| BEM ERDÉLYI HADJÁRATA. A FORRADALMI KONSZOLIDÁCIÓ ÉS ELLENTMONDÁSAI | TARTALOM | ROMÁN ÉS MAGYAR MEGBÉKÉLÉSI TÖREKVÉSEK A MAGYAR FÜGGETLENSÉGI HARC VÉGNAPJAIBAN |
A brassói román sajtó februárban, a kiábrándulás keserűségében még némi joggal írhatta, hogy „ebben a háborúban a románok maguktól semmit sem tettek, nem voltak függetlenek, mint a szerbek és a horvátok, vagy akár csak annyira, mint a szászok, hanem mikor azt mondták, hogy »gyűljetek össze«, összegyűltek, »induljatok«, indultak, »oszoljatok«, hazatértek, és ha néhányszor hagyták, hogy a fejük után menjenek, ki a bűnös, ha nem mások, {1416.} mint azok a tigrisek, akik vérbe és lángba borították az egész hazát”.* De a nyári érchegységi fejlemények rácáfoltak a románok helyzetének ilyen elkeseredettségből is fakadó apologetikus jellegű megítélésére. Igaz, itt is működtek osztrák tisztek, és jelentős katonai, valamint morális szerepe volt annak, hogy a gyulafehérvári osztrák erődítmény bírta az átütő erejűnek ugyan nem nevezhető, viszont hosszan tartó magyar ostromot, de a román ellenállást a szabadságeszméért lelkesülő értelmiségiek szervezték és irányították Avram Iancu vezetése alatt. A nép „havasok királyának” nevezte volt ügyvédjét, aki maga is népi viseletet öltött, miközben alakja körül legendák szövődtek. Ő lett a megtestesítője ennek a szívós küzdelemnek, amelyben hol csüggedés, hol elszántság lett úrrá a lelkekben, és jöttek olyan pillanatok is, amikor az idealista Buteanu éppen úgy, mint a kérlelhetetlenül harcoló Balint attól tartott, hogy a nép saját békéje érdekében kiszolgáltatja vezéreit.
Az érchegységi román ellenállás tartósította ezt a hadiállapotot, amely már önmagát táplálta, de ugyanakkor napirenden tartotta a nemzeti kérdés rendezésének követelményét is.
A magyar katonai sikerek láttán a román képviselők Debrecenben elhatározták az érchegységi román ellenállás és a magyar kormány kibékítését, hogy megkíméljék népüket egy várható katonai vereség súlyos következményeitől, ők maguk pedig nagyobb súllyal képviselhessék a román nemzeti igényeket. A közvetítő és békítő szerepét Ioan Dragoş bihari képviselő vállalta, aki az aradi román ortodox püspökség és papság helyzetének közmegelégedésre szolgáló szabályozásával nagy tekintélyre tett szert. Április 14-én pedig ő tette azt a javaslatot, hogy Magyarország függetlenségének kinyilvánításáról a debreceni Nagytemplomban, a kossuthi politikát támogató szélesebb nyilvánosság előtt döntsön az országgyűlés. Első érchegységi útjáról olyan kedvező képet adhatott, hogy Kossuth már a parlamentben is bejelentette a megbékélés lehetőségét. Április 26-án a román képviselőhöz írt levelében annak feltételeit is körvonalazta. Úgy látszott, a magyar kormányzat nemzetiségi politikájában újabb szakasz veszi kezdetét, hiszen a kormányzó azt hangsúlyozta, hogy a magyar nyelv „diplomaticai” jellegének biztosítása és „az országkormányzatban” való érvényesítése mellett „minden nyelvnek és népiségnek nemcsak szabad használatot és fejlődést akarunk engedni, hanem ezen fejlődést a civilisatio érdekében elő is mozdítani”* S ha a magyar nyelvhasználat kérdését nem is feszegette, biztosította a községi, iskolai és egyházi román nyelvhasználatot, és kilátásba helyezte az általános amnesztiát, egyedül Şaguna püspöknek nem akart megbocsátani az oroszok januári behívása miatt. Kossuth feltételei, ha nem is elégítették ki a román igényeket, tárgyalási {1417.} alapul annál inkább szolgálhattak, hiszen levelében „becsületes békét” ajánlott. Igaz, hogy az Érchegységből nem annyira tárgyalások folytatására várt küldötteket, hanem azért, hogy a nép hűségét nyilatkoztassák ki, és aztán a harcoló románok közül is önkéntesekként lépjenek be a magyar hadseregbe. Rendkívül kedvezőtlen körülménynek bizonyult, hogy a közvetlen tárgyalások és a kapcsolatfelvétel mindkét fél számára megnyugtató formáit nem sikerült megtalálni, s Dragoş, úgy tűnik, mindegyik fél álláspontját és még inkább egyezkedési készségét megszépítette a másik előtt.
A harcias és bizalmatlan magyar közvélemény vagy a román vezetőkön akarta számon kérni a polgárháborús áldozatokat, vagy a Vendée elleni harc elszántságával készülődött az Érchegység ellen. Csányi például, aki maga „a békés kiegyenlítés” híve volt – de csak az amnesztia biztosításával –, most Magyarországra szerette volna szállítani a román vezetőket, mert olyan híreket hallott, hogy egy esetleges orosz–osztrák betörés esetére készenlétre hívták fel őket. Iancu valóban az időhúzás szándékával kezdett Dragoşsal tárgyalni, de aztán – kétségektől gyötörve ugyan – egyre inkább az őszinte tárgyalásokra hajlott, és a román vezetők között is egyre apadt azok száma, akik ragaszkodtak a harc folytatásához. A nép hangulatához akartak igazodni. Jó jelnek bizonyult, hogy lehetőséget adtak Dragoşnak, hadd próbálja népgyűléseken meggyőzni a népet, és forrásaink szerint változó sikerrel igyekezett eloszlatni az ottani román tömegek bizalmatlanságát.
A balvégzet nem is annyira a kölcsönös bizalmatlanság és a kiváró taktikázás, hanem elsősorban a katonai és a politikai-polgári vezetés közötti összhang hiánya miatt vetette rá sötét árnyékát a békítő politika kibontakozására. Még márciusban elkészült az Érchegység elleni koncentrált támadás terve, amelynek kivitelezését a hadügyminisztérium kifejezetten elvetette, mert úgy látta, hogy a románok „lecsendesítése” az erdélyi hatóságok feladata. De ettől függetlenül Bem egy nappal Kossuth említett levelének kelte után – nyilván anélkül, hogy arról tudott volna – elrendelte a román ellenállást letörni nem tudó katonai parancsnokok azonnali leváltását, a parancsa végrehajtásával megbízott kedvenc katonája, a Kolozsvárra továbbutazó Bánffy János pedig nem tudta önmérsékletre inteni az új parancsnokot, az Abrudbánya előtt állomásozó Hatvani Imrét, a forradalmi harc dicsőségére áhítozó radikális ifjút, aki – különös játéka a sorsnak – 1848 tavaszán a bánsági románok érdekében adott ki röpiratot, és szíve szerint a szerb felkelés ellen szeretett volna harcolni. Így, miközben Abrudbányán a tárgyalások a békefeltételek elfogadása felé vezettek, Dragoş kétségbeesett intelme ellenére, az abrudbányai magyarság bántalmazásáról szóló álhírek hatására Hatvani május 5-én be is vonult a városkába, alig ezernyi rosszul felszerelt és vegyes értékű sereg élén, amellyel tartós sikert nem lehetett elérni. Hiába akarta ő is a béketárgyalások folytatását, a kisebb-nagyobb atrocitások törvényszerűen pattantak ki, a polgárháború kiújult.
{1418.} Iancu idejében elmenekült, majd csapataival bekerítette a rosszul vezetett magyar seregeket. Verespatak, Abrudbánya lángok martaléka lett. Az árulónak vélt Dragoşt az a román tribun dobta oda martalékul lándzsásainak, aki az osztrák katonai vezető szakértő utasítására próbálta a nép bizalmatlanságát felszítani a békítési kísérlet ellen. Közben Kossuth a különböző álhírek hatására elrendelte az egyébként hozzájárulása nélkül felfüggesztett hadműveletek folytatását Abrudbánya ellen, mire újabb csúfos vereségbe fulladó támadás következett. Kossuth parancsa is a románok kezébe került. A megvert Hatvani bosszúból kivégeztette Buteanut, Dobra életét előzőleg „szökés” közben oltották ki, pedig ők abban a reményben maradtak a városkában, hogy Debrecenbe mehetnek tárgyalni. A románokkal mindeddig békében élő Abrudbánya magyar lakosságából sokan vesztették életüket a harcok során. A tragikus fejlemények mindegyik félben csak azt a meggyőződést erősítették, hogy a másik tőrbe akarta csalni.
A bizalmatlanság olyan fokot ért el, hogy bár június 6-án a magyar minisztertanács programként tűzte ki a nemzetiségek „kibékítését”, és Alexandra Buda közép-szolnoki és Sigismund Pop Kővár vidéki képviselő felajánlotta közreműködését, a katonai vezetés újabb támadással kísérletezett. Bem parancsára Kemény Farkas, egyik legkiválóbb katonája vágott neki a hegyeknek, de a gerillahadviseléssel ő sem bírt, sőt örülhetett, hogy súlyosabb veszteségek nélkül befejezhette kéthetes „havasi hadjáratát”. A polgárháborút még fájdalmasabbá tevő tragédia Vasvári Pál eleste. A pesti márciusi ifjúság egyik vezére a Vendée elleni harc szenvedélyével hagyta ott a minisztériumi irodát, hogy a gerillaharcban győzni képes szabadcsapatot vezessen az Érchegységbe, ahol – július 6-án Mariselnél – odaveszett az egyik csatározásban.
A történtek természetesen fokozták a román ellenállás elszántságát. Iancu, büszkén vallva harca nemzeti jellegét, június végén joggal válaszolhatott a hozzá intézett magyar békefelszólításokra annak hangsúlyozásával, hogy „ebben a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül, s a román sem a magyar nélkül” mert „köztünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek”.* És ez már csak azért sem hathatott elvont igazságként, mert közben a magyar katonai sikerek hatására a Habsburg-hatalom kénytelen volt a cártól katonai segítséget kérni, június közepe táján megindult az átfogó támadás, s júliusban a magyar kormány és hadvezetés kénytelen volt feladni Észak-Magyarországot és a Dunántúlt. Az érchegységi román ellenállásra is támaszkodva, már korábban két román törekvés indult el a politika útjain, egymástól homlokegyenest ellenkező irányban: az egyik az ellenforradalommal, a másik a forradalommal való együttműködés vonalán.
{1419.} Bármennyire is hősies volt az érchegységi román ellenállás, az abszolutista birodalmi centralizációra törő erők hatalmának megszilárdulása már a felkelés kibontakozása után óhatatlanul maga után vonta a román értelmiség politikai súlyának csökkentését és az egyházi vezetés jelentőségének növekedését. 1848 vége felé Şaguna nagyszebeni ortodox püspök nemcsak visszakerült a román nemzeti mozgalom vezérkarába, hanem őreá hárult az a feladat, hogy a nemzeti követeléseket tolmácsolja az uralkodó felé. Nemcsak helyzete biztosította a fellépés erkölcsi bázisát az udvarnál, hanem az is, ahogy eleget tett Puchner kívánságainak. 1849 telén neki is át kellett kelni a Kárpátokon, hogy orosz segítséget kérjen, míg az értelmiségiek csak borzadva gondoltak arra, hogy az orosz csapatok Erdélybe vonulása a cári befolyás kiterjesztésével még kétségesebbé teszi a fejedelemségek helyzetét, és meg is akadályozták, hogy nemzetük nevében hívják be a „segítséget”. Havasalföldről Şaguna Bécsbe és Olmützbe ment, ahol nemcsak olyan értelmiségiekkel működött együtt, mint Laurian, Maiorescu és Bărnuţiu (aki a nyár derekán érkezett), hanem tekintélyes bukovinai és bánsági földbirtokos családok tagjaival, és élvezte a bécsi Popp és Sina bankárcsalád támogatását is. A nemzeti mozgalom hagyományos harci formájával éltek, amikor kérvények egész sorával fordultak az uralkodóhoz és a kormányhoz. Ez az együttműködés – az integráció igényének és lehetőségének következményeként – új szakaszt nyitott a román nemzeti törekvések megfogalmazásában. A regionális törekvések egybeolvadtak, Erdély önállóságának még decemberben is hangoztatott követelése lekerült a napirendről. 1849 februárjában a nemzet nevében az „osztrák tartományok” románságának „önálló nemzetté” való egyesítését kérték, és román nemzeti közigazgatást. Többféle igényt és törekvést sikerült így egyesíteni. Şaguna püspök akkor a nemzeti területeket célzó követelések mellőzésében látta a nemzetiségi béke feltételét. Az ortodoxia teokratikus társadalom- és állammodellje lebeghetett a szeme előtt, és talán saját erdélyi tapasztalataiból indult ki, amikor a nemzetiségi egyenjogúság gyakorlati megvalósításaként azt javasolta, hogy az egyes nemzetiségek az egyházhoz hasonlóan szervezzék meg életüket. Az értelmiség viszont inkább a területi autonómia igényének adott hangot. Maiorescu a februári kérvény céljaként „román Ausztria” felállítását jelölte meg kiáltványtervezetében. 1849 júliusában már vállalkoztak a román koronatartomány követelésére. És hogy a győzelem részesének tekintették magukat, érvelésükre a kelet-európai nemzeti törekvések tragikus ellentmondása nyomta rá a bélyegét: saját hátrányos helyzetükre hivatkozva emlegették a többi nemzet hegemóniájától való félelmüket, ugyanakkor a magyar nemzeti törekvések sakkban tartására is ajánlgatták nemzeti követeléseik valóra váltásának várható eredményét, az Ausztrián belüli nemzeti egységet.
| BEM ERDÉLYI HADJÁRATA. A FORRADALMI KONSZOLIDÁCIÓ ÉS ELLENTMONDÁSAI | TARTALOM | ROMÁN ÉS MAGYAR MEGBÉKÉLÉSI TÖREKVÉSEK A MAGYAR FÜGGETLENSÉGI HARC VÉGNAPJAIBAN |