| AZ ÉRCHEGYSÉGI ROMÁN ELLENÁLLÁS ÉS A „ROMÁN AUSZTRIA” IGÉNYE | TARTALOM | XI. AZ ABSZOLUTIZMUS KORA ERDÉLYBEN (1849–1867) |
{1420.} ROMÁN ÉS MAGYAR MEGBÉKÉLÉSI TÖREKVÉSEK A MAGYAR FÜGGETLENSÉGI HARC VÉGNAPJAIBAN
Különös játéka az is a történelemnek, hogy éppen ekkortájt a havasalföldi emigráció és a magyar forradalmi vezetés új távlatokat tudott adni az erdélyi népek kapcsolatainak. Köztudott, hogy a havasalföldi forradalom vezetőinek egy része vagy helytelenítette, vagy csak aggodalommal figyelte az erdélyi román politikát. Beleszólásra nem sok alkalmuk nyílt, mert az osztrák katonai vezetés igyekezett őket eltávolítani, s csak néhányan jutottak el az Érchegységbe, ahol a májusi békekísérletekben aktív békítő szerepet is játszottak. S látva a magyar szabadságharc kedvező európai visszhangját, a havasalföldi emigráció újra felülvizsgálta politikáját. A forradalmi messianizmus lázában az önbírálat már-már önostorozásba csapott: „szégyen, ezerszer szégyen! De mit mondok: átok azokra, s ezek közé tartozom én is, akik eljátszották a román dicsőséget, hogy ránk boruljon a szenvedések hosszú sora, a szégyenletes rabság! Ah, ha mi valóban román kormány lettünk volna, a dicsőség: felszabadítani a világot a rabságból, nem a magyaroké, hanem a mienk volna; vagy egyesülvén a magyarokkal, biztosan bevettük volna Bécset, és proklamáltuk volna a közszabadságot. Most pedig reszketünk, és igyekszünk a magyar lakmározás morzsáit gyűjtögetni!” – írta Párizsban C. A. Rosetti.* S még az őszi román felkelés egyik értelmi szerzője, a havasalföldi A. G. Golescu is elfogadható, reális célkitűzésnek látta egy olyan erdélyi román légió felállítását, amely a cári csapatok ellen harcolna, ha már az erdélyi román vezetők habozó magatartásukkal elszalasztották az alkalmat, hogy megmentsék Ausztriát, és élvezzék a győzelem gyümölcseit.
A forradalmi emigráció tapogatózásainak első konkrét eredményeként Cezar Bolliac, vérbeli forradalmi költő Brassóban lapot indított, az Espatriatult, amelyben olykor még eszmetársait is megdöbbentő hévvel ítélte el az erdélyi román politikát, mindenekelőtt annak tudatosításával, „hogy ma egész Európában csak egyetlen küzdelem van, a szabadság és a zsarnokság, a népek és a trónok között”.*
A román és magyar nemzeti szabadságtörekvések összehangolásának szándékából nem lett volna semmi Nicolae Bălcescu fáradhatatlan tevékenysége nélkül. Ő abból indult ki, hogy az elnyomott nemzeteknek „előbb közösen kellene kivívniuk felszabadulásukat s csak azután foglalkozniuk a maguk részleges felszabadításával”. Magyar segítséggel kell megszerezni a dunai román fejedelemségek függetlenségét, hogy aztán rendezni lehessen a román nemzeti egység kérdését, aminek megvalósítását magyar nemzeti érdeknek is {1421.} tartotta, hiszen szerinte egy elnyomott nemzetiség fölötti uralom csak az ír kérdéshez hasonló problémákat okoz, míg a román egység megoldása a román szövetséget biztosítja. Addig az erdélyi románságnak még „kissé alárendelt” állapotban kell maradnia, s még Bem érchegységi támadási előkészülete ellen sem tett egyértelmű kifogást, mert: „úgy érzem, hogy mindazoknak, akik szeretik a szabadságot, támogatniuk kell a magyarokat, ez az egyetlen felfegyverzett nép, és ugyanakkor Oroszország szövetségesei, a zsarnokok ellen harcol”.* Amikor pedig Kossuth szemrehányásokat tett neki a „dákoromán” törekvésekért, a pillanatnyi és távoli érdek tudatában több őszinteség, mint politika sugallta a kitérő választ: „ahelyett, hogy Erdélyt Magyarországtól elszakítanók, inkább egyesíteni akartuk, sőt még ennél is többet akartunk tenni Magyarországért”.* A bizalmatlanság légkörében a román–magyar tárgyalások elhúzódtak. Szerencsés befejezésüket végül is az segítette elő, hogy a cári csapatok előnyomulásával párhuzamosan mind a magyar, mind a román politikára erősebben hatottak az európai haladó közvélemény várakozásai.
„Frankhon 89-ik évi szerepe: Európát emancipálni, nekünk jutott; s szerintem nincs választásunk: vagy el kell vállalnunk e szerepet, vagy buknunk” – írta Párizsból az erdélyi ellenzék egykori tagja, Teleki László, most a magyar kormány megbízottja, aki már igen szoros kapcsolatban állt a Czartoryski-emigrációval. Tapasztalatai birtokában javasolta, hogy ezért „olly rendszert kellene állítanunk, melly által a nemzetiség egysége hiányát az egyéni és nemzetiségi jogok egyeztetése és méltánylata által pótoljuk”. Abban bízott, hogy a szomszéd és az együtt élő népek „örömmel fogják Magyarországot elfogadni, mint egy jövendőbeli dunai confederatiónak központját és királynéját”.* Erre, vagy legalábbis hasonló optimizmusra is szükség volt, hogy végül július 14-én Szegeden Kossuth elszánja magát a fontos lépésre, és Bălcescu fáradhatatlan sürgetésére összeállítsák a kibékülési tervezetet, a projet de pacificationt. Ezzel lezárult az a folyamat, amelynek joggal látjuk egy-egy fontos állomását a Szász Károly-féle kolozsvári törvényjavaslatban és a diéta határozatában, az unióbizottságnak a románság helyzetét szabályozni akaró törvénytervezetében, Kossuth áprilisi békefeltételeiben, és végül abban, hogy a radikálisok lapja: a Márczius Tizenötödike felvetette Magyarország, Erdély és Horvátország, valamint a szlovák lakta területek „szövetséges köztársaságokká” alakításának jövőbeni lehetőségét. Ezek után, a körülmények fojtogató nyomása alatt sikerült végre szakítani a korábbi {1422.} magyar nemzetiségpolitikai elmélettel és gyakorlattal. A megbékélési tervezet nem ígért területi autonómiát, de a román többségű megyékben és a nemzetőrségben biztosította a román nyelv használatát, és így a rendkívül széles körű közéleti nyelvhasználati jogok biztosítása és a megyei önállóság valósága lehetővé tette és elősegítette a területi autonómia, illetve a nemzetiség elismerésének követelésébe foglalt igények részleges kielégítését. Az osztrák alkotmány „nemzetiségek egyenjogúságá”-t hangoztató alaptételével a magyar kormányzat „a nemzetiségek szabad kifejlődése” elősegítésének gondolatát állította szembe. Az államrezon eddig hangoztatott mindenhatóságát a tervezet annak rögzítésével korlátozta, hogy „a magyar nyelv diplomaticai használata” csak az országgyűlési, a közigazgatási és kormányzati ügyekre terjedhet ki, „mennyiben a magyar álladalom fenntartására okvetlenül szükséges”. A tervezet fordulatot jelzett a két nép szabadságtörekvéseinek összehangolásában is. A magyar kormány olyan egyezményben, amelyet Kossuth írt alá, valamint a román emigráció megbízottjaként Bălcescu és Cezar Bolliac, vállalta egy román légió felállításának költségeit is. „A légió hűséget esküszik Romániának és Magyarországnak. Harcolni fog a szabadságért és függetlenségért, de sohasem valamelyik nép nemzetisége ellen.”* A magyar–román tárgyalások sikere továbblépésre ösztönözte a magyar kormányzatot immár valóban példamutató nemzetiségpolitikájában. Július 28-án az országgyűlés Szemere Bertalan miniszterelnök javaslatára törvényerejű határozattal szabályozta a békítési tervezet szellemében a magyarországi nem magyar népek helyzetét, széles körű anyanyelvhasználata jogokat biztosítva. Joggal hangsúlyozta Szemere, hogy ezzel sikerült olyan útra lépni, amire „példát … még egy kormány sem adott”.*
Bălcescu szoros összeköttetésben állt a magyarországi román képviselőkkel, és messzemenően figyelt az erdélyi románság sajátos társadalmi igényeire. A békítési tervezet a román országgyűlési képviselők javaslatára külön hangsúlyozta, hogy a törvények már eltörölték a majorsági zsellérek robotszolgáltatásait. Ha azt is látjuk, hogy a békítési tervezetben leszögezett nemzetiségi jogok mennyire összhangban vannak az 1848 tavaszán megfogalmazott és nemzeti önmérsékletet tanúsító erdélyi román nemzeti követelésekkel, akkor joggal hangsúlyozhatjuk, hogy a román és magyar haladó erők a Duna-táji (és ezzel az erdélyi) népek számára megteremtették azt az alapot, amelyről együtt kellett volna küzdeniük a zsarnokság ellen. Tragikus mozzanat azonban a kelet-európai népek szabadságtörekvéseinek történetében, hogy amikor a rendkívüli veszélyhelyzetben végre közösen sikerült az együttműködés eszmei alapjait megteremteni, már nem volt mód az erők egyesítésére. Pedig a szabadságküzdelem {1423.} részesei közül sokan – az 1848. őszi hangulattól eltérően – szinte határtalan optimizmussal szálltak szembe az elsöprő erejű túlerővel, nem utolsósorban azért, mert Európa segítségére is számítottak.
Bălcescu a békítési tervezettel ugyan azonnal útnak indult az Érchegység felé, és Szemere unszolására példáját követte barátja is, a jó időre passzív, de annál nagyobb tekintélynek örvendő bánsági országgyűlési képviselő, E. Murgu, aki az országgyűlés nemzetiségi törvényhatározatával vágott neki a hegyeknek. De hiába próbált közvetíteni az ellenforradalommal való együttműködésből kiábrándult egykori tribun, Iosif Moga is. Hiába hirdették kolozsvári falragaszok, hogy „a havasi király” nemsokára „hatezer embert állítand a magyar hadseregbe”.* A legtöbb, amire ekkor Iancu vállalkozni tudott, a semlegesség ígérete volt. Ennek viszont rendkívüli jelentősége abban rejlett, hogy itt-ott elejét vette a polgárháborús düh utolsó fellobbanásának.
Erdély sorsa már akkor eldőlt, amikor 1849. június közepén a cári orosz és az osztrák seregek átlépték a határokat. Bemnek több mint kétszeres túlerővel kellett szembenéznie, ha figyelembe vesszük, hogy a 45-47 ezer főnyi orosz és 9-11 ezer főnyi osztrák seregekkel csak 24-25 ezer főnyi haderőt tudott szembeállítani, hiszen 8-10 ezer főt lekötött az érchegységi ellenállás és Gyulafehérvár ostroma, nem is beszélve az ellenfél felszereltségében jelentkező fölényről és a magyar tisztikarban uralkodó hangulatról, hogy aztán hol félénkségben, hol az ellenséget elcsodálkoztató hősies önfeláldozással múlják felül egymást. Bem, tudva, hogy a háború nem Erdélyben dől el, csak azt a feladatot tűzte ki, hogy ameddig lehet, megakadályozza az ellenség kijutását a Magyar Alföldre, hogy közben a magyar kormány erői nagy részét Dél-Magyarországon a Tisza–Maros szögében összpontosíthassa. Az aktív védekezés taktikáját választotta. Hol egyik, hol másik hadosztálya vezetését vette át, gyakorlatilag mindig azét, amely meghátrált. Mikor megállította az észak felől jövő nyomást, Háromszéket foglalták el az orosz és osztrák erők, s önmagában súlyos vereséggel ért fel, hogy elesett a népszerű Gábor Áron, az ágyúöntések irányítója. De amilyen gyorsan meghátráltak a székelyföldi seregek, olyan gyorsan törtek is előre Bem vezetésével. Majd egyidőben azzal, hogy a román–magyar tárgyalások meghozták a kívánt eredményt, a lengyel hadvezér Kossuthtal egyetértésben betört Moldvába, de ott nem sikerült forradalmi nemzeti felkelést kirobbantania. Az orosz csapatok viszont egy hónap alatt csak Brassótól Nagyszebenig jutottak, észak felől pedig nem merték megtámadni sem Kolozsvárt, sem Marosvásárhelyt. Július végén és augusztus elején a magyar csapattestek mozdulatainak összehangolatlansága miatt Bem két súlyosabb vereséget szenvedett, mindkét alkalommal jelentős magyar erőknek kellett volna megérkezniük, bár még azok sem biztosították volna erőfölényét. Először Segesvárnál, ahol életét vesztette a forradalom és {1424.} szabadságharc költője, Petőfi Sándor. A csatatéren esett el Bem hadsegédje, Anton Kurz, a népek összefogásának lelkes híve is. Ezután Bem még egy merész, meglepetésszerű fordulattal majdnem tartósabban kiszorította Nagyszebenből az orosz seregeket, de aztán a nagycsűri csata után már vissza kellett vonulnia a Bánság felé.
Az erdélyi fejlemények további kimenetele a magyarországi eseményektől függött. Kossuth elhívta Bemet, aki Temesvárnál még a végső pillanatokban átvette a magyar függetlenségi harc utolsó nagyszabású ütközetének irányítását, de a hadiszerencse cserbenhagyta. Az egyre kilátástalanabb katonai helyzetben Kossuth Görgey Artúrt teljhatalommal ruházta fel, aki, bízva a cári nagylelkűségben, augusztus 13-án feltétel nélkül letette a fegyvert, és erre biztatta az Erdélyben állomásozó erőket is. Bem a további harc szándékával tért vissza Erdélybe, csapatai azonban már egyre kevésbé akarták folytatni a harcot. Gál Sándor ugyan a székelyföldi erők pár ezernyi töredékével ügyes megtévesztő mozdulatokkal Kolozsvárra vonult, majd onnan az északi Partiumba, de az erdélyi csapatok ott is kezdtek szétszéledni. Augusztus 25-én Kazinczy Lajos tisztikarával és maradék seregével Zsibón letette a fegyvert. Az érchegységi románok semlegességének tudatában kisebb magyar csapatok itt-ott románoknak is megadták magukat, és Iancu még azt a gesztust is megtette, hogy magyar foglyokat szabadon engedett, a mellé beosztott osztrák katonai tanácsadó legnagyobb bosszúságára.
A hamarosan elkövetkező idők nagy csalódásaira volt szükség ahhoz, hogy az Érchegységben immár arról énekeljenek, hogy Iancu és Bem együtt harcolnak. Csalódások, tanulságok újragondolása, új lehetőségek felvillanása tette azt is szükségessé, hogy – az egymástól elidegenítő polgárháborús veszteségek és áldozatok ellenére – a nemzeti szabadságtörekvések hordozói aztán együtt keressék „az erdélyi kérdésnek” az együtt lakó népek és nemzetek számára egyaránt elfogadható megoldási módozatait.
| AZ ÉRCHEGYSÉGI ROMÁN ELLENÁLLÁS ÉS A „ROMÁN AUSZTRIA” IGÉNYE | TARTALOM | XI. AZ ABSZOLUTIZMUS KORA ERDÉLYBEN (1849–1867) |