A MAGYAR ÉS ROMÁN MOZGALMAK ÚTKERESÉSE A MÁRCIUSI FORRADALOM ERDÉLYÉBEN | TARTALOM | A POLGÁRI ÁTALAKULÁS MEGALAPOZÁSA AZ UTOLSÓ ERDÉLYI RENDI ORSZÁGGYŰLÉSEN |
A bécsi udvari vezető körök ugyan kénytelenek voltak eltűrni a társadalmi átalakulást, de egyre inkább már csak beidegződéseik miatt is az uralkodói hatalom abszolutisztikus mivoltára alapozott birodalmi egységet szerették volna visszaállítani. Olyan ellenforradalomra készülődtek, amellyel a polgári szabadságeszményre és a népszuverenitásra alapozott alkotmányos államrendszert és az azt célzó törekvéseket akarták korlátozni, majd megtörni.
Egyelőre azonban egyik fél sem tudhatta magáról és vélt vagy valóságos ellenfeléről sem, hogy pontosan mekkora, és milyen erőkkel rendelkezhet. Paradox módon az egymást váltó konfliktushelyzetek kulcsszereplője Ferdinánd lett, ez a gyenge személyiségű uralkodó, akinek megnyeréséért éles harc folyt, illetve azért, hogy mi hangozzék el az ő nevében. Mindegyik fél az uralkodói „akarat” részleges vagy teljes kisajátítására tört, hiszen csak az uralkodói beleegyezéssel tudhatta a többi erő számára is elfogadható módon legitimizálni törekvéseit. Szinte mindegy, mit gondolt az uralkodó. A lényeg: mit írt alá. Vagy inkább mit írattak vele alá az udvari klikkek Ferenc Károly főherceggel és mindenkinél céltudatosabb nejével, Zsófiával az élen és a velük oly határozottan szembeszegülő magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos.
Így, miközben az uralkodó több kérdésben is engedett a magyar kormánynak az osztrák minisztertanács állásfoglalása után , április végén tudomására hozta a magyar államférfiakkal szorosan együttműködő unokaöccsének, István nádor királyi helytartónak, majd az osztrák hadügyminiszternek is, hogy a magyar kormányt csupán a korábbi oly korlátozott hatáskörű kormányszervek örökösének tekinti, ezért szerinte Magyarország viszonya a monarchia többi tartományához nem is változott, s természetesen továbbra is fenntartja a hadsereg fölötti rendelkezés jogát. {1357.} Mindennek némileg ellentmondott az, hogy előzőleg a császár április 25-én olyan osztrák alkotmányt fogadott el, mely a magyar korona országaira nem terjedt ki. Viszont május 10-én az osztrák kormány mint „összminisztérium” arra szólította fel a magyar kormányt, hogy többek között a két „birodalom” had-, pénz- és külügyeit egyeztessék Ausztria nagyhatalmi állásának biztosítása érdekében. De mindezt anélkül szorgalmazták, hogy az érintkezés formáinak kialakítására javaslatot tettek volna, majd a magyar kormány válaszlépése elől is inkább kitértek, mintsem az ellentétek kiegyenlítésére alkalmas módozatokat kerestek volna.
Úgy látszik, hogy maguk az alkotmányos osztrák kormányok nem tudtak egységes állásfoglalást kialakítani „a magyar kérdésben”. Tagjaik egy része inkább békés eszközökkel akarta a vitás kérdéseket rendezni, mások pedig mint Latour hadügyminiszter az abszolutisztikus birodalmi centralizáció odaadó híveiként a polgárháború felidézésétől és a fegyveres „megoldástól” sem riadtak vissza. Egyelőre a magyar kormány ellenében fellépő horvát bánt támogatták, és Erdélyt bástyaként szerették volna megtartani az önállósuló Magyarország hátában. Az erdélyi származású báró Récsey Ádám táborszernagy meg is írta egykori bajtársának, id. Bethlen Jánosnak, hogy ha a dolgok így mennek tovább egészen Erdély és Magyarország egyesüléséig, akkor „a rend helyreállítása azzal fog kezdődni, hogy Erdélyt kezünkbe kerítjük, hogy a fellázadt Magyarországot két tűz közé szorítsuk”, mindehhez igénybe véve a románok „segítségét”.* Akik pedig vérmesebb reményeket is tápláltak, azok Erdélyre a Balkán felé tekintő majdani hatalmi törekvéseik bázisaként is számítottak. Az uniót ellenző osztrák miniszterek szerint „az erdélyi román nemzet jelenthetné talán azt a magot, amelyhez a dunai román fejedelemségek osztrák felsőség alatt csatlakozhatnának”.*
Ilyen feltételek között a magyar kormánynak, már önvédelemből is, továbbra is az Erdéllyel való egyesülésre kellett törnie. Csak így bontakozhatott ki a birodalmi ölelésből, de erre ösztönözte a nemzeti egység igénye is. És közben fel-felkísértett a monarchián belüli magyar fölény érvényesítésének a reménye és vágya: a Buda központú birodalom, nem utolsósorban az oly sokat emlegetett „szláv túlsúly” és fenyegető következményei elhárítására. Ugyanakkor a magyar kormány azon munkálkodott, hogy Magyarországot inkább csak perszonáluniós kapcsolat, azaz jogilag csak az uralkodó császári minőségétől élesen elkülönülő király személye kapcsolja a birodalom többi tartományához, miközben a közös védelem kötelezettségét elismerte. A kor {1358.} merev hatalompolitikai beidegződései felől nézve a monarchia így talán valóban nem játszhatta volna azt a szerepet, amit az európai hatalmi egyensúly hagyományos értelmezése egy birodalomtól megkövetelt. Viszont ha „a távolabbi jövendő be nem következett lehetőségeit nézzük”,* akkor nagyon is kezdeményező jelentőségűnek látszik az, ahogy a magyar kormány, élve az európai forradalmi átalakulás lehetőségeivel, nemcsak a maga számára akarta biztosítani az alkotmányosságot és a vele járó állami önállóságot és külpolitikai mozgásszabadságot, hanem az olasz tartományok és a lengyel Galícia számára is. Egyébként az olasz tartományokról, melyekért az olasz nemzeti egység érdekében Szardínia már hadat is viselt, állítólag egyes osztrák államférfiak is lemondtak volna. A nagy erővel jelentkező német nemzeti egységtörekvések pedig olyan német államszövetség lehetőségét vetették fel, melybe Ausztria is belép. Kétségtelen, hogy mindez „példát mutathatott volna kombinált államszövetségekre, szorosan együtt élő államok mindegyikének egyúttal egymástól önálló csatlakozására más államokhoz is”.* Az osztrák vezető körök viszont annál régebben éltek a hatalommal, hogysem még addig ki nem próbált lehetőségekkel kísérletezzenek.
Bár 1848 májusában csak politikai eszközökkel próbálták befolyásolni a magyar kormányt, mégis, már a „Népek Tavaszá”-n sor került a véres őszi események előjátékára. Még akkor is, ha Bécsből nem jöttek és nem is jöhettek olyan titkos utasítások, melyek egyértelműen határozott, pontosan időzített cselekvésre szólítottak volna fel. Ehhez először a katonaság tekintélyét kellett volna megszilárdítani, viszonylagos önállóságát, illetve az uralkodótóti kizárólagos függőségét újra érvényesíteni. A nagyszebeni, a temesvári és a budai főhadiparancsnokság egyelőre egymás helyzetének megismerése érdekében fel is vették egymással a kapcsolatot. Hiába szólította az uralkodó május 7-én magyar hadügyminiszterét hivatala elfoglalására, hiába utasította az osztrák hadügyminisztert a magyarral való együttműködésre, a budai főhadiparancsnok az április végi királyi kézirat ismeretében, és Batthyány lemondására számítva , provokációtól sem riadva vissza, fegyveres erővel verette szét a neki macskazenét adó tüntetőket, és bár utána távoznia kellett, tisztjei még továbbra is számoltak az újabb véres összecsapás lehetőségével. Ők is olyan bizonytalanságban éltek, hogy május derekán úgy tájékoztatták erdélyi kollégáikat: „mi lesz holnap, azt csak az Egyetlen tudja”.* Kassán pedig a császári-királyi tisztek katonai puccson: a forradalmi Pest és Bécs elfoglalásán törték a fejüket, persze hiába. Viszont a majd Magyarországra {1359.} támadó Windischgrätz a budaihoz hasonló incidens nyomán csinált „rendet” Prágában, véres utcai harcok során.
Ha Magyarországon nem is, Erdélyben annál jobb esélyei voltak a katonai hatalom, illetve presztízs megszilárdításának. Április végénmájus elején a bécsi ellenforradalmi udvari politika és az erdélyi katonai vezetés mindinkább erős szövetségesre talált a szász vezető rétegekben. Ugyanakkor a szász közvélemény meghasonlott, és a reformkorban már oly élesen jelentkező különböző irányzatok szembekerültek egymással.
A márciusi forradalom hatására Brassóból és Segesvárról százak aláírásával a közélet liberalizálását és korszerűsítését követelő petíciókat állítottak össze és küldtek az univerzitáshoz. Nagyszeben polgársága viszont minden hasonló forradalmi jellegű megmozdulástól tartózkodott, inkább csendességével tüntetett. Április végéig inkább a lehetőségeket mérlegelő kiváró politika jellemezte a szász vezető körök tájékozódását. A helyi hatalom birtokosai nagyobb megrázkódtatástól nem tarthattak, kisebb-nagyobb reformokat olykor még maguk is szorgalmaztak, természetesen abban a tudatban, hogy miután a Szászföldön a földesúrjobbágy feudális viszony nem tudta felbomlasztani a szász falut, a szász szabad paraszti közösségeket a szász alkotmány „a korszellem követelményeivel összhangban van”.* Az így vélekedő szász comes, Franz von Salmen még április derekán sem tartotta célszerűnek az unióellenes nyílt agitációt, annál inkább a területi autonómiához való ragaszkodást. Hamar kiderült, hogy ennek a célnak a mindenek fölé helyezése mennyire elszigetelheti és elzárkózóvá teheti a szász politika fővonalát, ugyanakkor az európai és a birodalmi politikai fordulatok gyors kihasználására is ösztönözheti, arra, hogy az egész Erdély sorsát meghatározni akaró bécsi ellenforradalmi indíttatású manőverekben is részt vegyen. Annál is inkább, mert a szászföldi liberálisok hangadói német egyetemeken tanult tanárok és lelkészek, mint Georg Daniel Teutsch, vagy Carl Gooss és a brassói, németországi és ausztriai származású publicisták szilárd hatalmi pozíciókra nem tudtak szert tenni, de abban nagy szerepet játszottak, hogy a szász városok is, közvéleményük nyomására, szembekerüljenek egymással.
Amíg március végén Nagyszebenből hűségnyilatkozat ment Bécsbe, és április vége felé a comes, Franz von Salmen már egyre inkább az unió meghiúsításán fáradozott, Brassó városházának a tornyán piros-fehér-zöld zászlót lengetett a szél. Brassó és Segesvár univerzitási képviselői pedig saját városuk, és nem a szász nemzet nevében működtek. Így lázadoztak Nagyszeben befolyása ellen, és a brassói magisztrátus hivatalosan tiltakozott az ellen is, hogy Bécsbe szász titkos küldöttséget menesszenek. De az igazán heves harc színtere, a publicisztika lett. A márciusi forradalmat lelkesen {1360.} köszöntő brassói sajtó „utópisztikus gondolatnak” nevezte a szász területi-közjogi autonómiát, a „provincia cibiniensis” felállítását, illetve megszilárdítását célzó törekvést. A „szabad intézményekre”, a népképviselet elvére és gyakorlatára alapozott alkotmányos államrendszer létrehozásának igényét állította vele szembe, a soknemzetiségű Svájc és az Egyesült Államok addig is sokat emlegetett példáját. Erdély és Magyarország egyesülését azért is fogadták el a szász liberálisok, mert bíztak abban, hogy az a polgári átalakulás és azáltal „a polgári elem” fejlődésének elősegítésével a szászság német nemzeti fejlődését is szolgálja. Ennek egyik biztosítékát éppen a forradalomból születő német nemzeti egység, a liberális Németország létrejöttének ígéretében látták, hiszen ennek szövetségére a magyar kormány is számított. A szász liberálisok pedig meggyőzően tudták hangsúlyozni, hogy ez a sokat emlegetett „természetes szövetség” a magyar liberálisokat mint ahogy azt ez utóbbiak is jelezték német nemzetiségük és nyelvük tiszteletben tartására ösztönzi.
Az árutermelésen alapuló viszonylagos gazdasági prosperitás, annak további reménye, és a liberális tájékozódás olyan magabiztosságot adott a haladó brassói, segesvári polgárságnak, hogy a polgári municipalizmusnak teret nyitó fejlődés feltételei között sokan vállalni akarták a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködést, azzal, hogy elfogadták az uniót. A városi közvélemény igényeinek megfelelően feltételként természetesen a nemzeti jogok tiszteletben tartását kötötték ki. Nyilván hatott a kedélyekre a Székelyföld közelsége az egymásrautaltság és az együttélés sodró erejével. De amíg Brassóban az „intelligencia” szabott irányt az állásfoglalásoknak, Nagyszebenben „tapasztalt emberek”, akik a főhadiparancsnokság tisztjein és a szász udvari ügyvivőn keresztül értesülhettek a bécsi fejleményekről. A gazdasági stagnálás légkörében sokan tartottak attól, hogy az új alkotmányos Magyarországon netán agrártelepüléssé süllyed a szász „főváros”. Ha pedig úgy látszott, hogy az unió révén „a városok talán fejlődnek”, akkor is sokan úgy érezték, hogy az unió kimondása „halálos ítélet a nemzetiségre”* és ez a nézet gyorsan terjedt azok körében, akiknek léte olyformán nyugodott a társadalom privilegiális szabályozottságán, hogy még a szász liberális törekvésekben is fenyegetést láthattak. Sokaknak úgy tűnhetett, hogy „a szív és az érzelem vágyai és reményei” határozzák meg az unió kérdésében ide-oda hajló szász törvényhatósági megnyilvánulásokat, és nem „a politikai értelem”.* De amikor úgy látszott, hogy az udvar beleavatkozik a forradalom által megindított átalakulás menetébe, a veszélyeztetettség hangsúlyozása a mozgósítás egyik fő eszköze lett az egyre jobban körvonalazódó politikai {1361.} vonalvezetésben. Hogy miként, arra az első példa Teleki József gubernátor május eleji látogatásának, az univerzitás küldötteivel való eszmecseréjének a megörökítése a szász publicisztikában, ahonnan az „eset” azután átkerült az ausztriaiba és a németországiba is. Nem annyira a gyanakvás légkörével és a fokozott érzékenységgel, hanem elsősorban a közvélemény manipulálásának a szándékával magyarázható, hogy ezt a párbeszédet annyira eltorzítva „adja vissza” a konzervatív szász sajtó és az egyik korabeli röpirat.* Így amikor a gubernátor a német nyelv közigazgatási használatát a horvát nyelvéhez hasonlóan biztosítottnak mondta, a közvélemény erről csak úgy értesült, hogy Teleki szerint „az általános hivatalos nyelv a magyar kell legyen!” Amikor pedig a gubernátor a szász törvényhatóságok „szabadelvűbb alapokra” helyezésének szükségességéről, a tisztségviselő-választás reformjáról, a miniszteri felelősség elvének és a szász törvényhatósági vezetésnek az összehangolásáról, valamint a szász municípiumok „legnagyobb kímélettel” való reformjáról beszélt, és arról, hogy a Diploma Andreanum szabadelvűségéből a magyar alkotmánynak is kölcsönöznie kell, akkor a szász közvélemény csak arról értesülhetett, hogy Teleki célszerű területi rendezésekkel fenyegetett.* S az így is felfokozott fenyegetettség tudatában, mintegy válaszként a gubernátor látogatására, az eddig csendes városban katonatisztek, diákok, nemzetőrök, polgárok fekete-sárga zászlót lobogtatva tüntetni kezdtek. Ebben a légkörben az unió mellett nyilatkozó mert ezt elkerülhetetlennek tartó , köztiszteletnek örvendő Joseph Bedews tartományi főbiztos is elszigetelődött. A nagyszebeni Transsilvania szerkesztőjének, az unióbarát Friedrich Hannnak hasonló okokból vissza kellett vonulnia. A magukat büszkén antiunionistáknak nevező idősebb konzervatívok és fiatal radikálisok, valamiféle „természetellenes szövetségre” lépve Erdély és Magyarország uniójával szemben, célként hangoztatták Erdély és Ausztria unióját: az összbirodalmi egységet. Azon belül a cél: olyan szász autonómia, amely állam az államban, illetve teljesen autonóm egység az egységes államszövetséggé alakuló birodalomban, vagy és ez volt a gyakoribb, egyszersmind a múlt hagyományaiban gyökerező elképzelés egy autonóm Erdély része. Daniel Roth (a moldvai viszonyokat is ismerő orvos, lelkész és író, a Transsilvania új szerkesztője) egyik röpiratában azzal a lehetőséggel is számot vetett, hogy a dunai fejedelemségek Ausztria keretei közé kerülnek, és a szászok Dákorománián belül kapnak nemzeti jogokat. Az antiunionisták a magyar alkotmányossággal az időközben az örökös tartományok részére kiadott osztrák alkotmányt állították szembe. Ennek az egész birodalomra való kiterjesztésére is {1362.} számíthattak, mert az áprilisi alkotmány híres passzusát amelyet annyiszor konfrontáltak a magyar nemzeti törekvésekkel átvették az univerzitás szász alkotmánytervébe is: „Minden néptörzsnek nemzetisége és nyelve biztosíttatik.”* A Lajtán túl ez nem a nemzetiségek jogi személyiségének elismerését jelentette, hanem azt, hogy az egyéni és nyelvi jogokat csak a birodalmi egység követelményeihez igazodva biztosítják. Körülbelül ezt ígérte kicsiben a Szászföldön is: románokat és magyarokat is magába foglaló egységes szász politikai nemzet koncepciójához való ragaszkodás mellett.
Joggal számítottak a szász vezető körök a szászföldi román elégedetlenség fokozódására, és arra, hogy ez nem egy esetben összefonódik a magyar segítség igénybevételének szándékával is. Szászvároson együtt tüntettek az unió mellett magyarok és románok. Brassóban jó néhány román fiatal kitűzte az uniókokárdát, és aztán a szomszéd falvakból is bejöttekkel 500-600 román, ügyvédei vezetésével olyan hevesen tüntetett, hogy a város szász polgárai már-már fegyveres összecsapástól tartottak. De akkor már néhány napja, április 3-án az univerzitás, hogy elébe vágjon esetleges meglepetéseknek, elismerte a románok hivatalviselési és iparűzési jogát, kedvezményeket biztosított a papoknak, de a nyelvkérdést nem bolygatta. Sok helyt azt is sikerült elérni, hogy a románok belépjenek a rend fenntartására létrehozott nemzetőrségbe. A szászföldi román nyugtalanság mérséklődött. A magyar és román nemzeti törekvések szembekerülésének lehetősége elterelte a figyelmet a szászromán szembenállásról. Jelentős szász vezető és hangadó körök célja az lett, hogy a románokkal együttműködve, a katonaság támogatásával meghiúsítsák az uniót.
A május eleji nagyszebeni tüntetések alkalmával elsősorban ezért éltették a románt Erdély negyedik nemzeteként. De félreértések elkerülése végett az antiunionista sajtó pontosan körvonalazta, hogy ez csak országgyűlési képviseletet jelent, a meglevő területi beosztás továbbra is érvényben marad. Stephan Ludwig Roth szerint a négy nemzet egy-egy diétai szavazati joghoz jut, továbbra is érvényben lesz a nyelvtörvény, és az udvar regalistákat küld „a demokrácia ellen” saját befolyása biztosítása érdekében. Ebben a helyzetben a május 15-re hirdetett balázsfalvi román nemzeti gyűlés rendkívüli jelentőséget kapott.
A román értelmiség érezte is a felelősség súlyát, miközben egyre több erőt érzett és egyre nagyobb lehetőséget látott céljai megvalósítására. Azok, akik opportunizmusból, vagy még inkább nemesi származásuk miatt nem érezték a lázadásra ösztönző plebejusi keserűséget, és elfogadták az uniót is, hogy a magyar liberálisokkal együttműködjenek, vagy legalábbis ne kerüljenek velük szembe, most elszigetelődtek, mint Leményi püspök vagy Alexandru Sterea {1363.} Şuluţiu szilágysomlyói vikárius, aki a román nemzeti ébredés elkötelezett híve volt. A balázsfalvi lap szerkesztője, Timotei Cipariu az unió előnyeinek taglalásával kezdődő cikksorozatát az unió hátrányainak ecsetelésével fejezte be április végén; természetesen az erőviszonyokhoz való alkalmazkodás szándékával is tette ezt. Mert aztán nagyon is helyeslőleg közölte a Wiener Zeitungnak ama cikkét, mely azt szorgalmazta, hogy a román fejedelemségek önként lépjenek be az ausztriai népek családjába. A kiegyensúlyozott magatartást tanúsító liberális Bariţ alárendelte magát az egységes állásfoglalás követelményének, az óvatosan taktikázó fiatal ortodox püspök, Andrei Şaguna tájékozódását pedig az uralkodó állásfoglalása szabta meg. August Trebomu Laurian, a havasalföldi forradalmat előkészítő csoportosulás megbízottja pedig, miután csak később közölt cikkeket írt az unió mellett, most már a negyedik nemzet előnyeiről verselt. Végül a radikális fiatalokat elkeserítette a megyei hatóságok részéről jövő üldözés.
Simion Bărnuţiu elsősorban mint a román szabadságtörekvések ideológusa lett hangadó tekintély. Láttuk, kezdettől fogva unióellenes volt, már április elején számított az összbirodalmi osztrák vezető körök és a magyar kormány konfliktusára, és nem hitte, hogy ebben az esetben „a románok és a magyarok majd együtt harcolnak”.* Május 14-én a balázsfalvi templomban hatalmas irányadó beszédet tartott, melynek több részét is a nemzeti önrendelkezést, a nemzeti egyenjogúságot és a nemzetek közötti harmonikus viszonyt igenlő emelkedett hitvallásként tarthatjuk számon. Ugyanakkor az öntudatra ébresztés szenvedélyét átszőtte a szélsőséges bizalmatlanság keltésének szándéka is, többek között annak hangoztatásával, hogy „mérgezett a magyar szabadság asztaláról vett falat”. Egyébként Svájcra is hivatkozott. De a svájci példa emlegetése sem ellensúlyozhatta a magyarral szembeállított saját hegemónia vágyának megnyilvánulását. Miközben a dunai fejedelemségekkel szembeni magyar hatalmi ábrándokat idézgetett fel, azok ellenében rögtön azt kezdte fejtegetni, hogy Erdély, „a mi hazánk a természettől magas falakkal övezett vár, amelyek nélkül a pannóniai mezők magyarjai mezei nyulakként ki vannak téve az ellenség támadásainak”, és „ha nem lesz unió, megszakad az erdélyi és pannóniai magyarokat összekötő kapcsolat, és az erdélyi magyarok természetesen lassan el fognak enyészni”.*
Amíg tehát a magyar mozgalom társadalmi fölényére építve akarta hegemóniáját biztosítani, a román népe számbeli túlsúlyára hivatkozva tette ezt. Saját eltérő természetű belső gyengeségét mindkét fél politikai pozíciók gyors biztosításával akarta ellensúlyozni, erő felmutatásával akart {1364.} hatni éppen azt a nemzetek közötti harmóniát fenyegetve, amelyet távolabbi célként hangoztatott. És minél erősebb volt az a félelem, hogy a történelmi pillanatokban elszalasztják a nagy lehetőségeket, annál vonzóbban hatott a mitizált nemzeti lét víziója, és annál nagyobb lett a realitásoktól való elszakadás veszélye. A túlfűtött légkörben az embernek emberhez való viszonyát a nemzethez való viszonya szabta meg. Bărnuţiu a nemzet jövőjét illetően a legtöbbet ígérte, miközben a legnagyobb veszélyt abban láttatta, ha valaki nem rendeli alá magát a nemzetnek, illetve a nemzet akaratának. A sírjukban nyugvó ősöket is megszólaltatta, hogy kitartásra ösztönözzék az utódokat, amíg nem áll fel újra a „Capitolium”, és nem küldi át a Dunán „a római nép és szenátus” Traianus légióit. És miután a román értelmiségiek jelentős része attól tartott, hogy a jobbágyfelszabadítás és a magyarországi liberális államrendszer nem biztosít a román nemzeti mozgalom, illetve hordozói számára igazán széles teret, egyre inkább a kérlelhetetlen logikával érvelő Bărnuţiut ismerte el vezérének, aki mint vallotta a „dixi et salvavi animam meam” indulatával és emelkedettségével szólt.
De egyéni választás kérdése is volt, ki hogyan ért a szóból. Jakab Eleket, aki az Erdélyi Híradóban a román népi és nemzeti igényekről nagy megértéssel írt, meg is lepte, ahogy az eleinte szívélyes román fiatalokon szélsőséges „antimagyarizmus” vett erőt. Az „eleget szenvedtünk” ürügyén hegemóniára sóvárgókkal szemben viszont például Avram Iancu a „Népek Tavaszá”-nak idealizmusával azt szerette volna, ha Erdély a nemzeti nyelvek egyenjogúságát tiszteletben tartó „foederatus státus”-sá alakul. És mintegy jeleként annak, hogy Balázsfalván nagyobb horderejű lépések megtételénél a realitásokhoz és a soknemzetiségi együttélés követelményeihez való igazodás igénye is erősen érvényesült, akkor, amikor a gyűlés első napján feleskették a tömegeket, az esküben nemcsak a császár és „a római” azaz román nemzet iránt fogadtak hűséget, hanem megfogadták „az összes erdélyi nemzetek” megbecsülését is.
Az esküt tízezreknek kellett letenni. A kortársak szerint kb. 30-40 ezren jelentek meg példás fegyelemmel, várva sorsuk jobbra fordulását. A parasztság várakozó hangulata miatt a román nemzeti mozgalomnak olyan programot kellett kidolgoznia, és ezt úgy kellett megmagyarázni a tömegeknek, hogy továbbra is biztosítsák a nemzeti törekvések tömegbázisát, s mindezt anélkül, hogy olyan radikálisabb lépéseket tegyenek, amelyekkel kockáztatnák a birodalmi vezetés jóindulatát. A nemzeti gyűlésnek a hivatalos és a széles közvélemény számára szánt dokumentumai a különböző irányzatok egységét célzó vágyak eredményeképpen születtek. Innen és a bonyolult erőviszonyokhoz való alkalmazkodás igényéből eredt ezeknek a történetírásban többször is szóvá tett többértelműsége. Korszerű is akart lenni a balázsfalvi program, de a rendi gondolkozás érveit sem vethette el, egyrészt a román nemzeti törekvések immár mintegy évszázados rendi jellegű hagyományai {1365.} miatt, másrészt azért, mert az erdélyi politika világa még őrizte rendi jellegét. A román értelmiség pedig pozíciókat akart biztosítani arra az esetre, ha (a kolozsvári diétán) felszámolják a rendiséget, és arra az esetre is, ha annak egyes elemeit tovább éltetik. Miközben vigyázni kellett arra is, nehogy a román nemzeti mozgalom esetleg csak puszta eszközzé váljon a magyar ellen, és vigyázni kellett a mozgalom önállóságára is. Bărnuţiu beszédének szellemében proklamálták a nemzeti önrendelkezés igényét, a kor nyelvén: a román nemzet függetlenségét, ahogy németre fordították: „Nationale Selbstständigkeit”-et. És hogy ez ne csak azt jelentse, mint a szász publicisztikában a bécsi kormányzatnak alárendelt néhány megyére korlátozódó koronatartomány igényét , Erdély integráns részévé nyilvánították a román nemzetet. Az önrendelkezési joggal élve 16 pontos határozatba, majd petícióba foglalták követeléseiket. A szász állásfoglalásokat ismerve érthető módon kerülték a román csupán negyedik nemzetként való elismertetésének előtérbe állítását. Inkább részletekbe menően fejtették ki, hogy mit jelent a nemzeti lét igénye. Az első pontban a nemzet számarányához képest aránylagosam kértek román országgyűlési képviselőket és tisztségviselőket. De nem is utasították el a negyedik nemzet elismertetésének lehetőségét: az utolsó pontban arra kérték „az együtt lakó nemzeteket”, hogy az unió kérdéséről addig „ne tárgyaljanak, amíg a román nem válik alkotmányos és szervezett, a törvényhozás házában tanácskozó és határozati-szavazati joggal felruházott nemzetté”.* A román függetlenség szentesítését az uralkodótól várták, a Kolozsvárra küldött román küldöttségnek csak azt a megbízást adták, hogy a balázsfalvi petíciót minden tárgyalás nélkül csupán közölje az országgyűléssel.
Noha Bărnuţiu és hívei a gyűlés célját pusztán a függetlenség proklamálásában látták, a románság létfeltételeit konkrétan érintő igények követelésekbe foglalása is elengedhetetlennek bizonyult. Ezért követelték a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, és a román nemzeti törekvések történetében első esetben olyan politikai tartalmat is rejtő gazdasági jellegű kívánságok is bekerültek a programba, mint Erdély és a dunai román fejedelemségek közötti vámok eltörlése.
A balázsfalvi gyűlés, mindenekelőtt a nép és az értelmiség közös célkitűzésekben és egymásrautaltságban való találkozása miatt, a román nemzetté válás sorsfordító mozzanataként került be a haladó román nemzeti hagyományok sorába. A nemzet újjászületésének élményeként élték át az értelmiségi résztvevők is ezt a néhány napot. A szomszédos Moldvából Erdélybe menekült fiatal bojárok társadalmi magányosságérzése is feloldódott a testvériség áhítatában, s azt kívánták, bárcsak ne születtek volna „bojárnak”. És néhány nappal később a Brassóban időző moldvaiak a gyűlés hatására néhány pontból álló programot fogalmaztak, amelybe először a román fejedelemségek {1366.} nemzeti mozgalmainak történetében belekerült a jobbágyfelszabadítás követelése.
A magyar és szász kortársak közül többen is joggal látták úgy, hogy a román „nemzetiség érzésében való összeolvadás”, a nemzetiség felébredése a népben és a nép közdolgok iránti érdeklődése rendkívüli erőt kölcsönöz a román nemzeti mozgalmaknak. Az értelmiség meggyőzte a falvak népét a román közigazgatás előnyeiről, nyilván olyan érvekkel, mint a gyűlés után kiadott kiáltvány: „a közigazgatás minden ágában a maga kebeléből való román elöljárók legyenek, akikhez megbántatásukban a románok panaszaikkal fordulhatnak, és ne kényszerüljenek mind csak idegeneknek panaszkodni, mivel ezek gyűlölik őket és nem szolgáltatnak számukra igazságot”.* A nemzeti követelésekben megfogalmazott célokat kisebb-nagyobb paraszti csoportosulások gyakran hangoztatták: „nemzetet akarunk, azaz román urakat és román nyelvet”.* De ennek az agitációnak tragikus következményekre vezető mozzanata lehetett az, hogy olykor-olykor vallási és nemzeti gyűlöletet keltő uszítással párosult, hiszen még egy olyan költő is, mint Andrei Mureşan, „pogány elnyomókról” verselt, „akiknek nincs törvényük, sem Istenük”.*
A balázsfalvi gyűlés azért is nagy horderejűnek bizonyult, mert utána az értelmiségi vezetők felhívására és a szászok ösztönzésére a románok több helyt fegyverkezni próbáltak; ha nem is felkelés céljával, amint azt például április derekán az a Ioan Axente szorgalmazta, akit korábban mint diákot Bărnuţiuval együtt távolítottak el Balázsfalváról. Az erőszak kíméletlen érvényesítési szándékával szemben a „Népek Tavaszá”-nak hangulatából éltettek valamit tovább azok a fegyverkező románok, akik Európa előtt is bizonyítani akarták, hogy „érettek” a nemzeti létre. Mert mint a kolozsvári március végi petíció egyik szerzője, Buteanu Nagyszebenből Simion Balint verespataki papnak május végén az Érchegységbe írta „az ausztriai birodalom nagyon meggyengült, s úgy látszik, hogy teljes bomlásnak indult. Párizsban a franciák, Frankfurtban a németek nemzeti kongresszust tartanak; ott fog az európai birodalmak jövendője elhatároztatni, ott fog eldöntetni” a románok jövője is. A cári hatalom és az európai szabadságmozgalmak közötti nagy háború kitörésére számított e levél írója is, ezért „az említett kongresszusok ha látandják, hogy mi is mozgalomnak jó jeleit adjuk, bizonyosak lehetünk, hogy részeltetni fognak bennünket az édes szabadságból”. És mivel a románokat és a magyarokat egyaránt fenyegetik a cári hatalomra számító pánszláv törekvések, ha a magyarok „derék emberek lennének, testvériesen velünk kezet foghatnának, s minket mint politikai {1367.} nemzetet elismernének”.* Ugyanakkor Bărnuţiu kiáltványtervezetében a három „törvényes natiót” polgárháború előidézésével vádolta, ha nem ismerik el a balázsfalvi követeléseket.
A súrlódási felületet növelte, hogy ebben a helyzetben a magyar földesúr és a román jobbágy konfliktusai egyre inkább nemzeti színezetet kaptak. A román nemzeti mozgalom vezetői az egész nemzet léte ellen irányuló fenyegetést láttak, illetve még inkább láttattak a román néppel abban, hogy június elején Mihálcfalván a főhadiparancsnokság által karhatalomként kivezényelt székely határőrök fegyvert használtak, és az összecsapás tucatnyi áldozatot követelt először éppen egy határőrt , akkor, amikor a földesúri legelőt elfoglaló falu népe (a szomszédoktól támogatva) nem akarta őket beengedni a helységbe. Válaszként Iancu az Érchegység lakosságát akarta fegyverbe állítani, méghozzá annak hangsúlyozásával ígért szabad erdőhasználatot, hogy ha a kolozsvári diéta „az úrbéri mentességet úgy meg nem adja, mint azt a magyarországi gyűlés az odavalóknak megadta, akkor azt erővel is szerezzük meg magunknak”.* Papiu a mezőségieket próbálta szervezni, már egyenesen arra számítva, hogy a balázsfalvi gyűlés napján a szerbek és horvátok már fegyveresen is fellázadtak a magyar kormány ellen. Ezek után a gubernium betiltotta a balázsfalvi gyűlésen választott Román Nemzeti Komitét, amely a nemzeti törekvéseket és az agitációt akarta irányítani, és a hatóságok a népet szervező hangadókat is igyekeztek kézre keríteni, de hiába. Láttuk, önmaga védelmére kezdett fegyverkezni mindenki. Kezdetben még a városokban több nemzetiségű nemzetőrségek jöttek létre, de azokból a románok kiváltak. A helyzet tragikuma az, hogy a fegyverek és a szenvedélyek egyre inkább egymás ellen fordultak.
A haladó magyar közvélemény már hetek óta aggódva, de egyben önvédelemre készen figyelte a fejleményeket. A francia forradalom „Szabadság vagy halál!” jelszavára emlékeztető „Unió, vagy halál!” jelszavával az önmentés igényét juttatta kifejezésre, és elszántságában megerősítette az a tudat, hogy a törvényhozó munka Erdély egészének fejlődését mozdítja elő, hiszen a polgári átalakulást alapozza meg. A román és szász nemzeti követelések magyar megítélését erősen beárnyékolta az, hogy egyre inkább csak „titkos kéz” működését látták a kulisszák mögött, és aggodalmaikat nehezen is lehetett volna eloszlatni (bár ilyen irányú komolyabb kísérletekre nem is nagyon került sor, és a feszült légkörben az érintkezés megfelelő formáit is nehéz lett volna megtalálni).
Lehet, hogy a magyar sajtóban éppen a balázsfalvi gyűlés előtt rendkívüli mellékletként kiadott, aztán románra is lefordított névtelen szászföldi levél {1368.} eltúlozta a konzervatívok ellenforradalmi szervezkedési kísérleteit. De tény, hogy néhány „magyar” a románokkal valóban „Vendéet akart”.* A „nyers tömegre” alapozó konzervatívok még azt is hihették, hogy a román „vezérek” a ravaszul taktikázó háromszéki főkirálybíró „kezei közt vannak”.* Emellett szászokat is izgattak az unió ellen. Különös benyomást gyakorolhatott Nopcsa László báró Vasile Nopceaként való balázsfalvi megjelenése, amiben több román értelmiségi is a román származású arisztokráciának az anyanemzethez való megtérését láthatta, nem is sejtve, hogy aztán bécsi kormánykörökben denunciálja őket.
Jóval több aggodalomra adtak okot azok a diéta napirendjét megszabó javaslatok, melyeket május elején Bécsben adtak ki. Ezek első két pontja ugyanis kancellár és királyi táblai elnök választását írta elő, és csak a következő az unió megvitatását. Ilyen feltételek közt legfeljebb valami névleges unióra kerülhetett volna sor, konzervatív jellegű társadalmi reform kíséretében. Sok múlott azon, hogy a tekintélyüket vesztett konzervatív vezérek és támogatóik találnak-e előtérbe állítható nagyobb súlyú személyiséget. Az egyetlen szóba jöhető, a konzervatívokkal 1848 márciusáig együttműködő de azok többségével szemben emelkedett gondolkodású és a nemzeti kultúra odaadó híveként ismert Mikó Imre azonban május derekán elutasította a császárnak és Ferenc Károly főhercegnek azt az ajánlatát, hogy vegye át a kancellária vezetését. Fél szívvel ugyan, de korántsem egyszerűen olcsó napi politikai meggondolásokból, az erősebb magyar kormány és a liberális tábor felé tájékozodott. Látta, hogy Erdély a magyar nemzeti fejlődést is fenyegető polgárháborúba sodródik, ha a magyar önállósági törekvések elleni eszközként használják.
Ugyanekkor az uralkodó azt nevezte ki a diéta királyi biztosává, akit a liberálisok a legkevésbé szerettek volna: Puchnert. A főhadiparancsnok körültekintő, óvatos politikával a katonaságot önálló társadalmi-politikai erővé tette, nem oszlatta el a parasztság körében a katonasággal szembeni várakozásokat, miközben azt tűzte ki feladatának, hogy „a nyugalmat legalább a diéta kezdetéig biztosítsa”.* Látván, hogy „jó módú nemesek, sőt még hivatalnokok is körbe utaznak a robot megszüntetését prédikálván”,* és látván, hogy a falu népe még akkor is könnyes szemmel a császárt élteti, ha a megyei hatóságok segítségére kirendelt katonák láncra vertek egy-egy robotmegtagadásra biztató hangadót, általában óvatosságra és kíméletre {1369.} intette a tiszteket. De vigyáznia kellett, mert a nemesség a galíciai példa megismétlésétől félt, és ezért maga Latour hadügyminiszter figyelmeztette is, hogy kerülje mindazt, ami „a nemesség aggodalmait erősítené”,* a gyulafehérvári erődítményt pedig mindenesetre ostromállapotba helyeztette. Ebbe a stratégiába illeszkedett az is, hogy már április végén az erdélyi katonaság esküjébe az uralkodó iránti hűség mellé beiktatták a közelebbről meg nem határozott alkotmány védelmének kötelezettségét is. Csakhogy május 15-én elsősorban éppen ezen alkotmány ellen felkelt Bécs népe. A második bécsi forradalom pedig egy időre meghiúsította az ellenforradalmat előkészítő további kísérletezgetéseket.
A MAGYAR ÉS ROMÁN MOZGALMAK ÚTKERESÉSE A MÁRCIUSI FORRADALOM ERDÉLYÉBEN | TARTALOM | A POLGÁRI ÁTALAKULÁS MEGALAPOZÁSA AZ UTOLSÓ ERDÉLYI RENDI ORSZÁGGYŰLÉSEN |