| ERDÉLY 1848 NYARÁN | TARTALOM | BEM ERDÉLYI HADJÁRATA. A FORRADALMI KONSZOLIDÁCIÓ ÉS ELLENTMONDÁSAI |
AZ ELLENFORRADALOM TÁMADÁSA ÉS A POLGÁRHÁBORÚ KIROBBANÁSA
1848 őszén – szeptember elejétől október derekáig – Erdélyben másfél hónapig tartó forrongás előzte meg az ellenforradalom nyílt katonai fellépését. Ezalatt a tavasz végi–nyár elejihez hasonló konfliktushelyzet alakult ki, csak azzal a különbséggel, hogy a császárhű katonai vezetés, valamint az elégedetlen román értelmiség és a szász vezető körök most már tudatosabban keresték egymás szövetségét, mert országos méretekben egyik fél sem tudta volna a másik nélkül pozícióit biztosítani.
Erdélyben is a császárhű hadsereg lépett fel az ellenforradalom fő erejeként: a nagyszebeni főhadiparancsnokság és a két román határőrezred – legnagyobb részében – császárhű tisztikara.
Augusztus végén az uralkodó ultimátumszerűen közölte a magyar kormánnyal az osztrák kormány birodalmi centralizációt (azaz saját felsőbbsége elismerését) követelő emlékiratát, de csak október legelején hagyta nyíltan is jóvá a magyar alkotmányos önállóság megtörését célzó katonai „megoldást”. Közben persze az udvari körök – a jámbor császár-király öccsével, Ferenc Károly főherceggel és még inkább Zsófia hercegnővel az élen – szorgosan szőtték az ellenforradalmi összeesküvés szálait. Az udvar politikáját sokáig szánalmasnak tartó Jósika Samu is előlépett visszavonultságából, s részt vett a szeptemberi bécsi titkos értekezleten. Az ellenforradalom előkészítői kíméletlenül kihasználták az európai mozgalmak visszaszorulását, és a magyar forradalom fokozatos elszigetelődését. Hiába bíztak a magyar államférfiak az alkotmányos Németország létrejöttében és lehetséges szövetségében. A német forradalom nem várt módon hamar kifulladt, pedig az egykorú radikális közvélemény azt hitte, hogy a nagy francia forradalomhoz hasonló szerepet játszhat Európa keletén. A Habsburg-birodalom népei és nemzetei is az abszolutisztikus politika eszközeinek bizonyultak, amikor az alkotmány kidolgozásának céljával összeült bécsi parlament többsége – amolyan kelet-európai képmutatással és kárörömmel – a magyar törekvések helytelenítésétől vezettetve elutasította a magyar országgyűlés küldöttségét, amely előttük is fel akarta tárni a magyar kormány álláspontját. Így elsikkadt annak lehetősége, hogy a „népek” közötti vitás kérdéseket maguk a „népek” {1390.} próbálják megoldani. Az osztrák hadsereg az olasz fronton még a nyár folyamán olyan átütő sikereket aratott, hogy néhány osztrák államférfinak szégyenkeznie kellett, amiért tavasszal még olyan könnyen lemondott volna az észak-itáliai tartományokról. Szeptember elején a horvát bán és a horvát határőrvidék parancsnoka, Jellačić pedig a magyar kormány bekerítettsége láttán – talán azért is, nehogy megelőzzék, és elmúljon a „kezdeményezés” kedvező alkalma – a mérvadó udvari klikkek beleegyezésével vállalkozott arra, hogy fegyverrel megtöri a magyar forradalmat. A Duna-táji történelem egyik tragikus mozzanataként a buzgó hadfi éppen akkor támadott, amikor a magyar kormány már hajlandó lett volna teljes önállóságot biztosítani Horvátországnak, amitől Latour hadügyminiszter nagyon is tartott. A bán viszont a nemzetiségek egyenjogúságának és a monarchia egységének hangoztatásával tört a könnyű prédának vélt országra, melynek vezető erői és fegyvert fogó népe ekkor már csak egyedül tudta hatékonyan képviselni az európai forradalmat – ahogy azt az egyetemes haladás szemszögéből mérlegelő olyan kortársak, mint Marx és Engels is megítélték. A forradalmi szolidaritás eleinte még hatékony segítséget is tudott nyújtani. Arra a hírre, hogy Bécsből katonai egységeket indítanak Jellačić megsegítésére, október 6-án a főváros népe újra felkelt, és erkölcsi felháborodásában felakasztotta az ellenforradalmi összeesküvés kettős játékának egyik főszereplőjét, Latour hadügyminisztert. A magyar hadsereg a horvát támadást el tudta hárítani, de a forradalmi Bécset nem tudta felmenteni a túlerő nyomása alól, mely november elején teljes erejével ellene fordult.
A birodalmi politika rezdülései messzemenően meghatározták az erdélyi fejleményeket. Ahogy éleződtek a magyar kormány és az udvar ellentétei, úgy fokozódtak Erdélyben is a társadalmi-nemzeti feszültségek. A két román határőrezred volt a forrongás fészke, és azok lettek az ellenállás bástyái, majd a támadás bázisai.
A magyar kormány a román határőrlakosságot nem tudta megnyerni. Ez persze már csak azért is bonyolult feladat lett volna, mert a román határőrezredeknél a katonai rendszer végső soron a társadalmi emelkedést biztosította, és ha megszüntetése szóba került, könnyen olyan tévhiedelmek harapódzhattak el, hogy tagjai jobbágyi sorba kerülnek. A nagyszebeni főhadiparancsnokság viszont jó taktikusnak bizonyult, amikor a nyár derekán saját kezdeményezésére – a császári-királyi, tehát az osztrák hadügyminisztérium jóváhagyásának reményére hivatkozva – kisebb könnyítéseket léptetett életbe. A magyar hadügyminisztérium ezzel szemben még szeptember elején is csak jóindulatát tudta hangsúlyozni, hiszen az országgyűlés törvénnyel nem rendezte a kényes kérdést. Közben pedig állandó izgatásra alkalmat adó nyugtalanság forrása maradt az is, hogy a dél-magyarországi polgárháború felszámolására valamennyi határőrezredből egy-egy zászlóaljat vezényeltek ki. A csíkieket és háromszékieket is csak kisebb ellenállási kísérletek megtörése {1391.} után sikerült elindítani. A naszódiak először megtagadták az esküt az alkotmányra, aztán a harcot is, és ezért az év végén fegyver nélkül hazaengedték őket. Az orlátiak mozgósítása nyár végéig húzódott, az ellentétek elfajulásáig. Vay attól félve, hogy az időközben újra szervezkedni kezdő Román Nemzeti Komité a törvényes rend további felforgatására tör, elrendelte hangadóinak letartóztatását. Amikor azonban a guberniumi biztosok Nagyszebenben őrizetbe vették Lauriant és Bălăşescut, a román határőrök olyan harciasan léptek fel, hogy nem tudjuk eldönteni, a nagyszebeni tisztek valóban komolyabb konfliktustól tartottak-e, vagy csak ürügyként hivatkoztak a kitörés lehetőségére, azért, hogy elengedhessék a foglyokat, akik aztán elképzeléseiknek megfelelően tevékenykedtek.
Szeptember elején a vármegyékben is – egyik napról a másikra – a mindaddig viszonylag nyugodt parasztság zöme aktivizálódott a magyar kormánnyal szemben. Ez ugyanis az ellenforradalmi törekvések elhárítására honvéd hadsereget készült felállítani, és elrendelte a hadkötelesek összeírását, pedig az év eleje óta már ettől teljesen függetlenül megindult az erdélyi sorezredek kiegészítése, amit a parasztság amúgy is óriási tehernek tekintett. De most, amikor még olyan hírek is jártak, hogy az „urak” a császár ellen akarják őket vinni, egész sor helységben tettlegesen ellenálltak: elmenekültek, megcsonkították az anyakönyveket, vagy nem is adták át őket az összeíró biztosoknak, akiket olykor nem is engedtek be a faluba.
A jó császár illúziója megacélozta a „népi” ellenállást, átfogó reakcióvá egyesítette a legkülönbözőbb természetű elégedetlenségeket, amelyek olykor felnagyítva tükrözték a társadalmi és nemzeti ellentéteket kihasználó birodalmi politika ellentmondásosságát.
Az aranyosszéki Harasztoson a katonai szolgálat – szerintük a nemesi véradó – rendszeressé tételétől tartó székelyek annak az egykori Jósika-párti Rácz István „Úrnak” a románellenes kiszólásokban is bővelkedő buzdítására hivatkozva álltak ellen, akit aztán letartóztatása után románok szerettek volna kiszabadítani. Olyan „tekintélyre” tett szert a fellépését már szánó-bánó férfiú, hogy állítólag Aranyoslónára is „vezérnek” várta az összeírás ellen gyülekező falvak népe. Aranyoslóna ugyanis először beleegyezett az összeírásba, de aztán megszegve ígéretét egyre szélesebb körű ellenállás gócává vált. Erre a megyei hatóságok katonaságot kértek ide, és szeptember 12-én a 200 főnyi fegyveres a szembeszegülők közül tucatnyi áldozatot ejtve hatolt be a faluba. Ez az összecsapás aztán már olaj volt a tűzre.
A magyar kormányhatóságok hiába állították le az összeírást, az elégedetlenség irányítását átvette az ellenforradalom. Az események mintha egy jól összeállított forgatókönyv szerint kergették volna egymást. Már szeptember 15-én jelezte is Puchner főhadiparancsnok a bécsi hadügyminiszternek: „…felvetődhetik annak szükségessége, hogy olyan befolyást kell gyakorolni a román népre – amely előnyös elhelyezkedése, őfelsége iránti odaadása és {1392.} hűsége miatt teljesen olyan, mint a galíciai ruténok –, hogy azzal a magyar demokratikus törekvéseket korlátok közé szorítsuk, miközben, amennyire csak lehetséges, ezt a felfegyverzett népet minden kihágástól távol kell tartani”.* Már csak azért is, mert a galíciai példa minden hatékonysága ellenére megtépázta a monarchia nemzetközi tekintélyét.
Időközben, szeptember 11. és 14. között, amikor Jellačić átkelt a Dráván, hogy elfoglalja a magyar fővárost, mindkét román határőrezred központjában összehívták a határőrfalvak küldötteit, hogy a császárhoz intézett kérvényeikben hitet tegyenek az összmonarchia és a hadsereg egysége mellett.
A határőrök mellett élő volt román, magyar és szász jobbágyparasztság és az adózó kisnemesség körében is most utoljára jelentkezett a paraszti osztályharc sajátos archaikus formája: a határőrségbe való jelentkezés. Egyre szélesebb méreteket öltött a „militarizáció” követelése, az, hogy vegyék fel őket a határőrségbe, és így földjükkel együtt szabaduljanak minden földesúri befolyástól vagy netán a földjüket illető követeléstől, új földekhez jussanak, és mentesüljenek az adótól.
Az ellenforradalmi tervek megvalósításában már augusztus derekán részt vállaló Karl Urban naszódi alezredes, alighogy szeptember 8-án hazatért Bécsből, napok alatt tág teret nyitott a katonaparaszti messianizmus érvényesülésének. A magyar közvéleménynek, illetve törvényhatóságoknak is tudtára adta, hogy felsőbb utasításra cselekszik, amikor védelmet ígért a magyar honvédségi összeírást megtagadó községeknek, és egyúttal a parasztlázadás előszelétől megérintett birtokosoknak, hogy közben százával eskesse fel a „karavánokban” Naszódra sereglő parasztokat, illetve a falvak küldötteit. Rendkívül erősen érvényesült a falu világát összefogó szolidaritás, illetve kollektív kényszer. Papok, klerikusok, jogtanulók biztatására is a falvak egész „közönségük” nevében és költségére menesztették küldötteiket Urbanhoz a pazsuráért (románul pajura = sas): a kétfejű sasos pecséttel ellátott bizonyítványért, mely a naszódi határőrtisztek aláírásával ékes német nyelven tanúsította, hogy az illető község Ferdinánd császár iránti hűségében szükség esetén fiatalságát rendelkezésre bocsátja. A Naszódra özönlők több helyről magukkal hurcolták a helyi földbirtokosokat, református papokat és megyei tisztviselőket, miután időnként valóságos ostrommal foglaltak el egy-egy udvarházat. Szeptember végén már 527 falu tette le a hűségesküt, így aztán községenként 20 vadászpuskával számolva – Urban becslése szerint – csak lőfegyverrel 10 ezernél is többen álltak készen: Kővár vidéki román kisnemesek éppúgy, mint magyar volt jobbágyok, bár állítólag ezeket olykor igyekeztek kizárni a jóból. A román Máramarosban viszont Urban nem ért el sikert, nem utolsósorban azért, mert a román nemzetiségű kormánybiztos, Mihályi Gábor, ha kellett, némi elrettentő szigor árán ellensúlyozni tudta az {1393.} ellenforradalmi propagandakísérleteket. A történelem különös játékának eredményeként viszont éppen a zsibói magyar parasztság hangadó töredéke mozgósította a környékbeli román falvakat, aztán együtt hurcolták el Naszódra a református lelkészt, aki a népművelés odaadó híveként a Wesselényi által alapított óvodát is vezette. A nagy „változás” ígérete kitermelte a maga „hőseit”. Egy mindenben elöljáró atyafi „az utcán magát musikáltatván azt kiabálta, hogy ő második Jelasits”, hiszen neki Urban Naszódtól Nagybányáig és Szilágysomlyóig fővezérséget adott, és „aki neki nem engedelmeskedik, el kell olvadni, mint harmatnak a nap előtt”* – és ezt ott néhány napig tanácsos is volt elhinni, legalább addig, amíg aztán hősünk is nem kezdett el félni, mert túl terhesnek ígérkezett a szomszéd falvak segítségre siető serege.
A román nemzeti mozgalom mindeddig visszaszorított, tettre kész szárnya együttműködött ugyan a katonai vezetéssel, de önálló erőként is próbálta alakítani a fejleményeket. Erdély északi részeiben erre nem sok esélye volt. Jellemző, hogy a naszódi kérvényt is osztrák-német (köztük egy magyar) tisztek öntötték formába. Az orláti kérvényt viszont főleg román tisztek, papok és tanítók állították össze, akik a nemzeti önrendelkezés igényére építették követeléseiket. A Kolozsvár–Szászrégen vonaltól délebbre a szociális forrongás nem is került egészen a közvetlen katonai irányítás alá. A román nemzeti és a társadalmi elégedetlenség súlypontja áttevődött Balázsfalvára. Az az Axente, aki – láttuk – már tavasszal a fegyveres felkelés lehetőségét latolgatta, Orlátról pár századmagával elindult Balázsfalvára, és ezrekkel ért oda, ahova most már mind a négy égtáj felől tódulni kezdtek a parasztok (éppen úgy, mint tavasszal, magyarok is), kik magukban, kik értelmiségi vezetőikkel. Iancu is előlépett az illegalitásból, és az érchegységi falvakból toborzott fegyveres sereg élén tűnt fel. Szeptember derekától Balázsfalva két hétig tartó paraszti táborozásnak és egy újabb nemzeti gyűlésnek lett a színhelye. A nép vezetői most már megpróbálták valóra váltani azt, amit hónapokkal azelőtt kilátásba helyeztek, ha követeléseiket nem teljesítik. A gyűlés nemcsak a „robot” (tehát gyakorlatilag a robothátralékok és a földhasználat fejében végzett munkák) eltörlését követelte, hanem az uniót érvénytelennek nyilvánította, és kimondta az osztrák alkotmány kiterjesztését Erdélyre. Román, szász és magyar tagokból álló ideiglenes kormányzatot követelt, és Erdély jövőjéről döntő országgyűlés összehívását. Az osztrák törvényhozás támogatását a román nemzeti egység érdekében is biztosítani akarták. „Az erdélyi román nép választott képviselői” Lauriannal az élen azzal a kéréssel fordultak a bécsi parlamenthez, hogy Ausztria lépjen fel keleten, biztosítsa a két román fejedelemség önrendelkezési jogát, hogy azok aztán {1394.} „ahhoz a hatalomhoz csatlakozzanak, amelyben megbíznak”. Ausztria pedig legyen „szabad népek szabad szövetsége”.* Nem tudjuk, hogy ezt a kérvényt el is juttatták-e Bécsbe, annyiban mindenesetre jelentős epizód a román nemzeti egységet célzó tervezgetések sorában, hogy erdélyiek – a fejedelemségbeliekkel együttműködve – ilyen nyilvánosan most először tettek együtt lépéseket a nemzeti egység érdekében, miközben – taktikai szempontoktól vezettetve – tagadták, hogy „pándák” eszméket táplálnak.
Az osztrák katonai vezetést nyilván aggasztotta az értelmiség nemzeti lelkesedése, mégis a tábornokok Balázsfalván – mint Laurian írta egyik levelében – „mindent megígértek”: a követelések továbbítását az uralkodóhoz és a nép felfegyverzését.* Aggasztó lehetett a népi elégedetlenség elharapódzása is, hiszen mindaddig, amíg az uralkodó nevében nem jön parancs a támadásra, meg kellett előzni minden olyan konfliktust, ami állásfoglalásra kellett volna kényszerítse a katonaságot. És végül az óvatos nagyszebeni főhadiparancsnokságot nyugtalanította Urban erélyes fellépése, mert „joggal félni, hogy idő előtt provokálja” az ellenfelet.* A főhadiparancsnok a magyar kormányszervekkel nem fordult nyíltan szembe, a paraszti nyugtalanságot mérséklő szerepét akarta játszani, és játszotta is, ha csak a sorkatonaságot nem próbálták a magyar önvédelmi harc hívei megnyerni vagy lefegyverezni. Ilyenkor azonnal saját hatáskörének megsértésére hivatkozott, és az erdélyi magyar vezetéshez intézett leveleiben is sejtetni engedte a súlyos következményeket, ha „olyan segítséget kényszerítenek rá, amelyet később sem lesz képes elhárítani”,* mármint a románokét. Október elején már valamiféle egyezségre is lépett velük. Hogy jobban kézben tarthassa az esetleges román felkelést, elismerte – nyilvánosan persze csak október 16-án – a Román Nemzeti Komitét, amelynek élére az „osztrák”, illetve a császári orientációt kérlelhetetlenül képviselő Bărnuţiu került, de aztán tagjai közé léptek a kész helyzet elé állított Bariţ és Cipariu is, akik a korábbi időkben, nem is teljesen eredménytelenül, keresték a békés kibontakozás útjait. Azok pedig, akik Balázsfalváról, még az utolsó pillanatokban, mérsékeltebb nemzeti kívánalmakkal fordultak az országgyűléshez, beadványukban nem is merték magukat megnevezni, annyira féltek a radikális elemektől.
A szeptemberi balázsfalvi gyűlés szervezői a nemzet nevében fegyverbe szólították a népet, ahogy ezt magának a „Populus Romanus”-nak a nevében {1395.} írt latin értesítvényükben közzé is tették. A szervezkedésben a magukénak vallott római hagyományokat elevenítették fel. Praefecturáknak nevezett körzetekre osztották Erdélyt, és ezek mindegyikében egy légiót kezdtek felállítani, élükön a prefekttel, és lefelé haladva a ranglétrán tribunokkal, centuriókkal, decuriókkal. De maguk az új katonai vezetők is olyan neveket vettek fel, mint Sever, Probu, Martian. Ahol lehetett, a falvak népét rávették, hogy egy-egy obsitos vezénylete alatt kaszákkal, lándzsákkal gyakoroljon, méghozzá annak reményében, hogy Puchner majd ígéretéhez híven fegyverrel látja el őket, és katonatiszteket bocsát rendelkezésükre. De már ezelőtt egyre több helyen kezdték felállítani a lármafákat, szénát, szalmát hordtak össze a dombok, hegyek tetején, hogy majd tüzeikkel megadhassák a jelt a támadásra.
A magyar vezető körök Erdélyben mind nehezebben megoldható feladatok elé kerültek. Amikor a falvak megtagadták az engedelmességet, a megyei közigazgatási szervezet felmondta a szolgálatot, és inkább már csak a helyzetről szóló tudósításaival adott életjelet magáról. A „véres kitörés” fenyegetésében egyre többen érezhették úgy, hogy „hol nincsen ellenszegülés, ott az embert a roppant alázatosság ijeszti; azon minduntalan előhozott kifejezés” a felkelésre készülő parasztság részéről, „miképp »mi szót fogadunk, míg a dolog elválik«”.*
Vay Miklós viszont az augusztus végi letartóztatási politika kudarcából okulva engedményekkel kísérletezett, elment Balázsfalvára, leállította a katonai összeírást, és biztosította a mintegy féltucatnyi, még tavasszal és nyáron lefogott román értelmiségi szabadon engedését. Az erdélyi magyar vezető körök a helyzet kulcsát a katonai vezetés magatartásában látták. Nem akartak a magyar katonai szervezkedés meggyorsításával válaszolni. Talán még nem hitték, vagy nem is akarták hinni, hogy a magyarországi alkotmányosságot, amelyet az uralkodó szentesített, fegyverrel akarják megsemmisíteni, nem merték hinni, hogy a katonai vezetés még Erdélyben is vállalni fogja a polgárháború kockázatát. Elsősorban ezért nem riasztották a magyar kormányt, noha Puchner magatartását már augusztus vége óta növekvő gyanakvással figyelték. Úgy látszott, hogy Vay még Puchnert is, akit egyébként le akart váltatni, mérsékelni tudja, persze inkább csak a helyzet bonyolultságának érzékeltetésével és rendkívüli politikusi tekintélyével. Hiszen a szeptemberi válság folyamán, amikor Batthyány olyan új kormányt állított össze, amelyet még talán az országgyűlés elfogadhatott, és az uralkodó is csak az ellenforradalmi szándékok nyílt felfedésével utasíthatott el, abba az erdélyi királyi biztost is bevette. Sőt, a végleg lemondó miniszterelnök ellenjegyzésével az uralkodó még kormányfővé is kinevezte Vayt. De ő inkább visszatért Erdélybe, talán még mindig bízva a magyar válság politikai {1396.} megoldásának lehetőségében. És konzervatív létére vállalta az – igaz, kényszerű – együttműködést minapi ellenfelének, Kossuth Lajosnak a forradalom önvédelmét következetesen előkészítő politikájával, ami Erdélyben is a magyar társadalom zöme számára az emberi méltóság megőrzése és a nemzeti, sőt fizikai megmaradás egyetlen esélyeként kezdett kirajzolódni.
A forradalom erdélyi önvédelmének megszervezésében azonban Vay nem egy esetben tehetetlennek bizonyult, és ez először a magyar liberálisok erdélyi politikájának nehézkességével, aztán pedig a magyar állami vezetés kapkodásával is társult. A Teleki József elnöksége alatt ülésező unióbizottság július második felében kezdte összeállítani a törvényjavaslatokat, és az országgyűlés csak szeptember közepe felé vette őket napirendre, hogy folytassa a kolozsvári diéta munkáját, s a sajátos erdélyi viszonyokat összhangba hozza a magyarországi viszonyokkal. Az unióbizottság 20 törvényjavaslatából nyolcat aztán el is fogadtak. Eltörölték a guberniumot, szabályozták az igazságszolgáltatást, megszüntették a határőrséget. A társadalmi és nemzeti kérdésben hozott legfontosabb törvényjavaslatok azonban vagy az országgyűlés elé sem kerültek, vagy ha igen, akkor hamar folytatták útjukat a szakbizottságokba. Csakhogy a rendkívüli körülmények között ez a törvényhozó munka, bármennyire körültekintésre volt is szükség, lassúnak bizonyult. Az unióbizottság például hamar hozzáfogott a kolozsvári jobbágyfelszabadító törvény pontosításához. Erre égetően szükség volt, mert az erdélyi gubernium ügyeit irányító Mikó Imre többször, még szeptember legelején is a kérdés jelentőségét felismerő államférfi erélyével sürgette az igazságügy-minisztert, Deák Ferencet, hogy a kolozsvári törvény előírásainak megfelelően azonnal nevezze ki azokat a bizottságokat, melyek az egyes falvakban „az erdélyi törvények és magánjog elvei szerént summáson” eldöntik,* hogy a földesúr és a felszabadult parasztság mely földekre tarthat igényt. Viszont az igazságügy-miniszter is joggal hivatkozott az unióbizottság törvényjavaslatának hiányára. Ez, amikor később megszületett, már csak a jóakarat tanúbizonyságaként szögezhette le, hogy a felszabadított jobbágy és zsellér kezébe került a használatában tartott föld, ha csak a földesúr nem bizonyítja annak allodiális jellegét.
A rendkívül fenyegető helyzet a román nemzeti kérdés rendezésére is pozitív ösztönzést adott. Wesselényi még augusztus végén törvényjavaslatot tett a felsőházban a román nyelvhasználati jogok biztosítására. A két nemzet szövetségének követelményét hangoztatva követeltek nyelvi jogokat a magyarországi román képviselők is. A románok körében csalódást szült, hogy az országgyűlés az unióbizottság munkálatainak elkészültéig nem akarta a kérdést tárgyalni, bár azok nélkül nem is lett volna tanácsos. Nyugodtabb időkben az erdélyi kibontakozás felé mutathatott volna az, ahogy akkortájt {1397.} Kossuth megismételte a két nép együttműködésének követelményét: „A magyarnak az oláhhal, s az oláhnak a magyarral testvéries egyesülésében van mind egyiknek boldog jövője, nem pedig, ha az egyik elhagyja magát ámíttatni a másiknak elnyomására, mert akkor olly fegyverhez nyúl, mellyel magát is sújtja.”* Nemsokára annál több reményre jogosított az, hogy az unióbizottság román póttagjai is a megalázó várakozás után végül Szemere, illetve Kemény Dénes közbenjárására aktívan részt vehettek az üléseken, és az erdélyi magyar liberálisokkal való közős munka és vita eredményeképpen szeptember végén napok alatt olyan törvényjavaslatot öntöttek formába, amely nemcsak a román–magyar viszonyban, hanem talán a magyarországi nem magyar népek jogi helyzetének a szabályozásában is új szakaszt nyithatott volna. A törvényjavaslat elismerte a románság kollektív jogi személyiségét. 16 paragrafusa arra az elvre épült, hogy „a románok nemzetisége és nyelve elismertetik”. Nemcsak az iskoláztatásban és az egyházban biztosította a román nyelvhasználatot, hanem lehetővé tette a megyei és városi közélet fórumain is, „ahol a románok is feles számmal vesznek részt”. Kilátásba helyezte az anyanyelvhasználatot a nemzetőrségben, és leszögezte, hogy a közigazgatásban „igazságos arány” szerint kell románokat alkalmazni, végül pedig, hogy „mindazon jogokban s kedvezményekben, melyeket a hon más nemzetei bírnak, vagy azután törvényhozási úton nyerendenek, a románok is részesítendők”.*
A törvényjavaslat az országgyűlés elnökénél ugyan nem jutott tovább, mert annyira elfoglalt mindenkit az önvédelmi harc szervezése, mégis ezek a románokat érintő pesti fejlemények Erdélyben néhány román vezetőnél kedvező visszhangra találtak – nyilván elégtétellel töltötte el őket –, bizakodóbbá tették a légkört, de anélkül, hogy a katonai vezetéssel való együttműködés esélyeit gyengítették volna. „A császártól mindent megkapunk, ami minket megillet. De tudd meg, a magyarok is a pesti országgyűlésen mindent megadtak, a nemzetiséget valamennyi formájában”* – írta október elején egyik levelében Bălăşescu, alighogy a Pestről érkezett Cipariuval megbeszélhette a történteket. Az utóbbi ezután – ki tudja, milyen céllal – Nagyszebenből hazatérve Balázsfalvára, az erősebbnek látszó félhez igazodva kitűzte a fekete-sárga zászlót. Úgy tűnik, a román vezetők azt hitték, Magyarország önállóságát erő felmutatásával, megfélemlítéssel és Jellačić katonai felvonulásával sikerül annyira korlátozni, hogy a magyar nemzeti {1398.} erők elfogadják az összmonarchia alkotmányosságát. És aztán – mint a brassói sajtó fejtegette – ebben az oly sokat emlegetett, de közelebbről meg nem határozott keretben a különböző nemzeti törekvések közötti egyensúly biztosításának óhatatlanul jelentkező követelménye folytán a románoknak is jelentős szerep jut. Az illúziók vonzásában nem mérték fel a császári katonai vezetéssel való szövetkezés kockázatát. De politikájukon már egyre kevéssé változtathattak volna. A mozgósított tömegeken nehezen tudtak volna úrrá lenni, amikor a katonai vezetés hagyta, hogy újra feléledjen a parasztság jó császár illúziója, és Urban már játszotta is a „galíciai drámát”, miközben éppen ennek elkerülésétől óvta a megyei tisztségeket.*
A szász vezető körök döntéseit nem ilyen társadalmi természetű feszültségek határozták meg. Ők elsősorban a birodalmi erőviszonyokat mérlegelték. Szeptember első felében, amikor úgy látták, hogy a magyar országgyűlés többsége nem hajlandó lemondani az önálló magyar hadügyről, pénzügyről olyan mértékben, mint az osztrák vezető körök követelték, és a magyar vezetés katonai ellenállásra készül, a szász képviselők egymás után lemondtak képviselőségükről, s a brassói Elias Roth kivételével mind hazatértek. Az óvatosabbak személyes ügyeikre hivatkoztak, a hangadók pedig lépésüket azzal indokolták, hogy a magyar országgyűlés lelépett a törvényesség alapjáról, és nem ismeri el a szászok nemzetiségét. Súlyos sérelemnek tekintették az unióbizottságnak azt a törvényjavaslatát, amely elrendelte, hogy a szász (és székely) törvényhatóságok élén álló főtisztet éppen úgy a minisztérium nevezze ki, mint a főispánokat. Nem tekintették kielégítő engedménynek a comes-választás biztosítását, törvényhatóságaik és az univerzitás fenntartását. A nyelvhasználat kérdésének tárgyalására sem jutott idő, de az unióbizottságnak az a javaslata sem fordíthatta volna meg az események menetét, mely biztosítani akarta – Szászváros kivételével – a szász törvényhatóságokban a német nyelv használatát. Pedig időközben – éppen az országgyűlési választások során – az is kiderült, hogy a törvényhatósági élet liberalizálása nem fenyegeti alapjaiban a szászok német nemzeti fejlődését hordozó rétegek létét.
Stephan Ludwig Roth október elejéről visszatekintve már csak két választási lehetőséget látott: „1. A magyarok mellé állunk, így a románok és az összmonarchia ellen leszünk. 2. A románok mellé állunk, így a magyarok ellen leszünk az összmonarchiáért. A magyarok és a románok véletlen dolgok. A fontos az összmonarchia elve, mert ez az eszme Ausztria proklamált alkotmányának biztosítéka.” Alkotmányosság, német nemzeti érzés, császárhűség – ezek az irányadó értékszempontok, és Roth választását még arra az esetre is helyesnek tartotta, ha a magyar vezető körök „valamennyi {1399.} feltételünket elfogadták volna”, de mivel „ez nem így van, a döntés még könnyebb”.*
Az ellenforradalommal való szövetkezésben a szász és a román ellentétek háttérbe szorultak. A szász politikában a májusi törekvések folytatásaként két irányzat kezdett kirajzolódni. Az egyik Erdélyt négy nemzet, négy területi autonómia föderációjává szerette volna átalakítani, amelynek tartományi kormányzatában a négy nemzetet egyenlő arányban képviselik, és az országgyűlésen három hivatalos nyelven lehet szólni. Ezt a programot hirdette meg – a sajtóban is – a nagyszebeni törvényhatósági gyűlés október elején. Viszont a bécsi szász küldöttek az ellenforradalomnak a germanizációt és erős centralizációt hirdető irányzatához akartak csatlakozni. Ez az irányzat olyan szász területi autonómiára jelentette be az igényt, amely már Erdélyből is kiszakítva az összmonarchia szerves része, és kizárólag a bécsi birodalmi minisztérium fennhatósága alá tartozik.
A Szászföld az ellenforradalom katonai támadásának bázisa lett. Október elején Puchner haderejét a szász városok köré csoportosította; már csak azért is, mert állítólag tartott attól, hogy itt a román lakosság kellő erő nélkül nem fordítható szembe a magyar kormánnyal, de főleg azért, hogy a béke és a rend nevében innen indulhasson a polgárháború örvényébe sodródott és taszított Erdély „megmentésére”, valójában: meghódítására. (Méghozzá Bedeusnak, a katonaság ellátását szervező tartományi főbiztosnak a tanácsára és a segédkezésével, aki pedig, mint láttuk, tavasszal – szintén politikai megfontolásból – Erdély és Magyarország uniója mellett nyilatkozott a sajtóban is.)
A sorkatonaság távozása a megyékből csak forróbbá tette a hangulatot. A tragikus helyzet következménye is volt, hogy az erdélyi magyar vezetés a Mikó- és Vay-féle „amnesztia”-, illetve engedékeny politika csődje után magyar önkéntesek és nemzetőrök bevetésével próbálta megtörni a paraszti közösségek ellenállását, s a felkelést előkészítő néhány elfogott román szervezkedő statáriális kivégzésével próbálta megfékezni az elégedetlenséget. A császári katonai vezetés bázisát akarta gyengíteni, de a fellázított parasztságot élő pajzsként maga elé tartó fő ellenség ellen még nem akart nyíltan fellépni, amíg az nem támadott nyíltan. Az ellenforradalommal együttműködő román és szász nemzeti törekvések az alkotmányosság megsemmisítését és a magyar nemzeti fejlődés megbéklyózását célzó reakciós erők eszközeiként jelentkeztek a haladó magyar közvélemény szemében. A nemzethalál, a zsarnokság felülkerekedésének látomását csak az önvédelemre készülődés igyekezete oszlathatta, s a harchoz erőt adott az a hit, hogy a magyar alkotmányosságért folytatott küzdelem az európai nemzeti szabadságmozgalmak vonulatába tartozik. „Összes szózatunk rázza fel a világ lelkét, s ha meg kell halni nemzetünknek, mit nincs okunk hinni, haljunk meg {1400.} dicsőségesen mint az európai szabadság bajnokai” – írta szeptember közepén a kolozsvári magyar radikális lap.*
A haladó magyar közvélemény a Székelyföld mozgósításától várta a kedvező fordulatot. Az országgyűlés még szeptember közepén eltörölte a határőrséget, hogy elvágja a székely határőrezredek tisztikarát és a főhadiparancsnokságot összekötő szálakat. S Kossuth kezdeményezésére kilenc kormánybiztost küldött ki a törvény végrehajtására és önkéntesek toborzására. Közülük a leghevesebb vérmérsékletű, Berzenczey László marosszéki képviselő, nem törődve a helyi magyar vezető körök rosszallásával és várható ellenkezésével, október 16-ra általános székely nemzeti gyűlést hívott össze Agyagfalvára, a székelyek ősi gyülekezőhelyére. A néptömegeket a politikai gondolkodás immár archaikusnak minősíthető elemeivel mozgósította, de nagyon is korszerűnek minősíthető össznemzeti és forradalmi célok érdekében. „A székely nemzet régi szabadságának visszaszerzésére” szólította gyülekezésre a székelyföldi magyarságot, fejvesztés és birtokdúlás terhe mellett minden hadköteles férfit. Meg is jöttek, mintegy 60 ezren, ahogy azt a nagyszebeni osztrák tisztek már előre kiszámították. Nemest, volt határőrt és jobbágyot egyaránt idehozott a közösségi kényszer ereje, sorsa jobbra fordításának szándéka. Olyan harcias elszántsággal jelentek meg, mintha úgy érezték volna, hogy ismét a fegyverforgatás nyitja meg a társadalmi emelkedés útjait. S a különböző társadalmi rétegek és csoportok törekvései már csak azért is egyesültek, nehogy egyik a másik rovására érvényesüljön, és nehogy az ellenforradalom meghiúsítsa érvényesülésük lehetőségét. Balázsfalva után Agyagfalva lett az oly tragikus módon egymással szembeforduló nemzeti mozgalmak vezető erőit rendkívüli öntudattal és magabiztossággal eltöltő népi-nemzeti demonstráció színhelye. Az agyagfalvi gyűlés tribünjén magyar zászlót lengetett a szél, s a társadalmi egyenlőség és a magyar önvédelmi harc vállalásának szimbólumaként Kossuth-kalapot tűztek a zászlórúdra. A lelkesültség rövid időre talán a gyűlést kezdetben ellenző, de aztán az elnökséget elvállaló Mikó Imre aggodalmait is eloszlathatta: „harcunk szent és igaz – szabadságért harcolunk” – írta a magyar országgyűlésnek.* A gyűlés felesküdött az alkotmányos királyságra, s a forradalmi harc hívei könnyen elfogadtatták, hogy a székely nemzet mondjon köszönetet „Kossuth Lajosnak az alkotmányos magyar szabadság nagy első bajnokának, valamint a bécsi aulának” – mármint a bécsi egyetem aulájáról elnevezett fegyveres diákságnak és értelmiségnek mint a bécsi forradalom főerejének –, „mely {1401.} nemcsak az osztrák nép kivívott szabadságát, hanem Magyarországnak … alkotmányát is a bécsi camarilla ármányával … szemben oltalmazta”.*
A bécsi forradalom híre még Erdélyben is mérsékelte a hatalomátvételre készülő császári katonák harci kedvét. Dévát például, melyet csupán néhány száz nemzetőr és honvéd védhetett, már október 13-án el akarta foglalni a hátszegi határőrség több ezer román népfelkelő kíséretében, hiszen a Maros menti kisváros Erdély és a Bánság, illetve a nagyszebeni és a temesvári főhadiparancsnokság, az ellenforradalom eme két támaszpontja közötti útvonal stratégiailag is fontos állomása volt. De amint megérkezett a bécsi forradalom híre, rögtön visszavonultak, hogy újabb erőket gyűjtve megint próbálkozzanak. Riebel őrnagy határőreit szerteküldte, „hogy minden román polgárt és nemest is a háborgás zászlója alá lépni erőltessenek, a vonakodókat a halálig minden nemű rongálással s házaik feldúlásával fenyegetvén”.*
A nagy kérdés most már az volt, hogy miként és mikor vessék be a székelység erejét. Mikó és a kormánybiztosok többsége azt akarta, hogy a székelyek többsége térjen haza, és otthonában készüljön a harcra. Berzenczey viszont rögtön fegyveres fellépést akart. Ezt egy ideig a többség ellenezte. Amikor azonban felolvasták Latour osztrák hadügyminiszter október 3-án kelt titkos támadási parancsát Puchnerhez, és különböző értesülések jöttek a megyei magyarság bántalmaztatásáról, s végül arra az álhírre, hogy Urban bevonult Marosvásárhelyre, a tömeg döntött: a gyűlés egész népe támadjon. De még el sem indulhattak, amikor Puchner október 18-án bejelentette, hogy a császár nevében ideiglenesen átveszi a főhatalmat. Az ellenforradalom Erdélyt katonai kormányzat alá vetette.
Az erdélyi magyar vezetés nem merte és nem is akarta vállalni, és most már joggal el is háríthatta a polgárháború kirobbantásának ódiumát. „Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvetöket és vallástokat” – ennek leszögezésével fordult a gyűlés egyik kiáltványa „a szász és román testvérekhez”, hogy együtt védjék meg a fennálló alkotmányos kereteket.*
De a román vezetők csak jó szóval viszonozták a jó szót és fenyegetéssel a fenyegetést. S hogy Kossuth október 10-i – a székelységet „a hazaárulók” ellen tömeges felkelésre szólító – kiáltványára is válaszoljanak, kiadták a jelszót: „kiirtása azon ellenségnek, ki árthat”. Most már csak arról lehetett szó, hogy ki hogyan vívja a harcot, mennyire marad hű saját értékeszményeihez s a harc „játékszabályaihoz”. Hogy ugyancsak a román vezetők említett {1402.} kiáltványából idézzünk: „ha politikai jog és szabadság iránti eszméink nem egyek, úgy legalább az emberiség elvét kölcsönösen ismerjük el”.* De erre kegyetlenül rácáfolt 1848 ősze. Puchner, miután – megdöbbentő módon – erősen túlbecsülte a magyar kormány erdélyi erőit, általános népfelkeléssel akarta biztosítani saját erőfölényét. 195 ezer román népfelkelő mozgósítását várta az erdélyi román nemzeti értelmiségtől, és közreműködését a nem túl népszerű sorozásban. Ennek, azaz a népfelkelés és a katonai vezetés együttműködésének biztosítására románokból és szászokból – elnevezésével éppen ellentétes célokat szolgáló – ún. Békéltetési Bizottmányt hozott létre, hogy félreértés ne essék: élén egyik tábornokával.
Kezdetben a két román egyház közreműködése nélkül folyt a szervezkedés, sőt, annak ellenére, hogy jó néhány pap is részt vett benne, sok helyt erős papellenes légkörben. Puchner október 18-i kiáltványa után a két püspöknek is állást kellett foglalnia. Lemény kitartott a magyar kormány mellett, a főhadiparancsnok ezért teljesen törvénytelenül mást állított a helyére, és néhány, szintén a magyar kormánnyal szembefordulni nem akaró balázsfalvi kanonokot is börtönbe záratott. Viszont a már régóta kiváró politikát folytató Şaguna ortodox püspök, aki ezekben a napokban tért vissza Pestről (és akit hiába kértek a magyar államférfiak, hogy békéltető körlevelet tegyen közzé), Puchner fenyegetésére híveit a császári parancs követésére szólította. Ilyen áron aztán sokan érezhették, hogy valóra válhat a költő, Andrei Murgan látomása: „Papok, kereszttel az élen! mert szent a sereg, / Szabadság a jelszava és a célja szent, / Inkább harcban essünk el, dicsőségben, / Semhogy ismét rabszolgák legyünk ősi földünkön.”
A császári katonaság első feladatként a magyar nemzetőrségek lefegyverzését tűzte ki. Míg Dél-Erdélyben a Bánsággal való összeköttetés stratégiai fontossága miatt Puchner főleg a sorkatonaságot vetette be, a Nagyszeben–Arad vonaltól északra Kolozsvárig a román népfelkelő-alakulatokra bízta a feladatot. Alighanem joggal feltételezhetjük, hogy ebben a szereposztásban stratégiai szempontok mellett politikai megfontolások is közrejátszottak. A katonai vezetésnek talán még az is célja lehetett, hogy a kisebb-nagyobb konfliktusokkal áthidalhatatlanná tegye az erdélyi népek és nemzetiségek ellentéteit, aztán a polgárháború megszüntetésének szükségességére hivatkozva eljátszhassa a pacifikátor hálásabbnak ígérkező szerepét. Miért kellett például Gyulafehérvár magyar lakosságának mintegy másfél száz főnyi nemzetőrsége ellen a környék román parasztságát mozgósítani, amikor a városka Erdély egyetlen modern, ágyúkkal jól felszerelt erődítményének a tövében feküdt? Vajon nem azért, hogy az első fegyveres összetűzés, majd egy hosszú éjszaka után, amikor a városra ásító ágyúk mellett égő kanócokat véltek látni a városiak, a katonaság közvetítsen a románok és a császár {1403.} hűségére kényszerítendő magyarok között. Nagyszeben szomszédságában, Kisenyeden két napig ostromoltak a román parasztok egy nagyobb udvarházat, ahova mintegy száz nemes menekült a családjával együtt, s a katonaság itt még közvetíteni sem próbált. A katonai vezetés a román népfelkelésre bízta Zalatna város és az Alsó-Fehér megyei hegyaljai falvak magyar nemzetőrségeinek lefegyverzését, amikor köztudomásúlag itt már korábban igen elmérgesedtek az ellentétek. Aztán parasztházak és kastélyok, falvak és városok borultak lángba a megtorlás és a bosszúállás törvényszerűségei szerint.
A habsburgiánus népfelkelésben a parasztmozgalmak valamennyi mozgatórúgója működésbe lépett. A paraszti tömegek olyan szenvedéllyel léptek fel, mintha mindazt meg akarták volna semmisíteni, ami megbontja a paraszti élettevékenység ideálisnak vélt egyensúlyát, és akadálya lehetett egy olyan elveszett boldogság visszanyerésének, amiről prédikációk, imádságok szóltak, vagy csak azt akarták megsemmisíteni, ami a létfenntartás korlátait jelentette. Ezért is borult lángba Zalatna városa kincstári olvasztókohójával együtt, ami az aranybeváltás kényszerével a termelés egészét szabályozta. Ezért hangzott el annyiszor, hogy öljétek a kéknadrágosokat, és ezért nem nézték jó szemmel a bocskoros parasztok maguk között a csizmásokat. Ezért tették tönkre Wesselényi Miklós korszerű mezőgazdasági létesítményeit, törték össze cséplőgépét. És végül ezért vállalkoztak a falvak az erdők és legelők (és olykor-olykor a szántóföldek) „visszafoglalására” vagy kisajátítására. A paraszti világképben a lojalitás legfontosabb eleme a császárhűség volt, de hatottak vallásos mozzanatok is. Nem véletlen, hogy a népfelkelés irányításával megbízott román Komité „az istentelen pogányok” ellen szólított harcra. S előfordult, hogy a román parasztok „román vallásra” keresztelték át magyar társaikat, akik aztán emiatt is, ha lehetett, kimaradtak a népfelkelésből.
De ha egy-egy falu népe a császár szavára sem mozdult, mint Kolozsvár környékén, ahol a megyei hatóságok a királyra és a magyar kormányra eskették fel a parasztokat, akkor a fenyegetés és álhírek terjesztése lett a mozgósítás eszköze. Olyan cédulákat küldöztek szét, amelyek örökös szolgasággal fenyegették azt, aki nem száll táborba, s az oroszok bosszújával azt, aki nem lázad fel a magyarok ellen. A düh és elszántság együtt hatott a félelem és a rettegés érzésével. A magyar nemzetőrségek lefegyverzése alkalmával, az alkudozások már-már fegyvernyugvást hozó utolsó pillanatában alighanem félelmében húzta meg valaki a ravaszt (természetesen mindkét fél a másikat vádolja), hogy aztán meginduljon az öldöklés. De gyakran a félelem vezette a tömegeket akkor is, amikor ellenségeiket ki akarták irtani, hogy ne legyen okuk bosszútól rettegni, hogy ne legyen senki, aki a székelyekkel visszaüthessen.
A székelyekkel valóban túl sokat fenyegetőztek. És a székelység mozgósítása sokat vesztett a forradalmi önvédelemhez méltó szándékokból és célkitűzésekből. Nem sok jót ígért, hogy az agyagfalvi tábort négy részre osztva négyfelé {1404.} indították. A tisztek közül jó néhány, hol céltalanul, hol azért, hogy lejárassák a forradalmi ellenállás ügyét, sok pedig a földesúri érdekek megvédésére, elrettentő példaként szabadon engedte a csapatait, amelyek a szándékosan rossz katonai vezetés és a fosztogatások miatt demoralizálódtak, és a császári sorkatonaság elől rögtön megfutottak. Így Alsó-Fehér megyében hiába csatároztak a magyar nemzetőri és önkéntes csapatok a népfelkelőkkel. Áldozat sok esett, néhány román faluban is nagy kárt tettek, de komolyabb katonai eredmény nélkül. A Maros völgyét ugyanis Marosvásárhelytől délnyugatra nem sikerült biztosítani, az időközben felvonuló sorkatonasággal szemben nem tudtak elég erőt felvonultatni.
Az Urban ellen induló seregek eleinte több eredményt értek el, hogy aztán maguk tegyék kétessé a sikert. A csíki székely csapatok égő gyertyával a kézben, zsoltárokat énekelve, keresztes hadjárat áhítatával vonultak keresztül Marosvásárhelyen, és miután Urban népfelkelőit egyszerűen elsöpörték, Szászrégent, a kis szász városkát felgyújtották és kifosztották, hogy aztán a fosztogatás közepette kitört verekedésben többen veszítsék életüket, mint a csatamezőn.
A székelyek 1848-ban kétszer okoztak meglepetést: először csúfos megfutásukkal, amikor Szászrégen kifosztása után Marosvásárhely előtt a császári sorkatonaság néhány ágyúlövéssel szétkergette táborukat, másodszor önfeláldozó hősiességükkel, amikor Háromszék népe az év végéig sikerrel képviselte a magyar nemzeti önvédelem ügyét. A kudarc és a siker fő tényezője alighanem az ágyú volt. Vay hiába próbálkozott egész nyáron, hogy ágyúkat rendeltessen Puchnerrel Kolozsvárra. Akkor még talán lehetett volna. Igaz, akkor nem volt rájuk égetően szükség, most viszont már mindenképpen késő volt, mint az is, hogy a kulcsfontosságú gyulafehérvári erődítményt is időben a hatalma alá vonja, ahogy azt a pesti magyar vezetés is már csak későn sürgette. Magyarországról pedig későn érkeztek az ígért ágyúk, és a Székelyföldre már nem is juthattak el. Háromszéken azonban a hányatott életű székely ezermesternek, Gábor Áronnak sikerült ágyúkat öntenie.
Puchner a saját szempontjából súlyos hibát követett el, amikor feltétel nélküli megadást követelt Háromszék népétől. A bizonytalanság csak megszilárdította a társadalom egységét, és valamennyi társadalmi réteg érdekeit a közös harcnak rendelte alá. Berde Mózes kormánybiztos mesteri módon teremtett egyensúlyt a különböző erők között. Háromszék népének magatartása már azért is egyedülálló, mert Csíkszék a határőrvidéki tisztikar császárhűsége miatt nem tudott ugyan támogatást nyújtani, de támadni sem támadott. Udvarhelyszéken viszont a behatoló sorkatonaság tisztjeinek olykor sikerült a parasztságot is szembefordítania a nemességgel. Háromszéken még az ősz elején csődöt mondott régi katonai vezetés is jól működött a radikálisok által irányított nép- és falugyűlések ellenőrzése alatt. Csak akkor szabotáltak az ezredesek, amikor már Brassó elfoglalásának a lehetősége is {1405.} felvetődött, mert attól féltek, hogy a város fosztogatásnak esik áldozatul. Puchner másik nagy tévedése az volt, hogy kezdetben viszonylag csekély erőkkel vélte Háromszéket meghódíthatni, s később már nem tudta helyrehozni a „hibát”. Joggal panaszkodott, hogy Háromszék „a legdöntőbb pillanatban csapataim felét lekötötte”.* Így Háromszék népének ellenállása a magyar szabadságharc sikereinek egyik döntő mozzanata lett, hiszen az erdélyi osztrák erők a létfontosságú Nagyváradot már nem fenyegethették komolyan. Még akkor sem, ha Háromszék kivételével a magyar csapatok a császári sorkatonasággal és a népfelkelő parasztseregekkel szemben nem tudtak komoly ellenállást kifejteni. A tisztikar harci szelleme jó volt, de a legfelső katonai vezetést demoralizálta a túlerő és a magyar sereg harci tapasztalatlansága. Az erdélyi magyar seregek főparancsnoka, Baldacci Manó a konzervatívokkal rokonszenvezett, s szíve szerint békíteni akart, amikor békéről már szó sem lehetett, hiszen még Vay is a leghatározottabban Puchner ellen lépett fel. Csak Kolozsvár előtt próbáltak ellenállni a császári túlerőnek. De Baldacci meglepő merészségével is inkább a halált kereste, mintsem katonai képzettségének megfelelő módon irányította a hadműveleteket. Igaz, két-háromszoros túlerő állt szemben 3 ezer katonájával, és Magyarországról kapott ágyúit sem volt ideje harckész állapotba helyezni. Harc nélkül kellett kiürítenie Kolozsvárt, amelynek lakossága meg volt győződve, hogy elárulták, és majdhogynem életét oltotta a királyi biztosnak. A magyar közvéleménynek, mely Erdélyt a múltján mérte, egyelőre tudomásul kellett vennie:
| Megesett, – ha nem is, amit érdemeltél, – Aminek szükségkép esni kellett, Erdély. |
| (Arany János: Erdély) |
Erdély – Háromszék kivételével – osztrák katonai igazgatás alá került. De Puchnernek egy időre váratlanul veszélyes ellenfele akadt Mikó Imrében, aki nem ment Vayjal Magyarországra, hanem kénytelen-kelletlen vállalta az együttműködést az ellenforradalommal. Hiszen a hazai közvélemény nagy meglepetésére november 14-én az uralkodó éppen őt nevezte ki a gubernium élére, aki még a hónap elején a magyar vezetés gyors segítségét kérte. Mindezt abban a tudatban, hogy – mint Puchner kiáltványára adott nyomtatott válaszában is ország és világ tudomására hozta – „a politikai kérdések” Erdélyben „el nem dönthetők”.* Mikó számára nem a polgárháború veszélyével való manőverezésről volt szó, hanem a polgárháború véres valóságának gyors elhárításáról. Helyzetéből következően azonban az {1406.} ellenforradalomnak éppen a – Magyarország elleni hadjáratot irányító – Windischgrätz herceg vezette szárnyával kellett (volna) együttműködnie. Ez a koronatartományok korlátozott önállóságának megtartásával, a nagybirtokos arisztokráciára alapozva akarta biztosítani a birodalom egységét, az uralkodói abszolút hatalom érvényesítésével. Mikó nem is titkolta, hogy az erdélyi katonai hatalomátvételt törvénytelennek tartja. Le akarta fegyvereztetni a népfelkelést is. Puchnernek elég nehezen sikerült elérnie az újonnan kinevezett gubernium feloszlatását. Ezután az osztrák katonai vezetés már csak a szász és a román nemzeti mozgalom főerőivel együtt maradt a politikai élet porondján. Viszonyuk a katonai helyzet változásától függően alakult. Mihelyt alábbhagyott a veszélyeztetettség érzése, előtérbe kerültek az ellentétek.
A nagyszebeni Román Nemzeti Komité a románság életkereteinek alakításában egyelőre a régi gubernium helyére akart lépni. A román parasztok „román gubernium”-nak is nevezték, amikor ügyes-bajos dolgaikkal a nagyszebeni „román urakhoz” fordultak. S közben a román értelmiség óhatatlanul alárendelődött az osztrák katonai vezetésnek. A népfelkelőalakulatok vezetői a tervszerű támadó katonai feladatok megoldásában nem tarthattak igényt az irányításra, saját érdekűkben is engedelmeskedniük kellett a föléjük rendelt hivatásos tiszteknek. Bár a Komité ellentmondás nélkül kellett közvetítse Puchner utasításait, közben hozzáfogott a balázsfalvi követelésekben is megfogalmazott igényei valóra váltásához. Arra azonban nem vállalkoztak, hogy rögzítsék az úrbéri és majorsági földek elhatárolásának elvét, ezért a földesúr–paraszti ellentéteknek ebben a kérdésében a végleges döntést elhalasztották, amíg az igazságszolgáltatás működőképes lesz. Fő feladatuknak a közigazgatás kiépítését tartották, hiszen ez számukra nemcsak létkérdés volt, de egyben célkitűzéseik életképességének próbája, és annak is, miként sikerül megoldani a nemzeti kérdést, amelynek megoldatlansága miatt fegyvert fogtak. A régi megyei szervezet váza megmaradt. A megyék és vidékek élére Puchner állított adminisztrátorokat, a volt főispánokénál is nagyobb hatalommal, nyugalmazott, többségükben román származású katonatisztek személyében, alájuk pedig adlátusként egy vagy két értelmiségit: ügyvédet, papot nevezett ki. A többi tisztséget már választás útján próbálták betölteni.
Elvben az általános választójog érvényesítésének vágya vezette a román Komitét a megyei tisztújítások lebonyolításában, de mivel ezt a gyakorlatban nem lehetett megvalósítani, a falvak számára kötelezővé tették, hogy mintegy tucatnyi küldöttel képviseljék magukat, s a küldöttek papjuk vezetésével a megyei székhelyen szavaztak a megválasztásra kijelölt hivatalnokokra. A közigazgatás alapjául a faluközösségi érdekképviseleti szerveket próbálták kiépíteni. A faluszéket vagy a kommunitást is a nemzetiségi számarány figyelembevételével akarták betöltetni az adlátusok. A falusi elöljárók esküjében nemcsak a felsőbbség, a „nagyobbak” iránti hűséget kellett {1407.} megfogadni, hanem azt is, „hogy tisztségemben sem vallásra, sem nemzetre való tekintettel senkit sem fogok elnyomni, sem szóval, sem tettel”.*
A rendkívüli körülmények közepette mindez csak átmeneti jellegű kísérletezés lehetett. A brassói román sajtó három lehetőséget látott a nemzeti igények érvényesítésére: vagy a lakosság nemzetiségi megoszlásának arányában töltik be a tisztségeket, vagy nemzetiségileg elkülönített közigazgatási szerveket hoznak létre, vagy a három nyelv hivatalos jellegének biztosításával egységes közigazgatási szervezetet építenek ki, és egységes lesz a választási rendszer is. A gyakorlatban inkább a nemzetiségi számarány elvét próbálták érvényesíteni. Régi követelése volt ez a román nemzeti mozgalomnak, de most Puchner megrovó figyelmeztetései miatt arra is kellett ügyelni, hogy a magyar közvélemény passzivitása ellenére magyarok is bekerüljenek a közigazgatási szervezetbe, amire azért is szükség volt, mert a régi tisztviselői karhoz tartozók szakértelmét sem lehetett még nélkülözni.
Az eszmény és gyakorlat összhangját különben is nagyon nehéz lett volna megvalósítani. Pedig Cipariu is, a tudós értelmiségi – mint a Komité tagja –, a feladatot abban látta, hogy „az összes nemzetiség számára példát” kell „adni a jogegyenlőségből”. Csakhogy ez egyelőre kimerült a káderpolitikában. Vagyis, hogy Cipariut tovább kövessük, Küküllő megyében – ahol a román levelekben Carol Commandónak titulált, valójában Karl Commendo nyugalmazott hadnagy mint kapitány és adminisztrátor állt a közigazgatás élén –, 6:1 lévén a románok és a magyarok, valamint velük a szászok aránya, ezért a szolgabírókat felváltó 7 assessor közül egy „szász-magyart” kell kinevezni, egyébként „mindent románul tárgyaljanak és írjanak”, s csak a főhadiparancsnoksággal levelezzenek németül.*
A tervezgetések közepette azonban a román értelmiségieknek tűrniük kellett, hogy az osztrák tisztek őket vonják felelősségre, és még fenyegessék is a polgárháborús pusztításokért.
| ERDÉLY 1848 NYARÁN | TARTALOM | BEM ERDÉLYI HADJÁRATA. A FORRADALMI KONSZOLIDÁCIÓ ÉS ELLENTMONDÁSAI |