4. AZ AVAR URALOM SZÁZADAI

FEJEZETEK

A türkök elől menekülő, 552 táján a Belső-Ázsia feletti hatalomból kiszorított avarok és velük összeolvadt szövetségeseik, a szintén a türkök elől menekülő közép-ázsiai heftalita hunok 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe. 558-ban Konstantinápolyba küldött követeiknek sikerült I. Iustinianustól szövetségi szerződést és aranysegélyt kieszközölni. Ennek fejében vállalták, hogy a birodalmi kasszát szipolyozó dél-oroszországi-ukrajnai törzseket, a szabírokat, utigurokat és kutrigurokat, valamint a saragurokat megtámadják, és uralmuk alá hajtják. E népcsoportokat három vagy négy esztendő alatt sikerrel leigázták, saját szavaikkal élve „eltörölték őket a föld színéről”.

562-ben elérik az Al-Dunát. Kagánjuk, a „Baján-kagán” (bayan = ’hatalmas, gazdag’, jelző ugyan, de a kor szokása szerint egyúttal „személynév” is) Al-Duna menti szállásáról ismét követséget meneszt I. Iustinianushoz, a szövetség megújítását, az évjáradék felemelését és letelepülésre alkalmas országot kérve tőle. Vágya az Al-Duna déli partján elterülő síkság volt, a széles folyamtól védett Scythia Minor és Moesia (Dobrudzsa és Észak-Bulgária), vagyis ugyanaz a terület, amelyet egy évszázaddal később a bolgár-törökök fognak elfoglalni. A tárgyalásokkal egyidőben elrendelt keletrómai határzár azonban nyilvánvalóvá tette, hogy errefelé egyelőre nincs mit keresniük. Az avar haderő ekkor észak felől megkerüli a Kárpátokat, az Elbánál azonban Sigebert, a frank Austrasia királya megállítja seregüket (563). Az avarok {160.} kénytelenek visszatérni a „szkíta Duna”, az Al-Duna mellékére, ahol Baján „a széles síkságon sűrű tömegben üttette fel a sátrakat” (Corippus).

Amikor hírül veszik, hogy I. Iustinianus 565. november 21-én meghalt, követeik 7 nappal később (!) már megjelennek Konstantinápolyban. A nomád diplomáciára jellemző „magas hangon” a szövetség megújítását kérik az új császártól, II. Iustinustól. II. Iustinus azonban felbontja a szövetséget, beszünteti a „szolgaság bérének” fizetését (nem kevésbé fellengzős hangon), és megerősítteti az al-dunai határzárat. Az avarok áttörési kísérlete kudarcba fulladt (565/566 tele).

Mintha valami kelepcéből igyekeznének menekülni, ismét körülrajzzák a Kárpátokat, és 566 őszén megint Türingiában tűnnek fel. Győztes csatájuk ellenére sem boldogulnak Sigeberttel. Fegyverszünetet kötnek, majd a két sereg visszahúzódik, elválik egymástól.

A veszedelem, amely elkeseredett al-dunai áttörési kísérletre és a Kárpátok kétszeri megkerülésére kényszeríti őket, nagyon is reális volt, 566/567 telétől pedig egyenesen fenyegető. A „szolgáikat” üldöző nyugati türkök átkeltek a Volgán, s immáron belátható közelségből fenyegették az avarokat, azzal, hogy „nem karddal fogják őket legyilkolni, hanem, mint a hangyákat, lovaik patáival a földbe tiporni”. Az elmúlt öt esztendő viszontagságos történetéből kiviláglik, hogy az avarok biztos, védhető, természetes határok mögé akartak menekülni. Ha az Al-Dunán nem sikerült áttörniük, akkor a Kárpátoktól övezett síkságra igyekeztek bejutni. S öt esztendő sorozatos kudarcai megmutatták, hogy az utóbbi éppoly kevéssé lehetséges, mint az előbbi. A történeti és régészeti adatokat figyelembe véve az archeogeográfiai adatok arra mutatnak, hogy az avarok nem találtak bejáratot az Északi- és Keleti-Kárpátokon.

Az 5–6. század régészeti települési adatai azt bizonyítják, hogy az Északi- és Keleti-Kárpátok övezetében átlagosan 120, helyenként 150-200 km széles lakatlan és lakhatatlan, egy költözködő, állatállománnyal rendelkező nép számára áthatolhatatlan őserdőzóna alakult ki. Ez még akkor is lehetetlenné tette volna az átkelést, ha a kellős közepén nem húzódott volna 1500-2000 m magas hegyekből álló, 80-100 km széles „védőfal”. Hogy Erdélyben mi lehetett a helyzet, arra elég jellemzésül a Felső-Tisza és Alsó-Szamos völgyét megvizsgálni, ahol a 6. század elejétől kezdve egészen a Tiszafüred–Nyíregyháza–Debrecen vonalig nincs az emberi élettel kapcsolatos régészeti nyom vagy lelet. Egy költözködő nép számára úgy-ahogy járható szorosokkal a 6. században már csak a Déli-Kárpátokban lehetett számolni. Elsősorban az Olt völgyében a Vöröstoronyi-szoroson át és talán az Al-Duna mentében – tehát a rómaiaktól egykor kiépített és a gepida katonai hatalomtól is használt utakon. Ezeket az útvonalakat azonban erős gepida és bizánci őrségek zárták el.

Az avarok valóban kelepcébe kerültek. Sorsuk válságosra fordult; ha a következő esztendőkben az Al-Duna vidékén érik őket a türkök, pusztulás vár rájuk. Félelmük két évtized múltán a Kárpát-medencében sem múlt el {161.} (éppúgy, mint a magyaroké 920 táján a besenyőktől), 580-ban II. Tiberius császár azzal a (hamis) hírrel próbálta őket Sirmium ostromától visszafordítani, hogy a türkök elfoglalták Kherszont.

566/567 telének válságos napjaiban valahol az Elba és Odera közt keresik fel Bajánt Alboin langobard király követei, a két hatalom közt nyilván Sigebert, Alboin sógora közvetített. A gepidák elleni kétfrontos támadást, „örök szövetséget” („foedus perpetuum”: Paulus Diaconus, Historia Langobardorum I, 27, ami a langobardok szóhasználatában katonai szövetséget jelentett) ajánlottak fel. Elfogadták Baján követeléseit: győzelem esetén a gepidák egész országát, népét és vagyonát az avarok kapják, sőt meg is toldották azzal a csábító lehetőséggel, hogy Pannonia Sirmiensis birtokbavétele után a Száván át könnyen behatolhatnak a vágyva-vágyott Scythiába és Thraciába, akár Byzantionig elmehetnek.

A híres közös háború részleteiről keveset tudunk, a langobardok elsősorban saját dicsőségüket jegyezték fel. Valószínű azonban, hogy a szövetségi szerződés értelmében a támadást a langobardok kezdték. Kunimund gepida király a langobardok ellen vonta össze „különböző irányokból” („e diverso”: Historia Langobardorum I, 27) a gepida fegyvereseket. Csak miután e jóvátehetetlen lépés már megtörtént, vette hírét az avar támadásnak („Tristis ad Cunimundum nuntius veniens, invasisse Avares”). A „fáziseltolódás” úgy történt, „ut cum Alboin statuerunt” – amint Alboinnal megállapodtak –, s azt eredményezte, hogy az avar haderő (hangsúlyozandó: az avar hadsereg támadásáról van szó, s nem az avarság „beköltözéséről”!) képes volt áttörni a határzárat („terminos edicit”).

Baján végcélja Sirmium volt, már a katonai szerződés megkötésekor olyan vezetőket kért a langobardoktól, akik egyenesen Sirmium ellen vezetik. A Morva-kapun át és a Duna északi partján benyomulva „temérdek fáradságot vállalva, hosszú utat megtéve” támadt Gepidiára. A késői langobard krónikák természetesen saját királyuknak és népüknek tulajdonítják a gepidák legyőzésének dicsőségét. Nem így az ügyben közvetlenül érdekelt, jól értesült bizánci kortársak, akik pontosan tudták, hogy Baján „verte le őket háborúban”, és „ő zúzta szét a gepidák államát” (Menander Prótektor 195 és 458). Nem kétséges, ez volt az igazság, a langobardok ezúttal csak mellékszereplői és haszonélvezői voltak szövetségeseik kirobbanó sikerének.

Miután Baján a Kunimund király vezette gepida főerőket szétverte (a csatában elesett Kunimund koponyájából ősi keleti szokás szerint minden bizonnyal Baján készíttetett ivócsészét, amelyet kétes barátsággal és szándékkal Alboinnak ajándékozott), a szerémségi Duna-szakaszon át egyenesen a Sirmiumot védő gepida erőkre támadt. Usdibad, Sirmium gepida parancsnoka nem várta be az avar támadást, seregével együtt megadta magát a készenlétben álló keletrómai csapatoknak. Konstantinápolyba menekült Reptila gepida trónörökös és a gepida ariánus egyház feje, Thrasarik püspök {162.} is. Mire Baján Sirmium alá ért, a várost már Bónosz bizánci csapatai védték, akik visszaverték a várostromra felkészületlen avar lovassereget.

Közben az Alföldön is véget ért a langobard–gepida háború. Kunimund leánya, Rosemunda kíséretével együtt Alboin fogságába esett, avagy Alboinhoz menekült, két rossz közül a kisebbet választva. Példáját sok ezer gepida harcos követte, olyan sok, hogy Itáliában Rosemunda királynő szolgálatában 4 évvel később képesek voltak megdönteni Alboint, és hónapokon át vitássá tenni a langobard hercegek észak-itáliai uralmát. A Tisza–Maros–Körös közötti vidéken aligha maradt számottevő, fegyverfogásra képes gepida lakosság.

Baján és serege csak a sirmiumi kudarc után kel át ismét az „lszteren”, s állapodik meg a gepidák feldúlt, kifosztott országában (Menander Protector, Fragmenta 27). Arról, hogy az avar sereget hogyan követte a honfoglaló avar nép, nem szól forrás. Mivel a Vaskapu–Orsova-szorost a most már nyíltan ellenséges bizánci flotta zárta el, ez az út nem jöhet számításba. Más lehetőségre nehéz gondolni, mint a Vöröstoronyi-szoroson át az Olt, majd a Maros völgyén keresztül vezető útra. Ez az útvonal a régészeti leletekből következtetve az avar korban s utána a 9. században is használatban volt.

GEPIDIA PUSZTULÁSA – GEPIDA MARADVÁNYOK

A gepidák számára katasztrofális háború végeredményének ismeretében megszólaltatva a régészeti forrásokat, a történeti adatokkal sok tekintetben egybevágó képet nyerünk. Az Alföldön, a Tisza–Maros–Körös vidékén a pusztulás szinte egyetemes volt, eddig nem ismert olyan gepida temető (következésképpen falu sem), amelynek 567 után egyértelmű folytatása lenne. Elenyészően kevés azoknak a gepida temetőknek (s velük együtt ismét falvaknak) a száma is, amelyeknek 567 után avar kori folytatása van, ilyenek inkább a Temesközben vannak, ahol jelentősebb gepida továbbéléssel lehet számolni. Mindez jól összevág azzal, hogy az avarok a háború során a Körös–Maros közti vidéket pusztították el, a másik oldalról pedig azzal a régészeti megfigyeléssel, hogy a korai avarságnak éppen ezen az „üres”, állattartásra alkalmassá vált síkságon alakult ki az egyik jelentős települési centruma.

Más volt a helyzet a Temesközben, ahol egykorú bizánci források 600 táján gepida falvakról tudósítanak, valamint a Szerémség és Szlavónia Duna–Dráva menti sávjában, ahol még a 9. században is említenek gepidákat. Az avar belső települési rend megszilárdulása után, tehát a 6–7. század fordulóján keletkezett új „avar” temetőkben a gepida maradványok már nem vagy alig ismerhetők fel, hiszen az avar társadalmi rendből és szokásvilágból éppúgy nem tudták magukat kivonni, mint az avar birodalmat „elárasztó” perzsa-bizánci viselet és divat alól.

{163.} Mindezek ismeretében az erdélyi helyzet is érthető. A gepidák pusztulása Erdélyben is katasztrofális volt. A kereken 30 ismert és értékelhető 6. századi gepida temetőből 567/568-ban legalább 25-nek megszakadt a használata – természetesen a hozzájuk tartozó falvak élete is. Nem dönthető el, mennyiben tulajdonítható ez a törés a langobard támadás elleni összpontosításnak (vagyis annak, hogy a fegyverbíró férfiak a Tiszához vonultak, s onnan nem tértek vissza), avagy a Maros mentén betörő avarok elleni védelmi csatának s a vereséget követő megtorlásnak.

Az 567/568. évi avar behatolással kapcsolatos a malomfalvi gepida telep és temető teljes elhagyása – nyoma sincs ott többé gepidáknak. A pusztasággá vált gepida falu egykori helyén talált korai avar telepgödör („9. ház”) és a Borsóföldön feltárt korai avar gödörház (35. ház) a lakosságcsere bizonyítéka.

Az Alfölddel ellentétben néhány Maros menti (Marosnagylak, Marosveresmart), egy mezőségi (Mezőbánd) és egy Nagy-Küküllő menti (Baráthely 3. temetője) gepida temető folyamatos használata bizonyítottnak tekinthető. Többségük nagy kiterjedésű, esetleg több száz temetkezést tartalmazó sírmező, a korai avarságtól közvetlenül megszállt területtől keletre és északra. Valamennyi meglehetősen távol esik az erdélyi avar–gepida összeütközés feltételezhető színterétől. A megváltoztathatatlanba beletörődő, önként meghódoló gepida peremfalvak ezek, amelyek a 6. század vége után különös átalakuláson mentek át. Alapnépességük helyi gepida maradt, a fazekasság fogásai, formái, besimított és bepecsételt díszítései, a fésűsmesterek készítményei, a női viselet elemei és kellékei egyaránt ezt igazolják. A gepida örökséget a 7. századtól avar (lótemetkezés, lószerszámok, keleti edények, kopjacsúcsok, övdíszek – fogazott germán II. stílusú csattal is –, gyöngyök) és avar-szláv (csillagcsüngős és félhold alakú fülbevalók, kürtős végű karperecek, spirálisan bepödrött végű hajkarikák, bizánci csatok, vasveretes vödrök) művelődési elemek s nyilván az őket hordozó emberek tarkítják. Ugyanakkor e temetőkben 600 tájától olyan elemek is feltűnnek, amelyek nem vezethetők le sem a gepida, sem a korai avar kori művelődésből. A nyugati Meroving-kultúra területéről származó fegyveresekről van szó, akik sajátos pajzsdudorral felszerelt nehéz pajzsokkal, hosszú kétélű kardokkal – a kirabolt sírokban gyakran csak a kardszíj rögzítésére szolgáló csonka kúp alakú ezüst vagy bronz fülesgombok utalnak a kiemelt kardokra! –, rohamkésekkel (sax), fűzfalevél alakú pengéjű hosszú csúcsú lándzsákkal, csavart nyakú szakás hegyekkel ellátott nyilakkal temetkeztek. Fegyveröveik is idegenek, gömbfejű szögecsdíszes vas övveretekkel, háromszöglemezes csatokkal, nemritkán ezüstberakásos (tausírozott) vas övdíszekkel. Az idegen fegyverek és övek sajátos rítusú, többnyire megvasalt koporsóban nyugvó férfiaktól származnak. Velük együtt érkezett asszonyok viszont alig-alig mutathatók ki, kifejezetten nyugati Meroving-eredetű ereklyetartót viselt két mezőbándi asszony, dísztűket pedig egy-egy marosnagylaki és baráthelyi nő.

{164.} Mindezek nyomán azt kell gondolnunk, hogy az első tudatos erdélyi „délnémet” betelepítés az avarok műve volt. Birodalmuk e távoli zugában nyújtottak otthont a Meroving-királyok és -hercegek belharcai következtében hozzájuk menekült Duna–Rajna-völgyi alamannoknak és bajoroknak – a fordítottját is ismerjük: avar menekülteket bajor temetőkben. A hazájukban nyilván különböző katonai kíséretekhez tartozó emberek szabadságukat az avarok közt is megőrizték, továbbra is hivatásosan katonáskodó férfiak voltak, akik helyi gepida asszonyokkal kötöttek házasságot. – A kérdésben azonban csak a marosnagylaki és a baráthelyi 3. temető közzététele után lehet majd világosabban látni.

ERDÉLY AVAR MEGSZÁLLÁSA

Az avarok legkorábbi szállásainak és katonai őrhelyeinek ma már olyan régészeti bizonyítéka van, amely párját ritkítja az európai népvándorlás korában. Több mint két évtizede Belső-Ázsiában (Tuva ASZK és Mongólia) sikerült kimutatni egy 6–7. századi avar–korai türk temetkezési szokást. A katonáskodó lovas harcosokat és fegyveres nemzetségi vezetőket – lehetőleg távol a nemzetségi és családtagok temetkezési helyétől – teljes viseletben és fegyverzetben eltemetik. Lovukat a temetés után (esetleges hosszabb idő múltán) nem messze a sírtól feltorolják, majd a halotti tor – máglyára vetett – maradványait a felszerszámozott lóbőrrel együtt kis mélységben elföldelik. Ez a temetkezési szokás a Kárpát-medencét megszálló avarok első nemzedékénél még általánosan megtalálható, 600 után azonban már nem fordul elő, egyelőre nem tudni, miért. Az ázsiai összefüggés másik döntő eleme, hogy a korai avar máglyagödrökből ugyanolyan hosszú fülű (téglalap alakú) vagy hurkos fülű, kerek talpú – puha talpú csizmához alakított – kengyelek és csikózablák kerülnek elő, mint Belső-Ázsiában. A legkorábbi avar (s egyben európai!) vaskengyeleket az avarok készen hozták magukkal. Amiről nemcsak a formák tökéletes megegyezése tanúskodik, hanem a legkorábbi kengyelek nikkeltartalmú – a Kárpát-medencében ismeretlen – vasanyaga is. Ezek a máglyás sírok, illetve a rájuk utaló égett felületű vaskengyelek (jelenleg mintegy 35-40 lelőhely) a Dévényi-kaputól a Küküllő partjáig – úgy tűnik, csalhatatlanul – jelzik az avarság legkorábbi települési rendjét. A legkeletibb őrállomás a Barcaságból kivezető szorosokig terjedt, I. Chosrau perzsa király (531–579) aranypénze csak az avarokkal juthatott Brassó környékére.

Az 567/568. évi történelmi események ismeretében magától értetődő, hogy a Maros–Küküllők völgye kezdettől fogva az avar megszállás, majd a korai avar megtelepülés egyik ütőere. Kis-Küküllő menti végpontját Dicsőszentmártonban egy égett kengyelpár jelzi.

{165.} A Maros Aradtól délre fekvő szakaszán Németszentpéter-Góliáton talált hosszú fülű kengyelpár még deformálódott is a máglya tüzében, a hozzá tartozó, égési réteggel bevont csikózabla és az avarok acélos páncéltörő kopjája (ezzel döfték le feltorolás előtt a lovat, a lósírokban is a ló mellett található a kopja) a hasonló leletek másik biztos ismertetője. Az egykori Gepidia két legfontosabb ütőere, a Maros és a Tisza völgye tehát kezdettől fogva az avarok tényleges uralma alá és megszállási övezetébe került. Összeköttetésüket birodalmuk keleti területeivel egyelőre változatlanul az Olt–Sebes folyók menti útvonal biztosította, mint erre a Nagyszeben és Sebes környékén talált II. Iustinus-solidus és -nagybronz (jelzésük alapján 570 körüli veretek), egy egykori Maros-Torda megyei lelőhelyű Mauricius-solidus (átfúrt ékszer), valamint a Kőhalom és Olthévíz között talált Mauricius-(582–602) solidus obulus utalnak. A korai avar birodalomba eljutott bizánci aranyak túlnyomó többsége sírból származik (tulajdonképpen valamennyi hiteles példány) – így lehetett ez a fenti esetekben is.

Az Erdélyi-medence gyér korai avar megszállására utaló kevés adat nem csupán a kutatások hiányosságának a tükre. Az a folyamat, amely a 3–4. században megindult, majd a 6. században a gepida uralom idején lelassult, az avar uralom első hat évtizedében éri el végkifejletét: Daciából Erdőelve, Silvania, illetve Transsilvania lesz. Ez a településtörténeti mélypont, amelyhez képest a 8–9. század viszonyai már új, a középkor irányába mutató fejlődés csíráit hordozzák magukban.

A KORAI AVAR URALOM 630-IG

A történeti események azt mutatják, hogy az avarság a 6. század utolsó harmadában még nem rendezkedett be véglegesen a Kárpát-medencében. Az Al-Duna és a Balkán hegység közti föld birtoklásáról továbbra sem mondtak le. 584/586-ban valóban elfoglalják Moesiát és Scythia Minor egy részét, s megkezdik politikai és gazdasági berendezkedésüket. A perzsa frontról visszahozott keletrómai csapatok azonban 593 és 598 között felszámolják az avarok észak-balkáni uralmát, majd 600–601-ben sikeres ellentámadásokat vezetnek a Temesközben is. Ez az „átmeneti” állapot tükröződik a korai avarság általános településrendjében. A dél felé tekintő és vágyakozó avar hatalom számára érdektelen volt a Kárpát-medence északi harmada. Északnyugaton (egyetlen katonai hídfő, Dévény kivételével) a Duna volt települési határuk, északon az erdősávot megállító Pest–Heves–Borsod megyei egykori szarmata sánc, amelyet északkeleten, a Nyírségben is csak egy-két ponton léptek át. Ettől délre nagyjából a szerémségi Duna-szakasz vonaláig települt meg az avarság. Elhatárolt legelőterületek központjában fekvő aulokban élt, amelyek régészeti nyomai (egyes temetkezések, 10-20 síros kis temetők) nehezen kutathatók. Csak a 600–601. évi vereségek után kerül {166.} sor a már addig is megszállt területek belső uralmi viszonyainak új rendezésére, melynek következményeként az avarság régészetileg is „láthatóvá” válik. Az állandó téli szállások (Dunaújváros, Kölked stb.), majd falvak mellett kialakulnak az első nagyobb, sokszor nemzedékeken át használt temetők. A 601 előtti és utáni nemzedék régészeti hagyatéka egyelőre nehezen különíthető el Erdélyben.

Az avar kor első évtizedeiben az Aradtól a Tiszáig terjedő Maros-völgyet ellenőrizte a kunágotai fejedelem és kísérete. A kunágotai fejedelem – a bajáni korszak egyik főméltósága – aulja a Maros völgyében volt, valahol Pécska és Arad között, szállásváltó útvonala pedig a Maros északi partvonalán sejthető. Csupán sírját rejtették el a távoli északi pusztában, nagyjából úgy és olyan távolságra a Marostól, ahogyan a Duna-balparti „kagáni” orduk nagyurainak a sírját elrejtették a Duna–Tisza köze homokbuckás-mocsaras vidékének a peremén (Bábony, Bócsa, Kecel) vagy a kunágotai fejedelem Tisza menti kortársának sírját a Tiszántúlon (Kunmadaras). Aranyban dús sírját megbízhatóan keltezik az I. Iustinianus élete vége felé vert, alig kopott aranysolidus és kardjának Iustinianus kori, bizánci domborműves aranyveretei a 6. század legvégére. Saját és utódja (utódai) katonai kíséretének gazdag lovas-fegyveres sírjai végighúzódnak a Maros mindkét partján (Németpereg – több gazdag korai lovassír – és Apátfalva az északi, Fönlak – két jelentős 7. századi sír –, Németszentpéter, Nagyszentmiklós-Bukova-puszta – két fegyveres lovassír –, Óbesenyő, Kiszombor O., Deszk G. lelőhelyek a déli oldalon). Sírmellékleteik – hosszú, egyenes pengéjű, jellegzetesen lovas harcosra utaló kardok, páncéltörésre alkalmas, erős kopják, csont merevítőlemezekkel borított, nagyméretű, ívelt reflex- (visszacsapó) íjak és a félelmetesen nehéz, háromélű nyílcsúcsok-nyilak – egytől egyig ázsiai fegyverek, ugyanúgy, mint nem kevésbé egységes lófelszerelésük: vaskengyelek, zablák és díszes lószerszámok. Asszonyaik temetkezéseiből keveset ismerünk, korai szemesgyöngyök a temeskenézi sírból kerültek elő, korai avar temetkezésekre valló, szabad kézzel formált edények pedig Széphelyen, Temeskenézen, Temesságon és Temesremetén. A korai avar település azonban egészen az Al-Dunáig terjedt, amit többek között a múlt század elején a krassó-szörényi Oravicabányán talált pompás nagygömbös ezüst díszfülbevalók igazolnak. Orsován egy kereszt alakban áttört testű bizánci bronzcsat áttört szíjvégekkel, a Szőlőtelepről korai avar fokos és kopjacsúcs a bizánciakkal közvetlenül érintkező határállomást tükröz.

Kiemelkedő jelentőségű a Maros árterének szélén talált fönlaki lovassír, egy ötvöskovács temetkezése, amelyből a Kárpát-medence legnagyobb és leggazdagabb – 44 darabot számláló – bronz préselőminta-készlete előkerült. A fönlaki lelet nem csupán a korai avar kori perzsa–bizánci stílusú öv-, lószerszám- és nyeregdíszítmények mintakincs tárháza, hanem egyik világos bizonyítéka az ötvösök-kovácsok társadalmilag kiemelkedő, sőt szakrális {167.} (hiszen mintakészletét és nyilván szerszámait is eltemették vele!) helyzetének. A fönlaki lovassír (amelyet sajnos szétdúltak, leleteiből sok elveszett) méltán csatlakozik legközelebbi testvéréhez, a kunszentmártoni ötvös-lovassírhoz, amelyben a korai avarság előkelő és drága védőfegyverét, a vaslemezekből összefűzött törzspáncélt is eltemették a kard, a vasnyelű kopja, valamint a 41 db préselőminta mellé.

Az Aranka déli partján Németszentpéter mellett előkerült lovassír nemcsak szokatlan észak-déli tájolásával, hanem a halott lábához tett, összehajtogatott lóbőrős temetkezésével is kitűnik. A sírt Heraclius császár 615–625 között veretett, az avar adó céljaira „államilag hamisított”, ún. „könnyű” solidusa keltezi, amely ruhadísz vagy nyaklánccsüngő lehetett. Az avar úr a közép-ázsiai afrasziábi (Ó-Szamarkand) 6–7. századi freskóábrázolásokról ismert, vaslemezekből összefűzött sisakot viselt, eddig egyedülálló korai avar védőfegyvert. Szokványos fegyverei (hosszú egyélű kard, kopjacsúcs, háromélű súlyos nyílcsúcsok) és lószerszáma mellett figyelmet érdemel 5 mellékszíjcsüngővel felszerelt fegyveröve, amelynek préselt ezüst szíjvégei a „fönlaki” ötvösműhelyből származnak. A Maros északi túlpartján Sajtényban Heraclius solidusa hasonlóan rangos, ismét a déli parton Nagyszentmiklóson Heraclius–Heraclius Constantinus ezüstpénze egyszerűbb temetkezésekről vall. Egyelőre nem dönthető el, hogy a korai avar idők melyik fázisába tartoznak a 6–7. századi bizánci csatokkal keltezett pécskai és orsovai sírleletek, a kisperegi sírok és a nyilván sírban talált zádorlaki korai avar edény. Ugyancsak általában keltezhetők a korai avar időkre a Barrán feltárt kőkemencés házak, orsógombokkal és orsókorongokkal.

Jelentős korai avar megtelepedést igazolnak az Érmelléken az Érmihályfalván, Érkeserűn, Székelyhídon, Irinyben előkerült temetkezések-sírleletek. Érmihályfalván már régebben szabad kézzel készített, szűk nyakú csuprok, füles csuprok és fazekak kerültek elő, talán a Rétaljáról, ahol újabban lovassírt találtak gyűrűs markolatú egyenes karddal, háromélű nyílcsúcsokkal, korai avar típusú, hurkos fülű kengyelpárral és félgömb alakú pitykékből sorakozó kantárdíszekkel, nem utolsósorban a türk és avar lovassírok sajátos eszközével, a szaluval. Székelyhíd-Horó-tanyán szabad kézzel készített, négycsücskös peremű belső-ázsiai típusú edény (vö. Marosnagylakkal), Irinyben egy közép-ázsiai technikai és formai hagyományt képviselő szürke fazék nemcsak a sírok korát, hanem avar eredetét is igazolja. A Sebes-Körös és az Alföld találkozásvidékén, az ártándi 6. századi gazdag lovassír szomszédságában, Köröstarján-Csordás-dombon kerültek elő korai avar temetkezések.

Az Erdélyi-medencében is számolhatunk a Maros-torkolat vidékihez hasonló korai avar aullal vagy orduval. Egy-egy „Erdély” lelőhelyű, nagyméretű gúlás-gömbös csüngőjű, „szentendrei típusú” arany fülbevaló – amely csak sírból származhat – a II. Iustinus arany tremissisével és Fokász {168.} solidusával 578–610 közé keltezett szentendrei nemesi sírokkal egykorú ordura utal. Az arany fülbevalóknak „folytatása” is van, egy „Erdély” lelőhelyű „deszki típusú” gúlacsüngős fülbevalópár, amely már a 7. század első felének előkelő ékszere. Ez a központ nyilván részesült abból a bizánci avar adóból, amelyet Mauricius (582–602) „könnyű” solidusai (Szegvár, Tiszakeszi, Csősztelek, Marosvásárhely környéke, Kőhalom), majd Fokász (602–610) „könnyű” solidusai (Kula, Szilágypér, Körtéd/Krušica, Mezőszabad) képviselnek, s amelyek Fokász „előkelő” utódjánál, Heracliusnál szinte kizárólagossá válnak (Hajdúdorog, Szeghegy, Szentes-Jaksor, Sajtény, Németszentpéter).

Korai avar aulra utalhat egy állítólag Kolozsvárról származó (tévesen Abrudbánya lelőhellyel ismert) italo-bizánci eredetű aranykosaras fülbevaló, amely a pannoniai, sőt Tisza menti avarok körében gyakori itáliai kapcsolatok egyetlen erdélyi emléke.

Az erdélyi aulok díszöv- és lószerszámdísz-igényét a Nagy-Küküllő völgyében Erzsébetvároson, a Kis-Küküllő völgyében Korond-Firtoson talált préselőminták tanúsága szerint a fönlakihoz hasonló eszközökkel és módon dolgozó rangos ötvösök elégítették ki. Ragyogó bizonyítéka egy Gyulafehérvárról – nyilván szétdúlt lovassírból – származó, fönlaki típusú és méretű, máltai kereszt alakú bronz szíjelosztó, amelynek középső, félgömb alakú tagját bajuszos férfimaszk díszíti.

8. ábra. Avar lószerszámdísz és aranygyűrű Gyulafehérvárról

A Küküllők völgyében sejthető korai központ katonai-harci kíséretének lovas-fegyveres sírjait a közeli Maros-völgyből, Nagyenyedről ismerjük, de ide sorolható a diódi lovassír is, valamint Szászsebesről egy ép, korai avar „nomád” edény, nyilván sírból. A 600 utáni állandó avar berendezkedéssel {169.} lehet kapcsolatban az avarok megtelepülése a mezőbándi gepida-germán faluban. A mezőbándi temető két szélén feltárt (részleges?) lovas temetkezések azt bizonyítják, hogy (rövid együttélés után?) a gepida lakosságnak innen is távoznia kellett. A mezőbándi temető szélén, sírban talált ún. fogazásos II. germán „állatstílussal” díszített, remekmívű aranygyűrű közeli párhuzama (ezüstből) Keszthely-Fenékpusztáról ismert. Kora, alapos kutatások eredményeként, 580 utánra, de 630 előttre tehető. Ez a díszítőstílus szorosan kapcsolódik a legkorábbi avar fejedelmi leletek csoportjához (ún. „Jankovich-aranyak”, Kunmadaras), amelyeket ma már II. Iustinus (565–572) és Mauricius (582–602) aranysolidusával lehet keltezni (Kölked). Egy mezőbándi préselt övdíszítmény rokona Nyíregyháza-Kertgazdaság egyik sírjában szintén Mauricius – kopott, ruhára varrott – solidusával került elő. A mezőbándi avar sírok kora tehát jelen ismereteink szerint nagy valószínűséggel 600–630 közé keltezhető. Annak nyomán, hogy a bajáni dinasztia vezette avar, bolgár, gepida, szláv hadak 626-ban súlyos vereséget és veszteséget szenvedtek Konstantinápoly falai alatt, 629/630-ban az avar birodalom népei lázongani kezdenek, Dalmácia szláv törzsei pedig lerázzák az avar uralmat, és bizánci védelem alá helyezkednek. Az avar birodalmat megrázó belháború nyomai a régészetben is lépten-nyomon megfigyelhetők: falvak-temetők szűnnek meg, a 630 előtt létesített temetőket a zűrzavar idején sokfelé feldúlják, kirabolják – ez történik a mezőbándi avar sírokkal is. A bajáni dinasztia végül felülkerekedik, de a belháború fontos segédnéptől, a bolgároktól fosztotta meg az avarságot, nyugat és délnyugat felől pedig védekezni kényszerült a szlávokkal szemben.

Az eseménynek kevés olyan jó régészeti tükre van, mint a gepidástól-avarostól teljesen feldúlt és kirabolt mezőbándi temető. De Erdélyből származik az esemény egyetlen datált, pozitív bizonyítéka is, a Korond-Firtosváralján 1831-ben talált aranypénzlelet (237 db, avagy több mint „300” – nyilvánvalóan túlzott hírek szerint „5000”). A nemzedékeken át összeharácsolt pénzkincs legkésőbbi érmei, Heraclius és Heraclius Constantinus 625 körül vert solidusai a kincs elrejtését és tulajdonosa pusztulását vagy elmenekülését 630 körülre rögzítik. Egyben szintén fontos adat arra nézve, hogy az erdélyi korai avar központ valóban a Kis-Küküllő völgyében lehetett.

A KORAI AVAR–SZLÁV EGYÜTTÉLÉS

Az avar uralom helyreállításának kettős következménye lesz. Egyrészt rohamosan megindul azoknak a szláv csoportoknak a beáramlása, amelyek az avar uralmat és védelmet – legalábbis névlegesen – hajlandók voltak elismerni. Ezzel új települési korszak kezdődik: az erdők visszaszorítása, a {171.} megművelhető terület növelése. Kezdetben az avar és szláv település kikerüli egymást (vö. A szlávok c. fejezettel). A 7. századi avar temetőkben a szlávok jelenlétére többnyire csak az exogámia során nőül vett asszonyok viseletéből lehet következtetni. Másrészt Erdélyben éppúgy, mint az avar birodalom más területein, megindul az állandó falvak kialakulása, ami a hozzájuk tartozó temetőknek is bizonyos „stabilitást” biztosít, hosszabb ideig, esetleg több korszakon át használják őket.

{170.} 9. ábra. Avar férfi felékszerezve eltemetett szláv feleségének sírmellékletei, Marosgombás

A 630 körüli mozgalomban nem vettek részt a helyükön meghagyott gepidák és a közéjük telepített avarbarát nyugati germánok. Marosnagylakon és Baráthelyen a temetők használata egészen a 7. század végéig folyamatos (mindkét helyen: 7. századi bizánci ezüst fülbevalók és a bronzcsatok, Baráthely 3. temetőjében igari típusú díszcsat fogazott II. stílusú ornamentikával s egy sorozat ezüst- és bronzfibulával).

Az új korszak legismertebb emléke Marosgombás kis temetője. Lovassírjait a kengyelek és az avar birodalomban ebben az időben általánosan elterjedő jó anyagú élelemtartó fazekak keltezik. Ugyanezt a korszakot idézik a nők bizánci eredetű „csillagcsüngős” ezüst és bronz fülbevalói és nyakláncai. E korban már szláv női divat is az öntött bronzfibula (függetlenül attól, hogy e fibuladivat mennyiben tekinthető gepida, krími gót vagy akár bizánci provinciális eredetűnek), szláv divat a különböző bizánci-avar fülbevalók együttes viselése is – ezeket hajfonatdíszként, s nem fülbevalóként hordták –, jellemző sírmellékletté válik a szlávoknál a vasabroncsos favödör, és szláv vagy szláv viseletben járó asszonyt sejtetnek a spirálszerűen becsavart végű hajkarikák is – hasonlóak Marosnagylakon és Marosveresmarton is előkerültek. Jellegzetesen avarok viszont a különböző, kerek és egyenes talpú kengyelek, kettős karikás zablák, a lándzsa- és kopjacsúcsok, a harci fokos, az övdíszek, mint pl. egy négylevelű préselt veret.

A marosgombásiakkal rokon áttört pengéjű lándzsacsúcs, kerek talpú kengyel, nagylaki típusú, félhold alakú dísztagon „csillagcsüngős” fülbevalók, elsősorban mégis a kerámia alapján sejthető, hogy a tövisi temetőt már 670 előtt megnyitották. 630 utánra keltezi egy hosszú kopjacsúcs és a bronz „sugárdíszes” fülbevaló a nagyekemezei temetőt is. Remetén 7. századi harci fokos, Mihálcfalván és Kisselyken 7. századi korongolt fazekak, Kőhalomban Nagycsűrben ebből a korszakból származó díszes tömör ezüst karperecek, Nádpatakon bronz karperec és sokszínű kisméretű szemesgyöngyök utalnak avar temetőkre és sírokra. Eltemetett halottak mellől (csontváz mellől) származó, félhold alakú ezüst fülönfüggő és gyöngyök (Várfalva), gyöngyök és egy igen díszes fehérfém fibula (Vecel), marosgombási típusú fibula és tarka színes gyöngyök (Sinfalva), veceli típusú, díszes potinfibula (Székelyföldvár), ép és töredékes „sugár-” és „csillagdíszes” fülbevalók (Mojgrád, Barátfalva, Marosnagylak) jelzik az egyre gyakoribbá váló avar–szláv együttélést, egyúttal a településterület lassú kiterjedését. Típusaikra nézve ide tartoznak az ókori {172.} Sarmizegethusa romjain (Várhely), az udvarhelyi Fiatfalván és a háromszéki Kézdipolyánon korai szláv telepen talált bronzfibulák is – az avarok számára megtelepedésre aligha alkalmas vidékekről. A Székelyhíd-Horón csontvázas sírban talált kisméretű, „Kijev típusú” bronzfibula, valamint a „Bánát”-ból, Felsőlupkóról és Orsováról származó 7. századi fibulák már az ékszer alföldi–al-dunai avar előfordulásait gyarapítják. Az avar–szláv együttélés más formája figyelhető meg a nagyekemezei szláv hamvasztásos temetőben, amelyben a keletelve eltemetett bizánci övcsatos férfi a szláv közösség avar–szláv ura lehetett.

A 7. sz. avar telepek félig földbe vájt házaival és kövekből épített tűzhelyeivel, a telepeken található bevagdosott-benyomkodott vagy éppen hegyes csücskös peremű, szabad kézzel készült, valamint jól iszapolt, korongolt edényeivel lényegében megegyező típusú és leletanyagú avar településeket az Erdélyi-medence szívéből, Szászsebesről, Malomfalva-Borsóföldről, Marosszentgyörgyről és Bözödről ismerünk. – A társadalom tagozódása a túl kevés sírleletből vizsgálva éppoly homályos, mint a néhány teleprészlet gazdasági jelentősége.

IV. Konstantin uralkodása alatt (668–685) a dunai bolgár honfoglalással párhuzamos mozgalom keretében (amelynek hátterében a kazár birodalom megalakulása és terjeszkedése állott), de azt valamivel megelőzve, még a 670-es években, korábbi szállásaikról kivetett keleti népcsoportok (részben onogur-bolgár, wangar elemek) árasztják el az avar birodalmat. Miközben a frank és bizánci politika szempontjából érdektelen eseményről (bár hatásaiban nem volt érdektelen) hallgatnak az egykorú írásos források, a korai avar birodalomban mélyreható változások figyelhetők meg. Az északon és nyugaton évtizedek óta védekezésbe szorult avar birodalom „új avarjai” most nemcsak támadólag, hanem egyenesen honfoglalóként lépnek fel. A zárt településterület kiterjeszkedik a Bécsi-medencére, az avar politikai határ (Lauriacum 680 körüli elpusztítása után) ekkor éri el az Enns folyót. Észak felé végig átlépik a dunai és az észak-alföldi sánc vonalát, a település felhatol Délnyugat-, Dél- és Északkelet-Szlovákiába, ahol ekkoriban nagy temetők sorozatát nyitják meg, ugyanúgy, mint Ausztriában. Az avar birodalom belsejében is érzékelhető az átalakulás. Számos, a 7. század megelőző éveiben használt korai avar temető megszűnik, és legalább ugyanannyi újat nyitnak – bár a folyamatosan használtak is számottevőek. Korábban ismeretlen, új fejedelmi központok keletkeznek (Ozora-Tótipuszta, Igar), új katonai kíséret tűnik fel (Dunaújváros 1908, Iváncsa, Szeged-Átokháza stb.). Régészetileg (az elsődleges, területi és helyváltoztatásokon túlmutató) ismertetőjegye a jövevények új fegyverzete (hajlott pengéjű egyélű szablyák, széles lemezű szimmetrikus íjak), viselete (férfiak: ún. „lemezes” övdíszek, négyszögletes övdíszek ázsiai szalagfonatmintával és üvegberakásokkal – egyáltalán, új rendszerű fegyverövek, valamint két hosszú varkocs viseletére utaló varkocsszorítók; {173.} nők: új fülbevaló- és gyöngytípusok, mell- és válldíszítő kettős korongboglárok), lószerszáma (oldalpálcás zablák, kemény talpú csizma viseletére utaló lapos talpú kengyelek, kantárrózsák – falerák – használata) az egész avar birodalomban. Csupa olyasmi, aminek 675 előtt még előképei sincsenek. Mindezekhez korábban nem ismert temetkezési rítusok, tájolás, újfajta temetőszerkezet járulnak mint az átalakulás lényegének legjobb tükrözői. A leletcsoportot kezdetben IV. Konstantin korai aranyai, majd 675–720 között sírobulusként használt „blankok”, aranylemezből kivágott pénzutánzatok keltezik.

Az átalakulást néhány, a múlt században a Temesközben talált sír- és éremlelet is tükrözi. Orczyfalván sírban bizánci övcsattal, Kőcsén edényekkel együtt találták IV. Constantinus solidusait. Sírból vagy sírokból származik Torontálsziget-Torontáldűlőből II. Constans (641–668) és IV. Constantinus egy-egy átfúrt, felvarrott vagy nyakban viselt aranypénze, valamint Mercyfalváról és Óbébről II. Constans–IV. Constantinus 661–663 között vert 20 siliqua súlyú „könnyű” solidusa. Ilyenek Erdélyben Székelyudvarhely környékén kerültek elő. Az egyik II. Constans vagy IV. Constantinus arany semissise, a másik IV. Constantinus „obulus méretre” körülnyírt, 674–681 közt vert solidusa – nyilván mindkettő 675–680 körüli temetkezésből származik. A korszak temetkezései a neolit telephalomba beleásott óbesenyői lovas férfi és női sírok is, az előbbit az új férfidivatra jellemző kis gömböcskés ezüst fülbevaló, az utóbbit az új jövevények közt gyakori keresztények jelképe, a füles bronzkereszt (alakja olyan, mint a Tolna megyei, görög feliratos, egykorú závodi kereszté) kapcsolja ide. A valószínűleg többlépcsős bevándorlásra és Közép-Ázsiáig visszanyúló hátterére Abd al-Malik omajjida kalifa Ófutakon lelt aranydénárjából lehet következtetni (685–705).

Erdély szívében, a Csákó-Szelistyén teljesen feltárt 6 síros családi sírcsoport az avar birodalom egészének története szempontjából tanulságos, egyszerre tükrözi a régit és az újat. A családfő, egy tarpánjával együtt eltemetett katonai vezető (3. sír) új fegyverrel, ívelt pengéjű szablyával volt felszerelve, amelyet sajátos pikahegy és harci fokos egészített ki. Lapos talpú csizmát viselt, lova mellett először tűnik fel Erdélyben az egyenes, lapos csizmatalphoz alakított, öblös kengyelpár. Magán a lovon korábban nem használatos pálcarudas zabla, újfajta kantárzat és hám volt, amelyet különböző méretű falerák díszítettek. Mongoloid vonásokat viselő női hozzátartozói viszont a megelőző korszakban divatba jött „csillagdíszes” és nagygömbös fülbevalókat viselték, tehát az új nemességet csak a családfő képviselte. Ellenkezőt lehet tapasztalni az ugyanebből a korszakból ránk maradt oláhgorbói családi (?) temetőben, ahol szegényes férfitemetkezések kísérnek egy művészien granulált, csüngődíszes arany fülbevalópárt viselő, s egy még mindig jómódúnak számító, szintén újdivatú ezüst fülbevalópárt viselő másik nőt. Ebből az időből való a Fekete-Körös menti Kisjenőn sírban lelt ritka típusú női fülbevalópár is.

{174.} Székelykeresztúron ívelt pengéjű szablya, Felenyeden szablyás, lándzsás, egyenes talpú kengyelekkel felszerelt lovassír bizonyítja az új betelepülést. Tövisen az új korszakra jellemző négyszögletes övdíszek, későbbi fajta „csillagdíszes” fülbevaló és pálcarudas zablás lovassír tanúsága szerint az új betelepülők a korábbi temetőt tovább használták, tehát csatlakoztak az előző lakossághoz, Aranyosgyéresen viszont az eddigi leletek szerint (lapos talpú kengyel, pálcarudas zabla, késői típusú „csillagdíszes” fülbevalók) új temetőt vagy sírkertet nyitnak. Marosnagylakon egy különálló lovassír (lapos talpú kengyel, harci fokos) tanúsága szerint ekkoriban ér véget a hosszú életű temető használata, feltehetőleg éppen az új néphullám számolta fel a germán–avar települést.

A hatalmi központok az avar birodalom egész területén átrendeződtek, pontosabban: a régiek mellett újak alakultak ki. Erdélyben ilyennek tekinthető Gyulafehérvár, ahol az ozorai kisebbik gyűrű stílusában készült pompás aranygyűrű került elő. Ékköve egy pávafigurával díszített, másodlagosan felhasznált antik gemma. Gyűrűnk közeli rokona a szerémségi Újlakról ismert, ahol korábban szintén ismeretlen, új központ keletkezése gyanítható.

Néhány lelőhely arra mutat, hogy az új avar hatalom nemcsak nyugat és észak felé terjeszkedett. Az Al-Duna mentén az Orsova felé vezető egykori római út közelében Felsőlupkón félig földbe vájt házakból álló teleprészlet és temetkezések kerültek elő. A telep késői 7–korai 8. századi. Megerősíti ezt az egyik putriban talált „sugárdíszes” bronz fülbevaló (típusa, mint a nagyekemezei) és a félhold alakú ezüst hajfonatfüggő (mint Marosnagylak, Tövis, Várfalva, Baráthely 2., szláv urnasírból: Mihályfalva). Az új gyepű a Kárpátoktól délre húzódott.

AZ AVAR URALOM UTOLSÓ ÉVSZÁZADA

A 700 után kialakuló, bronzból öntött övdíszeinek motívumairól „griffes-indás”-nak nevezett régészeti „kultúrát” a művészettörténeti-tipológiai módszerrel dolgozó régészet a századfordulón, majd az utóbbi évtizedekben ismételten igyekezett önálló népességgel, illetve újabb bevándorlókkal kapcsolatba hozni. Mivel a keleti sztyeppekről kiinduló újabb bevándorlást 700 után még feltételezni sem lehet, a „griffes-indás” művelődés feltűnését (valójában: kialakulását) több évtizeddel korábbra tették a valóságosnál. Ma már világos, hogy az avar birodalom életében és történetében törést, változást, újat csak a 670-es évektől beköltöző keleti népcsoportok okoztak, a késő avar kori anyagi művelődés, művészet, viselet, felszerelés, fegyverzet az új alapokból helyben alakult ki. Az átalakulás mintegy két nemzedéken át tartott, a fejlődés végeredményét tükröző új falvak és temetőik gyakran csak 700 körül keletkeztek.

{175.} Csak kevés olyan temető van, amelyet a 7. század első felétől kezdve az avar birodalom felbomlásáig folyamatosan használtak. Erdélyben talán a csak kis részleteiben ismert tövisi lehet ilyen – késői korszakára öntött bronz nagyszíjvég utal. A falvak vagy a temetők többsége a megrázkódtatás hatására a 7. század utolsó negyedében újjáalakult vagy éppen akkor keletkezett. Aranyosgyéresen – ahol az átalakulást jelző lovastemetkezésről már szó esett – a gazdag és változatos késő avar sírleletek nagyobb késő avar temetőről tanúskodnak. Az indadíszes öntött nagyszíjvégek és csatok korábbi tömör és későbbi áttört típusai, virágindával és oroszlánfigurákkal díszített kerek és csüngős övveretek, különböző formájú lapos talpú kengyelek, többféle kopjacsúcs és harci fokos éppúgy a teljes késő avar korhoz köthető, mint az asszonyok kerek és ovális karikájú gyöngycsüngős fülbevalói, dinnyemaggyöngyei és a hajkarikák avar kori típusai. Végül vannak olyanok, mint pl. Baráthely 2. temetője, amelyeket csak a késő avar korban nyitnak.

Az Erdélyi-medence nyugati peremén, a Maros és a Küküllők találkozásának vidékén látszólag előzmények nélkül tűnnek fel a késő avar katonai uralkodó réteg lovas-fegyveres sírjai. Baráthelyen, Hariban és Muzsnaházán a lovassírok késői kengyelpárokkal, ívelt oldalpálcás zablákkal, öntött szíjdíszekkel és késői lándzsacsúcstípusokkal a 8. századi avar katonai réteget képviselik. Magyarlapádon a Gorgány és a Vár között az avar birodalom fennállásának utolsó évtizedeire tehető lovassír került elő, felfelé ívelt talpú kengyelekkel, kisméretű kerek kantárrózsákkal (falerákkal), négykaréjos lószerszámdíszekkel, lándzsával és harci fokossal. Eddig ez az egyetlen ilyen temetkezés az Erdélyi-medencében. A korábban alig megszállt Maros-völgy állattartásra-legeltetésre alkalmas mellékvölgyeiben is feltűnik a késő avarság. Lesnyeken (Hunyad m.) sírokból előkerült virágindás aranyozott öntött bronz szíjvég, aranyozott bronz lószerszámsallang és ezüstboglár, a Sztrigy–Zsil völgyében Szentgyörgyvályán öntöttbronz csüngős övdísz jelzi a késői avarok jelenlétét. Ami azonban településterületét tekintve legfeljebb fele a korai avarnak.

A 7. században még központi jelentőségű vidékek (pl. Fejér és Tolna megye) a 8. században sokfelé elvesztik jelentőségüket. Ilyen a korábban sűrűn megszállt Temesköz is, amelyből eddig csak egy-két griffes-indás övdíszes sírlelet (Denta, Temesvár-Módosi híd 5 sírja, közte lovas-szablyás temetkezés indás övdíszekkel, sajátos maszkos csüngős verettel, az egyik sírból késői korongolt edénnyel), egy női sírra utaló esztergált csont tűtartó tubus (Perjámos-Sánc-halom) és néhány korongolt síredény (Lovrin, Radna) ismert. Nem jobb a helyzet a Maros és Fehér-Körös közti Kelet-Alföldön sem, ahol a székudvari temető és igen szép, áttört öntöttbronz nagyszíjvéges, kengyeles lovassírja képviseli a késői avarságot. Ismeretlen két simándi avar sír kora.

Az Érmellék – úgy tűnik – nem veszti el jelentőségét. Székelyhíd-Veres-dombon két feldúlt késő avar sír került elő, mindkettő a 7/8. század {176.} fordulója tájáról. Az 1. sírban izgalmas, keleti jellegű öntött és préselt övveretek-szíjvégek, rézlemezzel pántolt faedénytöredék, varkocsszorító rúd, a 2. sírban a kengyelpár formája s egy egyenes szablya jelzik az átalakulás korát. Érdengeleg-Újtemetőben jó 8. századi sír került elő szablyával és öntött indadíszes nagyszíjvégben végződő fegyverövvel. Biharvárból a késő avar korszakból patkó alakú kő- és hasonló agyagkemencével felszerelt félig földbe vájt lakóputrikat ismerünk, többségében szabad kézzel készült edények töredékeivel.

Ezzel egyidőben a csaknem másfél évszázad óta lakatlan Szatmár és Szilágy jelentősége hirtelen megnő – ugyanezt lehet megfigyelni Szabolcs-Szatmár megye szatmári részein is. A Sikártón talált indadíszes öntöttbronz szíjvég, a zilahi ezüstözött öntöttbronz nagyszíjvég – megoldásában egyedinek számító, szarvasra támadó nagyfogú ragadozó és griff ábrázolásával –, az érkávási lovassírból származó, szarvasra támadó griffekkel díszített öntöttbronz nagyszíjvég és lószerszámdíszek, az egykori Szilágy megyéből múzeumba került, griffel díszített öntött csatok és övdíszek, a Dobokán talált, ún. „lapos indás” pajzscsüngős övdísz egytől egyig erről tanúskodnak. E lelőhelyek egy részéről (pl. „Szilágy megye” vagy Doboka) nem dönthető el, hogy egyáltalán avaroktól származnak-e, avagy a Szilágynagyfalu–Szamosfalva-csoport halmos temetőivel képviselt szláv népességtől. Mátészalkán, Záhonyban ugyanis az egykorú (8–9. századi) díszítmények szlávoktól lakott területről valók.

A 8. században az erdélyi avar és szláv anyagi kultúra (elsősorban az edényművesség) annyira összefonódik, hogy csak a sírok-temetők rítusa alapján választható szét, gyakran úgy sem. Az avar hatású szláv telepek nem bizonyítékok avarok tényleges jelenlétére, csak az avar fémművesség és fazekasság korszakjelző produktumainak gyér átvételéi.

Az avar korszak második fele is csupán településtörténetileg értékelhető. A temetők nagyságának, kiterjedésének, szerkezetének, rétegeződésének ismerete nélkül – egyáltalán, temetőfeltárások nélkül – nem lehet a társadalom szerkezetébe betekinteni. A lovas, lovas-fegyveres és fegyveres-díszöves temetkezések ugyan az egész avar birodalomban egységesen megtalálhatók, de szerepük-rangjuk nagyon különböző lehet – a területi méltóságok katonai kíséretén kezdve a határőrző katonai telepeken át egészen a falvak és közösségek vezetőiig, a nemzetség- és nagycsaládfőkig. Erdélyben egyelőre nem dönthető el, hogy melyik társadalmi réteggel vagy típussal állunk szemben. A régészeti lelőhelyek elterjedéséből pusztán annyi állapítható meg, hogy az avarság a 8. század végéig ténylegesen jelen volt Erdélyben, de már csak az Erdélyi-medence nyugati vidékén, a Maros középső völgyében és a Küküllők alsó folyása mentében – vagyis településterületük Torda, Marosújvár, {177.} Kisakna sóbányái vidékére szűkült le. A 8. század második felében Dél-Erdélyben és a Szamos völgyében is feltűnnek avar leletek. Ezek azt is jelezhetik, hogy elkezdték a hegy- és völgyvidék dús legelőinek hasznosítását, mégis valószínűbb, hogy „avarrá” lett szláv főnökök hagyatékai.

Az avar uralom valószínű helynévi bizonyítéka a Küküllők neve, amely a török kökeleγ „kökényes” szóból származik. A Küküllők völgye a régészeti leletek tanúsága szerint 567-től egészen a 9. századig központi szerepet játszott az erdélyi avar megtelepülésben, a 6–7. század folyamán egyenesen az erdélyi avarság uralmi központja volt, a 8. században pedig az Erdélyből eddig ismert legnagyobb késő avar kori temető feküdt itt (Baráthely 2.).