5. A SZLÁVOK

FEJEZETEK

A SZILÁGYNAGYFALUSI CSOPORT

A történeti és régészeti adatok alapján ma már felettébb valószínű, hogy mindaddig, míg a gepidák országa fennállott, a Kárpát-medence keleti felébe nem tudtak behatolni a szlávok. Beköltözésüket sikeresen akadályozta a gepidák lakta földek körül „tudatosan” terjeszkedni engedett erdősáv, valamint az átjárók – néhány szoros – erős katonai védelme. A gepidák „erdőgyepű”-rendszere nem csupán a Kárpátok mentében húzódott, talán még szélesebb volt a Felső-Tisza–Szamos vidékén, és széles lehetett Hunyad, Krassó-Szörény és a Temesköz térségében is. A kisebb támadó csoportokat ez az erdőrengeteg könnyedén feltartóztatta. – Kérdés az is, hogy a 6. század folyamán az Al-Dunán át a Balkán belsejébe törekvő szláv harci csoportok, majd nyomukban a megművelhető földeket kereső törzsek egyáltalán érdeklődtek-e a megtelepedés számára nem sok jóval kecsegtető erdőségek iránt, hiszen maguk is éppen óriási erdővidékeket hagytak el.

Mindez nem jelenti azt, hogy szláv harci csoportok nem játszhattak korábban is szerepet a Kárpát-medencében. A gepidák és Bizánc között hánykolódó langobard trónkövetelő, Hildigis már az 540-es évek végén „szklavin” harcosok támogatásával küzdött a gepidák oldalán Audoin langobard király ellen (Procopius VII, 35), s később is lehetőséget látott arra, hogy a gepidák hozzájárulásával vagy támogatásával, Al-Duna-vidéki (Noviodunummal szemközt táborozó) szláv erőkkel szerezze meg a langobardok feletti uralmat.

Az avar hódítás felszámolta a gepida határzárat. Kelet felé az avarok szövetségi, érdek- és gyepűterületei a 630-as évekig az ukrán sztyeppek déli zónájában legalább a Dnyeperig, ha nem a Donyecig értek, számukra nem volt „határ” a Keleti-Kárpátok. Aminthogy kívülről, a szlávok felől nézve sem volt többé az. Nem volt tehát akadálya annak, hogy szláv csoportok utat nyissanak a szorosokon. A 6. század utolsó harmadában azonban – úgy tűnik –, kisebb embercsoportok közti személyes kapcsolatokat (házasság, cserekereskedelem) {178.} leszámítva, erre nem került sor. Az avar és avar–szláv offenzívák nyomán a szlávok végcélja a századfordulóig a Balkán, még Moldva és a Havasalföld is csupán átvonulási területnek számított. Az 598–601 közötti bizánci ellenoffenzívák azonban erősen lefékezik a szlávok al-dunai beáramlását, nagy szláv csoportok kénytelenek kívül maradni a birodalmon és megtelepülni a Kárpátok körül.

A délkelet-európai szláv népmozgalom ukrajnai anyaterületének 6–9. századi régészeti hagyatékát meglehetősen jól ismerjük (Prága-Penkovka-, Prága-Korčak-kultúrák, illetve -típusok), szláv csoportok elmozdulása, déli területeken való feltűnése tehát nyomon követhető, de csak általánosságban. A korai szláv települési és temetkezési mód puritán egyszerűsége miatt ugyanis kezdetben csak akkor lehet a telepeket és temetőket keltezni – s akkor is nagy nehézségekkel –, ha idegen fémtárgyak (elsősorban bizánci vagy avar ékszerek, esetleg ezek szláv utánzatai) és edények fordulnak elő bennük.

A nagy népmozgalmak lezáródása után megtelepülő szlávság régészetileg először a Kárpátok külső peremén fogható meg. Észak-Moldvában Suceava-Şipot a legrégibb szláv település. A félig földbe vájt házak sarkában kőtűzhelyek (kamenica =’(kő)kemence’) foglalnak helyet, a házakban talált edények szabad kézzel formált, archaikus típusú fazekak (ún. „prágai típus”). Egy bronzfibula a település valamelyik korszakát a 7. század első felére rögzíti.

A Kárpátok délkeleti kiszögellésével szemben tárták fel az egész korai szláv világ eddig ismert legnagyobb temetőjét. Sărata-Monteoru 1536 síros, hamvasztásos rítusú (urnák és gödörbe szórt hamvak) temetőjének használata hosszabb időt ölelt fel. A (közöletlen) temető egy 6. századi keleti germán ékszert utánzó fibula tanúsága szerint a 6–7. század fordulóján keletkezett. Bizánci és avar bronzcsatok, szíjvég, övfüggesztő kapocs, nyílhegyek előfordulása alapján a teljes 7. század folyamán használták – ez a kora a temetőben talált számos szürkefém (potin) fibulának is. Az urnák nagy többsége szabad kézzel készült „prágai típus”, de terjedni kezdenek a kézzel forgatott, ún. félkorongon készült urnák is.

Suceavával azonos típusú, Monteoru temetőjével nagyjából egykorú nagyobb szláv település Bukarest-Ciurelből ismert – szintén Prága-Penkovka típusú fazekassággal. Bukarest területén több egykorú szláv telep került elő; egy-egy fibula, gepida és avar nyílcsúcs jól keltezi közülük a Tei-tó melletti falut (6. század vége – 7. század) és a hasonló korú Fundeni falut. A korai erdélyi szláv betelepülés szorosan kapcsolódik a Kárpátok külső peremén élő szlávsághoz, amire kitűnő tárgyi bizonyítékok vannak.

Szlávok első biztosan keltezhető jelenlétére Erdélyben a mezőbándi temető déli „avar” szélén fekvő 24. sírban talált lepénysütő tál, „klebec” utal. A szabad kézzel készült, pontsordíszes tálacska csak egy közeli szláv háztartásból juthatott a mezőbándi temető népéhez. Kora 600–630 közé {179.} tehető. Hasonló díszített és díszítetlen „klebci” – lepénysütők – kerültek elő Malomfalva-Podej településen – az elhagyott (!) gepida falu területén. Mindezen jelek arra mutatnak, hogy a Békás- és Tölgyes-szoroson át a 7. század elején szláv csoportok hatoltak be a Maros felső folyásvidékére. Útvonalukról a Kolozs megyei Septérről ismert gödrökből, lakógödrökből álló település. Leletei csaknem kizárólag szabad kézzel formált fazekak és lepénysütők, a kevés hullámvonaldíszes korongolt edénytöredék a 8. század elejéig használt telep késői korszakára utal.

Ezzel egyidőben – de nincs kizárva, hogy már valamivel korábban is – az Ojtozi-szoroson át jelentékeny szláv csoportok költöznek a Feketevíz (Feketeügy)-Csernavoda (černa voda), Kászon (kvas) és Kovászna (kvaśena – mindkettő savanyút, ’savanyúviz’-et jelent) folyók völgyébe. E folyónevek éppúgy önmagukért beszélnek, mint a legkorábbi teleplelőhelyek neve: Polyán és Csernáton. Régóta ismert, hogy „szláv eredetű földrajzi név… a háromszéki medencében… olyan nagy számban található, mint sehol másutt egész Erdély területén”. Egymást érik itt a Lisznyó, Szacsva, Borosnyó, Doboly, Kovászna, Zágon, Papolc, Esztelnek, Gelence, Polyán, Torja, Karatna, Csernáton stb. nevek.

A Feketeügy völgyében Kézdipolyán-Kőhát 32 putriból álló települése két rétegű, mindkettőre kőkemencés, félig földbe mélyített házak jellemzők. A korai település népe még gepida maradványlakossággal érintkezett, a 20. házban talált csontfésű, aláhajtott lábú bronzfibula, egy bronztű és pecsételt mintás edénytöredékek a 6. század végére, a 6–7. század fordulójára keltezik a telep keletkezését. Lakói ugyanolyan szabad kézzel készített „Prága-Penkovka típusú” (Ripnyev II. típusú) edényeket használtak, mint a Kárpátokon kívül lakó szlávok. Megtalálhatók a lepénysütők is. Az ugyancsak a 20. házban talált öntöttbronz fibula több 7. századi szláv fibula testvérpéldánya. Kézdipolyánhoz minden tekintetben hasonló a Felsőcsernáton-Róbert-tagon feltárt település korai, alsó rétege. Avar hatásnak nyomait sem lehet leletei közt megfigyelni. A 4 kőkemencés ház említésre méltó leletei a lepénysütők és egy bronz gyűrűfej. Sepsiszentgyörgy-Bedeháza (A. lelőhely) Árpád-kori falu alatt fekvő korai szláv gödörházait és gödreit viszont avar fémtárgy keltezi. Az egyik gödör alján – állítólag – a II. germán állatstílus motívumaival díszített préselt bronzlemeztöredék került elő, ami a 7. századra keltezné a szabad kézzel formált, durva, mély hullámvonal-bekarcolásokkal díszített cserepeket, s magát a telepet. A fogarasi Alsókománában az Olt terasza fölötti alacsony, ovális dombon 14 kőkemencés lakóputrit s 18 – részben egymást átvágó – földkemencét tártak fel. Az egyik házban forgatható malomkő utalt a lakosok életére. Az edények közt még szép számmal akad szabadkézzel készült, ám a telep élete a jól korongolt, hullámvonaldíszes fazekak tanúsága szerint belenyúlik talán a 9–10. századba is.

{180.} Nincs kizárva, hogy a Felső-Olt-völgyet a Békás-szoroson át behatoló – a Maros-völgyiekkel azonos eredetű – szláv csoportok szállják meg. Tusnád közelében Csekefalva telepén is „klebci” találhatók, de a telep élete mélyen benyúlik a 8., talán a 9. századba is. Vagyis egykorú Marosszentgyörgy és Marosnagylak – csupán említésből ismert – 7–9. századinak mondott telepeivel.

A szláv település a Hargitán át a 7. század folyamán eléri a Küküllők felső völgyét, de aligha a század középső harmada előtt. A „prágai típusú” kerámia itt legfeljebb már csak a kezdetekre jellemző. A szabad kézzel készített fazekak inkább avar típusúak, az avar uralom alatt álló területekről terjedt el a fazekaskorong használata is. A Kis-Küküllő völgyében ilyen a Lóc-pataknál Bözöd-Doborotványa-Nagyszénafű telepe (putrik kőlapokból összeállított kemencékkel), alsó rétegében 7. századi korai szláv, felette 7–8. századi avar hatású és késői szláv fazekakkal, és Székelyszállás-Hímes-völgy telepe (28 putriház négyszögletes és patkó alakú kőkemencékkel, kővel kirakott előterű kemencével), Prága-Penkovka típusú edényekkel és lepénysütőkkel, avar hatású – benyomkodott peremű –, szabad kézzel formált edényekkel, majd korongolt kerámiával. A Nagy-Küküllő völgyében a legnagyobb telepet Székelykeresztúr mellett Fiatfalva-Nagyerdőn tárták fel. A nagyszámú kőkemencés putrit hosszú időn át készítették és lakták. A telep kezdeteire szabad kézzel formált „klebci”, Prága-Penkovka típusú fazekak és egy 7. századi szláv fibulatöredék utalnak. Avar típusú, szabad kézzel formált edényeit „avaros” korongolt kerámia követi (avar nyílcsúcsok is kerültek elő), a telep csak a 8. század végétől válik ismét szláv jellegűvé. Hasonló a közeli Székelykeresztúr-Körtevár-völgyben (a Várpataka völgyében) talált teleprészlet, ahol az erdélyi szláv ékszerművesség első bizonyítéka, egy sajátosan szláv csüngőékszerek öntésére szolgáló öntőminta is előkerült. Közeli rokona: a bukarest-fundeni 6–7. századi öntőminta világosan jelzi az irányt, amelyből származik. Székelykeresztúr-Fenyőalján egy domb peremén hasonló korú telep ismert.

Később az Olt mentén is útvonal alakult ki, ezt s talán egy szláv települést jelez a fogarasföldi Vojlán egy e korban unikumszámba menő bizánci bronzpénz, V. Konstantin és IV. Leó verete (751–775). Ebben az időben keletkezhetett Kiscsűr telepe (21 ház, a sarkokban cölöplyukakkal, kőkemencével), amelynek kezdeteire szabad kézzel formált edények s egy avar kori szláv sarkantyú utalnak, bár élete belenyúlik a 8. vagy akár 9. századba is.

Egyelőre nem világos, kutatási esetlegesség avagy településtörténeti törvényszerűség-e, hogy a 8–9., illetve 8–10. századi szláv település hiteles maradványait is elsősorban a Feketeügy völgyéből, az Olt vidékéről és a Nagy-Küküllő mellékéről ismerjük. A legnagyobbak Segesvár-Szőlők (erős avar hatású) és Siménfalva-Nyikó-völgy telepei (26 putriház), jelentősek Szászhermány kőkemencés és Ocfalva-Mihályfalva belső cölöpszerkezetes {181.} putriházai. Ebből az időből származnak Székelyszenterzsébet (4 ház), Angyalos, Sepsiszentgyörgy-Kula-kert, Uzon, Szotyor, Szászveresmart (Rotbach), Szászhermány-Templom-udvar, Homoróddaróc-Templomkert és Barót többnyire kőkemencés putriházai vagy keltezhető leletei. Sóvárad századok óta elhagyott római castrumán is ekkor kezdődik el ismét az élet és település, erre az időre esik Kézdipolyán-Kőhát nagyobb (felső) településének virágkora (16 putri, ezekben már korongolt kerámia van). A máramarosi Tisza-menti és Szamos–Lápos-vidéki bizonytalan kezdetű, de nem túl késői szláv telepnyomokról (Tiszakarácsonfalva, Szarvasszó, Kisnyíres, Nagysomkút, Somkútpataka, Nagybánya) egyelőre keveset lehet tudni.

A településtörténet megoldatlan problémája azért nem lényegtelen, mivel a 7. századtól kezdve szláv temetők is feltűnnek Erdélyben. Elterjedési zónájuk azonban egyelőre nemhogy nem fedi a telepekkel körülhatárolt délkelet-erdélyi szláv települési tömböt, hanem feltűnően elkerüli. Szláv hamvasztásos sírok eddig csak a települési tömbtől nyugatra, lényegében az Erdélyi-medence szívében és a Királyföldön kerültek elő. Vagyis jórészt avar településterületen. Ezért aligha véletlen, hogy a szakszerű ásatásból ismert nagyobb szláv temetők kettős rítusúak. – A helyzet nagyjából az lehet, hogy állandó, nagyobb falvakat a szláv földművelőktől sűrűn benépesített kelet- és délkelet-erdélyi völgyekből ismerünk, s nyilván véletlen, hogy temetőik eddig nem kerültek elő.

Legkorábbinak két, Kolozsvártól északnyugatra, illetve északra előkerült urnatemetkezés tűnik – ezek alighanem a 7. század folyamán a Felső-Tisza és a Szamos mentén Erdélybe húzódó szlávok nyomai. A Nádasdaróc-Kisdombon előkerült kisméretű, szabad kézzel formált „Nyezviszkó–Prága” típusú urnák igen korai voltára az is utal, hogy hamvakon kívül egyebet nem tartalmaztak. Egyik szóba jöhető útvonalukat a Meszesi-kapun át a szatmári Piskolt-Homokbánya urnasírja jelöli, a szabad kézzel formált „prágai típusú” urnából 7–8. századi avar csiholóvasak és övfüggesztő került elő. Avar koriak, ám későbbiek a Dobokán talált urnasírok is, az egyik urnáról tudjuk, hogy szabad kézzel készült, ugyanott a másikat – szórt hamvasztásos temetkezést (?) – lapos indás díszítésű, avar, öntöttbronz csüngős övverete viszont már a 8. század vége felére utalja. Ezekhez a sírokhoz kapcsolódhatnak korban és területileg a csupán múlt századi leírásból ismert besztercei urnasírok – itt újabban is került elő nagyméretű „prágai típusú” urna.

A Küküllők felső folyásvidéki 7–8. századi telepek népéből szakadt nyugatabbra az Oláhtordoson temetkező szláv csoport. Szabad kézzel készített urnák jelzik a temető kezdeteit (7. század vége?), használata átterjed a 8–10. századra is. Nagyjából hasonló lehet a helyzet a Nagy-Küküllő menti Nagyekemező temetőjével (30 urnasír), amelynek kezdetét a temető „csontvázas sírjában” (a fentebb már említett avar sír) az övön talált bizánci bronzcsat (Keszthely-Dobogó temetőjéből, Zsély 564., szablyás, varkocsdíszes, lemezes {182.} öves, Szentes-Kaján 207. női sírjából és Szeged-Makkos-erdő 44. sírjából ismerjük közeli, jól keltezhető rokonát) a 7. század utolsó harmadára rögzíti. Viszonylag korai kezdeteire utal az urnasírok puritán szegénysége is. A 7. században nyitják Mihályfalva temetőjét is, díszítetlen, részben még szabad kézzel készült urnákkal s egy bepödrött spirális végű, Marosgombás-Marosveresmart típusú bronz hajkarika melléklettel – a feltárt részen a korai temetkezések a többséget alkotó 9–10. századi, sorokba és csoportokba rendezett urnasírokkal keveredtek (40 urnasír).

A Kárpát-medence legnagyobb szláv urnamezője Baráthely 2. temetője a Nagy-Küküllő déli partján. Egyúttal az egyetlen temető, ahol bizonyíthatóan jelentékeny számú avar (34 csontvázas sír, 2 ló-, ill. lovassír) népesség élt egy időben és együtt a szlávokkal (210 hamvasztásos sír – ebből 45 urnasír, a többi gödörbe helyezett „szórt hamvasztásos” temetkezés). Avar csontvázas temetkezések a temető egész területén találhatók. Tájolásuk kevés kivétellel a késő avar korra jellemző. A temetőben talált avar tárgyak (kengyel, zabla, öntöttbronz övdíszek, gömböcskékkel díszített fülbevalók, dinnyemag alakú gyöngyök, csiholóvasak és ugyanezen sírok edényei is!) 90%-ban a csontvázas sírokból kerültek elő. Rítusuk, viseletük, viseleti és temetkezési tárgyaik nem különböznek az avar birodalom más területeiről ismert, kevéssé tehetős, 8. századi avar falusi közösségek temetőitől. Egyedülálló jelentőségű a temetőben, hogy négy hamvasztásos sírjában avar gömböcsös fülbevaló, félhold alakú, ezüstcsüngős fülbevaló, vascsörgő és néhány indadíszes öntöttbronz övdísz is előfordult. Ez ugyanis összetartozásuk és egykorúságuk fontos bizonyítéka.

Baráthely 2. urnatemetőjét régészeti leleteinek egyöntetű tanúsága szerint nem nyitják meg a 8. század eleje előtt. (Nincs, nem lehet tehát „kontinuus” kapcsolata Baráthely 1. 3–4. századi szórt hamvasztásos temetőjével.) „Avar” színezetét még a 9. század elején is őrzi (igen késői pl. a lovassír és teljes felszerelése). Szabad kézzel formált „prágai típusú” urna vagy edény már nem fordul elő a temetőben, a Küküllő-völgyi telepek 8–9. századi, kézikorongon készített, hullámvonal díszítésű fazekai itt a legkorábbi szláv urnák. A temető szláv sírjainak többsége avar kor utáni („Medgyes típusú” urnák és edények), a viseleti mellékletek ebben az időben néhány gyöngyöt és vaskést leszámítva eltűnnek a sírokból. A temető zöme 9. századi, néhány urnája tanúsága szerint azonban a 10. században, a magyar honfoglalás után is használták.

A késő avar kor, a 8–korai 9. század jellegzetes, nagy kiterjedésű szláv urnatemetője a vizakna-lábi (120 hamvasztásos és 16 csontvázas sír). Kezdeteit késő avar csontfaragvány, talán díszített tégely töredéke keltezi. 88 urnájának tartalmát megvizsgálta az antropológia, és arra az eredményre jutott, hogy 82-be két személy hamvait rejtették. Ha ez helytálló, akkor az özvegygyilkosság, illetve önkéntes özvegyáldozat igazolást nyerne a 8–9. századi erdélyi szlávoknál is.

{183.} Ugyanerre a korszakra tehető a Nagyszeben-Szenterzsébet határában a Kalten Brunnen közelében feltárt hamvasztásos temetőrészlet (korábbi leletekkel együtt 73 urna, 1 szórt hamvasztásos és 1 csontvázas temetkezés), ahol a meglehetősen sűrűn benépesített temetőszakaszban legfeljebb családi kapcsolatokra lehet következtetni, mivel a sírok nem alkotnak sorokat vagy csoportokat. A szegényes mellékletekből néhány vaskés, vascsat, csiholóvas férfi temetkezésre, pár szem üveggyöngy s néhány vas karperec pedig női temetkezésre utal – egy bizánci gyűrű tulajdonosa volt az egyetlen kiemelkedőbb személy. Az urnák kézikorongon készültek, és a 8–9. század hullámvonallal váltakozó vonalkötegmintái vagy hullámosan beszurkált sávok díszítik őket, meglehetősen ötletszerűen. 8. századiak a kisselyki, kisprázsmári és szászsebesei urnasírok is.

Csupán a 9. században nyitják azt az urnatemetőt, amelynek nyomán az erdélyi szláv hamvasztásos „horizontot” vagy „csoportot” emlegetni szokták. A Medgyes-Galgenbergen feltárt urnasírcsoport már szerkezetére nézve is elüt a megelőző korszakok temetőitől, urnái két, egymástól meglehetősen távol fekvő, szabályos sorban helyezkedtek el. Fazekaskorongon készült urnáira vízszintes, párhuzamos sűrű vonaldíszítés és a gyakori fenékbélyeg (mesterjegy) jellemző. Medgyes típusú urnákból áll Baráthely 2. temetőjének legalább a fele, a mihályfalvi temető késői urnasírjai és Oláhtordos legkésőbbi urnasírjai. Marosújvár-Csongva urnatemetőjéről, Berve 300 síros vegyes rítusú (a túlnyomó részt kitevő urnasírok mellett szórt hamvasztásos és csontvázas temetkezések) nagy temetőjéről, Mezőszopor két urnatemetőjéről, Oláhgorbó, Magyarpéterfalva és Gyulafehérvár urnasírjairól egyelőre nem tudni közelebbit.

Erdély 7–10. századi szláv hamvasztásos temetőiből vigasztalan, egyhangú kép tárul fel. Néhány kivételtől eltekintve (s ezek inkább kutatási vagy adathiánynak tűnnek) az urnatemetőkben „csontvázasan” temetkező kisebbség figyelhető meg. Rítusuk, sírmellékleteik, viseletük alapján ezek talán a szláv közösségek avar vezetői (Baráthely 2., Mihályfalva) avagy az avarokat képviselő és külsőségekben-szokásokban is követő, „avarrá” lett szláv vezetői voltak. A gödörben vagy urnában temetkező szláv többség elhamvasztott maradványaival csak elvétve temettek el néhány vaskést, tűzcsiholót, még ritkábban néhány ékszert: hajkarikát, fülbevalót, gyöngyöt. Régi probléma, hogy ez a szegénység pusztán temetkezési rítus, avagy a tényleges gazdasági és társadalmi viszonyok tükre. A helyzet valószínűleg bonyolultabb a kérdés ilyen leegyszerűsítésénél.

A 6–7. században nyugatra és délnyugatra nyomuló szlávok anyagi kultúrájának külsődleges megjelenési formái elmaradottabbak voltak Európa más egykorú népeinél. Nemcsak a fazekaskorong nem ismerése mutatja ezt, hanem a saját vas- és bronzművesség hiánya avagy szinte őskori színvonala is. Földművelési és állattenyésztési ismereteik azonban nem sokban különbözhettek {184.} Közép-Európa germán törzseiétől, sőt településük és házaik sem. Az Al-Dunához nyomuló szlávok élén a bizánciaktól gyakran név szerint ismert és emlegetett harci vezetők – törzsfők – állottak, társadalmuk tehát már túljutott a kötött nemzetségi viszonyokon.

Megtelepült, századokon át folyamatos földművelésről tanúskodó, legalább 30–40 putriból álló állandó falvaik (Kézdipolyán, Fiatfalva, Siménfalva, Székelyszállás stb.) látszólag ellentmondásban vannak szegényes urnatemetőikkel. De csak látszólag. Baráthelyen, Szenterzsébeten, Mihályfalván, Oláhtordoson az eddig megismert temetőrészletek hasonló folyamatosságot bizonyítanak, nem szólva arról, hogy ugyanannak az anyagi kultúrának a megjelenései.

A hamvasztásos temetőkön keresztül egyelőre nehéz bepillantani az erdélyi szlávok 7–10. századi társadalmi szerkezetébe. Első pillantásra archaikusnak tűnik: nemzetségi temetők, azon belül nagycsaládi rend (sírsorok a medgyesi, mihályfalvi, oláhtordosi temetőben), özvegyáldozat, teljes „pogányság”. Ez az archaikus kép megfelelni látszik a központi földrajzi helyzete ellenére is a szláv fejlődés peremére szorult erdélyi szlávságnak. A nyugati szlávoknál a Meroving-, majd Karoling-birodalom szomszédsága, a déli szlávoknál Bizánc közelsége éreztette hatásait a gazdaság fejlődésében, s ennek nyomán a társadalom rétegeződésében. A keleti szlávok világkereskedelmi érdekek és utak csomópontjába kerültek. Az egyetlen szláv népesség, amely ezektől a fókuszoktól távol élt, éppen az erdélyi volt.

Az sem lényegtelen, hogy egyelőre csak az Erdélyi-medence közepén élő, közvetlenül avar fennhatóság alá került (kényszerített) szlávok temetőit ismerjük. Életük nyilván nem volt rózsás: sót és fát vágtak, gabonával, állattal adóztak. Félig-meddig szolgasoruk a bolgár uralom alatt sem fog enyhülni, inkább romlani. A 9. században már uraik-vezetőik (csontvázas sírok) is éppoly szegényesen temetkeznek, mint saját maguk. Szolgáltatásaik pedig csak növekedhettek.

Erdélyből és a Temesközből számos szláv folyó- és helynevet jegyeztek fel a 11–12. századtól rendszeressé váló magyar írásos források és oklevelek. A régészeti leletek kronológiai vizsgálata alapján egy részük a szláv beköltözés korából származhat, pl. a Háromszéki-medence fentebb már említett víznevei. A régészeti adatok alapján korainak tűnik a Nagy-Szamos két mellékfolyója (Beszterce = bystra/bystrica = ’sebes/sebeske’ és Lekence = lekenica = ’vízi liliomos’), az Olt két mellékfolyója (Cibin = sibyn = ’somos’, Cód = sade = ’üledékes’) szláv elnevezése is. A két Küküllő mentén, az avar településterülettől keletre, a folyók felső folyásvidékén fekvő szláv falvak kellőképpen megmagyarázzák a folyó új, szláv Tirnava elnevezését. Baráthely 2. avar és szláv közös temetője pedig egyenesen látványos bizonyíték az azonos jelentésű Kökeley-Tirnava (’kék’/’kökényes’) folyónév egykorú, párhuzamos avar és szláv kettős elnevezésére!

{185.} A Szamos és Kis-Szamos bal partján a Kraszna (= krasna = ’vörös folyó’), Deberke (= dabreka = ’jó(l) folyó’), Lona (= lovini = ’halászó’), Lozsád (= luza = ’lápos, mocsaras’), valamint a Berettyóba ömlő Bisztra (= bystra = ’sebes’) folyónevek keletkezését kielégítően megmagyarázza az alább tárgyalandó szilágynagyfalusi típusú 8–9. századi szláv tömb kialakulása. A többi, főleg Szamos-jobbparti szláv folyónév keletkezésének meghatározására egyelőre nincs elegendő korai régészeti adat. A Temesköz és Krassó-Szörény szláv folyóneveinek korát a kutatás alatt álló zsebelyi/széphelyi telep és urnatemető, a temesligeti és illyédi telepek fogják – talán – majd megvilágítani.

A háromszéki, besztercei folyónevek, valamint a Küküllő-Tirnava 7–9. századi eredetűnek látszanak, a többiekkel kapcsolatban azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy Erdély különböző vidékein a szlávok élete már a 7. század elején elkezdődött, és legalább a 12. század végéig nyomon követhető, sőt Máramarosban a 12–13. századig régészetileg is igazolható (Máramarossziget, Szarvasszó). Településtörténetükben a nagyszabású politikai változások (avar, bolgár, magyar áttelepítések, a magyar feudális állam szervező-telepítő politikája) mélyreható s ma még alig követhető átalakulásokat idézhettek elő. A szláv víz-, s főleg helynevek folyamatosságának bizonyítására tehát a régészeti adatok még csak kritikával használhatók.

A SZILÁGYNAGYFALUSI CSOPORT

A Kárpát-medencében társtalannak látszó régészeti csoport tűnik fel a Meszes-hegység két oldalán, a Szamos, valamint a Berettyó és a Kraszna felső folyásvidékén.

Ahogyan a múlt században nevezték: Szilágy-Nagyfalu határában a Berettyó völgyében két csoportban tumulus-temetők helyezkednek el. A nagyobb temető a Rákos-patak feletti teraszon fekszik – itt 43 halmot számoltak össze. A halmok 6-8-10 méter átmérőjűek, a legnagyobb (7. sz. „Nagyhalom”) átmérője elérte a 38 métert. Magasságuk 1-4 méter között váltakozott, a „Nagyhalomé” 6 méteren felüli volt. A Berettyótól nyugatra a „Halmosd” patak feletti fennsíkon van a 10 halomból álló 2. halomcsoport – ezt eddig nem vizsgálták meg ásatással.

Az 1. halomcsoportból 1878-ban Mattyasovszky Jakab a 12. számút, 1879-ben Torma Károly a 11. számút ásatta meg. 1880 augusztus–szeptemberében Rómer Flóris, Pulszky Ferenc és Hampel József tárták fel a 2., 7., 10., 13. számúakat. 1958-ban Maria Chişvasi-Comşa tárt fel újabb három tumulust (I–III. halom).

A kurgánok temetkezési rítusában egyetlen közös elem van: elhamvasztották a bennük nyugvókat. A földhalmok alatt az egykori felszínre épített sírok szerkezete különböző. 1. Gerendákból vagy vastag deszkákból boronaházszerűen {186.} épített és összecsapolt, deszkával fedett, négyszögletes sírkamrák. 2. Hasonló szerkezetű, kisebb sírkamrák (tulajdonképpen nagyobb koporsók) kőlapokkal fedve. 3. Sírkamra nélküli hamvasztásos temetkezés(ek?) fazékmellékletekkel és külön eltemetett lócsontvázzal. Mindhárom temetkezési típusban igen sok edény került elő. Egy-egy csomóban 3-4 vagy akár 5-6 urna fordult elő, a 7. halomban négy csoportban mintegy 20-22 edény volt. Még az új ásatások nyomán sincs azonban egyértelmű adatunk arra nézve, hogy egy-egy kurgán alatt hány személyt temettek el. Egyes leírások hamvakat említenek valamennyi edényben, mások az edények közt szétszórt hamvakról számolnak be. A 10-11. halom kivételével a kerámia egységes: korongolt fazekak, vízszintes vonalkötegek közé befésült ferde hullámvonalkötegekkel díszítve. A 10. és 11. halomban „Medgyes típusú” korongolt fazekak voltak.

A fémleletek (az avar szokás szerint sírba tett római érméket kivéve) hozzávetőlegesen keltezik a halmokat. Legkorábbi egy késő avar, öntöttbronz griffes övdísz csüngőtaggal, a 8. század első feléből (2. számú „Rómer-halom”). Valamivel későbbi egy az Érsekújvár/Nové Zámky 44. síréval azonos típusú égett nagyszíjvég-töredék (12. halom). Még későbbi a vele együtt talált, ritkának tűnő, ám korántsem annyira ritka (Győr, Bozsok, Zimony, Tatárszentgyörgy, Tiszafüred, Komárom), poncolt hátterű indadíszes csattest a 8. század második feléből–végéről. 9. századinak látszik végül a III. kurgán filigránhuzallal díszített ezüst szíjvége(?).

A temetkezések „pogány” jellegét a húsételmaradványok és az ital tárolására sírba helyezett vaspántos favedrek domborítják ki. „Fegyvereket” csak a 12. halomból említenek, a többiekben mindössze a kisebb-nagyobb méretű vaskések a szúró-vágó mellékletek. A lócsontváz mellett 2 vassarlót találtak.

A szilágysági szláv csoport telepeiről egyelőre keveset tudunk. A szilágynagyfalusi halmos temetőkhöz tartozó település a Nagyréten volt, ahonnan azonban jobbadán csak a Benedek-téglavetőből gyűjtött cserepek ismertek. Nemrég Tasnád közelében Érszakácsi-Csobánkúton sikerült egy meglehetősen nagy méretű, szabályos alaprajzú, félig földbe mélyített ház alapjait feltárni, amelyből szilágynagyfalusi típusú díszített, korongolt cserepek és orsógombok mellett szabad kézzel formált lepénysütők sorozata került elő, az utóbbiak azonban nem mondanak ellent a telep 8–9. századi keltezésének. A csoport mojgrádi központjához kapcsolódik a Paptelekről származó hasonló telepanyag.

A szilágynagyfalusi kurgánok korát és jelentőségét új megvilágításba helyezte a Kolozsvár-Szamosfalván feltárt hasonló tumulus-temető. A Kis-Szamos felső teraszán fekvő 12–16 méteres átmérőjű 7 halomsírból hatot ástak fel, de eddig csak ötöt ismertettek. Sírszerkezetük megegyezett a szilágynagyfalusi 1. típussal, a különbség csak annyi, hogy a széles téglalap {187.} alakú „boronaházakat” az egykori felszínről megásott kisebb-nagyobb mélységű sírgödrökbe építették bele. Az I. sírkamrában rendezett csoportokban sorakoztak a hamvakat tartalmazó edények, de az edények között a sírkamra közepén is voltak szétszórt hamvak, a IV. tumulusra egyenesen a hamvak szétszórása jellemző. Az edények a szilágynagyfalusiaknál korábbi típusok, 8. századi szláv–avar formájuk és díszítésük van. A java 8. századi keltezést erősíti meg az I. tumulus pompás avar ezüst (?) övdíszkészlete, még a sírban talált vaspántos favödör is avar kori típus. Fakamraszerkezetes hasonló halomsírt dúltak szét régebben Apahidán is. Ezen a vidéken a halmokkal azonos kultúrába és időszakba tartozó telepeket Kolozsvár-(Monostor-)Pap-völgyében és Nagyiklódon figyeltek meg.

A Szilágynagyfalu–Szamosfalva-csoport időrendi helyzete meglehetősen világos. Kezdete, kialakulása mélyen visszanyúlik az avar korba, legalább a 8. század középső harmadába. A szamosfalvi edények a szláv urnatemetők korábbi csoportjával, Oláhtordos, Mezőszopor és Vizakna egyes urnafazekaival egykorúak. A szamosfalvi halmok népének vezetőjét az avar hatalom az előkelő avar nemzetségfőkkel egyenrangúnak ismerte el. A szláv főnök szabadságát, méltóságát és „avarságát” egyaránt jelképezte az ezüstveretes öv. Az avar hatalom összeomlása csak kisebb megrázkódtatást okozhatott a halmok népének életében, ekkor rabolhatták ki a 8. századi cserepeket tartalmazó II. szamosfalvi kurgánt, de valószínűleg egyik-másik szilágynagyfalusi halmot is. A csoport belső fejlődése töretlen a 9. század elején. Az önálló edényformákat és díszítőstílust kialakító szilágynagyfalusi fazekasság termékei éppúgy csupán „vendégek” Erdély más vidékein, mint a késői Medgyes típusú fazekasság urnafazekai Szilágynagyfalun. A maroskarnai „A” típusú bolgár kerámia pedig mutatóban sem jutott el a Szilágyságba.

A hamvasztásos rítus miatt már a múlt századi ásatások óta tudja a kutatás, hogy ezek a halmok keleti szláv népcsoporthoz köthetők. Kérdés azonban, honnan s mikor vándoroltak be ezek a szlávok. A választ nem csupán a (valójában, mint láttuk, meglehetősen tarka) temetkezési rítus adja meg, hanem a halomcsoport leletanyagának figyelembevétele is.

A kurgán alá való temetkezés általánosan elterjedt a nyugati és keleti szlávoknál – csakhogy később: a 9. század elejétől kezdve. Egyes keleti szláv törzseknél (pl. a krivicseknél, poljánoknál, dulebeknél) azonban már a 6–7. századtól kezdve gyakoriak a hamvasztásos kurgánsírok, de rítusuk – a Dnyeper menti Borsevo típusú kurgánok kivételével – nem hasonlít az erdélyiekre. Erdélyben sem biztos, hogy a csoport népe csak kurgánok alá temetkezett. Egy Irinyben talált szép szilágynagyfalusi típusú urna (benne a hamvak közt vaskés volt) egyáltalán nem biztos, hogy halomból származik.

Időben és területileg a legközelebbi rokonok a Laborca–Latorca–Bodrog-vidék 8–9. századi szláv hamvasztásos tumulusai (Királyhelmec {188.} vidéke), amelyek azonban az erdélyiekkel összehasonlítva feltűnően szegények (avar övdísz csak egyetlen öntött kisszíjvég volt). Ugyanez mondható el a Prut és Dnyeszter közti területről ismert hamvasztásos kurgánokról – ezek valószínűleg közös nagy csoportba tartoznak a kelet-szlovákiai halmokkal. Ebbe az irányba mutat a szilágynagyfalusi edényművesség (egyébként helyben alaposan továbbfejlődött) díszítőrendszere is. Alig kétséges tehát, hogy ez a halotthamvasztó, halmok alá temetkező szláv népcsoport valamikor a 8. század közepe táján az Északkeleti-Kárpátokon átjuthatott a Szilágyságba és a Szamosközbe. Mégpedig egyidőben a bodrogközi szláv halomsíros csoport megjelenésével. Perdöntő régészeti bizonyítékok erre nézve az önmagukban véve is keleti szláv eredetű mojgrádi leletek. Mojgrádon egy avagy több halomsírból 4 darab különböző, sajátos formájú, öntöttbronz csillagdíszes, félhold alakú fülbevaló került elő (az egyik biztosan temetkezésből: kék üveggyöngyökkel és szilágynagyfalusi típusú edénytöredékekkel együtt), amelyek megfelelői a bodrogközi Karcsán telepről, Királyhelmecen halomsírból kerültek elő, további párhuzamaik pedig a kassa-zsebesi és felsőremetei leleteken át Galíciába és Ukrajnába vezetnek. A keleti szláv csoport nem annyira avar uralom alá, mint inkább az avarokkal szövetségben települt be a Szamos völgyébe. Anyagi kultúrájában, vezetőik viseletében kétségtelen a közvetlen avar hatás, nem mentes ez alól a temetkezési rítus sem (lótemetés).

A halmok alá temetkező Tisza–Szamos-vidéki szlávok kisszámú telepeinek egyike a bodrogközi Karcsáról ismert. 1979-ben a szatmári Lázári-Lubi tagon közeli párhuzama akadt. Egy tűzhellyel ellátott kunyhóból korongolt cserepekkel és szabad kézzel készített lepénysütővel együtt nemcsak a karcsaival (és a mojgrádiakkal) azonos típusú csillagdíszes bronz fülönfüggő került elő, hanem a szláv földművelés kárpát-medencei első tárgyi bizonyítéka: egy kisméretű vas ekepapucs.

A csoport Meszestől keletre élő népessége a 9. század folyamán a hegység nyugati oldalára húzódik – nyilván az Erdélyi-medencében feltűnő bolgárok elől. A Szilágyságból ismert meglepően sok halmos temető nem kis része valószínűleg népességünkkel hozható kapcsolatba – így például az Érkáváson, messze az avar településterületen kívül, viszont csoportunk territóriumának kellős közepén talált öntött griffes övdíszek. S bár közvetlen régészeti adat egyelőre kevés van arra nézve (ilyenek a szilágynagyfalusi 10–11. kurgánok 9–10. századi edényei), hogy ez a keleti szláv népesség megéri a magyar honfoglalást, a szilágysági Kraszna–Berettyó-völgy sűrű szláv helynévanyaga éppúgy bizonyítja fennmaradásukat, mint az egyik királyhelmeci halomsírban talált honfoglaló magyar nyílcsúcs.