Tisza mentén Csongrádig vontatva a morvákhoz irányították, nagyobb részük azonban lefelé haladt {193.} Belgrád irányában. Mivel a szállítmányok többsége valószínűleg magába a dunai bolgár kánságba irányult, a telepes lakosság folyamatos ellátása bolgár ipari és luxuscikkekkel (ékszerek) könnyen biztosítható volt. Egyelőre nincs jele annak, hogy zárt életmódjukat feladták volna.

Nem szól történeti adat arról: kikből állott ez a telepes lakosság. A dunai bolgár birodalom vegyes népességű volt: bolgár-törökök – akik nyelvileg éppen a 9. században fognak elszlávosodni –, különböző szláv törzsek és balkáni latinok (vlachok) alkották főbb összetevőit. A korai bolgár kánság birodalomszervező politikájának egyik sarkalatos eleme a különböző népességek áttelepítése volt. Erdély esetében a temetkezési rítus igazít el, a ránk maradt hiteles adatok „csontvázas” temetkezésekről tanúskodnak. Márpedig ma meglehetősen egységes álláspont, hogy a dunai Bulgária területén a 8–9. századi „csontvázas”, „pogány” temetőkben a türk-bolgárok temetkeztek. Kétségtelen kisebbség a szláv és a balkáni helyi lakosság hamvasztásos, illetve kettős rítusú temetőivel összehasonlítva, ugyanakkor uralkodó helyzetüket a díszes „nomád” viselet és a gazdagság még mindig tükrözi. Erdély katonailag és gazdaságpolitikailag veszélyes határzónájában tehát a birodalomnak nevet adó bolgár-török katonaelemmel és családtagjaik jelenlétével lehet számolni.

Az erdélyi bolgár régészeti leletek egyelőre nem támasztják alá azokat a nyelvészeti sejtéseket, amelyek a Brassó, Krassó, Barca, Barót hely- és folyónevek mögött bolgár-török hatásokat vagy névadást feltételeznek, mivel a bolgár uralomnak a Barcaságban eddig nincs nyoma. Nem hagyható figyelmen kívül viszont az a lehetőség, hogy a bolgár uralom mind a Tisza vidékén, mind pedig Erdélyben támaszkodhatott az avar birodalomba a dunai bolgár honfoglalással egyidőben beköltöző onogur-bolgárok (wangarok) maradványaira, így a barcasági bolgár típusú toponímia onogur-bolgár eredetű is lehet. Nagyobb valószínűséggel lehetne közvetlen, illetve szláv közvetítésű dunai bolgár eredetre gondolni a temesközi Karas-Krassó folyó esetében. Bolgár régészeti nyomokat, „maroskarnai típusú” edényeket Temesvár körzetéből (Temesvár, Parác), valamint a Maros–Aranka vidékéről (Nagyszentmiklós, Makó, Deszk) ismerünk.

Singidunum fehér kőfalakkal védett római-bizánci várát a hódító bolgárok már a 9. században „Belgrad”-nak „Fehér várnak” nevezik, a szláv nyelv uralomra jutását Bulgáriában az utolsó török nevű kán, Omurtag halálától számíthatjuk (831). Mivel a Maros menti bolgárok központja a régészeti leletek tanúsága szerint Apulum római, fehér kőfalai között volt (ahol a mai székesegyház körüli s a legkorábbi templom alatti rétegben is megtalálható településen maroskarnai típusú cserepek, köztük besimított hálómintás töredékek nagy számban kerültek elő), Belgrad elnevezése nyilván a bolgároktól származik. E nevet a környező szláv lakosság még századokig használta, a szláv elnevezés szláv közvetítéssel juthatott a nevet az újkorig megőrző román nyelvbe (Bălgrad).

{194.} A kisszámú erdélyi bolgár-török lelőhely jelenleg nem sokat árul el a telepített és a helyi szláv lakosság viszonyáról, s ez önmagában is sokatmondó. Bizonyos, a helyinél fejlettebb, dunai bolgár technikai hatások sejthetők viszont a Medgyes típusú urnatemetők korának fazekasságában (úgynevezett „Dridu-edényművesség”), sőt ezek a hatások a szilágynagyfalusi csoportig érzékelhetők. Utóhatás formájában jól megfigyelhető a maroskarnai 10. századi telepen, a szláv kőkemencék és magyar földkemencék környékén talált edényeken.