| X. ERDÉLY A FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARCBAN (1848–1849) | TARTALOM | AZ ELLENFORRADALMI TÖREKVÉSEK ÁRNYÉKÁBAN. A SZÁSZFÖLD A FORRADALOMBAN ÉS A BALÁZSFALVI ROMÁN NEMZETGYŰLÉS |
Az európai forradalmi hullám szinte a bécsi és pesti postával érkezett Erdélybe. A „bérces haza” válaszát az európai kihívásra alapvetően meghatározta az, hogy 1848 tavasza diéta nélkül köszöntött be, hiszen a hatalmi struktúrából adódóan a polgári átalakulás követelményeit legbiztosabban a törvényhozás útján lehetett érvényesíteni. Viszont nemcsak Magyarország, hanem az egész Habsburg-monarchia polgári-nemzeti átalakulása szempontjából rendkívül kedvező körülménynek bizonyult, hogy Pozsonyban éppen ekkor ülésezett az országgyűlés. Az európai forradalom pedig egyszeriben megfordította a reformellenzék számára az addig kedvezőtlenebbül alakuló erőviszonyokat. Kossuth Lajos nemcsak felismerte a kezdeményezés lehetőségét, hanem a polgári átalakulást megalapozó törvényhozó munka egyik fő irányítójává léphetett elő. Március 3-án a diéta alsótáblája a birodalom valamennyi tartománya számára követelte a polgári alkotmányosság bevezetését, és ez erjesztően hatott az ausztriai ellenzéki körökre. Tíz nap múlva felkelt Bécs népe. Metternichnek, a rendszer szimbólumának le kellett mondania, az uralkodó pedig maga is alkotmányt ígért. Március 15-én arra az álhírre, hogy Pest körül, sőt Biharban is óriási paraszthad gyülekezik, a pozsonyi diéta elkötelezte magát a jobbágyfelszabadítás mellett. A „főváros” azonban nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi polgári átalakulás ösztönzője is lett. Ha környékén paraszthadak nem is készülődtek a diéta ellen, március 15-én Pest-Budán – az európai nagyvárosok példáitól eltérően – vér és barikádok nélkül győzött a forradalom. Tízezres tömegek tüntettek és vonultak fel anélkül, hogy a katonaság közbe mert volna avatkozni. A tettre {1348.} kész radikális ifjúság hangadói a forradalom programjaként két évtized reformcélkitűzéseit 12 pontba foglalták, hogy ország-világ elé terjesszék: Mit kíván a magyar nemzet. A 12. pont szerint az uniót is.
Bécs, Pest után most már Kolozsvár következett. Az erdélyi magyar liberálisok az első „fővárosi” hírekre kezdeményeztek is. Unió, felelős kormány, alkotmányosság biztosításának követelésével március 19-én azonnal a pozsonyi országgyűléshez fordultak, ahol Kossuth már sürgette is az erdélyi diéta összehívását, hogy az döntsön az unió sorsfordító ügyében. Aztán id. Bethlen János megint csak jó taktikusnak bizonyult, amikor sikerült rávennie a konzervatívok vezérét, Jósika Lajost, hogy március 20-án közös programnyilatkozatot írjanak alá. A nyilatkozat nemcsak az 1840-es éveknek az uniót és a reformokat célzó követeléseit ismételhette meg, hanem a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség mellett a jobbágyfelszabadítást is célként jelölte meg, s így a jobbágyfelszabadítás követelése először kerülhetett be széles nyilvánosságnak szánt politikai programba.
A reformkori küzdelmek jól előkészítették azt is, hogy a liberális nemesség és a városi polgárság a politika terén újra egymásra találjon. Március 21-én id. Bethlen János aktívan részt vett Kolozsvár városi tanácsának ülésén, ahonnan Méhes Sámuel indítványára feliratot intéztek a guberniumhoz, a 20-i nyilatkozat szellemében kérve a diéta összehívását és az alkotmányos reformokat. Ekkor a város népe a diáksággal az élen már lelkesen tüntetett. Teleki József gubernátor pedig, folytatva a liberálisokat támogató politikáját, némi unszolás után szavát adta, hogy pártolólag továbbítja az uralkodónak a feliratot, amelyet mindenesetre megküldött több törvényhatóság főtisztjének is, hogy ha kell, kövessék a kolozsvári példát. Így a liberálisok a múlt évi nagy vereségük után most már biztosították maguknak a kezdeményezéshez szükséges erkölcsi fölényt, és elébe vágtak annak, hogy a konzervatívok nyíltan szervezkedni kezdjenek, vagy nagyobb zavart okozzanak a törvényhatóságokban, hiszen maga Jósika Lajos is aláírta a kolozsvári nyilatkozatot. Azzal azonban mindkét fél tisztában lehetett, hogy az irányelvek konkrét kivitelezése még a jövő kérdése, és alapvetően a birodalmi erőviszonyok alakulásától függ. Bécsben Jósika Samu kancellár nem látta a helyzetet olyan fenyegetőnek, mint az erdélyiek. Bízott abban, hogy az uralkodó és a katonaság tekintélye, éppen a föld népének „jó császár” mítosza miatt, megakadályozhatja a paraszti elégedetlenség elharapózását. Arra törekedett, hogy az uralkodó még 1849 márciusáig elhalassza a jobbágyfelszabadítást, ahogy azt az osztrák örökös tartományokban is tervezték. És közben úgy látva, hogy igazában „csak Horvátország képes” a magyar forradalmat „csírájában elfojtani”,* nagy szerepet játszott abban, hogy uralkodója – a {1349.} törvényes formák megkerülésével – azt a Jellačićot nevezze ki horvát bánná, aki aztán ősszel vállalta is a fegyveres fellépés kockázatát. Ugyanakkor Erdélyt is az ellenforradalom bázisává akarta tenni.
A magyarországi fejlemények azonban tarthatatlanná tették Jósika helyzetét. A király Batthyány Lajos személyében olyan energikus miniszterelnököt nevezett ki, aki már március 23-án közzétette a pozsonyi diéta jobbágyfelszabadítási törvényét, s ezzel elejét lehetett venni annak is, hogy netán a magyar nemzeti célkitűzések ellen lehessen fordítani a jobbágyság tömegeit. Április 11-én az uralkodó elfogadta a pozsonyi törvényeket, melyek a feudális Magyarországot korszerű polgári alkotmányos berendezkedésű alkotmányos királysággá alakították át. Jósika időközben lemondott erdélyi kancellári tisztéről, mert szerinte „a királyi szó a pozsonyi és pesti jogászlázadást törvényes forradalommá tette”,* egyengetve az Erdély és Magyarország egyesítése felé vezető utat. Törvény rögzítette ugyanis Magyarország unióvágyát és -akaratát; „a magyar koronához tartozó Erdélynek Magyarországgal egy kormányzás alatti teljes egyesültét”. A magyar kormány pedig hozzáfoghatott annak az 1836-i pozsonyi törvénynek a végrehajtásához, mely kimondta az erdélyi Partium visszaadását Magyarországnak.
Úgy tűnt, hogy a magyarországi fejlemények majd készen hozzák Erdély népeinek mindazokat a vívmányokat, amelyek kiharcolására a reformtevékenység mostoha feltételei olyan kevés reményt ígértek, s így Erdély sem lesz az ellenforradalom felvonulási területe. Az unió kivitelezése azonban a pozsonyi törvény szerint még attól is függött, hogy az összehívandó erdélyi diéta elfogadja-e vagy sem. Az udvar éppen ezért húzni-halasztani akarta az erdélyi országgyűlés összehívását. Erdélyben viszont a megyékben és városokban a kolozsvári példa gyorsan követésre talált. Az unió igenlésének jegyében bontottak zászlót a városi önkormányzatra igényt tartó közösségek: például a román szomszéd falvait mozgósító magyar Torockó, a megyétől tettleg függetlenedni akaró Déva és Nagyenyed vagy a türelmesebb Dés és Fogaras, ahol szászok és románok is lelkesen éltették a pesti 12 pontot. Egyre-másra futottak be a liberális szellemű feliratok a guberniumhoz. Még az addig konzervatív megyék gyűlései is azzal fenyegetőztek, hogy ha elmarad az erdélyi diéta összehívása, követeiket a magyarországira küldik. Aztán látványos epizóddal véget is ért a heves agitáció. Április 10-én Udvarhelyszék – melynek közgyűlésén a nemesség elhatározta a közteherviselés bevezetését – 30 küldöttje Kolozsvárt azzal fenyegetőzött, hogy ha eredmény – azaz a diéta meghirdetése – nélkül kell hazatérnie, akkor harmincezredmagával jön vissza, mire a gubernátor saját felelősségére május végére összehívta a diétát. Az erdélyi magyar liberálisok megtették az első lépést céljaik elérése felé, a {1350.} törvényhatóságok hozzáfoghattak a követválasztáshoz és a követutasítások összeállításához – általában a kolozsvári nyilatkozat és felirat szellemében. De közben szorongásteli idők is vártak rájuk, hiszen amitől tartottak, bekövetkezett: megbolydult az egész társadalom, és a magyar nemzeti törekvések után jelentkeztek a románok és a szászok is.
A román nemzeti törekvések addig aligha sejtett erővel törtek fel, és két – gyorsan összetalálkozó – vonalon bontakoztak ki: a nemzeti és a társadalmi követelések vonalán, aszerint, hogy a tájékozódó csoportosulások miként ítélték meg a kibontakozás lehetőségeit és követelményeit. Kezdetben úgy látszott, hogy a forradalmi átalakulás örömében a nemzeti ellentétek talán még háttérbe is szorulnak. A marosvásárhelyi román ügyvédgyakornokokra – kb. harmincan voltak a 200 közül – lenyűgözően hatott a tüntető magyar város. „Azt hihetted, Angliában vagy és nem Erdélyben” – vélte az események egyik szemtanúja, Alexandra Papiu-Ilarian.* Amikor aztán a főtéren felhangzott a pesti forradalom költeménye, Petőfi Sándor Nemzeti dala, kiderült, hogy a két önálló nemzeti ideológia hívei nem egyesülhetnek, csak az egyik értékeszményeiben. Hiszen egyesített a kérdés: „Rabok legyünk, vagy szabadok?” De megosztott a válasznak az első része, az, hogy „A magyarok Istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Miért a magyarok Istenére kell esküdni? – kérdezték a románok.
A román fiatalok, akikhez a magyarok mint a román nép képviselőihez fordultak, elzárkóztak attól, hogy a politikai értelemben egységes magyar nemzet részének tekintsék magukat és népüket. „Különajkú nemzeteknek nemzeti léte és édes nyelve biztosítása”, valamint „örök váltság minden pénzkárpótlás nélkül” – még ezekkel a feltételekkel fogadta el Papiu „mint” román Erdély és Magyarország unióját.* „Örökváltság ingyen vagy halál”* – állítólag ezzel a felkiáltással hagyta ott Avram Iancu, a későbbi események egyik főszereplője a várost, és példáját valamennyien követték. Ki szülőföldjére tért vissza, ki Balázsfalvára igyekezett. Papiu néhány társával pedig Kolozsvárra ment, ahol Ioan Buteanu fiatal ügyvéd irányításával (aki egyébként 1846-ban Kővár vidékén a magyar liberálisokkal együtt küzdött a követválasztás előkészítésében) petíciót fogalmaztak, amely a 18. századi szerződéselméletet felidézve mint egykor birtokolt, de elvesztett jogként követelte a román nemzet elismerését, a törvényhatósági anyanyelvhasználatot, és ezekkel a feltételekkel elfogadta az uniót és a magyar államnyelvet. S {1351.} feltehetően a marosvásárhelyi megnyilatkozások pontosításának szándékával hangsúlyozták, hogy a jobbágyfelszabadítást a földesurak állami kárpótlásával kell egybekapcsolni. Ennek a kérvénynek már rendkívüli jelentőséget kölcsönöz az, hogy tömegeket mozgósító programmá lett. Az Érchegységben a vásárok alkalmával kezdték ismertetni, aláírásokat akartak gyűjteni, hogy biztosítsák a nemzeti törekvések tömegbázisát.
A márciusi román állásfoglalásokat az jellemzi, hogy ha feltételekkel is, de elfogadták az uniót. Egy kivételével – a hangadó személyiségek közül, látványosan. Márciusban csak Simion Bărnuţiu – aki, miután a püspök eltávolította a balázsfalvi líceum filozófiatanári állásából, 40 éves fejjel kezdett Nagyszebenben jogot tanulni – lépett fel határozottan kiáltvánnyal az unió ellen: „örökre átkozott legyen az a román, aki bármiféle uniót merészel kötni, mielőtt még a román nemzetet elismernék politikai értelemben”, mert „nemzet nélkül a köztársaság is csak átkozott zsarnokság”,* amiből azután valóban „sokat igazolt a későbbi történelem”.* A román nemzeti mozgalom elismert tekintélyei közül pedig egyedül George Bariţ fordult nyíltan és olykor elég gunyorosan szembe a múlt sérelmeinek célzatos felhánytorgatásával és a politikai nemzet kizárólagos követelésével. A brassói sajtóban a pesti 12 pontot kifejtve és magyarázva próbált olyan részletes programot adni, amelynek megvalósítása biztosíthatná a politikai nemzet követelésébe foglalt igények kielégítését. Az Egyesült Államok és Svájc példájára hivatkozva, széles körű autonómiával rendelkező, lehetőleg etnikailag egységes, közéleti anyanyelvhasználatot biztosító megyékből felépülő alkotmányos államrendszer: a polgári municipalizmus létrehozásában látta a kibontakozás lehetőségét. És nemcsak az erdélyi magyar, román és szász nemzeti érdekek összehangolására gondolt. Az erdélyi nemzetek harmonikus együttélésének elősegítésével az egyetemes magyar és román nemzeti törekvések célkitűzéseinek egyeztetését akarta előmozdítani, hiszen ha Erdélyben valakinek, akkor neki tudnia kellett, hogy a havasalföldi forradalom előkészítésén fáradozó erők román–magyar szövetségre alapozott „svájci típusú” dunai konföderációt tervezgetnek, s nemcsak a párizsi lengyel emigrációval működnek együtt, hanem talán még a francia kormány támogatását is élvezik.
Hogy a román nemzeti törekvések milyen főmederbe kerülnek, az attól függött, miként értékelik az egyes erők céljaik megvalósításának lehetőségét, hol keresik vagy kereshetik a szövetségest, tehát hogyan alakul a magyar „nemzetiségi politika”, és végül, de nem utolsósorban, milyen erős tömegbázisra tudnak szert tenni. Ebben a vonatkozásban 1848 tavasza látványos fordulatot hozott: a nemzeti és a népi törekvések összekapcsolódását.
{1352.} A városi polgárság és a megyei nemesség tüntetései nyomán a parasztság csak március vége felé kezdte észlelni, hogy mekkorát változott a világ. Amikor tájékozódni kezdett, beidegződött hiedelmei keltek életre. A megyei közgyűléseknek a jobbágyság eltörlését kilátásba helyező nyilatkozatai csak megerősítették a nemességgel szembeni bizalmatlanságában, abban a hitében, hogy a „jó császár” már rég elküldte a jobbágyság felszabadítását elrendelő parancsot, csak a nemesek eldugták. Igaz, kivételesen az is előfordult, hogy a városból megtérő parasztok arról beszéltek, hogy a németek a császárt elkergették, aki „most az országba jött, s már nem fogja az urakat gátolni, hogy a jobbágyokért jót tehessenek”.* A parasztság magatartására óriási hatása volt a magyarországi és aztán a partiumbeli jobbágyfelszabadításnak. Először erre hivatkozva kezdték a robotot megtagadni a nyugati megyékben, és nemegyszer elsőként a magyar községekben. Belső-Erdélyben azok a kiáltványok gyakoroltak óriási hatást, amelyeket az ifjak paplakból paplakba vittek. Ezekből a kiáltványokból kezdték vágyaik beteljesülését kihallani. Hogy miként, azt jól érzékelteti annak a Budán nyomtatott kiáltványnak a fogadtatása, amely a hatósági nyomozások során ugyan alig tucatnyi helységből került elő, de Erdély minden sarkából, és az Érchegységben állítólag „százak” forogtak belőle közkézen. A Kolozs megyei Drágon, amikor megtudta a falu népe, hogy a pap Kolozsvárról írásokat kapott, ellentmondást nem tűrve felolvastatta azokat, köztük az említett proklamációt. S abból nem a fő gondolatot jegyezték meg, azt, hogy az unió azonnal meghozza a jobbágyfelszabadítást, hanem a kezdő sorok adtak szárnyat a képzeletnek: „Román testvéreim! Az örökkévaló Igazságnak napfénye, a szabadság kibukott … ma nincs többé jobbágy és nemes, nincs több úr és rab, csak szabad emberek egyformán”* – és ez elég volt, hogy a falu a közösségi kényszer erejével halálbüntetéssel fenyegessen mindenkit, aki ezentúl szolgálni mer földesurának. „Szabadságlevelet” láttak a kiáltványban, amely egyik később kivallatott tanú szerint azt mondta ki: „eltört a románoknak járma, feljött a napjuk, kinyílott a mennyországuk, mert urat többé ez órától szolgálni nem fogunk”.* Így kezdődött Erdély hetekig tartó legnagyobb – több tucatnyi falura kiterjedő – robotmegtagadási mozgalma. Ezek a mozgalmak sok helyt a községi földek, legelők és erdők „visszafoglalásával” párosultak, és a földesúr allodiális szántóit is elszántották, ha az emlékezet azt a falu földjeként tartotta számon. Sőt, a nemesség körében már kezdtek arról is beszélni, hogy a parasztok úgy hiszik, a császár nekik adta a majorsági földeket. A magyarországi jobbágyfelszabadítás mozgósító hatása ellenére a {1353.} magyar uniópropaganda nem tudta megnyerni a román jobbágyparasztság tömegeit; egyrészt az „urakkal” szembeni hagyományos bizalmatlanság miatt, másrészt azért, mert a görögkeleti vallásúak sok helyt azt hitték, hogy már megint egyházi unióra akarják őket rávenni. Az pedig még kevesebb jót ígért, hogy a nemesi földbirtokosok közül csak néhányan tettek engedményeket jobbágyaiknak, „amíg többen fegyveres erővel akarták úrbéreseiket szolgálatra kényszeríteni”.*
A gubernium ugyanis katonaságot kért a nagyszebeni főhadiparancsnokságtól a megyei hatóságok számára. Az egyébként sokat aggodalmaskodó Puchner némi megnyugvással is tájékoztatta temesvári kollegáját arról, hogy „fegyveres erő alkalmazására nem volt szükség, hiszen a személyi és tulajdonbiztonságot nem fenyegette veszély” a robotmegtagadó mozgalmak részéről.* A „csendet és rendet” letartóztatásokkal próbálták fenntartani. Néhány megyében ugyan statáriumot hirdettek, és figyelmeztetésként itt-ott a falvak határában megkezdték az akasztófák felállítását, ezek látványa azonban gyakran a várttól eltérő hatást gyakorolt a falvak népére.
Az erdélyi megyékben a helyi jellegű mozgolódásokat átfogó és egyesítő parasztmozgalom a román nemzeti mozgalom kibontakozásához kapcsolódott. Az általános forrongás láttán Aron Pumnul, balázsfalvi filozófiatanár kiáltványban szólította fel az espereseket, hogy Tamás vasárnapjára, április 30-ára „jöjjenek minden faluból két-két emberrel” Balázsfalvára. A kezdeményezést most már Ioan de Leményi püspöknek is vállalnia kellett. Felsőbb engedélyt kért a nemzeti gyűlés megtartására, melynek időpontját a gubernium május 15-ére halasztotta. Április végén mégis összegyűltek néhány ezren, és aztán még többen készülődtek május 15-ére, sokan abban a reményben, hogy talán a jobbágyfelszabadítást is kihirdetik.
Nőttek a várakozások. A kiáltványokat hozó-vivő fiatalokban a nép egyre inkább a császár küldötteit kezdte tisztelni, s ezek is látták, ha a népet meggyőződésében és hiedelmeiben erősítik, földesurával szembeni ellenállásában segítséget ígérnek neki, számíthatnak a támogatására. A fiatalok iránti bizalom pedig úgy nőtt, ahogyan a megyei hatóságok igyekezete, hogy kézre kerítsék őket „bujtogatás”, a nép lázítása miatt. A parasztság egyre inkább szembefordult az „urak” világával, de ha olyan valakire talált, aki társadalmi állása folytán, vagy csak azért, mert „nadrágos ember” volt, mégis odatartozott (vagy csak annak pereméhez), és azt olvasta ki szavaiból, hogy vágyai teljesítésében segíti, akkor azt bizalmával ajándékozta meg. Mintha a császár iránti hűség égisze alatt a népmesék igazságot osztó hősei jelentek {1354.} volna meg a színen, úgy emlegették Bărnuţiut „balázsfalvi királyként”, Iancut királyfiként, de a népet oly diplomatikusan rendre intő fiatal Andrei Şaguna görögkeleti püspökről, sőt még a volt konzervatív Hunyad megyei főispánról, Nopcsa Lászlóról is mint „királyról” beszéltek. Rájuk, vagy olykor csak valami titokzatos álruhás királyra hivatkoztak, amikor megtagadták szolgálataikat. Akitől az urak féltek, abban a parasztok szabadítójukat látták. Még Háromszéken is akadt arra példa, hogy a jobbágyok arról beszéltek: „eddig mi voltunk jobbágyok, már földesuraink lesznek; úgy rendelte a császár az úrbérben.” Aztán éppen „a muszka jő … s minket teszen földesurakká”.*
A paraszti monarchizmus a feudális viszonyokból eredő politikai tapasztalatlanság terméke volt, a paraszti világlátás és magatartás íratlan szabályai szerint a legjobbnak ígérkező eszköz a kimondott és ki nem mondott vágyak érvényesítésére és legitimálására. A paraszti közösségeket és mozgalmakat viszont nemcsak rendkívül koherenssé tette, hanem azok ellen is mozgósíthatóvá és manipulálhatóvá, akik a korszerű fejlődés követelményeinek érvényesítésére törtek.
A liberális nemesség fellépése nagyobb sikereket továbbra is általában azoknál a rétegeknél ért el, amelyeket az állami hatalom süllyesztett le a nemesi-szabad paraszti státusból határőri szolgálatba. Az emelkedés vágya hamar megtalálta kifejeződési formáját a kor jelszavaiban. „Ha március 15. előtt volnánk, elveszett nemesi jogainkat kérnők vissza … Most azonban, a korszellem hatalmas szavát értve, az egyenlőség, szabadság és testvériség szent és örök életű eszméjéből született elvvel óhajtjuk mi is bonyolódott dolgaink kiegyenlítését.” Így fordultak a diétához Hunyad megyéből – Váradi Dániel tanító és néhány nemesi birtokos kezdeményezésére – a rákosdi magyar határőrök román társaik nevében is.*
Amíg a liberálisok a megyékben csak egy-egy faluban, a kisnemesség soraiban és a városokban lelhettek támaszra, a Székelyföldön a társadalom egészében – igaz, olykor heves küzdelmek és sokáig törékeny erőegyensúly-viszonyok kialakítása után.
Csíkban a Marosvásárhelyről hazatérő diákok kezdték somlyói társaikat mozgósítani. Együtt verték le a kétfejű sasos útjelző táblákat, együtt kezdtek agitálni a nép között a magyar nemzeti célkitűzések mellett. A katonaság parancsnoka letartóztatással sem tudta helyzetét igazán megszilárdítani, bár számíthatott a határőröknek a primorok, az „urak” iránti hagyományos bizalmatlanságára, hiszen a magukat szabadnak tartó katonák között olyan aggodalmak támadtak, hogy jobbágyi sorba kerülnek, aminél a határőrség jobb létfeltételeket biztosított. A katonatisztek úgy-ahogy ellensúlyozni tudták {1355.} a forradalmi agitációt, de azt már nem tudták megakadályozni, hogy végül a határőrök is ne a liberálisokat támogassák a követválasztás alkalmával.
Hatékonyabban és – paradox módon – sokkal hevesebb küzdelmek árán érvényesülhetett a magyar nemzeti érdekegyesítő politika Háromszéken, ahol összetettebb volt a társadalom, tagoltabb a társadalmi munkamegosztás, fejlettebb az árutermelés, jobbak az iparűzési és földművelési lehetőségek. A határőrségi intézménnyel való szembenállásnak nagyobb hagyományai voltak, hiszen az sokak előtt elvágta a társadalmi emelkedés és a létfeltételek jobbra fordításának útjait, nem is beszélve a katonai szolgálattal járó terhekről. A politikai életnek pedig olyan lehetőségeivel lehetett élni, hogy öt törvényhatóság (négy ún. taxás helység és a szék) küldhetett diétai követeket most a rendkívüli körülmények között olykor több ezres tömegeket is megmozgató népgyűlésekről. A reformkori folyamatok kiteljesedéseként az ellentétes érdekek érvényesítésének igénye motorként vitte előre az érdekegyesítés ügyét: a jobbágy a katonával, a katona a primorral követelte egyenlősítését, hogy végül ezek a székely egyenlőség eszményéhez is kapcsolódó törekvések egyesüljenek a liberálisok társadalmi és nemzeti célkitűzéseivel. E folyamat fontos állomása lett az az országszerte visszhangot verő eset, amelynek során székely határőrök Uzonban két Déváról hazatért fiatal ügyvéd, Gál Dániel és Németh László vezetésével megtagadták a felsőbb parancs teljesítését. Bár egyelőre csak a szász és aztán magyar városokba kellett volna vonulniuk, abban a hitben, hogy miként a napóleoni háborúk alkalmával, az olasz frontra akarják őket vinni és fegyvereiktől is megfosztani, azonnal visszafordultak, s a Brassóba indított fegyvereket is lefoglalták. Esküvel fogadtak engedelmességet a guberniumnak, a két ügyvédet pedig Illyefalva országgyűlési követévé választották. A nagyszebeni főhadiparancsnokság tekintélye úgyannyira megrendült, hogy az élén álló Anton Puchner nem merte határozattan megtorolni a parancsmegtagadást, mérgében viszont megfenyegette a gubernátort, hogy ha nem szorítja engedelmességre a háromszékieket, kivonul Erdélyből, és sorsára hagyja az országot (ami persze esze ágában sem volt).
Íme, a népi és a nemzeti mozgalmak viszonyában milyen újszerű, de régóta érlelődő változást hozott a fiatal ügyvédek hazatérése és agitációja. Mind a magyar, mind a román nemzeti mozgalomban elsősorban ők jelentették a láncszemet a mozgalom felső vezetése és a nép között. Képzettségük, presztízsük és viszonylagos anyagi függetlenségük nagyobb mozgási lehetőséget biztosított nekik, mint a szintén harcias diákoknak és a papoknak, bár – főleg ez utóbbiak közül – jó néhányan szintén nagy és huzamosabb időn keresztül tartó mozgósító szerepet játszottak. Az ügyvéd és a paraszti közösség gyakorlati egymásrautaltságának következményeként szilárdult meg a nemzeti mozgalmak népi bázisa.
{1356.} Április végétől–május elejétől a társadalmi szembenállás egyre inkább a nemzeti mozgalmak főerőinek fokozatos szembekerülésével párosult. Ezzel új szakasz nyílt az erdélyi forradalmi válsághelyzetben, amit csak bonyolított és fájóbbá tett a magyar kormány és a birodalmi vezető körök kulisszák mögött folyó harca. Közben pedig – mint látni fogjuk – egyre inkább feltárult „az erdélyi kérdés” összbirodalmi jelentőségéből az, hogy az Erdélyi Nagyfejedelemség elsősorban a magyar önállósági törekvések kézben tartásának, mederbe szorításának egyik eszköze; ha kell, az erdélyi magyarság túszhelyzetbe juttatásával és a nemzeti szabadságtörekvések egymás ellen való kijátszásával.
| X. ERDÉLY A FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARCBAN (1848–1849) | TARTALOM | AZ ELLENFORRADALMI TÖREKVÉSEK ÁRNYÉKÁBAN. A SZÁSZFÖLD A FORRADALOMBAN ÉS A BALÁZSFALVI ROMÁN NEMZETGYŰLÉS |