| AZ ELLENFORRADALOM TÁMADÁSA ÉS A POLGÁRHÁBORÚ KIROBBANÁSA | TARTALOM | AZ ÉRCHEGYSÉGI ROMÁN ELLENÁLLÁS ÉS A „ROMÁN AUSZTRIA” IGÉNYE |
BEM ERDÉLYI HADJÁRATA.
A FORRADALMI KONSZOLIDÁCIÓ ÉS ELLENTMONDÁSAI
Az ellenforradalom erdélyi sikerei nyomán a magyar forradalom két tűz közé került. December közepén indult Puchner Nagyvárad irányába, de inkább a hathatós védekezés előkészítésének, mintsem döntő győzelmek szervezésének szándékával. Offenzívája azonban elakadt az újjászervezett magyar védelmi vonalon, és lehetővé tette a magyar ellentámadást. Annál is {1408.} inkább, mert az önvédelmi harcot megszervező Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth új fővezért állított az erdélyi seregek élére: Bem Józsefet. Az ötvenes éveiben járó, aggastyánnak tűnő, s ugyanakkor rendkívül energikus tábornok az 1831-es lengyel nemzeti felkelés harcaiban szerzett hírnevet: „Osztrolenka hőseként” ismerte őt az európai közvélemény. Mint emigráns, „a szabadság” hivatásos katonái közé tartozott, aki az európai nemzeti szabadságmozgalmak szolgálatával hazája függetlenségének ügyét akarta előmozdítani. Ezért vállalta októberben a forradalmi Bécs védelmének irányítását, és ezért jött Magyarországra is. Bem december 20-án indult támadásra 10 ezer főnyi s 16 ágyúval felszerelt seregével, s bár a jó katonának bizonyuló Czetz János november elején még úgy vélte, Erdély visszafoglalására legalább 50 ezer főnyi érő szükséges, a karácsonyt már a felszabadított Kolozsvárott ünnepelte a sereg. Szeptember vége óta, hogy Jellačićot megfutamították, ez volt az első magyar katonai győzelem. Igazi reménysugár, hiszen mire az erdélyi eseményeknek a híre Pestre érkezett, a magyar vezető körökben megérlelődött az elhatározás, hogy a kormányzat és az országgyűlés Debrecenbe teszi át székhelyét, és onnan szervezi az ország védelmét.
Kolozsvár elfoglalásával Bem kettévágta az osztrák csapatokat, s így azok létszámfölénye már korántsem volt olyan nyomasztó. Először Erdély északi részeit szabadította fel, a nálánál gyengébb Urbant űzte ki Bukovinába, aztán a Puchner vezette főerők ellen fordult. Kolozsvár felől dél felé irányuló támadást színlelt, miközben kelet felé, Marosvásárhelyre vonult, hogy innen mozgósítsa a Székelyföldet. Puchner, hogy ezt megelőzze, maga támadott, de január 17-én az első komoly csatában, Marosvásárhelytől nem messze, Szőkefalvánál alulmaradt. A magyar sereg akadály nélkül nyomulhatott előre egészen Nagyszebenig. Itt azonban megszakadt a diadalút. Bemnek súlyos veszteségekkel kellett Nagyszeben alól visszahúzódnia. Két hétig méregette egymást a két sereg. Bem 6-7 ezer főnyi seregéből a székelyeket hazaküldte, hogy újabb erősítésekkel térjenek vissza, s jelentős erőket Déva felé indított, hogy egyesüljenek a Magyarországról kért csapatokkal. Miközben így alig két és félezerre olvadt le a magyar főerő, Puchner legmagasabb beleegyezéssel a Havasalföldön tartózkodó orosz megszálló csapatok segítségéért folyamodott. Hogy a császári kormányzatot szégyen ne érje, az egyébként nagyon is vonakodó román Komitét kényszerítette erre. Így ennek nehány tagja december legvégén felhatalmazta – az eddig magyarbarátsággal vádolt – Şaguna püspököt és a magyarokról az 1840-es években oly pozitívan értekező tanárt, Gottfried Müllert arra, hogy a két nemzet nevében a cári sereg oltalmát kérjék. Mihelyst február első napjaiban a hétezer főre rúgó orosz segítség megkezdte bevonulását, Puchner túlerejével Vízaknánál súlyos csapást mért Bemre, aki maga előtt utat vágva Magyarország felé indult, s közben állandó csatákat vívott üldözőivel, szinte egészen Déváig, ahol már várta a több ezer {1409.} főnyi magyarországi erősítés, és ezzel már 8 ezer főre nőtt az erdélyi magyar sereg. Bem újrakezdhette a harcot Erdélyért. Február 9-én a leggyilkosabb erdélyi csatát kellett megvívni Piskinél a folyóvá duzzadt patak hídjáért, amely többször is gazdát cserélt. Nem véletlen, hogy a legtöbb legenda és mendemonda ehhez a csatához fűződik: miként buzdította Bem újra és újra katonáit – „ha elvész a híd, elvész Erdély” –, miként vágott végig korbácsával az egyik ágyújához közeledő osztrák katonán, vagy miként veszett oda minden második, harmadik ember a főleg kolozsvári diákokból álló 11-ik honvédzászlóalj egységeiből, miként tűzték ki az osztrákok szerint a magyarok, a magyarok szerint az osztrákok cselből a fehér zászlót, hogy az anarchikus kavargást Bem ágyúinak kartácstüze, majd a Kossuth-huszárok rohama seperje el. S miközben ide-oda pártolt a hadiszerencse, az osztrákoknak elfogyott a lőszere. Vissza kellett húzódniuk a csatatérről. De Bem nem követte őket Nagyszeben felé, hanem meglepetésszerű bravúrral átsiklott Gyulafehérvár erődítménye és az osztrák fősereg között. Célja megint a Székelyfölddel való kapcsolat biztosítása volt. Reményei valóra is váltak.
Igaz, a háromszéki ellenállásnak még 1848 decemberének végén vége szakadt. Kolozsvár felszabadításának híre túl későn érkezett meg a Székelyföldre. A kedvezőtlen erőviszonyok miatt a háromszéki ellenállás vezetői fegyverszünetet kellett kössenek a császári katonai vezetéssel. De a szék vezetői és az ezredesek hiába tették le az esküt a császárra. Bem győzelmeinek hatására a nép a radikálisokat követte, akik a világszabadság bajnokát köszöntötték a lengyel tábornokban, s a forradalmi propaganda hatására a szék népe is osztozni kezdett a világszabadságért vívott harc mámorában. Az ezredesek félreálltak. A káplárok és a hadnagyok, akik eddig is az ellenállás lelke voltak, most vezérei lettek az újra fellobbanó küzdelmeknek. Február elején Gál Sándor hadnagy már két és félezer főnyi orosz sereggel vette fel a harcot, amit meg is nyerhetett volna, ha ellentámadásában energikusabb. A Nagyszeben alól hazaküldött székely csapatok viszont annyi erősítést kaptak, hogy elfoglalták Medgyest, és itt várták Bemet, akinek közben a Bukovinából betörő Urbant kellett kivernie, hogy azután felvehesse a harcot Puchnerrel. Az osztrák generálisnak Medgyesnél sikerült ugyan legyőznie Bemet, de sikerét nem tudta kihasználni. Vezérkari főnöke a legkedvezőbb lehetőséggel számolt, amikor azt hitte, hogy a Segesvárra visszavonuló Bemet nemcsak a Székelyföldtől lehet elvágni, hanem be is lehet keríteni. Ehhez rövid időre nyitva kellett hagyni a Medgyes–Nagyszeben utat, és gyorsabban kellett volna Bem háta mögé kerülni. Puchner olyan hibát követett el, mint az, aki a sakkban védtelenül hagyja a királyt. Bem észrevette a cselt, s a szabadságharc egyik legnagyobb bravúrját hajtotta végre: faképnél hagyva üldözőit, március 11-én gyorsan elfoglalta Nagyszebent. Napok alatt kiszorította az oroszokat, majd kiűzte Puchnert is. Miklós cár első dühében 50 ezres sereget akart {1410.} Erdélybe küldeni, amíg az udvari „békepárt” le nem csillapította.* Március közepére nem maradt támadóképes császári sereg Erdélyben, csak Gyulafehérvár és Déva vára volt még osztrák kézen, Bem pedig a Bánságba vonult, ahonnan egy hónap múlva kiverte a Havasalföldről betörő, újjászervezett osztrák erőket.
Bemet nem véletlenül tartották Kossuth legszerencsésebb választottjának. Egyesek viszont mindent kockáztató szerencselovagot láttak benne. Valójában sohasem kockáztatta seregének egészét, s mindig számolt a kiút lehetőségével arra az esetre, ha alulmarad. Elmarasztalásként szokták emlegetni, hogy csak a kis létszámú erők vezetésére volt alkalmas. Tény, hogy ő maga is a 4 ezer főnyi sereget tartotta ideálisnak. De úgy tűnik, hogy az adott élelmezési-ellátási lehetőségek mellett nem is lehetett volna megoldani nagy haderő huzamosabb ideig való összevonását, és maguk az osztrákok sem szívesen koncentrálták erőiket. Puchner és Bem mégis a hadviselés két stílusát képviselte. Mészáros Lázár magyar hadügyminiszter, maga is a császári-királyi katonai iskola neveltje, némi rácsodálkozással vette tudomásul, hogy „Bem hadmunkálatai alapja az ellenség volt, nem pedig a helységre alapított mozdulat”.* Így Bem, vallva és gyakorolva a napóleoni iskolának azt az elvét, „hogy az ellenséget lábbal kell megverni”, ide-oda cikázott, miközben Puchner makacsul ragaszkodott a két nagy szász városhoz mint hadműveleti bázisához.
Bem fellépését sokan előre nem sejthető véletlennek tartották. De ahhoz, hogy ilyen sikereket arathasson, megfelelő erőkre is talált, igaz, alkalmazkodnia is kellett, amikor felismerte, hogy katonái huzamos szívós védekezésre nem nagyon alkalmasak, annál inkább a támadó hadműveletre. Olyan forradalmi hadsereggé kovácsolta csapatait, melyben az érdem lett az előrelépés egyetlen kritériuma. A volt hivatásos tisztek és a némi katonai múlttal és műveltséggel rendelkező arisztokraták gyorsan emelkedtek ezredesi rangba. Nem volt nevesebb nemesi család, amelynek egy-két tagja ne küzdött volna Bem seregében, de – miközben sokan rosszallották, hogy szívesen vette magát körül az arisztokratákkal – helyettesévé a szamosújvári polgári sarjat, Czetz Jánost nevezte ki. Egyik hadsegéde pedig éppen a forradalom költője volt, Petőfi Sándor, aki verseiben örökítette meg az erdélyi felszabadító hadjárat nagy epizódjait, névtelen hőseit s a szabadságharcos vezért:
| Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. |
|
{1411.} Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fehér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békeségnek a jelképe ez. |
| (Petőfi Sándor: Az erdélyi hadsereg) |
Közben Erdély sorsáról mintegy másfél hónapnyi időszakban kétszer is döntöttek: Olmützben és Debrecenben. Március elején a birodalmi kormány, abban a hitben is, hogy sikerült döntő csapást mérni a magyar önvédelmi harcra, feloszlatta a birodalmi parlamentet, félredobta annak a népszuverenitás elvének jegyében készített alkotmánytervezetét, és helyette az uralkodó nevében az egész birodalomra érvényes oktrojált alkotmány bevezetését helyezte kilátásba. Ebben éppen a birodalmi egység érdekében ismét önálló koronatartománnyá tette Erdélyt. A „nemzetiségek egyenjogúsága” volt az új alkotmányban a vezérszólam, de csak a szász nemzet jogainak biztosításáról szólt, arról is inkább csak azért, mert az uralkodó egyik korábbi kiáltványában ilyen ígéretet tett. Kimaradt az oktrojált alkotmányból az a kitétel, miszerint a magyarok, székelyek és szászok jogainak biztosítása mellett a tartományi és a birodalmi alkotmány egybehangzását a románok egyenjogúságának elismerésével kell megvalósítani.
Az olmützi alkotmány azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az uralkodó nem akar az 1848-as alkotmányos alapon megegyezést a magyar nemzeti mozgalommal, s ez valósággal felerősítette a magyar függetlenségi törekvéseket, miközben a császári osztrák haderőt a jól előkészített magyar ellentámadás csatát csatára nyerve kezdte kiszorítani az országból. Április 14-én Debrecenben az országgyűlés Kossuth indítványára elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, és Magyarországot (Erdéllyel együtt) független alkotmányos államnak nyilvánította, s az új állam kormányzó elnökének is Kossuthot választotta meg. Bár az erdélyi magyar liberális képviselők többsége az uralkodóház trónfosztása helyett – mint az ún. Békepárt tagjai – szívesebben kereste volna az udvarral a kapcsolatokat, hogy a magyar alkotmányosság biztosításával valamiféle kompromisszumra lépjen, a magyar közvélemény nagy része Erdélyben is helyeselte és lelkesen követte a kossuthi politikát, hiszen az létének megmentését és a létbiztonság perspektíváját jelenntette.
Kossuth „tabula rasá”-nak tekintette Erdélyt, kísérleti terepnek arra, miként lehet egyeztetni a széles körű municipális önigazgatási rendszert az alkotmányos felelős kormányzati rend követelményeivel. A különállásra emlékeztető intézményeket fel akarta számolni, de a sajátosságok figyelembevételét fontosnak tartotta: „amennyiben [az eddigi erdélyi közigazgatási viszonyok] természetök a különböző népek belső életéből folyó sajátságos {1412.} színezetűek” – akkor azokat összhangzásba kell hozni a magyar kormányzati rendszerrel. Új területi közigazgatási beosztást akart, lehetőleg vallási és nemzetiségi szempontok mellőzésével, de a magyar szupremácia jegyében, illetve olyan keretek között, amelyek messzemenően elősegítik a magyar nemzeti fejlődést, azért „magány vagy felekezeti érdekek miatt … sem a közügyet, sem pedig a magyar nemzetiség jövendőjét – (nem többek feletti zsarnokságát) biztosító magasabb politicai szempontokat háttérbe szorítania nem kell” *Konkrét, megvalósítható tervek azonban az előkészületek után sem születtek, Erdély életét az 1848-as áprilisi–júniusi törvények alapján irányították.
A magyar állami vezetést újra teljhatalmú országos biztosok képviselték. Az első nehézségek után Kossuth egyik leghűségesebb munkatársát küldte Erdélybe, Csányi Lászlót, aki már a napóleoni háborúban is harcolt, főhadnagyként szerelt le, és a Zala megyei ellenzék egyik szervező vezére lett, 1848-ban pedig a Jellačićcsal szemben kifejtett ellenállás megszervezésében szerzett rendkívüli érdemeket. Erdélyben most a közigazgatás újjászervezésével, a székelyek mozgósításával és az újoncozás zavartalanságának biztosításával járult hozzá Bem győzelmeihez.
Az újjászervezés egyik nagy kérdése a katonai és a polgári hatalom viszonyának alakulása lett, hiszen a katonaság minden ilyen rendkívüli helyzetben függetlenedni akar. A történetírás gyakran eltúlozza Bem és a magyar kormánybiztosok ellentéteit, holott sokkal inkább az a jellemző, hogy ez a szembenállás nem vezetett az energiák szétforgácsolódásához, és nem egy esetben még egymást keresztező rendelkezéseik is – egymás hibáit hozva helyre – a közös ügy sikerét szolgálták. Bemet nem lehet azon az alapon szembeállítani a magyar kormánybiztosokkal, hogy a népek szabadságharcát képviselte volna az osztályérdekekhez ragaszkodó provincializmus ellenében. A lengyel tábornok a magyar vezető körök tájékozódásának szellemében hangoztatta, hogy „a magyar hadsereg a közös népszabadságért harcol, ezért küzdenek soraiban mindenféle népfaj ivadékai, mi által egyszersmind az európai népszabadság előharczosául lőn felszentelve”.* Bízott abban, hogy a nemzetközi események alakulása meghozza az alkalmat, hogy hazája függetlenségéért is harcolhasson, de ő maga nem kezdeményezett például a Czartoryski-emigráció elképzeléseire emlékeztető nemzetiségpolitikát.
A kormány háta mögött Bem nem akart tárgyalni a havasalföldi román emigránsokkal sem, amikor azok állítólag megnyerésére törekedtek. De az országos politika vonalát általában nem követte. Lépten-nyomon beleavatkozott {1413.} az olyan polgári ügyekbe, melyekben elvben a rendezés egységére lett volna szükség, olyannyira, hogy Csányi már attól is tartott, hogy sikereitől és a polgári hatóságokkal ugyancsak nem sokat törődő tisztjei odaadásától megszédülve, katonai hatalmat vezet be, aztán diktátorságra törhet. Valójában Bem azt tette, amit célszerűnek tartott katonái harckészségének és a tömegek mozgósításának az érdekében. Elsősorban azonban amnesztiapolitikájával tette magát emlékezetessé. A kormány tudta és beleegyezése nélkül adott közkegyelmet. Nem akarta megtorolni azt sem, hogy a menekülő román népfelkelők „tiszta bosszúból”* felégették Nagyenyedet, kollégiumával, annak könyvtárával együtt, és szörnyű vérfürdőt rendeztek a magyar városban. Abban bízott, „ha a kegyelmet elébe helyezzük a jognak, akkor legádázabb ellenségeink csodálatát és tiszteletét nyerjük el, és [őket] erkölcsi lefegyverzéssel barátainkká tesszük”.* De ha úgy érezte, hogy hálátlansággal fizetnek nagylelkűségéért, akkor nagyobbat akart sújtani, mint amit a jog bármikor is megengedhet. Amikor például a naszódi románok a Bukovinából betörő Urbanhoz csatlakoztak, ki akarta üríteni a lázadó vidékeket, és székelyeket akart odatelepíteni. Csányi – Kossuthot is maga mögött tudva – alig tudta ezt a – csupáncsak a szenvedélyek felcsigázására alkalmas, elhibázott – vállalkozást meghiúsítani. Ugyanakkor a szászokkal szemben korlátozni kezdte Bemnek az amnesztiapolitikáját, s a Szászföldön mint a kormányzat, a Honvédelmi Bizottmány akaratának és politikájának végrehajtója és érvényesítője, az amnesztia ellenére bevezette az ostromállapotot.
A magyar vezető körök ugyanis amilyen várakozással viseltettek a szászokkal szemben 1848 tavaszán és nyarán, olyan indulattal fordultak később ellenük, nekik tulajdonították a román felkelést és az orosz katonai beavatkozást. „Az elsietett kegyelem kés, melyet az ellenség kezébe adunk, hogy szívünkbe döfje”* – írta Kossuth Csányinak, akivel rögtönítélő bíróságokat állíttatott fel, melyek egyike aztán elrettentő példaként kivégeztette Stephan Ludwig Rothot, holott a szász lelkész éppen az amnesztiarendeletben bízva nem menekült el, és az osztrák seregek kiverése után nem foglalkozott politikával, Küküllő megyei császári polgári biztosi megbízatása is automatikusan megszűnt. És olyan ellenfél volt, akinek kezéhez nem tapadt vér. Viszont azáltal, hogy magára vallott, a vészbíróság, nem is tehetett mást, mint a bűnösség kimondását, miközben körömszakadtukig tagadó – gyilkossággal – gyanúsítottak ügyét áttették a polgári bíróságokhoz. Különös játéka a sorsnak az is, hogy az országgyűlésen éppen a nagyenyedi {1414.} professzor, Szász Károly szólt a februári vésztörvény hatályának visszamenő meghosszabbítása ellen, de hiába: éppen a vésztörvény visszamenőleges hatályának megerősítése tette törvényessé a Roth elleni eljárást, ami a polgárháború egyik tragikus következményének bizonyult.
Bizonyos szász várakozások és remények ismeretében az is joggal hangúlyozható, hogy a Bem-féle amnesztiapolitika korlátozása hibának bizonyult. A konszolidációt segítette elő viszont a magyar kormányzat politikájának kezdeményezésére – a szász közigazgatási-törvényhatósági élet újraindítása, a tiszt- és képviselőválasztások demokratizálása. Csak megnyugvást hozhatott, hogy Nagyszeben polgármesterévé azt a Simon Schreibert választották, aki a reformkori diétákon a szászok vezérszónoka volt. A bizalmatlanságot oszlatta az is, hogy a magyar kormány elfogadta a szászföldi német nyelvhasználatot, Csányi helyetteséhez, Berde Mózeshez pedig német nyelvű beadvánnyal is lehetett fordulni. Nagyszeben és Brassó élére pedig két olyan kormánybiztos került az említett Berde és főleg a marosvásárhelyi Dósa Elek jogtanár személyében, akik a megtorló szigort lehetőleg kerülték, a katonák hangoskodásait pedig kiegyensúlyozott magatartásukkal próbálták ellensúlyozni. Mindkét városban újjáéledt a szász közélet egyik legfontosabb fóruma: a sajtó, amelyet már nem korlátozott a cenzúra. Évtizedes hagyományok is ösztönöztek arra, hogy a szász közvélemény Brassó városában kezdjen ocsúdni. Az unióbizottság nyári törvényjavaslatának sok lényeges mozzanatával egyezett az a tervezet, amelyet olyan brassói – magukat meg nem nevező – „liberálisok” állítottak össze, akik „a magyar ügyhöz már akkor ragaszkodtak, amikor egy Széchenyinek … kétségei voltak”, és ennek hangsúlyozásával olyan hévvel követelték a szászföldi „polgári demokratikus” önkormányzati szervek fenntartását, hogy felszámolásuk esetére kivándorlással fenyegetőztek.* A brassói értelmiségiek a nyilvánosság előtt eszméik diadalát ünnepelték. Anton Kurz Bemnek volt hadsegéde. A német lap irányítását Leopold Max Moltke vette át, aki Kossuthban „az első kelet-európai köztársaság elnökét” tisztelte. A brassói delegáció nyilván nem a legnagyobb lelkesedéssel indult Debrecenbe, hogy átadja a városnak és a vidéknek a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése alkalmával összeállított hűségnyilatkozatát, de Moltke őszinte forradalmi messianizmustól fűtve üdvözölte április 14-ét mint világtörténeti jelentőségű fordulatot. Az egységes nemzeti államokat létrehozó új forradalmi hullám megindulásában reménykedett, és már arról a Magyarországról írt, amelyik messzemenő nyelvi jogokat biztosít az együtt élő nemzeteknek.
A magyar vezető körök történeti tapasztalataival, látásmódjával, de mindenekelőtt az őszi fejlemények értékelésével magyarázható, hogy a {1415.} lázongó parasztsággal szemben más politikát követtek a megyékben, mint a Szászföldön. Az őszi fejleményeket a katonai ellenforradalom és szövetségesei működésének tulajdonították, a harcolókkal szemben a megtorlás, az engedelmességre térők iránt viszont az amnesztia politikáját akarták érvényesíteni. Törvény és jog alapján akarták visszaállítani a tulajdon- és jogbiztonságot úrral és paraszttal szemben egyaránt, és egyszerre alkalmazni a törvény szigorát. Csányi határozottan megtiltotta a munkajáradék-szolgáltatást, mert a robotra emlékeztetett. De amíg a szűkebb értelemben vett Magyarországon kormányrendelettel megtiltották a paraszti kézben lévő majorságinak tartott birtokokért a szolgáltatásokat, az Erdélyre vonatkozó rendelet a kétes helyzetű földbirtokosokat a polgárháborús károk és a helyzet zavarossága miatt sem akarta az ilyen jellegű jövedelmeiktől megfosztani, hanem az országgyűlési intézkedésig lehetővé tette a további egyezkedést. Ezt használták ki egyes földesurak, még akkor is, ha Csányi a leghatározottabban elejét akarta venni minden önkényeskedésnek, akárcsak utódai: Szentiványi Károly és végül a román származásúnak tartott, magát öntudatosan magyarnak valló Boczkó Dániel. De a forradalmi konszolidációt átszövő negatív vonásnak bizonyult a sok rögtönítélő bíróság felállítása, és még inkább az, hogy a reguláris haderő csekély száma miatt hozzájárultak olyan szabadcsapatok felállításához, amelyek a rend fenntartásán kívül a felkelők összefogdosása és az elrablott javak visszaszerzésének céljával jöttek létre, és gyakran csak a bosszú vezette őket faluról falura. Viszont több szép példáját idézhetnénk annak, ahogy a történelem forgószelébe került kisemberek: románok és magyarok felváltva mentették egymást a kollektív megtorlástól. Aki pedig ezúttal a menekülést választotta, ha tehette, az Érchegységbe vette útját, és erősítette a román ellenállást. Bem, amikor 1849 nyarán visszatért a Bánságból, fel is függesztette a sok visszaélésre is alkalmat adó rögtönítélő bíróságok működését, a román és szász lakosságtól pedig csak semlegességet követelt, bár voltak újoncozással kiegészített román többségű zászlóaljai is. De közben – nagyon is elkerülhető – tragikus kimenetelű fejlemények mérgesítették el még jobban a helyzetet Erdélyben.
| AZ ELLENFORRADALOM TÁMADÁSA ÉS A POLGÁRHÁBORÚ KIROBBANÁSA | TARTALOM | AZ ÉRCHEGYSÉGI ROMÁN ELLENÁLLÁS ÉS A „ROMÁN AUSZTRIA” IGÉNYE |