{138.} 3. A GEPIDÁK KIRÁLYSÁGA

A GEPIDÁK A HUN KORBAN ÉS A KÖVETKEZŐ ÉVEKBEN

A Körösöktől északra visszaszorult Gepidiában Kárpát-medencei, sőt európai viszonylatban is páratlan régészeti leletsorozat bizonyítja, hogy a gepidák már a hun uralom idején elindultak a hatalom és gazdagság felé vezető úton. Ardarik uralma idején udvarházakat létesítő új katonai arisztokrácia alakul ki, amely vérével adózott ugyan hun urainak, de szemmel láthatóan nem minden haszon nélkül. Az új arisztokrácia képviselőit udvarházaik környékén titokban, magányosan temették el. Férfitemetkezés kevés van, a katonai vezetők közül sokan pusztulhattak el Európa harcterein s a hunok elleni felkelésben. Egyik kiemelkedő képviselőjük nyugodott az érmihályfalvi sírban, a temetkezés korát a halott szájába helyezett másvilági obulus, II. Theodosius 443-ban Thesszalonikében vert aranysolidusának hun kori utánzata (450. körülről) jól meghatározza. Maga az elhunyt a „karddal dühöngő” hun kori gepida jelképe lehetne. Két kardja is volt, egy ezüstveretes tokban hordott hosszú kétélű, s egy fa-bőr hüvelyben viselt 52 centiméteres rövid hun tőrkard. A nagy kard szíját a század babonás amulettje, egy nagyméretű borostyánkorong díszítette, pajzsán a kezét kúpos vas pajzsdudor {141.} védte. Hun eredetű tőrkardos kortársa Gencs-Akasztódomb 1. sírjából került elő, melléklete drága üvegpohár volt. Nagyjából erre az időre tehetők, s a sírokkal mintegy egymást keltezik és értelmezik II. Theodosius 429/30-ban vert solidusai (Nyírbátor, Bikács, Szilágysomlyó, Lonkafalva), míg 450 táján Attila parancsára verték ugyanezek hun utánzatait (Végardó, Érmihályfalva, Nagydoba-Liget, Kápolnokmonostor), az utóbbiakkal egykorúak III. Valentinianus (425–455) késői kibocsátású solidusai (Csög, Kendilóna).

Bővebben ismerjük a hun kori gepida nemesasszonyok magányos sírjait, mondhatnók meglepően bőven, ami a hunok miatt összezsugorodott településterület következménye lehet. Egységes, jellegzetesen „újgazdag” divatban pompáztak. Két vállukon idomtalanul nagy méretű nehéz ezüstöntvény-fibulákat viseltek, nyakukban különböző gyöngy nyakláncok egész gyűjteménye ékeskedett, karjaikon ezüst karperecek sorakoztak. Fülükben az elmaradhatatlan, nagyméretű arany fülbevalók, ruhájukon-övükön akár két nagy ezüstcsat – valósággal elborították őket az ékszerek. Sírmellékleteik közül szinte elmaradhatatlan az „új hun divatcikk”, a sugaras hátú fémtükör, míg másvilági útravalójukat „hun kori” füles korsókban, nemegyszer díszes drága üvegpohárral együtt helyezték melléjük (Mád, Tiszalök, Balsa, Székely, Vencsellő, Barabás – korábban: Mezőkaszony –, Szamostatárfalva, Érdengeleg). Szegényebb birtokos női temetkezés alig akad a hun korban. Ilyen Gencs-Akasztódomb 2. sírja, ékkődíszes bronz fülbevalóval, kisméretű ezüstfibulával, de nagy szemű üveg- és borostyángyöngyökkel. A hun uralom utáni időből jól ismertek majorságszerű kis telepeikhez – ilyeneket pl. Rétközberencsről, Beréről, Körösgyéresről és Piskoltról ismerünk kétoldalas fésűleletekkel – kapcsolódó, kis sírszámú szabad köznépi temetőik is. Ilyen lehetett Bere-Szőlőhegyen és Érendréd-Malomdombon (tömör poliéder alakú gombban végződő fülbevalók, besimított díszítésű edény) és ilyen volt Érmihályfalván, ahol a közösség férfi vezetője hun eredetű rövid tőrkardot viselt, éppúgy, mint az imént megismert katonai vezetők, az asszonyoknál pedig általánosan elterjedt a „hun kori” divat: a tömör poliéder (sokszögű) gombban végződő fülbevalók viselete – az előkelő nők arany- és rekeszdíszes fülbevalóinak utánzata! – és a kétoldalas „sűrűfésű”. Ekkoriban térnek át általánosan a halottak korábbi észak-déli irányú fektetéséről a keletelésre, ami közvetve az ariánus keresztény hithirdetés sikerét bizonyítja. A kor eddig ismert legnagyobb s legtovább használt temetkezőhelye az ártándi II. temető, szép számmal ismerünk azonban hasonló sírokat, illetve sír- és telepleleteket máshonnan is, így Szalacsról és Bihardiószegről sűrűfésűket. Biharról két cölöpön nyugvó tetejű, félig földbe mélyített házakból (az egyikben fésűsmester csontfaragó műhelyének maradványaival) és sokcölöpös igazi germán házakból álló településhez sírok csatlakoznak tömör poliéder gombban végződő bronz fülbevalópárral. Meglehet, hogy ez a tényleges kora Érkörtvélyes-Égető-hegy és Szilágysomlyó már korábban {142.} említett fegyveres temetkezéseinek, és ide tartozik Érkörtvélyes-Ligethegy és Nagyvárad-Szalka-terasz temetője (amely korábbi, karddal, rövid tőrkarddal és nyilakkal felfegyverzett hun temetkezéshez csatlakozik), remek besimított díszítésű korsóival és fazekaival, árkolt díszű kancsójával és csupraival, valamint Biharpüspöki és Nagyvárad-Micskepuszta sírjai, az utóbbi helyen 5. századi üvegpohárral.

E hun kori gepida régészeti települési tömb alapos ismerete nélkül nehéz megérteni az Ardarik győzelme utáni gepida széttelepülést, hiszen a gepidák ezt a Felső-Tisza-vidéki kultúrát viszik mindenüvé magukkal. Mégpedig legalább két hullámban. Közvetlenül a győzelem után tűnnek fel a nagyméretű ezüstlemez-fibulákat és ékkőberakásos arany fülbevalókat viselő arisztokrata nők temetkezései a Sebes- és Fehér-Körös (Gyulavári, Nagyvárad), a Maros–Aranka (Perjámos, Arad-Mikelaka) vidékén, sőt a Temesközben is (Őszény, arany poliéderdíszes fülbevalók). Ami mégis megkülönbözteti őket az előzményektől: a bizánci szövetség nyomán újra meginduló kereskedelemből birtokukba jutott késő antik aranygyöngyök (Perjámos). A hun kori arisztokrácia erdélyi birtokfoglalására néhány hasonló sírleletről valló, rekeszekkel díszített arany díszgombos fülbevaló utal (Bánffyhunyad, Medgyes, Kisselyk, Hunyad megyei ismeretlen lelőhely – valószínűleg két temetkezés), a gepida betelepülés idejét pedig II. Theodosius késői aranypénzei (443 utáni–450 előtti veretek, amelyeket ugyan a hunok kaptak adóban, s ímmel-ámmal juttattak belőlük gepida szövetségeseiknek, ám míg a hunok csak kivételesen mellékeltek pénzt sírjaikba, addig a gepidákra egyenesen jellemző a halotti obulusadás): Nagybánya-Asszonypataka, Válaszút, Kolozsvár-Szamoshíd, Hidalmás, Ajtony, Felsőidecs, Kerelőszentpál, Radnót (443. évi thesszalonikéi veret 450 körüli utánzata), Mese, Gyulafehérvár, le egészen a Maros völgyében az 1811-ben Hunyad-Dobrán, sőt az Al-Dunánál, Orsován talált példányig – még pontosabban I. Leó (457–474) nyilván nagyobbrészt szintén sírból származó aranysolidusai jelzik: Kelnek, Uzdiszentgyörgy, Torda – az utóbbi helyen 3 db bronz vagy arany. E korból való egy nyugatrómai császár, Libius Severus (461–465) ritka aranypénze is, amely minden valószínűség szerint a Római Birodalomban zsoldos szolgálatot vállalt gepida harcossal jutott haza (Biharszentandrás).

A gepida nemesség más része azonban a Szerémség, Pannonia Sirmiensis meghódításáig (473) nem hagyja el a biztonságosabb „óhazát”. Itt alakul ki az az új, hun kor utáni színes kultúra, amely azután az egész korai gepida földre egyaránt jellemző lesz. A győztesek kultúrája, azoké, akik az évi 100 font (közel 32 kg) bizánci aranysegélyből részesültek. A második hullámot a Temesközben a Nagyszentmiklós-Keresztúr-pusztai téglagyár gazdag sírlelete (ezüstfibulák, rekeszes fejű, művészi aranygyűrű) képviseli.

{143.} ERDÉLY GEPIDA BENÉPESÜLÉSE

Az előzmények és alapok ismeretében Erdély gepida benépesülése, amelynek végső időpontját Zeno (474–491) Hátszegen talált solidusa jelzi, jól követhető. Az új arisztokrácia (logimoi az egykorú görög nyelvű forrásokban) ugyanúgy a birtokai központjában fekvő udvarházakban élt (s nyilván környékükön temetkezett), mint a Tisza-vidéken. Asszonyaik pompás ékszerei a „gáva-beregvidéki” ötvösműhely alkotásai, legszebbek azok a dúsan aranyozott és díszített ékköves fibulák-fibulapárok, amelyek, sajnos, csupán „Erdély” vagy „Magyarország” lelőhellyel kerültek a múlt század közepén a Nemzeti Múzeumba. Hasonló díszfibulapár jutott már korábban a bécsi Antikenkabinet (ma: Kunsthistorisches Museum) gyűjteményébe egy régi erdélyi adat szerint Magyarvalkóról (tévesen „Mariersdorf”) díszes ezüstcsattal együtt. Az 1856-ban Kisselyk-Steinwegen (nyilván meg nem figyelt sírban) talált aranyozott díszfibula és ékkőbetétes arany poliéderdíszes fülbevaló a Kárpát-medence legrégibb ismert lelőhelyű gepida lelete. Hasonló ékköves aranyozott ezüstfibula rituálisan letört lába került elő Nagyekemezőn – „im Kessel”. Segesvár-Bajendorfon poliéder alakú gombban végződő arany fülbevalópár és egy állatfejjel, ékkövekkel díszített tüskéjű ezüst díszcsat, Medgyesen sodrott karikájú, ékkődíszes poliéder gombos fülbevaló utal nemesi temetkezésre. – A további aranyleletekből – Kelnek (karperec), Brassó? vagy inkább Kolozsvár (bikafejes gyűrű) – úgy tűnik, hogy az arisztokrata udvarházak az 5. század második felében inkább Dél-Erdélyre jellemzők – aligha véletlenül. Az igazi hatalom ugyanis kíséretével együtt a Kis-Szamos mentén székelt, s nyilván maga uralta a Mezőséget.

Az 5. század második felében a gepida település központja az antik Napoca romjai körül a Kis-Szamos völgyében alakult ki. Az itt talált néhány síros kis temetők különleges gazdagságukkal tűnnek ki. Minden bizonnyal a Napoca falai közt székhelyét felütő fejedelmi hatalom katonai kíséretének voltak a tagjai. Apahidán a Rettegi-kertben az 1880-as években, Kolozsvárott pedig 1912-ben találtak sírban poliéder gombban végződő arany fülbevalópárt – ez az ékszer tekinthető a korszak „vezérleletének”. Egyéb mellékleteikre nézve a Kolozsvár környéki s más egykorú erdélyi sírok olyan mértékben megegyeznek az Ér–Berettyó menti gazdag köznépi temetők leleteivel, hogy származásuk aligha lehet vitás.

Kolozsvár-Kardosfalván lándzsát, rövid hun tőrkardot és tegezben nyilakat temettek el a fegyveres szolgálatot teljesítő férfival, a kis közösség asszonyainak tömör poliéder gombban végződő bronz fülbevalói, csontfésűje, egy rangosabb asszonynak pedig a nemesi fibulák stílusában készült egyszerűbb, de nagyméretű díszfibulája volt. Kolozsvár egy harmadik kis temetőjében olyan edény, fésű és csatok voltak, mint az érmihályfalvi sírokban, a család érmelléki eredete alig vitatható. Kolozsvár-Szamosfalván ismét poliéder {144.} gombban végződő ezüst fülbevalókat, borostyán- és üveggyöngyöket viselt két asszony, egy harmadik pedig olyan fibulát, amely az 5. század hatvanas-hetvenes éveiben a Tisza-vidéken készült (Bakodpusztai típus), és újabban Magyarkapuson is előkerült. A Kis-Szamos mentén kissé továbbhaladva, Apahidán ezüst poliédergombos fülbevalópár és bronzcsat utal egy szegényebb harcos feleségére. Egykorú vele az a szép besimított díszítésű apahidai fazék, amely (vagy amelynek mestere) a Tisza-vidékről került ide. Egy hasonló, széles szájú, besimított díszítésű korai gepida fazék a szomszédos Gyulatelkén utal temetkezésre, nem messze ide Cegén gazdagabb női sír került elő, gyöngyökkel, kétoldalas fésűvel, fülbevalóval. A cegei fibula a szamosfalvival rokon nagyobb méretű ékszer, az 5. század második felében a Krímtől a Cseh-medencéig elterjedt típus, amelynek egyik készülési helye a gepidák országában sejthető. A Kis-Szamos mentén ellenkező irányban, Kolozsvártól nyugatra a magyarkapusi sírok (korai fibulák), délre pedig az ajtonyi telep, besimított díszítésű cserépen bekarcolt rúna-jelekkel (!) keltezik és övezik a fejedelmi központot.

Ha távolabb fekszik is, de még mindig a napocai központ birtokos kísérő rétegével hozható kapcsolatba az a kis csoport, amely a 270 táján felhagyott mezőszopori dák-római temető fűvel benőtt, elsimult területén települt meg s temetkezett. Mezőszopor keletelt sírjait később feldúlták és kirabolták. Rangos szabadok voltak, amire a kifosztott sírokban megmaradt gyöngyök, valamint a közelben talált (elvesztett), olcsóbb 5. századi bronzfibula utal. Az utóbbi testvérpéldányát a kiszombori és a malomfalvi gepida temetők korai sírjaiból ismerjük. Rokon típusú és hasonló korú egy állítólag Verespatakról származó fibula.

E korai, 455–500 közötti „horizont” sírjai, leletei sokfelé előkerülnek az Erdélyi-medencében és a völgyekben. Maroslekencén hun tőrkard és háromélű nyílcsúcsok, poliéder gombban végződő bronz fülbevaló és az egyik halott torzított koponyája, Malomfalva-Podejen torzított koponyájú halott sírjából származó korai edénytípus és fésű keltezi a sírokat. A 6. századi majorsági temetők egy része ebben az időben keletkezett, pl. Betlenszentmiklóson és Maroscsapón (mindkét helyen ezüst és bronz poliéder gombban végződő fülbevalók mutatnak korai temetkezésekre), az utóbbi helyen keltező jelentősége van a torzított koponyának is.

A gepidáknál a közvetlen hun uralom hatása és öröksége a keleti szépségideál: a magasított fej, vagyis a csecsemőkorban mesterségesen torzított koponya „divatjának” átvétele és sűrű alkalmazása. A szokással a hun uralom leáldozása után a gepidák is felhagytak, a legidősebb torzított koponyájú emberek a 6. század első évtizedeiben haltak ki. A szokás tehát gepida viszonylatban abszolút etnikumjelzőnek s egyben korszakjelzőnek (kb. 440–520) számít. Az erdélyi és kelet-alföldi gepida torzított koponyák (Székelyudvarhely-Marhapiac 1874, Szászbonyha, Segesvár-Herzes, Baráthely {145.} 7., Galacfalva-Vermek, Maroslekence, Malomfalva-Hula és -Podej, Marosveresmart (torzított koponyájú férfi magányos temetkezése háromélű nyílcsúcsokkal – esetleg hun kori), Maroscsapó, Magyarkapus-Kenderáj, illetve Elek-Kispél, Magyarád és Arad-Gáj) tehát önmagukban véve is történelmi jelentőségűek.

Az előzőekben tárgyalt kis temetők majd mindenütt földbe vájt házakhoz kapcsolódnak. Nyugatabbra, szintén a Maros mentéről Inakfalváról ismert poliéder gombban végződő ezüst fülbevaló. Északkeletre a beszterce-naszódi Újős-Papdombon temetőben talált poliéder gombban végződő bronz fülbevalók, a Beresztelkéről származó bronzcsatok, délnyugatra pedig a Marosportuson talált karperec korai gepida népi és korjelző leletek.

A felsorolt lelőhelyek határolják azt a sávot, amelynek mentében a korai gepida néphullám megtelepült a Marosnál. Délebbre, a Nagy-küküllő mentéről csak két-három korai lelőhelyet ismerünk. Székelyudvarhely-Marhapiacról a torzított koponyás temetkezés mellől ezüst poliéder gombban végződő fülbevalót és kifli alakú hajfonatkarikát, Medgyes-Thebáról majorsági temetőt poliéder gombban végződő ezüst fülbevalóval, borostyán és üveg nyakláncokkal, Segesvár-Herzesről torzított koponyájú temetkezés mellől gepida sűrűfésűt, Baráthely 7. lelőhelyről egy eddig csupán leírt, torzított koponyájú, gazdag temetkezést arany és ezüst fülbevalókkal, fibulákkal, csatokkal és áttört poliéder fejű arany dísztűkkel. Még délebbre már csak egyetlen sírlelet képviseli a korai gepida betelepülést. Szelindek-Stempenben nyugat-keleti fektetésű női sírban a poliédergombos ezüst fülbevalók jelzik a kort és a korai gepida kultúra és viselet bámulatos egységét. Madárfejekkel díszített ezüst fibulapárja Tisza-vidéki eredetű, párját Szentes közeléből ismerjük (Bökénymindszent), de még ennél is fontosabb a Szabadkán talált másik párja, amely olyan területről származik, amelyet a gepidák 504 után, amikor Nagy Theoderik csapatai elfoglalják Pannonia Sirmiensist (vagyis a Bácskával délről szomszédos Szerémséget), kiürítenek és határzónává tesznek. Ennél az időnél tehát korábban készült, s talán földbe is került. Az Olt mentéről, Fogaras közeléből az egyetlen lelet a pompás felméri palack, az 5. századi gepida fazekasság remeke, besimított halszálkamintákkal díszítve. Párhuzamait-előképeit a Tisza-vidékről ismerjük.

Erdély gepida betelepülése már az eddigi leletek alapján is jól nyomon követhető. A beköltözés a Meszesi-kapun át történt. Maga a Szamos-völgy a Meszes-hegység vonaláig, nagyjából a zsibói kanyarig (tehát az egykori Dacia határáig) már a 4. században a gepidák országához tartozott. A gót hatalom összeomlása utáni első gepida kísérlet Dacia birtokbavételére – átmeneti siker után – a hun hatalomba ütközött, ki kellett üríteniük az Erdélyi-medencét. Désnél azonban aligha vonultak hátrább, a Nagy-Szamos völgyében a hun uralom idején is jelen vannak (Csépán), erre utalnak Kápolnokmonostor és Nagydoba pénzleletei, Újős-Papdomb, Budatelke és Dombhát-Fürdő sírleletei {146.} is. A hun birodalom összeomlasztása után a Meszesi-kapun át ismét benyomulnak Erdély belsejébe, elsősorban a Kis-Szamos völgyébe. A foglalók Ér–Szamos menti gepidák voltak, akik korábbi anyagi kultúrájukat hozták magukkal. A nemesek, családtagjaik, szolgáik elsősorban Dél-Erdélyben, a Marostól délre, a Küküllők völgyében foglaltak maguknak birtokot – e terület népi betelepítésére sem az 5., sem a 6. század folyamán nem került sor. Úgy tűnik, belső politikai vagy külső védelmi okokból a dél-erdélyi udvarházak a 6. században meg is szűnnek.

Az 5. századi gepida településterület a Kis-Szamos irányából ékként terjed délkeleti irányban, a Maros középső völgyén át, hegyével körülbelül Nagyszeben tájáig. Nem mozgatott meg nagy tömegeket, 5. századi falvakat alig ismerünk (ilyen lehetett talán Nagygalambfalva-Várfelén és Péterlakán?), a kis csoportok az alföldi gepidák jelentékeny részére is mindvégig jellemző tanyákat létesítenek, közelükben pár síros temetőkkel. Ez a települési mód a 6. század elejétől kezdve megváltozik. Ennek azonban politikai és gazdasági előfeltétele a Napoca romjai között létesült fejedelmi központ megszűnése – felszámolása vagy áthelyezése – volt.

GEPIDA KIRÁLYOK ERDÉLYBEN

Napoca romjai körül nem véletlenül alakult ki rangos katonai kísérőkből és családtagjaikból valóságos települési gyűrű, a hajdani városban ugyanis a szilágysomlyói korszak utáni legrangosabb gepida fejedelmi személyek laktak. A falak között éltek, talán egy félig-meddig lakhatóvá tett romos épületben, mint Castra Reginában (Regensburg) előbb az alamannok majd a bajuvárok hercegei. De nem ott temetkeztek, hanem titokban a Kis-Szamos teraszán, a mai Apahida falu helyén. Mindmáig legizgalmasabb sírjukra 1889-ben bukkantak rá – sajnos a találók a már korábban is megbolygatott, megrabolt vaskapcsos koporsós temetkezést teljesen szétdúlták. A sírlelet első tudományos leírása körülbelül mindazt megállapította, amit ma is tudunk róla. Amit már akkor tudni lehetett: a sírlelet remekmívű áttört díszítésű, hagymagombos késő antik-bizánci aranyfibulájának „párja” I. Childerich frank király sírjából került elő (†481 vagy 482) – a keletrómai udvar szemszögéből nézve mindkét esetben nagyjából egyenrangú barbár fejedelmeknek küldött császári ajándékról van szó. Az apahidai fejedelmi sír két díszes ezüstkancsója viszont olyan keletrómai ajándék, ami többlet a Childerich-sírhoz képest. A sírban talált tömör arany karperec a 3–4. század óta a germán királyi családok egyik megkülönböztető jelvénye. Igazi méltóságát mégis az a 6 darab vadkanfejes, nagyméretű arany függődísz jelezte és jelképezte, amely mindmáig egyedülálló s amelyekről ma sem tudni, hogy miről függtek le – mivel a jelentős méretű tárgy elveszett, nem került múzeumba. Az első közlés Reccesvinthus vizigót király csüngődíszes votív koronáival vetette össze a csüngőket – elképzelhető {147.} azonban az is, hogy nagyméretű fibulákat vagy üvegedényeket díszítettek. Rekeszdíszes arany övcsatja és a fejedelmi csészéket díszítő arany fogópántja 5. századi „nemzetközi” stílusú, mégis megállapítható, hogy annak a gepida ötvösműhelynek az alkotása, amelyből a II. apahidai sír csatjai és fogópántja, a szamosfalvi kincslelet egyes ékszerei, a beregi nemesi sír arany rekeszes madárfibulája, a nagyszentmiklós-keresztúr-pusztai rekeszes gyűrű és a brassói (? vagy kolozsvári) bikafejes gyűrű kikerültek. A sír keltezéséhez nem sok kétség férhet. A díszfibula itáliai rokonait érmek és kísérőleletek 490 körülre keltezik, a Childerich-sírban talált párja pedig 481/82-ben került földbe. Az apahidai I. sírlelet tehát a 454–500 közötti időből származik.

A sírban nyugvó nevére és személyére a három aranygyűrűből lehet következtetni. Az egyiken kereszt alakban bevésett négy kisméretű egyenlő szárú kereszt jelzi tulajdonosa keresztény hitét. Keresztény voltával Konstantinápolyban is tisztában voltak, az ajándékba küldött díszfibula lemezét hangsúlyozottan egy hosszú kereszt díszíti, a hasonló aranyfibulákon csak a Rómában talált példányon van ugyanilyen kereszt. A második gyűrűn kis kereszt alatt az OMHARIVS név olvasható, az RI betűk össze vannak kapcsolva. A harmadikon, amely pecsétgyűrű volt, kereszt és monogram látható. A feltehetőleg görög tükörírásból egyaránt kibetűzhető az OMARIVΣ vagy az AVD-OMARIVΣ név, egyáltalán nem meglepő, hogy a második gyűrűn olvashatóval azonos névről van szó. Ilyen nevű gepida történelmi személyt a ránk maradt írott források nem említenek. A név második fele korrektül értelmezhető a gót harjaz (= ’Heer, sereg’) szóból. Mivel a monogram megengedi az Audomharius feloldási lehetőséget is, hibátlan keleti germán névformát kapunk: Audomharjaz, latinosan: (Aud) Omharius, jelentése a ’sereg ura’, a ’sereg üdve’. Ezt a nevet csak a gepidák egyik királya viselhette (vö. az Ardariks, a ’földek királya’ vagy a Gunderith/Gunderiks, a ’harcosok királya’ nevekkel). Király voltát Chlotharius = Lothar frank király és Hariobaudes alamann király neve is alátámasztja, az előbbi a ’sereg dicsősége’, az utóbbi ’seregverő’ értelmű.

A problémákat alaposan gazdagította az 1968-ban, az előző sírtól mintegy 500 méterre talált II. apahidai fejedelmi sír. A nyugat-keleti tájolású temetkezést a comboktól felfelé ez alkalommal is szétdúlták. Az I. sírban találttal szinte teljesen azonos (kissé nagyobb) rekeszdíszes övcsat, aranypántos üvegserleg s rekeszdíszes csésze fogópánt azt bizonyítja, hogy a két temetkezés időben egymástól nem eshet távol. A II. sír hallatlanul gazdag volt leletekben, ezek némileg arra is fényt vetnek, mi minden veszhetett el az I. sírból. A fejedelem kardszíját, mert kardja is volt, s nyilván az I. halottnak is volt, rekeszes aranyveretek tömege borította. Övén pompázatos arany rekeszmintás, többszínű kőbetéttel díszített tarsolyt viselt – ennek tulajdonképpen a fedőlapja maradt meg. E tarsoly egyetlen (későbbi) párja Readwald, Kelet-Anglia királya (†625) világhírű Sutton Hoo-i hajósírjából {148.} ismert. Egy másik aranyveretes tarsoly a Childerich-sírban talált tarsoly közeli rokona. Egy megvasalt faládában 3 lószerszámkészletet temettek a halott mellé: remek rekeszműves, aranysasokkal díszített, nyerget, arany kantárrózsákkal és sasfejdíszítményekkel borított kantárzatot, hun örökségre utaló, aranyveretes pálcarudas zablákat és így tovább. A sokkal gazdagabban eltemetett – ám korántsem biztosan rangosabb! – II. fejedelem méltóságjelvényei (regáliák) éppúgy hiányoztak a sírból, mint a személyére utaló gyűrűk (a personaliák). – Viszont – sajnos – egyik sírlelet sem teljes, a hiányok ezért óvatosan kezelendők.

1979-ben az I. és II. sír lelőhelye között, másodlagos helyen, rekeszdíszes nagy aranycsat került elő. Sajnos nem zárható teljesen ki, hogy a korábban feldúlt két sír valamelyikéből, talán a II.-ból származik. Tény azonban az is, hogy csak egyetlen nagyméretű, rekeszdíszes övcsat szokott előfordulni a korabeli fejedelmek viseletében, csatunk kisebb súlyú testvérei egy-egy példányban találhatók meg az I. és II. sírban is. Joggal lehet tehát egy III., észrevétlenül feldúlt apahidai fejedelmi sírra is gyanakodni.

A helyzetet bonyolítja, de egyszer talán meg is magyarázza a Kolozsvár-Szamosfalván talált kincslelet, amely az antik Napoca és az apahidai fejedelmi sírok között félúton került elő 1963-ban, a Kis-Szamos északi oldalán. A kincs pár centiméter mélyen egy edényben volt elásva. A találók az ékszerek egy részét szétvagdosták, számos darabot eltüntettek, a megmaradt kincs „mindössze” 617 gramm arany. Fő darabja egy pompázatos arany nyaklánc, amelyről nagyméretű arany korongdísz függött le. E korongbross egyértelműen keresztény, előlapját rekeszes, hátlapját vésett egyenlő szárú kereszt díszíti. Egy másik nyaklánc olyan aranygyöngyökből állott, amilyenek a gávai gazdag gepida női sírból és az apahidai II. fejedelmi sírból ismertek. A kincs ovális lemezű és karikájú csatjai a három apahidai övcsat rokonai, de előkerült az I. apahidai sír arany karpereceihez hasonló, kiszélesedő végű tömör karperecből is legalább két példányra való töredék. A kincs aranygyűrüinek testvérpéldányai vannak a bakodpusztai „királynői” sírokban (valószínűleg a szkír Edika király családtagjai 470 előttről), az ún. olbiai kincsben – a szamosfalvival rokon aranyláncon függő nagy díszkoronggal –, és a Basel melletti Lörrachban egy „egyszerűbb” alamann nemesasszony sírjában az 5. század második feléből, végéről. A kincs fontosabb darabja még egy gemmával díszített antik aranygyűrű.

Az apahidai és szamosfalvi leletek párhuzamait sokáig lehetne sorolni annak bizonyságául, hogy a hun korban kialakult, a hun kor mérhetetlen aranygazdagságából kinövő s egészen a század végéig abból táplálkozó „nemzetközi” pompával állunk szemben. E pompa kisebb-nagyobb mértékben a korszak valamennyi barbár uralkodójára és arisztokratájára jellemző. Legnagyobb mértékben mégis a hunok felett győzedelmeskedő, a hunok kincseit elsősorban megkaparintó gepidák királyaira.

{149.} Az apahida-szamosfalvi „rejtély” nem kibogozhatatlan. Vitathatatlan, hogy a hun kort követő fél évszázadból Európából nem ismerünk az apahidaiakhoz mérhető fejedelmi férfi temetkezéseket, az egyetlen kivétel I. Childerich frank király sírja, s ez már önmagában is sokat mond. Erdélyen kívül nem ismerünk hozzájuk mérhető gepida leleteket, más gepida királysírokat sem. A gepida királyok, éppúgy, mint a hun nagykirályok vagy a korszak frank, osztrogót, alamann királyai, nem ültek s éltek állandó „székvárosban”, hanem több székhelyük – regiájuk volt. A gepida királyok nyári és téli regiája egymástól nyilván távol feküdt, az egyik valahol a Tisza menti síkságon, a másik Erdély hegyei-völgyei között. Korántsem tisztázott a regiák és palatiumok, valamint a királyi temetkezőhelyek összefüggése. I. Childerich például halálakor már nem a Turnacum körüli frank foederati királya volt, hanem Gallia-Belgica királya. Mégis ifjúsága színterén temették el, messze a késő római város falain kívül, túl a folyón, magányosan, titokban. A napocai regia is nyilván csak az egyik királyi udvar volt, környékén a királyok temetkezőhelyével. A dél-temesi Palánkról származó, az apahidai hegedű vagy hal alakú díszítményekkel rokon, egész felületén rekeszekben ékkőberakással díszített aranyékítmény – egy eddig csak a hun kor utáni gepida fejedelmi leletekből ismert forma – arra vet fényt, hogy az 5. század második felében a gepida fejedelmeknek a Krassó torkolatvidékén is udvarhelyük volt.

Az apahidai királysírok fejedelmi gazdagságát, királyi jelvényeit és földbe kerülésük valóságos korát mérlegelve nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az Ardarikingek sírjairól van szó. E sejtés a bizonyosság rangjára emelkedne, ha az I. és II. sír rekeszdíszes arany övcsatjaival azonos típusú, nemrég talált aranycsatról kiderülne, hogy nem a már ismert sírokból származik, hanem – mint sejthető – egy III. (észrevétlenül szétdúlt) apahidai fejedelmi temetkezés egyik véletlenül felbukkant ékszere. A gepida királyok 470–500 között temetkeztek Apahidán, közülük a 455-ben birodalmat alapító s nyilván még egy ideig uralkodó Ardarikot és az 500. táján uralkodó Gunderithet ismerjük a forrásokból név szerint. Meglehet, hogy az I. sírban nyugvó (Aud)Omharius nevű e kettő közül valamelyiknek a szinonimája, de valószínűbb, hogy a forrásokban nem szereplő, Ardarik és Gunderith között uralkodó gepida nagykirály neve. A szamosfalvi kincs elrejtése Elemund új dinasztiájának uralomra jutásával hozható kapcsolatba – egy menekülő Ardariking rejthette el családi ékszereit. A napocai regia és körülötte a kíséret udvarházai a 6. század elejére megszűnnek, ami aligha zajlott le erőszakos beavatkozás nélkül.

A GEPIDÁK A MEROVING-KULTÚRA IDŐSZAKÁBAN

A 6. század elején az Atlanti-óceántól Erdélyig és a Kárpátokig új „kultúra” alakult ki. Alapja – mindenekelőtt – az 5. század nagy népmozgalmai után és nyomán létrejött viszonylagos politikai és gazdasági stabilitás. Galliában {150.} I. Childerich fia, Chlodvig (Clovis) megtöri az utolsó „római” uralkodó és a frank kiskirályok uralmát, majd az alamannok leverésével (505 előtt) és a vizigótok kiűzésével (507) megteremti Gallia és a Rajna-vidék egységét. A hatalomra került katolikus Meroving-dinasztia nemcsak a rómaiak egyházával lép szövetségre, de biztosítja a latifundiumok, a városi kis és nagy manufaktúrák működését is. A század első harmadának végére a Meroving-dinasztia kiterjeszti uralmát a Saaléig (Türingia), Bajorországig és az Alpokig.

A Merovingok országaira az egyre fokozódó gazdasági fellendülés jellemző. Új, a feudális viszonyok irányában fejlődő birtokok és falvak keletkeznek, mellettük századokon át használt, ún. „soros” temetők alakulnak ki. Az anyagi jólét ugyan közepes színvonalú, de általános. Míg az igazi népvándorlás korát pompázó viseletben tündöklő, dúsgazdag katonai arisztokrácia, kisszámú módosabb katonai kíséret és szegény fegyveres-dolgozó népesség jellemzi, addig a 6. században ismét gyakorivá válik a díszesebb öltözék és a „mellékletes” temetkezés. Vagyis az emberek társadalmi rangjuknak-szintjüknek megfelelő viseletben, ékszeresen, fegyveresen éltek és temetkeztek. E viselet egységét nemcsak a „kordivat” biztosítja, hanem új vagy újonnan fellendülő ékszer- és fegyverműhelyek, gyöngykészítő (s gyöngyökkel házaló) mesterek. A mindennapi élethez szükséges anyagi javak egyformaságát fazekasközpontok, üveghuták és bronzműves műhelyek teremtik meg.

A Meroving-kultúra ténylegesen frank uralom alatt álló területein bontakozik ki a „Nyugati-Meroving” vagy „Sorostemető”-kultúra. Keleti peremén, Türingiában, Cseh- és Morvaországban, Alsó-Ausztriában és Burgenlandban, a Dunántúlon, a Tiszántúlon s végül Erdélyben csatlakozik hozzá az ún. „Keleti-Meroving vagy Sorostemető-kultúra”. A Kárpát-medencén túl azután már nyomaiban sem található meg! A „kultúrán” belül a Kárpát-medence különállását (amiért a Meroving jelző nem is illik rá pontosan) gyér frank-alamann hatásokon túl más politikai és gazdasági centrumok biztosítják: Nagy Theoderik osztrogót birodalma (közvetlen közelről a Dráva–Száva közéről, Belső-Noricumból és Dalmáciából), amely 493–535 között különösen bizonyos luxuscikkek (pl. ékszerművesség, ötvösség) területén meghatározó jelentőségű, és a Keletrómai Birodalom, amely egy másfajta gazdagság anyagi alapjait biztosította.

A keleti „Meroving” övezeten belül is külön megítélés alá esnek – mint láttuk – a gepidák, az egyetlen s egyben legkeletibb keleti germán eredetű és nyelvű nép, amelyet az új európai művelődés még elér. A gepida ékszer- és fegyverművességnek, fazekasságnak – ezt is láttuk – saját, önálló hagyományai és gyökerei voltak, ezek soha nem halványodtak el, a Meroving hatás előtti és utáni gepidák közt nincs törés. Anyagi kultúrájukat kezdettől színezik a keletrómai gazdasági és politikai kapcsolatok, az al-dunai kereskedelmi úton át beáramló bizánci árucikkek és technikai fogások, 504 után a Szerémség {151.} osztrogót műhelyei és kereskedelme, 536 után az ismét gepida uralom alá kerülő Szerémség – Pannonia Sirmiensis késő antik-itáliai gót öröksége, 539-től pedig még az Al-Dunán túli római határzóna kézművessége is. Mindaddig, míg a szláv vándorlás nem kezdi veszélyeztetni az összekötő utakat (vagyis 518-ig, I. Iustinus trónra lépésének évéig), a Maros és a Tisza menti gepidáknál egyaránt találkozunk krími gót kapcsolatok emlékeivel, a Tiszántúlon pedig 540–550 tájáig közvetlen és kölcsönös skandináviai (dél-svédországi) összeköttetés bizonyítékaival. A gepidák 6. századi három települési tömbjén belül (Tiszántúl, Szerémség és Erdély) némileg sajátos helyzete volt Erdélynek, ami önálló vasművességén, de ötvösségén keresztül is érzékelhető.

GEPIDA TELEPEK ÉS TELEPÜLÉSEK

A gazdasági és politikai stabilitás biztos ismertetőjegye, hogy a korszakból számos telepet ismerünk. A legtöbbet a Maros mentéről. A többségében az 5–6. század fordulóján keletkezett falvak nem támaszkodnak előzményekre. Római, 4. századi gót vagy őskori elődjük csak véletlenül akad. Újonnan betelepült (vagy letelepült) földművelő-állattartó népesség új falvairól van szó.

Legjobban ismert a Maros északi partján Malomfalva, ahol a Podej határrészen tártak fel településrészeket. A 34 kisebb-nagyobb méretű, lekerekített sarkú, négyszögletes alakú lakógödröt sátortető borította. A tetőt a gödrök keskenyebb végein egymással szemben beásott 1-1, 2-2, de többnyire 3-3 cölöp, s a cölöpökre vízszintesen ráhelyezett gerendák tartották. A két legnagyobb méretű ház tetőzetét megkettőzött cölöpök támasztották alá. A leégésükkor csomókban a padlóra hulló szövőszéknehezékek szerint ezekben szövőszékeket tároltak. Más veremgödrökből kézimalomkövek, kovácsszerszámok kerültek elő. A putrikban dolgozók elvesztett csontfésűi, orsógombjai, vaskései, olcsó bronzfibulái, nagyon szegény emberek vas ruhakapcsoló fibulái, bronz haj- és ruhatűi megegyeznek a korabeli gepida sírokból ismert viseleti tárgyakkal. A telep korát a nagy mennyiségű cserépedény és cseréptöredék is pontosan meghatározza: 500–567 között lakták. A telepen talált, késheggyel beszurkált, besimított és bepecsételt díszítésű kiöntőcsöves kancsók, fazekak, bögrék, csuprok az egész 6. századi gepida településterület valamennyi korabeli falujára és temetőjére jellemzők. Az eddig csak telepekről ismert nagyméretű, hullámvonalakkal díszített fazekak (ugyanilyenek vannak a Tisza menti gepida falvakban is!) kisméretű másait is jól ismerjük sírokból. A telep lakói nagyállattartással foglalkoztak, elsősorban szarvasmarhát tenyésztettek, de számottevő volt lótartásuk is, amelyhez járulékos juh- és sertéstartás kapcsolódott.

A telep korai részét folyamatosan hagyták el, a földbe ásott vermek és a gazból, szénából, nádból készült tetők nem bírtak el hosszabb használatot. Késői részét tűzvész pusztította el – nem épült újjá. Ezzel egyidőben szűnik {152.} meg a temetkezés a telephez tartozó temetőben is. A hasonló méretű baráthelyi „4–6.” századi telepről eddig csak azt tudjuk, hogy kőtűzhelyes házai és kemencéi is voltak.

Sem Malomfalván, sem Kisselyk-Várhegyen, sem pedig Kisgalambfalva-Galath-tetőn nem sikerült ásatásokkal egyértelműen tisztázni, hogy a telepeket (Malomfalván a temetőt is!) körülfogó földsáncok mennyiben őskori (bronzkori-vaskori) eredetűek, építettek-e hozzájuk hasonló sáncműveket (akár kiegészítésként) maguk a gepidák is, avagy a 10–12. század védelmi földműveiről van szó. A többi erdélyi gepida falu ugyanis (éppúgy, mint az alföldiek) nyílt, védtelen volt. Valójában még azt sem tudjuk pontosan, hol feküdt a malomfalvi gepida falu. Ami előkerült, s amit a sánc „véd”, azok jórészt műhelyek, vermek, ólak, istállók.

Kis falura utalnak a ma Maroscsapóhoz tartozó Szentgyörgyön elszórtan feltárt hasonló házak. Egyelőre kevés leletet ismerünk Maroscsapó-Girle félig földbe ásott putrikból álló telepéről s a Marosludason feltárt gödörházból, még kevesebbet Szászfenes-Láb, Báboc-Sólyomkő, Kolozs-Győrtelke, Ajtony, Radnót-Szentgyörgy, -Kastély és -Református templom, Marosnagylak, Méra-Várdűlő, Mezőakna, Mezőerked, Mezőszopor (3 putri), Vidrátszeg, Vajdaszentivány, Kutyfalva, Gyulafehérvár-Citadella – itt kiöntőcsöves edénytöredéket is találtak –, Vermes gepida falvaiból és házaiból. Oláhgorbó-Leánydombon házból sűrűfésűt, Oláhdálya-Belgrád utcából ugyanazt s nagyon szép besimított, befésült díszítésű edénytöredékeket ismerünk.

A gepida település átterjedt a Nagy-Küküllő völgyére, ahol Betfalván, Baráthelyen, Medgyes-Hosszúvölgyben, Segesvár-Szőlőkben és Székelyudvarhely-Szabadság téren találtak gepida falvak nyomaira, többnyire földbe mélyített putrikra. Másféle, felszínre épített házak maradványai kerültek elő Kisselyk-Várhegyen többek között kiöntőcsöves edénytöredékkel keltezve, s főleg Kisgalambfalva-Omlás- vagy -Galath-tetőn, ahol a felszínre épített nagyméretű négyszögletes házak padlónyomai és kőborítás-maradványai jól megfigyelhetők voltak, mellettük azonban félig földbe mélyített putrikra is bukkantak. Leleteik egyértelműen gepidák: kiöntőcsöves, és bepecsételt vagy ékhegynyomatos díszítésű díszedények, díszítetlen korongolt házikerámia, köpűs babérlevél alakú nyílcsúcsok, orsógombok. Betlenszentmiklósról cölöpvázas földházakból szintén kiöntőcsöves edénytöredék ismert. Az Olt völgyében Sepsiszentgyörgy-Bedeházán találtak gepida település nyomaira, a Feketeügy völgyében pedig Réty-Telek, Felsőcsernáton-Róbert-tag s főleg Kézdipolyán-Kőhát fontos 6. századi gepida telepek. Polyánon a malomfalviakkal rokon fésű, fibulák, bronztű keltezi a félig földbe mélyített házakat. Nemcsak a telepek, de – mint meglátjuk – a temetők is igazolják, hogy a folyóvölgyek középső és felső szakaszainak betelepítése a 6. században folyamatos volt, minél keletebbre megyünk, annál később kezdődnek a telepek és a temetők.

{153.} Nyugat felé a Maros völgyében az Arad-Csályai erdőben talált gepida fazekastelep, a (Magyar) Pécska-Nagysáncon (őskori telep!) bronz díszfibula-töredékekkel és kereszt alakban áttört testű bizánci bronzcsattal együtt előkerült pompás, besimított díszítésű, kiöntőcsöves edények, valamint Perjámos-Sánchalom telepleletei (kétoldalas fésű, cserepek) biztosítják az összeköttetést az erdélyiekkel megegyező putrikból álló, rokon leleteket (fésűk, cserepek stb.) szolgáltató alföldi gepida falvakkal (Battonya, Eperjes, Tiszafüred stb.).

GEPIDA TEMETŐK

Az erdélyi gepidák lakta terület igazi kiterjedését és jelentőségét a temetők tükrözik. Az alföldi gepida „anyaországban” a telepek és temetők méreteiből, elhelyezkedésük sűrűségéből kétféle településmódra lehet következtetni: nagyobb falvakra, nagy temetőkkel és néhány házból álló tanyákra vagy majorságokra pár síros kis temetőkkel. Az utóbbiakból egy-egy mai alföldi falu határában 4-5 is előfordulhat.

A kelet-alföldi majorsági temetők jellegzetes képviselői az érkeserűi, csomaközi és székudvari sírcsoportok, míg egy udvarház urát temethették el fegyvereivel együtt Óbesenyőn a Mogila-halomban. Kiemelkedő gazdagságú nemesi udvarház elszórtan fekvő sírjait dúlták évtizedeken át Nagyváradon az egykori Guttmann-téglagyár területén. Különböző időben egy férfi, 5-6 gazdag női és 2-3 szegény szolgatemetkezésre akadtak. Az udvarház még az 5. század középső harmadában keletkezett. Legkorábbi három-négy sírjából ékkőberakásos hun kori tőrmarkolatdísz, kiszélesedő végű arany karperec, rekeszberakásos korongdíszes fülbevaló, tömör ezüst karperec és ékkövekkel díszített csat került elő. A század utolsó harmadából származik egy női temetkezés, sugaras hátú fémtükörrel, késő antik aranygyöngyökkel és a temetéskor rituálisan letört végű fibulával – ez a keleti-germán szokás a Meroving-kultúra idejére kihal. Egy aranyozott ezüstöntvény fibulapár vezet át az 5. századból a 6. század elejére, amelyet még mindig rekeszdíszes fibulás előkelő temetkezés képvisel. Vagy az eddig ismertetett, vagy további temetkezésből (más adat szerint: Biharudvari, ma Sárrétudvariból) származik egy ékkövekkel és granulákkal ékített félhold alakú aranycsüngő, ez a „gávai típusú” lunula a Felső-Tisza-vidék legkésőbbi nemesi sírjaival köti össze a váradi nemesi temetőt – az utóbbi az előzőknek jórészt folytatása. Ugyanebből a nemesi temetőből került elő két aranykeretezésű korongfibula. A keretbe 4. századi római ezüstpénzeket foglaltak, az egyik lekopott hátlapjára felemelt karú imádkozó (orans) figurát karcoltak. Ez a gepida kereszténység kisszámú tárgyi emlékeinek egyike. Legkésőbbiek a 6. század középső harmadából egy gazdag női temetkezés ékszerei: egy filigrándíszes (felforrasztott vékony aranysodronymintás) négylábú állatfigurát mintázó és egy {154.} filigránnal borított ékkődíszes aranyfibula, valamint ruhanyak aranybrokát szegélye. A nemesasszony ruhája, ékszerei galliai frank eredetűek, valószínűleg viselőjük is előkelő frank nő volt, aki a gepida–frank szövetség (539) alkalmából kerülhetett távoli, új hazájába.

A Maros völgyében majorsági temető került elő Marosvásárhely-Megyeházán, Maroscsapón, Mezőceked-Hosszúmezőn és Felvégen, a Kis-Szamos mentén pedig Nagyiklód-Malomhídnál (C. temető). Nehezebb megítélni Magyarkapus-Kenderáj temetőjét, mivel a sírsorok fel nem tárt nagyobb temetőre utalnak. Nagyobb temető részének tűnik a Mező(Szász-)erkeden újabban feltárt 20 sír, valószínűleg csupán egy temető széle a Marosveresmart-Bethlen-csűröskerti sírcsoport, valamint a Kis-Küküllő mentén Betlenszentmiklóson kiásott 43 síros temetőrészlet (korai kezdeteire tömör poliéder gombdíszes fülbevaló utal). Aminthogy a fentebb említett 11 csapószentgyörgyi ház közelében kiásott 10 sír sem képviselheti a falu lakosságát – a sírokban egyaránt előfordulnak korai (torzított koponya) és késői temetkezések (pontkördíszes fibulapár, vonókés, nyílhegyek).

Az erdélyi Meroving-kultúra reprezentánsa a legjobban ismert telep – nem teljesen feltárt – temetője, Malomfalva-Hula. Használata párhuzamos a közelében fekvő falu életével. Kezdete visszanyúlik az 5/6. század fordulójára (tömör poliédergombos fülbevalók), benépesülése az erdély gepida hatalom bukásával szűnik meg 567 körül. A temetőből megismerhető viselet, rítus, anyagi kultúra annyira azonos a Tisza mellékivel, hogy a temető akár Szentes határában is előkerülhetett volna. Mindössze az eltemetettek közösségének „vezetője”, egy kardos, pajzsos harcos volt „erdélyi módra” felszerelve. Pajzsdudorja helyi munka, talán a közeli faluban eltemetett mezőbándi ötvöskovács munkája. A gepidákhoz ritkán jut el igazi frank-meroving ékszer, így ritkaságszámba megy egy Rajna-vidéki műhelyben készült „madárfibula” – egyelőre nincs is több belőle Gepidiában.

A malomfalvi temetőben nyugvók társadalmi rétegeződését éppoly nehéz meghatározni, mint a legtöbb alföldi gepida temető „társadalmát”. 83 sírjából 23-at kiraboltak és feldúltak, 22-ben pedig kisgyermek nyugodott, akik mellé a gepidák ritkán helyeztek valamirevaló másvilági útravalót. Ilyenformán éppen a vezető réteg viseletébe és tagozódásába bajos bepillantani.

A malomfalvi temetőre nem jellemző a másvilágra indító étel és ital, mindössze 3 sírban volt edény. Hasonló temetőket az Alföldről is ismerünk, ezek nyilván zömében ariánus keresztény közösségektől maradtak ránk.

Néhány nemrég feltárt beszterce-naszódi temetőrészlet (Beszterce-Csiger, Galacfalva-Vermek) nagyobbrészt kirabolt, feldúlt sírokból áll. Az utóbbi 31 sírt egy torzított koponya, a besimított és bepecsételt díszítésű edények, egy pajzsos tövisű bronzcsat alapján 568 elé keltezi ásatója, nyilvánvalóan helyesen. A két temetőből származó szép és változatos keramikán, köztük körte alakú edényeken olyan sajátos beszurkált díszítésmód található, amilyen {155.} eddig csak a Tisza mentéről volt ismert. A sírokban megmaradtak a lándzsacsúcsok, a háromélű, a köpűs babérlevél pengéjű és a szakás nyílcsúcsok, a vas juhnyíró ollók. Más típusú a telephez csatlakozó Baráthely 3. számú temetője. A közel 300 sírból eddig ismertetett néhány ékszer (pl. pontkördíszes fibula, gepida és bizánci övcsatok), edény (pl. kiöntőcsöves korsó, besimított és bepecsételt díszítésű csuprok) és fegyver (kétélű kardok, lándzsák, nyílcsúcsok) zömmel gepida jellegű a még a gepida uralom idején nyitott temetőben (a 190. sírból I. Iustinianus bronzpénze került elő), a temető korban és jellegben mégis már a „bándi” típusú temetők családjába tartozik.

Mezőbánd-Felhágó-dűlő 178 síros temetője mind a mai napig a legnagyobb közzétett erdélyi gepida emlék. Sírjait egy szegény szolgatemetkezés kivételével kirabolták és feldúlták, ezért használatának kezdetét és végét nehéz meghatározni. Valószínűleg a gepida korszak vége felé, 550 táján keletkezett. Malomfalvával ellentétben jellemző rá a bőséges edénymelléklet – a sírok harmadánál is többen fordul elő –, ugyanakkor a húsételre utaló állatcsontmaradványok hiányoztak. Afféle félpogány-félkeresztény lakosságról lehet tehát szó. A késői, „bándi” típusú temetők családjába tartozik Marosnagylak 125 síros temetőjének nagyobb része is.

Több helyen egyelőre csak egy-két sír utal 6. századi gepida temetőre (Maroscsapó, Somkerék-Hágó, Mezőakna, Apanagyfalu-Csorbahíd – bebökdöséssel pecsételt szép edény, lándzsacsúcs –, Segesvár-Bajendorf, Oláhgorbó-Lányfalu). Szép füleskancsójával, besimított csészéjével és díszes csont sűrűfésűjével kiemelkedik a Baráthely és Ecel közt a Rozsos határrészben előbukkant néhány sír. Más helyeken sírmellékletként értékelhető ép edények (Vasasszentgotthárd, Mezőköbölkút, Gyulatelke, Nagyernye, Erdőszentgyörgy, Nagyenyed, Marosvásárhely, Dés-Szamos-híd – ritka ékhegy díszítéssel –, Dedrádszéplak, Maroskarna, Gyulafehérvár, Beszterce, különösen jellegzetesek Szamosújvár-Szamos-part bepecsételt és besimított díszítésű szép edényei) vagy ép kétsoros sűrűfésű (Tompaháza) jeleznek temetkezést. Szamosjenőn és Maroscsapón a „leggepidább” ékszer került elő, sasfejjel díszített nagyméretű díszcsatok, mindkettő erdélyi ötvösműhelyek alkotása, s csupán féltestvérei a Tisza-vidéki műhelyből származó „sasos csatoknak”. Nagyvárad-Szalkán, Szilágysomlyón, Tordán, Szászkeresztúron és Krasznán a 6. századi gepida viselet ovális bronzcsatjai utalnak sírleletre, Décsfalván egy hosszú kétélű kard, a Bábolna-hegyen egy lándzsacsúcs, Mezőaknáról egy tegezkészlethez tartozó nyílcsúcsok, Csáklyán, Vingárdon és Gyertyánoson a hasonló nyílhegyek egyaránt származhatnak sírból vagy telepről (az utóbbira Betlenszentmiklóson van jó példa).

{156.} A 6. SZÁZADI GEPIDÁK TÁRSADALMA

Bár az erdélyi „Meroving-kultúra” emlékeit számos lelőhelyről és sok sírból ismerjük, megítélésük mégis nehéz. A vékony nemesi rétegre a 6. század folyamán már csak a bizánci szövetség fejében kapott néhány aranypénzből lehet következtetni: I. Iustinus (518–527) solidusából Mezőcsávásról, I. Iustinianuséból (527–565) Nagysomkútról, Abafájáról, Uzdiszentgyörgyről, Csáklyáról, Marosvásárhely környékéről, Vecelről és Pécskáról. Az újkorban feldúlt sírok halotti obulusai lehettek. A temetőket különböző időpontokban (némelyiket többször is) kirabolták vagy feldúlták. A kevés értékelhető kronológiai adatból egyelőre bajos volna megmondani, kik és mikor. Az egyik zűrzavaros időszak az 540-es évekre tehető, amikor Elemund dinasztiáját – nyilván nem minden belső ellenállás és felfordulás nélkül – megbuktatja Thorisind. Ostrogotha trónkövetelő és kísérete a langobardokhoz menekül. Mezőbánd szinte „teljes” kirablásáról már szó esett, ez okvetlenül 567 táján vagy után következett be először. Besztercén, Marosvásárhelyen és Marosveresmarton annyival jobb a helyzet, hogy legalább a (hasznavehetetlennek ítélt) vasfegyvereket megkímélték. Malomfalván a társadalomtörténetileg vizsgálható sírok számaránya csak 50%.

A bestiális sírdúlások ellenére megállapítható, hogy a viselet nagyjából azonos volt az alföldi gepidákéval. A nők, leánygyermekek sűrűfésűket tűztek a kontyukba, nyakukban valamivel gyakoribb az üveggyöngyökből összefűzött nyaklánc, mint az Alföldön. Mind a nők, mind a férfiak övet hordtak, amelyet bronz- (ritkán ezüst-) vagy vascsatokkal fogtak össze. A férfiak az övön hátul viselték bőrtarsolyukat, amelyben tűzszerszámot, ollót, szőrcsipeszt és kést tartottak. A nők díszes öntöttbronz- (ritkán vékonyan aranyozott) fibuláikkal a mellen és a test előtt mintegy összefogták ruháikat, szegény asszonyoknál ezeket vas kapcsolótűk vagy bronz ruhatűk helyettesítették. Sajátos szimbolikus rangjelző szerepe volt (az egész Meroving-kultúrában) a vas vonókéseknek, ezek mindig a gazdag szabad nők mellékletei. Gyakori egy igazi női munkaeszköz, a fonóorsó cserépgombja.

A 6. századi szabad harcosra a Meroving-kultúrában a teljes fegyverzet (kard, lándzsa, megvasalt pajzs) jellemző. Ilyen fegyverzet még az alföldi gepidákhoz képest is kevés van Erdélyben. Az egykorú források szerint is csekély volt a gepida „nehéz fegyveresek” száma, 552-ben a gepidák mindössze 400 harcost bocsátanak Narses rendelkezésére a Totila elleni háborúban, ugyanott a pannoniai langobardokat 3000 „nehéz” fegyveres képviselte.

Erdélyben még a kard–lándzsa együttes is ritka – nem beszélve a megvasalt pajzsra utaló pajzsdudorról –, ami vékony katonai vezető rétegről és egyúttal az Erdélyben élő gepidák biztonságérzetéről vall. A csupán lándzsával felfegyverzett szabad harcosok száma már nagyobb. Az íj és nyíl előfordul a kardos-lándzsás vitézek fegyverzetében is. Önmagában, az íjász szolgálatra {158.} kötelezett „félszabad” réteg fegyvereként gyakoribb. Egészében véve az erdélyi gepidák társadalma erősebben rétegeződött az alföldi gepidákénál, a valamilyen fegyverrel felszerelt szabadok-félszabadok rétege a temetőkben csak 10–15% körül mozog. A kirabolt női sírokat is figyelembe véve nagyjából ugyanennyi az ékszerekkel eltemetett asszonyok százaléka. A lakosság 70%-a fegyvertelen szegényekből és szolgákból állott, amiben már a korai feudális gepida állam kialakulásának csírái tükröződnek.

A Mezőbándon szerszámaival együtt eltemetett ötvöskovács társadalmi helyzetére nézve a nemesek közé számított – ugyanúgy, mint a barbár Európa más egykorú germán ötvösei, avagy a következő avar korszak ötvöskovácsai. Ruházatának ékességeit és fegyvereit elvitték a sírrablók, de mint véletlenül megmaradt vassisakja bizonyítja, életében-halálában a féltve óvottak közé tartozott.

Az erdélyi gepida társadalom a 6. század folyamán az alföldi és szerémségi gepida társadalom halovány tükörképévé válik. Nem hallunk többé az erdélyi gepidák élén álló „kiskirályokról”, régészeti (sír) lelet sem utal rájuk. A 6. század első harmadának végéig mégis számolni lehet az anyaországtól némileg független, önállóskodó erdélyi gepida duxokkal. Ebből az időből ismerjük Gepidia egyetlen „belső” éremkincsét, a Kisselyken, Mikeszászával szemben, a Nagy-Küküllő-völgyben elásott 50 (más adatok szerint 80–140) aranysolidust. A vagyont a tulajdonos családja a 440-es évektől, tehát a „hun konjunktúra” idejétől fogva folyamatosan gyűjtötte, II. Theodosiustól I. Iustinusig valamennyi keletrómai császár aranya megtalálható benne. Elrejtője I. Iustinus (518–527) kora után életét és vagyonát veszíthette, nem érte meg az I. Iustinianus alatt kezdődő „új konjunktúrát”. A kincs arra vall, hogy Elemund az 520-as évek végén–530-as évek elején felszámolta egy erdélyi kiskirály uralmát. Feltehetőleg ezzel az eseménnyel hozható kapcsolatba néhány további korai nemesi udvarház pusztulása és temetőjének felhagyása (Kolozsvár-Kardosfalva, Magyarvalkó), s talán a legkorábbi sírrablási hullám a temetőkben.

Az erdélyi gepidák élén az 530-as évektől kezdve kisszámú, nem túlságosan gazdag nemesség állott. Közéjük számítanak a „sasos csatokat” viselő nők is (Szamosjenő, régebben: Kisfenő, Maroscsapó). Egy-egy kisebb faluban egyetlen nemesi család birtokolt, és – úgy tűnik – egyúttal a szabadok közösségének vezetője is volt (Malomfalva), több fegyveres nemesre vagy nemesek több nemzedékére csak kevés példa van (Marosveresmart, Baráthely 3.). Néhány helyen a fegyveresek magasabb száma talán a lakosok határőr szerepével is kapcsolatos lehetett (marosvásárhelyi és besztercei sírok).

A Szamos középső folyásvidékétől a Maros és Küküllők völgyén át a Háromszéki-medencéig földművelő-állattartó falvak és tanyák láncolata húzódott, javarészt félszabad és szolga sorsú emberek telepei. Falusi paraszti életükről keveset tudunk, ismereteink jóval alatta maradnak a vizigót {159.} korszaknak. Bizonyos azonban, hogy a hun kori siralmas helyzetet a gepida betelepülés változtatta meg. S bár a lakható, megművelhető földterület a vizigót korszakhoz képest is összébb zsugorodott, ez éppenséggel nem a gepidák vétke. Ellenkezőleg, az, hogy a Mezőség, a fontosabb völgyek és medencék egyáltalán lakhatók maradtak, az ő munkájuk érdeme.

*

A gepida királyság „külpolitikailag” meghatározott politikai-katonai tevékenysége 567 előtt a Duna völgyében zajlott, távol Erdélytől. A nagy Iustinianus korában az Al-Duna vidékét támadó szláv harci csoportokat a gepidák alkalmanként segítették is, maguk a szláv támadások egyelőre még nem veszélyeztették Erdély határait. Egy bizonytalan adat szerint 565 körül az újból Bizánc-barát politikát folytató Kunimund gepida király hadat viselt az al-dunai szlávok ellen. Kunimund és serege minden valószínűség szerint a Vöröstoronyi-szoroson át az Olt völgyében támadta meg az egykori gepida „Olt-limest” háborgató szlávokat, akiket akkoriban már az avarok is támogattak. E nagyon felesleges hadjárat ellenakciója a gepida hatalom bukásához fog vezetni.