1. ERDÉLY HONFOGLALÁS KORI ŐSLAKÓI

ANONYMUS AZ ERDÉLYI MAGYAR HONFOGLALÁSRÓL

A legrégibb hazai elbeszélő forrás, a 11–14. század folyamán sokszorosan bővített, átdolgozott és krónikaváltozatokra szétkülönült ún. „ősgeszta” szűkszavúan tudósít arról, hogy a honfoglaló magyarok először Erdélyt szállták meg, ahol vezérüket, Álmost (valószínűleg rituális áldozatként) megölték, majd onnan mentek ki „Pannóniába”, még azt sem mondja meg világosan, hogy a vadászat közben egy „fehér várra”, azaz Apulum romjaira bukkanó Gyula honnan jött, még kevésbé azt, hogy kiket talált itt. Az erdélyi magyar honfoglalás időpontját is csak sejteti azzal, hogy Szent István a harmadik Gyulától, tehát az unokától foglalta el Erdélyt. Ezekre a nyitott kérdésekre kereste a választ már a 13. század elején III. Béla jegyzője, aki magát szerényen P. mesternek nevezte, s akit általában Anonymusként szoktunk emlegetni.

Művének 23–27. fejezeteiben Anonymus a következőképpen írja meg az erdélyi magyar honfoglalást: „Midőn Tas, Szabolcs és Tétény (Thosu, Zobolsu, Tuhutum)… olyan helyre értek, ahol már senki emberfiával nem találkoztak, több napig ott maradtak, s azalatt az ország határszéleit hatalmas gátakkal megerősítették (23. f.). Már huzamosabb ideje tartózkodtak ott. Ekkor Tétény, Horka apja (Tuhutum pater Horca) tudomást szerzett az ott lakóktól az erdőn túli föld (terre ultra silvane) jóságáról, ahol valami Gyalu nevű blak (Gelou quidam blacus) uralkodott (24. f.). Tétény… kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas Agmánd apát (patrem Opaforcos Ogmand) … Tétény kéme, róka módon körözve, a föld jóságát és termékenységét, továbbá annak lakosait… kifürkészte… urának sokat beszélt… arról, hogy azt a földet igen-igen jó folyók öntözik… hogy fövenyükben aranyat gyűjtenek… meg, hogy ott sót ásnak… hogy annak a földnek a lakosai az egész világon a leghitványabb emberek. Mégpedig azért, mert blaszok és szlávok (blasii et sclavi), aztán fegyverük sincs más, csak íj és nyíl… a kunok és besenyők sokat bántják őket (25. f.). Tétény… hátrahagyva társait, nekiindult az erdőkön túlra kelet felé Gyalu blak vezér ellen… Gyalu… elébe nyargalt, hogy a meszesi kapuknál (per portas Mezesinas) feltartóztassa. Azonban Tétény egy {236.} nap alatt áthaladva az erdőn, az Almás (Almas) vízéhez ért… (26. f.)… Heves küzdelem keletkezett, azonban Gyalu vezér katonái maradtak alul, s közülük sokan elestek, sokan pedig fogságba jutottak… Gyalu… kevesedmagával… a Szamos (Zomus) folyó mellett fekvő vára felé sietve menekült, Tétény vitézei… a Kapus (Copus) patak mellett megölték. Mikor a föld lakosai látták uruk halálát, önként békejobbot nyújtottak, és urukká választották Tétényt, Horka apját. A helyen, melyet Esküllőnek (Esculeu) mondanak, esküvel erősítették meg hűségüket… ” (27. f.).*Anonymus, Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Bp. 1977. 101–103. A továbbiakban Anonymust e kiadás után, de a szövegben a fejezetszámok megadásával idézzük. Az erdélyi honfoglalás elbeszélését a fenti kiadásban közölt magyar fordításban adjuk, zárójelben az eredeti latin szöveg személy- és helyneveivel.

Anonymusnak az erdélyi magyar honfoglalásról szóló elbeszélését csak az egész Kárpát-medencére vonatkozó mondanivalójának összefüggésében értelmezhetjük. Azt, hogy kiket találtak a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében, műve 9. és 11. fejezeteiben a kijevi, illetve halicsi orosz fejedelmek szájába adja, mint az átvonuló Álmos vezérnek szóló tájékoztatást. A kijeviek szerint „azt a földet szlávok, bulgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják”. A halicsiak bővebben szólnak, s elmondják, hogy kik lakták és lakják a Kárpát-medencét Attila halála óta. Pannóniát a Dunáig római fejedelmek foglalták el, és pásztoraikat telepítették oda. A Duna–Tisza közét egészen az orosz és lengyel határokig a nagy kán (Keanus Magnus), Bulgária vezére vetette uralma alá, és telepítette meg szlávokkal és bulgárokkal. Ott most leszármazója, Salán (Salanus) uralkodik. (Mint később kiderül, egyik alvezérét Laborcnak hívják.) A Tisza–Maros–Szamos közén Erdélyig Marót (Morout) vezér szállt meg „kozár” népével, s most unokájáé, Ménmaróté (Menumorout) ott a hatalom. A Marostól délre a Tisza–Duna közét pedig a Vidinből jött Galád (Glad) vette birtokába a kunok segítségével (11. fejezet). A kijevieknek tulajdonított tájékoztatásból a kozárok, a halicsiakéból a blachok hiányoznak. A felsorolt vidékek nem fedik az egész Kárpát-medencét, mert kimaradt a Garamtól nyugatra eső Felvidék, valamint Erdély, amelyeknek sorsára azonban Anonymus később kitér. A 33–37. fejezetben a „nyitrai szlávokat” a cseh herceg alá rendeli, aki föléjük Zobor nevű kormányzót helyezett, míg a 24–27. fejezetben Erdély urának a blak Gyalut (Gelou), népeinek a blaszokat és szlávokat mondja. Az 50. fejezetben kiderül, hogy Pannóniában a rómaiak” uralma alatt „szlávok és pannóniaiak népei” is élnek, a 44. fejezetben pedig Glad tartományának kun katonasága egészül ki a magyarok ellen segítségül jövő bulgárokkal és blakokkal. Végül a 9. fejezet után feledésbe merülő kozárok helyén az 50–51. fejezetben Ménmarót tartományában székelyekkel (Siculi, Sicli) találkozunk.

Első pillantásra kiderül a fentiekből, hogy Anonymus saját kora, a 13. század elejének Magyarországával szomszédos politikai alakulatok hatalmát {237.} vélte kiterjeszthetőnek a honfoglalás kori Kárpát-medencére. Pannónia a honfoglalás korában a keleti frank királysághoz tartozott, és csak a német-római császárság részeként, 962 után mondható rómainak. A nyitrai szlávok fölött 895-ig a magyarok által „marót”-nak nevezett morvák uralkodtak, azoktól hódították el őket a magyarok, s nem a cseh hercegtől, aki csak 955 után kebelezte be a magyar határon túli morva területeket. Még tanulságosabb a bulgárok esete, akikről Anonymus nem tudta, hogy a honfoglalás idején független államot alkottak, s akkor a magyarok még „nándor”-nak nevezték őket. Csak 1000 után kerültek bizánci uralom alá, s ettől kezdve lett magyar nevük a bolgár vagy bulgár. Ezért tekinti Anonymus Salanust, Menumoroutot s valószínűleg Gladot is bizánci alattvalónak, bár a két utóbbit nem mondja bulgárnak. Azt viszont mint kortárs élte meg Anonymus, hogy a bulgárok 1185-ben románokkal és kunokkal szövetkezve lerázták a bizánci uralmat, ezért szerepelteti együtt e három népet (a románokat blak néven) Glad tartományában. A Magyarországgal szomszédos államalakulatok közül egyedül a lengyeleket és oroszokat határozza meg helyesen, ezeknek viszont nem tulajdonít a Kárpát-medencére is kiterjedő hatalmat.

Ha mindehhez még tekintetbe vesszük, hogy Anonymus a Dunántúlon, Nyitra vidékén, a Duna–Tisza közén és Erdélyben saját politikai szervezetet nélkülöző „szláv” (sclavus) népességet tételez fel, mely szerinte római, cseh, bulgár, illetve blak vezetés alatt élt, s e vezetői elűzetése után magyar uralom alá került, akkor világossá lesz előttünk a honfoglalásról alkotott koncepciója: a Kárpát-medence Attila birodalma volt, s mint ilyen az Attilától származó Álmos jogos öröksége. Attila birodalmának felbomlása után itt azok a politikai alakulatok gyakorolták a hatalmat, amelyek azután a magyarok által kiszorítva, Magyarország szomszédai lettek, szláv köznépük pedig helyben maradva magyar alattvaló lett. A magyar honfoglalás után ezek szerint csak szláv és nem római, cseh, bulgár vagy román (blak) népi kontinuitást enged meg Anonymus a Kárpát-medencében.

Ehhez a koncepcióhoz nem kellett történeti adat, egyszerűen ki lehetett következtetni a honfoglalás idejére feltételezett, valójában az Anonymus korában létezett szomszédos országok nevéből. Honfoglalás kori vezetőik nevét pedig, mint egy korábbi fejezetben már láttuk, helynevekből konstruálta meg Anonymus, mint azt Salán, Laborc, Ménmarót, Galád, Zobor és Gyalu esetében tette. Ez utóbbiak közül egy sem fordul elő személynévként a honfoglalás korára Anonymus által feltehetően használt írott forrásokban, mind őáltala kitalált fantázianevek. Ezzel szemben tudatosan mellőzte az „ősgeszta” valamelyik, ma már hiteles szövegében ismeretlen változatából, melyet biztosan olvasott, Marót és fia, Szvatopluk, valamint talán Keanus Magnus nevét. Marót az „ősgesztában” a már feledésbe merült „marót”, azaz morva népnévből elvont személynévként mint Szvatopluk apja szerepelt, s így elfedte Anonymus elől azt a tényt, hogy a honfoglalás kori Kárpát-medencében {238.} morva uralom is létezett. Emiatt Szvatoplukkal nem tudott mit kezdeni, említés nélkül hagyta, Marótot és a nagy kánt pedig a messzi múltba száműzve, csak kitalált nevű leszármazóikat, Ménmarótot és Salánt találkoztatta a honfoglaló magyarokkal. Az „ősgeszta” általa ismert szövegváltozatát egészében megbízhatatlannak tartotta, főleg abban, hogy a honfoglalókat először Erdélybe vezette. Szerinte a magyarok a vereckei szoroson jöttek be, s a külföldiek által használt Ungari, Hungari nevüket az elsőként elfoglalt Ungvár vagy Hungvár nevéből nyerték. Fő ellenségüket nem a morvákban, hanem a bulgárokban látta. Történetírásunk feltételezte, hogy Anonymus a „rómaiak pásztorairól” az „ősgesztában olvasott, ez azonban nem bizonyos, mert erre vonatkozólag az első hiteles adat 1147-ből való, mikor a Magyarországon átutazó Odo de Deuil ide helyezi Iulius Caesar (azaz a rómaiak) legelőit. Az értesülés eredhet tehát francia forrásból, esetleg éppen a Párizsban tanult Anonymus közvetítésével.

Anonymus művének 11. fejezetében említi először Erdélyt „Erdeuelu” magyar néven mint Menumorout bihari vezér tartományának keleti határát, de azután mintha megfeledkeznék róla. Sőt, Erdély urának és népének említés nélkül hagyása arra enged következtetni, hogy Anonymus eredetileg nem is akart az erdélyi honfoglalásról írni. Talán azért nem, mivel nem akart nyílt ellentétbe kerülni az „ősgesztával”, mely – mint láttuk – a honfoglalás első állomásának Erdélyt nevezte meg. Művének írása közben azonban olyan értesüléseket szerzett, melyek lehetetlenné tették, hogy Erdély honfoglalás kori történetét mellőzze. Nem akarván saját koncepciójának ellentmondani, az Erdélyből nyugatra kijövő honfoglalók hagyományát az Erdélybe nyugatról bejövő magyarok elméletével helyettesítette.

A 20–23. fejezetben megírja, hogy a Szerencsen táborozó Árpád a hét vezér közül hármat, név szerint Tast, Szabolcsot és Tétényt, Menumorout ellen küldött. A kétfelé oszlott sereg Menumorout országának északi részét hódoltatta, Tas és Szabolcs Szatmár váráig hatolt, Tétény és fia, Horka pedig a Nyírséget hódította meg az Ér partjáig. A Meszesi-hágónál találkoztak, s „elhatározták, hogy ott lesz Árpád országának határa…, ahol már senki emberfiával nem találkoztak”. Ezért kőkaput és ledöntött fákból gyepűt építettek. A történetnek logikus folytatása a 28. fejezet lenne, amely azzal kezdődik, hogy Tas és Szabolcs a győzelem után visszatérnek Árpád fejedelemhez. Anonymus azonban elfelejti, hogy már kitűzte a meghódított ország keleti határát, s beiktat Tétény erdélyi hadjáratát elbeszélő négy (24–27.) fejezetet. Fentebb idéztük Tétény erdélyi hadjáratának elbeszélését, melyet Anonymus így fejez be: „Tétény pedig onnantól fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet, ivadéka még egészen Szent István királyig tartotta meg. Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula (Geula) és Zombor (Zumbor). Gyula nemzett két leányt, egyiket Karoldnak (Caroldu), a másikat Saroltnak (Saroltu) hívták, és Sarolt Szent István királynak az anyja volt. {239.} Zombornak pedig a fia a kisebbik (minor) Gyula, Buja és Bonyha apja (pater Bue et Bucne), kinek idejében Szent István uralma alá vetette az erdőn túli földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, s egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt s kereszténnyé lenni átallott, aztán még sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott.”

Tétény erdélyi hadjáratának betoldása nemcsak kitérőt jelentett Anonymus elbeszélésében, hanem ellentmondásokra is vezetett. Míg Tas és Szabolcs, illetve családtagjaik továbbra is szerepelnek, Téténynek az erdélyi vállalkozással nyoma vész. Amikor Anonymus a Menumorout ellen indított s a 22. fejezettel abbahagyott hadjáratot az 50. fejezetben, már más vezérek alatt, akik előbb a Dunántúlt hódoltatták, újrakezdi, elfelejti, hogy közben Téténnyel elfoglaltatta Erdélyt, s így Menumorout, mikor az Erdély felé eső erdőkbe menekül, egyenesen az erdélyi magyarok karjaiba rohant volna. De azt is elfelejti, hogy a 6. fejezetben megígérte, később elmeséli, hogyan származott le Téténytől a Maglód nemzetség. Ehelyett a 27. fejezetben az erdélyi Gyulákat eredezteti tőle. Tétény fia Horka fia Gyulát az erdélyi Gyulával azonosítva, Téténnyel foglaltatja el Erdélyt, s a Maglód nemzetségről több szót nem ejt. Ilyen nevű nemzetségről oklevelekből nem tudunk, de a váci egyházmegyében élt a középkorban a Gyula-Zombor kettős nevű nemzetség, ennek viszont az erdélyi Zsomborokkal való kapcsolatáról nincs okleveles értesülésünk. Ami Tétény fia Horkát és ennek Gyula fiát illeti, Anonymus már nem tudta, hogy a gyula és a harka, akárcsak a nála szintén személynévként szereplő kende a honfoglaláskor méltóságnevek voltak, s csak a királyság korában váltak személynevekké. Tétényt ezek szerint valamelyik harka apjának, esetleg őt magát is harkának kellene tekinteni, de nem tudunk róla, hogy a személynevükről is ismert későbbi, 10. század közepi harkákkal, Kállal és Bulcsúval rokonságban lett volna.

Míg Horka és Gyula nevét méltóságnevekből vette Anonymus, addig Tétényét talán valamelyik magyar család hagyományából, esetleg a Duna melletti Tétény helynévből. Gelout szintén helynévről, ez esetben azonban szokásától eltérően azonos hely- és személynévvel a (szövegében is említett) Szamos és Kapus összefolyásánál fekvő Gyalu váráról nevezte el. Ez az ótörök eredetű magyar személynévből képzett helynév egyébként a történeti Magyarország Erdélyen kívüli vidékein is előfordul. Az is különös, hogy Anonymus nem egy erdélyi királyi várat választott az erdélyi blak vezér székhelyéül, pl. az elbeszélés színteréhez közel eső Kolozsvárt vagy Dobokát, hanem az erdélyi püspök várát, talán azért, mert ez volt a Meszesi-kapuhoz és az Almás folyóhoz legközelebbi jelentős vár. Ráadásul neve egybecsengett a Gyula névvel is.

Valamivel biztosabb talajon mozgunk a blachok vonatkozásában. Ezekről Anonymus minden valószínűség szerint a Nyesztor-féle 12. század eleji orosz {240.} krónikából szerzett tudomást, éspedig vagy személyesen, vagy közvetve az András herceggel mint Halics fejedelmével 1188 és 1190 közt orosz földön tartózkodó magyaroktól. Nyesztor szerint a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében volohokat (volohi) és szlávokat találtak. „A szlávok éltek ott korábban, de azután a szláv földet elfoglalták a volohok. A magyarok (ugri) viszont kiűzték a volohokat (volhi), örökölték azt a földet, letelepedtek a szlávokkal, alávetvén őket maguknak, és attól kezdve azt a földet magyarnak (ugorszka) nevezték.”*cirill szöveg D. SZ. LIHACSOVA. cirill szöveg 1950. 21. Azt, hogy a magyarok által elűzött „volohok”-on Nyesztor kiket értett, kiderül abból, hogy megelőzőleg, Európa népeit ismertetve, a volohokat Anglia mellé helyezi, tehát a franciákat, szélesebb értelemben minden újlatin nyelvet beszélő vagy a Római Birodalomhoz tartozó népet. Anonymus azonban nem tudhatta, hogy Nyesztor volohjai tulajdonképpen ugyanazok a „rómaiak”, akiket ő a Dunántúlról a honfoglalókkal kiűzetett, és ezért máshol kellett számukra helyet keresnie a honfoglalás kori Kárpát-medencében. Nem azonosította a két népet, különben nem beszélt volna a 9. fejezetben külön blachokról és külön a rómaiak pásztorairól. Ez utóbbiakat nyilvánvalóan a Német-Római Birodalom népeivel azonosította, megállapítva, hogy azok az ő korában is „legelnek Magyarország javaiból”, tehát nem egyszerű pásztorokra, hanem előkelő idegenekre gondolt. Nyesztor volohjai esetében viszont a népnév a bulgár–román birodalom vlach–román vezető rétegének nevére emlékeztette Anonymust, s kapóra jött neki, hogy az Erdélyben feltételezett szláv őslakosság fölé egy uralkodó elemet helyezzen, amelyet Nyesztor mint a szlávokat leigázó, de a magyarok által hatalmától megfosztott és elűzött népet említ.

Blakokat mint katonákat szerepeltet Anonymus Gladnak a Tisza–Duna–Maros közti tartományában, tehát a blakokat nem alávetett köznépnek tekintette, hanem a vezető réteghez, vagy legalábbis a fegyverviselő „szabadokhoz” számította. Az sem lehet kétséges, hogy kiket értett e néven. Kísérlet történt Anonymus blakjainak egy, középkori forrásokban a Kárpátoktól keletre emlegetett, türk eredetűnek tartott „blak” néppel való azonosítására, ami azonban nem állja ki a tudományos kritika próbáját. Glad esetéből következtetve Anonymus csak a kunok által is támogatott bulgár–román birodalom vlach–román katonaelemére gondolhatott, ami megfelelt annak az elképzelésének, hogy a honfoglaló magyarok kiszorították a Kárpát-medencéből a szláv köznép felett uralkodókat, ez esetben a bolgárokat és a blakokat, s az ő korában csak Magyarország határain kívül, legfeljebb határvidékein kell őket keresni. Ez egybe is vágott a korabeli valósággal, amennyiben az 1185-ben keletkezett bulgár–román cárság az Al-Duna felső {241.} szakaszán határos volt Magyarországgal, a Déli-Kárpátokban pedig ez időben hiteles források szerint éltek vlach–románok.

Gelou és népének etnikuma: szlávok és blakok (blasii, blaci) – mint láttuk – Nyesztor alapján kikövetkeztetett együttes. Szlávok a Kárpát-medence úgyszólván minden részében előfordulnak Anonymus szövegében, de jellegzetes módon sohasem magukban, hanem mindig valamely más néppel együtt, amelyik uralkodik felettük. Így a bulgár Salán szlávokat telepít a Duna–Tisza közére, a cseh herceg terjeszti ki uralmát a nyitrai szlávokra, a „rómaiak”, azaz a német-római császárság tartja uralma alatt a dunántúli szlávokat és pannonokat, így hát blak vezér parancsol az erdélyi szlávoknak. Az uralkodó népeket a magyarok elűzik, a szláv köznép marad. Nyesztor szövege valósággal sugallta Anonymusnak, hogy egyébként is használt sablonját alkalmazza arra az Erdélyre, amelynek népességéről és annak vezetőjéről a 11. fejezet írásakor még semmit sem tudott, vagy nem akart írni. A románokról kétféle tudomása volt, egyik valós, a bulgár–román cárság vlach–román népeleméről, a másik téves, Nyesztor volohjainak (azaz a dunántúli frankoknak) az előbbiekkel való azonosítása.

Ez a kettősség a népnév következetlen írásmódjából is kiderül. A 9. fejezetben a balkáni románokra alkalmazott görög hangalakú „blach” szerepel, melyet a bizánci írásbeliség és a pápai kancellária (pl. rex Bulgarorum et Blachorum) is használt. Az Erdélyre vonatkozó 24–26. fejezetekben azonban két újabb írásmód jelentkezik. Az egyik Geloura (biacus, dux blacorum), a másik népeire (blasii et sclavi) vonatkozik. A blacus írásmód franciás. A francia keresztesek a Balkánon románokkal találkoztak, s ezek blachnak írt és vlachnak ejtett görög és szláv nevét blak formában ejtették és írták. Ezt a franciás alakot vette át a magyar kancellária „blacus, blacci, blacorum” latinosan ragozott alakokban. Tudtunkkal először 1223-ban a „terra… exempta de Blaccis” összetételben szerepel ez a népnév magyar királyi oklevélben. 1224-ben kelt, de csak 1317. évi átírásból ismert királyi oklevél (a még említendő Andreanum) szól a blakok és besenyők erdejéről (silva Blacorum et Bissenorum), a magyar király nevére 1222-es dátummal 1231 körül a német lovagok által a pápai udvarban hamisított oklevélben szerepel a „terra Blacorum”, ennek pápai megerősítésében bizáncias írásmóddal „terra Blachorum”. Magyarországi oklevélben 1247-ig csak a franciás „blak” népnévvel találkozunk, ekkor tűnik fel először a görög és szláv „vlach”-ból feltehetően „volah” átmeneti alakon keresztül átvett magyar népnyelvi „oláh”. Ugyanezt a szót többes számú alakjában (vlasi > olasz) a magyar népnyelv már korábban átvette, és az újlatin népekre alkalmazta, románokra azonban sohasem. 1247 után viszont a magyar kancellária kizárólag az „olacus” vagy „olachus” elnevezést használta, mely a magyar népnyelvi „oláh” latinosított formája.

{242.} Anonymus tehát az általa Erdélybe helyezett blak népről a magyar kancellária révén is tudhatott, mert a 24. fejezettől kezdve annak franciás írásmódját használva nevezi meg. A 9. és a 25. fejezetben viszont a „blachi” és a „blasii” írásmódok arra vallanak, hogy Anonymus ismerte a szó görög és szláv „vlach”, valamint szláv többes számú „vlaszi” ejtését, tehát Nyesztor alapján helyezte Erdélybe a vlach-románokat. Szövege így nem azt bizonyítja, hogy az ő korában Erdély északi részében vlach-románok éltek, hanem éppen az ellenkezőjét, hogy ti. onnan kiűzték őket, helyesebben: nem élnek ott.

TOPONÍMIA ÉS ETNIKUM

Anonymus műve ezek szerint semmiféle megbízható tudósítást nem nyújt arról, hogy a régészetileg kétségtelenül az első honfoglaló nemzedékhez tartozó magyarok Erdélyben milyen népet vagy népeket találtak. A modern régészet szlávok jelenlétét igazolja. Azoktól világosan elválasztható 10. századi román leletanyag Erdélyben nem került elő. Az erdélyi bulgárokról mint az itteni sóbányák birtoklóiról a már említett 892. évi adat mellett régészeti leletek is tanúskodnak, amelyekről fentebb bőven történt megemlékezés. Ennél többet Erdélynek a magyar honfoglalás előtti etnikai viszonyairól már azért sem tudunk, mert a korai okleveles anyag rendkívül szegény.

A hazai oklevelek közül konkrét erdélyi adatokat 1200-ig mindössze 27 közöl, kettő a 11. századból, a többi a 12. századból, de mindezek közül is 16-nak egyedüli erdélyi vonatkozása valamely erdélyi egyházi vagy világi tisztségviselő, püspök, esperes, vajda, ispán nevének említése. Hogy a későbbiekkel összehasonlítva ez mit jelent, mutatja a 13. századi, különösen pedig az 1250 utáni erdélyi tárgyú oklevelek számának ugrásszerű megnövekedése, 1300-ig több mint négyszázra. Magyarország többi területéhez mérten azonban még ez is igen kevés, ami csak részben származik abból, hogy az 1241–42. évi tatárjárás pusztításai – mint később látni fogjuk – Erdélyt különösen érzékenyen sújtották. Inkább annak tulajdonítható, hogy a birtokviszonyok írásba foglalását igénylő feudális magánbirtoklás későbben és töredékesebben alakult ki a Magyar Királyságnak ezen a közszabadok autonómiáiban bővelkedő határőrvidékén, mint a belsőbb területeken.

Bármi is lett légyen az oka, a forrásszegénység fennáll, s a mai történész sem tehet egyebet, mint hogy kiegészíti az írott és régészeti források hiányos és ellentmondó adatait a toponímia tanulságaival, a víz- és helynevek ugyanis összefüggő és gazdag tudósítást adnak a honfoglalás koráról.

A történeti toponímia, bár nem minden országban egyformán fejlett, ma már külön tudományág, s a földrajzi nevek nyelvi eredeztetése (etimológiája) mellett a különböző népeknél különböző helynévadási sajátosságokra és ezek időbeli előfordulására szintén figyelmet fordít. Kniezsa István és Bárczi Géza etimológia, tipológia és kronológia együttes rendszerét dolgozták ki a magyar helységnevekre, s ez a rendszer mindmáig állja a bírálatot. Érvényességét {243.} nemcsak a két tudós kivételes szakmai hozzáértésének, hanem a magyar helynévadás olyan sajátosságainak is köszönheti, melyek azt minden más együtt élő nép helynévadásától jól megkülönböztethetővé teszik. A korai magyar települések nevének túlnyomó része személy-, törzs-, nép- vagy foglalkozásnévből ered, és minden képző vagy esetrag nélküli, egyes szám nominativusban áll (pl. Árpád, Megyer, Cseh, Ács). Ez a helynévtípus már a legkorábbi oklevelekben, 1000 körül megjelenik, s képződése megállapíthatólag a 13. századig, éspedig Magyarország nyugati részein kb. 1220-ig, keleti részein – s így Erdélyben is – kb. 1270-ig mutatható ki, ezután átadja helyét az összetett helynévtípusoknak, főleg a személynév + -falva (pl. Péterfalva) típusnak. Összetett helynevek legkorábban a -laka, -soka, -népe, -telke utótagokkal a 12. század folyamán jelentkeznek, 1200 után tűnik fel a -háza s a -falva utótag. Ez utóbbi azután minden mást háttérbe szorít, az egyes nominatívusos alakok mellett a két másik régies típust is, az -i és a -d képzőst (pl. Petri és Peterd), amelyek viszonylag rövid ideig, a 11. század végétől a 13. század közepéig voltak elevenek. Területenként eltérő időben, de 1270 után már Magyarország egész területén a természeti adottságokat (pl. Nádas) tükröző helységnevek mellett csak összetett alakok keletkeztek. Különleges szerepet játszott az utóbbiak sorában a -telke utótag, mely eredetileg állattartó szállást jelentett, s ezt a jelentését Erdélyben még sokáig őrizte, de a 14. századtól kezdve egyre inkább az elhagyott, puszta faluhelyek jelzőjévé vált, és néha akkor is használatban maradt, ha a helység újranépesedett.

A magyarokkal együtt élő népek közül a besenyők és a kunok azonos helynévadási szokásokkal éltek, alapvetően másként képezték viszont helységneveiket a németek, szlávok és románok. E népek közül egyik sem alkalmazta helységnévnek egy személynév egyszerű egyes nominativusát, településfajtát jelző utótagot pedig (az egyedüli szláv -grad kivételével) csak német helyneveknél találunk (pl. Kronstadt, Grabendorf, Leschkirch). Tipológiában egymáshoz közel áll, mégis általában jól elkülöníthető a szláv és a román helységnévadás. Mindkettőnél nagy szerepet játszanak a származásra vagy származási helyre utaló képzők (a szlávban pl. -inci, -jane, a románban -eşti, -eni), a kicsinyítő képzők (a szlávban pl. -ica, -ka, a románban pl. -ut, -el, -şor), továbbá valaminek helyét vagy tömeges előfordulását jelző ragok (pl. szláv -ište, -vec, román -et, -iş). A fő különbség az, hogy a szláv helynévadásban oly gyakori birtokos képzők (pl. -ov, -ovci, -in, -ici) a románban nem honosultak meg (az -ăuţi, -ov, -inţi végződésű román helynevek mindenestől szlávból vannak átvéve), viszont a szláv kicsinyítő -iţa vagy a helyet jelölő -işte román szavakhoz is csatlakozik.

Eredeti sajátossága a román helységnévadásnak, hogy ismeri a képző nélküli nominatívust, de eredetileg csak hím- vagy nőnemű egyes vagy (főleg) többes számú határozott névelővel (-ul, -ii, ill. -a, -ele, vagy -oaia, -oaiele változatokban), személy-, nép- és foglalkozásnevekből csakúgy, mint növény-, {244.} állat-, víz-, kőzetnevekből képezve, mégpedig a névelővel kapcsolt szó nyelvtani nemétől függetlenül bármely nemű képzővel (pl. Fărcaşul–Fărcaşa–Fărcăşele, Ursul–Ursa–Ursoaia, Grecul–Greaca–Greci, Armasul–Armăşoaia, Alunul–Aluna–Alunele, Bourul–Boura, Stînca–Stîncul; úgyszólván minden lehető formát képvisel Găvanul, Găvani, Găvana, Găvănele, Găvăneşti). Igaz, egészen kivételesen, éspedig Moldvában és Olteniában előfordulnak egyes szám nominatívusban álló személynevek mint helynevek névelő nélkül is, ill. azzal és anélkül párhuzamosan (pl. Ghidion–Ghidionul), de ezzel kapcsolatban a román tiponímia klasszikus kézikönyvében Iorgu Iordan megállapította, hogy a „személynevekből általam eredeti módon alakultnak tekintett helyneveknek… nem lehetett más, mint többes számú formája, vagy tisztán (i képzővel), vagy sokkal gyakrabban -eşti (később -eni) képzővel az alapító neve mellett”.*IORGU IORDAN, Toponimia romînească. Bucureşti 1963. 176. A többes ragot vagy valamely képzőt nélkülöző nominatívusban álló alakokat késői, többnyire idegen hatás alatt létrejött helynévadásra vezeti vissza.

Sajnos senki sem dolgozta még ki a román helységnév-tipológia kronológiáját, ami főként annak tulajdonítható, hogy a Dunától északra élő románok által lakott helységek neveit a 14. század előtt oklevelek csak szórványosan rögzítették. De ha tekintetbe vesszük a szerb királyok okleveleiben 1198 és 1450 közt sűrűn említett román településeket és a Balkánon mai szerb és bulgár területeken nagyjából ugyanebben az időben vagy valamivel előbb keletkezett s – román lakosság nemlétében is – máig fennmaradt román helyneveket, bizonyos kronológiai következtetésekre juthatunk. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a szóban forgó szerbiai és bulgáriai románok nemcsak ugyanazt a dialektust beszélték, mint ma a Dunától északra élők, hanem ugyanazokat a helységnévtípusokat is alkalmazták. Mind Szerbiában, mind Bulgáriában előfordul a határozott névelős személy- és természeti név (Piscul, Ursul, Cîrnul, Creţul, Corbul, Surdul), a -şor és -el kicsinyítő képzővel való névalkotás (Cernişor, Negrişor, Banişor, Stănişor, Nişor, Văcărel, Păsărel, Cercel, az ilyenek a Dunától északra általában az -ul helynévképzőt is megkapták), továbbá az -et rag használata is (Rugulet, Cornet). Feltűnő viszont, hogy az északon már a 14. század közepétől fogva leggyakoribb -eşti, -eni képzőknek a középkori balkáni román helynévi hagyatékban nincs nyoma. Ezzel szemben a Balkánon még nagy súllyal szereplő névelős formák közül az egyes számú hímnemű típus (-ul) Havasalföldre és Moldvára korlátozódik, míg Erdélyben a 14. század óta forrásszerűen mindmáig nyomon kísérhető román helynevek közt az egyes számú névelős típusnak eleinte csak a nőnemű változata fordul elő tömegesen (a legkorábbi okleveles említések: Tuştea és Peşteana Hátszeg vidékén 1360-ból), míg a hímnemű változat egyre inkább az -u alakra kopott vagy eltűnt, -u formában azonban a {245.} magyarból átvett helynevekhez kapcsolták (pl. Törpény > Tărpiu), akárcsak a nőnemű formát (pl. Tóti > Toltia). Általános viszont mind a balkáni, mind az északi román nyelvterület egészén a -şor, -el és -et képzők használata, ezek Erdélyben is az oklevelesen fennmaradt legkorábbi román helynevek közé tartoznak (Nucşoara mint helységnév 1359-ből, Rîuşor mint folyónév 1377-ből, Hátszeg vidékéről, Săscior 1464-ből Alsó-Fehér megyéből, Rîuşor 1473-ból és Ludişor 1476-ból Fogarasföldéről, Ostrovel 1439-ből Hátszeg vidékéről, Copăcel 1473-ból Fogarasföldéről, Frăsinet 1482-ből Hátszeg vidékéről stb.). A helységnévképzésre használt sok kicsinyítő képző közt ritka -şa fordul elő Erdélyben legkorábban: Lupşa 1366.

A balkáni és kárpáti román nyelvterület fő vonásokban egységes helységnévadási tipológiáján belül tehát három zóna különül el, a balkáni, amelyben uralkodik az egyes számú hím- és nőnemű nominatívus határozott névelővel, de hiányzik az -eşti, -eni képző, a havaselvi és moldvai, amelyben a kétféle képzés egyaránt megvan, s végül az erdélyi, amelyben túlnyomó az -eşti, -eni képző használata (legkorábbi okleveles előfordulások Toteşti 1438, Luteşti 1439, Gureni 1415, Petreni 1425 Hátszeg vidékén, Mărgineni 1437 Fogarasföldén, Chiuleşti 1467 Belső-Szolnok megyében), de elsorvadóban van a hímnemű, és egyre inkább a nőnemű alakra korlátozódik a névelős nominatívus típusa. Mivel a szerbiai és bulgáriai románok a 15. század folyamán eltűntek, helységneveik keletkezését ez idő elé kell tennünk, nem tételezhetjük fel viszont, hogy a havaselvi és moldvai románság a maga kétféle helységnévképzéséből dél felé csak az egyes számú névelős típust, észak felé pedig csak az -eşti, -eni képzős típust közvetítette. A három zóna kialakulása inkább úgy történhetett, hogy az eredeti román helységnévadás a névelős nominatívus volt, s az -eşti, -eni típus csak később keletkezett, mialatt a korábbi fokozatosan elsorvadt, illetőleg észak felé haladva mindinkább a nőnemű változatra szorítkozott. Emellett szól a magyar helységnévadásban észlelhető párhuzamos jelenség: a képző nélküli nominatívus korai, egyes kutatók szerint „nomádos” jelenség, mert nem a helyet, hanem a személyt jelöli, akárcsak a román névelős nominatívus, míg a később kialakuló összetett nevek (-falva stb. utótaggal) a települési rendszer megszilárdulását mutatják, ami a román -eşti (Bucureşti, azaz magyar fordításban: Bukurék), de még inkább az -eni képző (pl. Văleni = a völgyiek) esetében is fennáll. Mindenesetre a román -eşti, -eni helységnévadási típus akkor keletkezett, mikor a balkáni és a kárpáti nyelvterületek kapcsolata megszűnőben volt, tehát viszonylag új jelenség a román helynévadás történetében. Erre vall egyébként az is, hogy a szláv nyelvekben a román előneves nominatívusos helységneveknek nincs párhuzama, az -eşti, -eni típusúaknak viszont – mint láttuk – igen, sőt az sem lehetetlen, hogy ez utóbbiak egyenesen szláv hatásra mennek vissza, hiszen a román helynévadás közvetlenül is átvett szláv (pl. az említett -iţa, -işte) képzőket.

{246.} TOPONÍMIA ÉS IDŐREND

A fenti megállapítások alapján a földrajzi nevek etimológiájának, tipológiájának és kronológiájának gondos egybevetésével meg lehet kísérelni az Erdélyben élt különböző népek helyneveinek időbeli egymásra rétegződését kielemezni.

A földrajzi nevek elemzésének azonban vannak bizonyos szabályai, amelyek szigorúan betartandók, különben tudománytalan fantazmagóriákba lehet tévedni. A helynév nyelvi eredete, etimológiája csak a természeti viszonyokat jellemző közszavak esetében lehet döntő jelentőségű, akkor is csak a nyelvtörténeti összefüggések biztos ismeretében. Így pl. igaz, hogy a magyar „bükk” fanév a szláv „bik”-ből származik, de „bükk” formában vagy éppen „bükkös” származékában magyar helynévnek tekintendő, mindenesetre olyan magyar helynévnek, amelyet már egy szláv nyelvi hatáson átment magyar népesség adott. Különösen óvatosan kell bánni a helységnevek alapelemét képező személynevekkel, hiszen minden nép a legkülönbözőbb korokból és nyelvekből kölcsönöz személyneveket, s a bibliai eredetű Izsák személynévből éppúgy nem bibliai korban nem bibliai nép alkotta a középkor óta ismeretes magyar Izsák falunevet, mint ahogyan nem német helynévadási szokás szerint keletkezett a német Albrecht névből a magyar Alparét falunév, vagy nem szlávok adták a szláv személynévből származó, de magyar módra egyes szám nominatívusban álló Drág helységnevet. Ahol egyes népek helynévadása tipológiailag jól elkülöníthető, ott az elemzésben a tipológiai szempontnak mindig meg kell előznie az etimológiait. Végül mind az etimológiai, mind a tipológiai szempont fölé helyezendő a kronológiai. A magyar Csesztve helységnév (Alsó-Fehér megyében) a szláv Čestivoj személynévből származik, de magyar helységnévadás szerint; a helység román neve Cisteiu, tehát a magyar helynévre megy vissza, mert a szláv Čestivoj megfelelője a románban Cestivoiu lenne, illetőleg helynévként Cestivoiul vagy Cestivoii, mint ahogyan a fogarasföldi Berivoii hasonlóan szláv személynévből román helységnévadási szabály szerint keletkezett. Csesztve esetében az etimológiai és a tipológiai ismérvekhez azt a kronológiai következtetést lehet kapcsolni, hogy a magyarok átvettek és saját helységnévadásukban alkalmaztak egy szláv személynevet, előbb volt tehát egy szláv–magyar nyelvi érintkezés, amely azonban csak előzménye, de nem egyidejű kísérője a magyar helységnévadásnak. A helységnévnek magyar formában való átvétele a románoknak a helynév kialakulása utáni odaérkezését bizonyítja.

Külön problémát és különleges tanulságot rejtenek a kettős helynevek, azok ti., amelyek két vagy több különböző nép nyelvében azonos, esetleg eltérő jelentéssel keletkeznek, mint pl. a Szeben megyei Veresmart–Roşia–Rotberg vagy Fenyőfalva–Brad–Gieresau párhuzamos magyar, román és német neve. Azt lehetne gondolni, és sokan gondolták is, hogy ilyen esetekben {247.} valamelyik nép a másiknak a nyelvéből a magáéba fordította le a helységnevet. Valójában az szokott történni, hogy később érkező népek nem fordítják le, hanem egyszerűen átveszik, legfeljebb hangtanilag saját nyelvükhöz alakítják a korábban ott élő népek által adott helyneveket, míg a fent idézettekhez hasonló, több nyelvű párhuzamos, ill. kettős helynévadás akkor keletkezik, ha a település kialakulásakor a közvetlen környéken ugyanabban az időben több nép él együtt, s mindegyik a maga nyelvén ad nevet a szóban forgó helységnek, néha párhuzamosan ugyanazon mozzanat, így az első példában a vörös talaj alapján, néha kettős névadással más és más vonatkozást emelve ki, mint a második példában a magyarok és a románok a jellegzetes növényzetet, a németek pedig a tulajdonost (a német név jelentése: Gellért berke). Az ilyen párhuzamos vagy kettős helynévadás esetén a névadó etnikumok egyidejű jelenlétét kell feltételezni.

A fenti toponímiai elvek alkalmazásával már korábban megtörtént Erdély földrajzi neveinek elemzése. Ennek alapján a nagyobb folyók történeti és mai neveit, továbbá az 1400-ig kiadott oklevelekben előforduló helységek egykorú és mai neveit (a 13. század végéig 285, a 14. század első feléből további 602, a 14. század második feléből újabb 1120, összesen 2007 helységnevet) felhasználhatjuk arra, hogy a neveket adó etnikumok földrajzi és történeti kapcsolatait, főként időbeli egymásra rétegződésüket a régészeti adatokkal egybevetve megállapítsuk. Éppen mert az írott források hiányát, ill. ellentmondásait kell így áthidalni, azokból csak a teljesen vitathatatlan kronológiai tájékozódási pontokat kölcsönözzük.

Az egyik ilyen általánosan elfogadott tény, hogy 892-ben a bolgároknak lehetőségük volt sót szállítani a morvákhoz, s ez a só csak Erdélyből származhatott, tehát Erdélynek legalább egy része egyes sóbányákkal bolgár kézen volt. Nyilván ezzel kapcsolhatók össze a fentebb elemzett maroskarnai és csombordi temetők, valamint a dél-erdélyi bolgár szórványemlékek, úgyhogy e tájon joggal várhatjuk bulgár–szláv helynevek előfordulását.

A másik kronológiai támpont a 895. évi Kárpát-medencei magyar honfoglalás. Az Erdélyi-medence belsejében a folyóvölgyekben sokfelé feltárt pogány rítusú magyar temetkezési forma legfeljebb egy-két évtizeddel nyúlhat be a 11. századba, mert ekkor már mindenütt felváltja a keresztény rítus. A 10. századi magyar temetkezések körül magyar személynevekből minden jelző és rag nélkül képzett helyneveket kereshetünk. Bár szórványosan már korábban is települhettek németek Erdélybe, s ez esetben Németi helynevek jelölik őket, tömeges beköltözésüket Erdély déli részébe a 12. század közepére teszi egy 1224. évi oklevél. Ezen a területen ez időben kezdődhetett német helynévadás.

1222-ben szerepelnek először oklevélben erdélyi románok, éspedig a Fogaras vidéki „Oláhföldön” (terra Blacorum). Legalább ez időben román helynevek is keletkezhettek, de hogy mely időtől kezdve, az kérdéses. A Déli-Kárpátokból az Al-Dunához akár évszázadokkal előbb is hajthatták telelésre {248.} nyájaikat román pásztorok. Mivel a bulgár–szláv és a magyar helynevek lehetőségét a hiteles kronológiai adatok és a régészeti leletek egyaránt valószínűsítik már a 9., ill. a 10. századra, a német helynevek tömeges megjelenését viszont a 12. század közepénél korábbra nem tehetjük, a román helynevek keletkezésének idejét a szláv, magyar és német helynevekkel való egybevetésük révén kell tudakolni.

Egy nagyobb terület ősi lakosságának nyelvét leginkább a jelentősebb folyók neveiből lehet megismerni. Erdély folyónevei közül jelenlegi tudomásunk szerint a három legnagyobbnak, a Szamosnak, a Marosnak és az Oltnak a neve nyúlik vissza az ókorra. A Szamosra az egyetlen római kori adat Samu[s] alakot mutat, legrégebbi magyar változata Zomus (1231). A Marost már Hérodotosznál megtaláljuk MariV alakban, később Morisos, Marisus, Marisia alakok is előfordulnak, magyar forrásban (Szent Gellért Deliberatióiban, 1044k.) Moris vagy (Anonymusnál, a 13. század elején) Morus az első ismert alakja. Az Olt Ptolemaiosznál AloutaV, a Peutinger-táblákon Alutus, Jordanesnél Aluta, 1211-ben Alt, 1233-ban Olt. Valamelyes valószínűséggel még két folyónevet ide lehet vonni. Az egyik az Abrud, melyet először 1271-ben említenek, nem is mint folyót, hanem mint „terra Obruth”-ot. Ez egyes nyelvészek szerint egy kikövetkeztetett dák *obrud =’arany’ szóra menne vissza. A másik az Ompoly, melynek neve összefüggésben állhat egy római feliratban említett Ampei[um] városéval; a középkorban 1299-ben tűnik fel Ompey és Ompay néven. Mind az öt folyónév ókori és középkori változatai közt a fő különbség az időközben végbement a > o, ill. (az Abrud esetében) o > a hangváltozásban áll. Ha az erdélyi románság nyelvében közvetlenül az ókori forma élt volna tovább, akkor a román hangfejlődés törvényei szerint *Sameş, *Mareş, *Alut, *Aurud és *Împei alakokat kellene elvárnunk, ezzel szemben a mai román nevek Someş, Mureş, Olt, Abrud és Ompoi vagy Ampoi. Ez utóbbi formák nem származhatnak közvetlenül az ókori nevekből, hanem csak később, a románokkal együtt élt erdélyi népek közvetítésével keletkezhettek, éspedig az első három vagy közvetlenül a feltételezhető *Somuš, *Moriš, *Olt szláv formákból (a szláv nyelvekben ugyanis az a > o hangváltozás általános), vagy közvetve a szlávból átvett ugyanezen magyar formákból. Egészen bizonyosan magyar közvetítésre mutat Abrud, mely Obruthból a jellegzetes magyar o > a (a Szamos és a Maros esetében is bekövetkezett) hangváltozással a 14. században jött létre, s így került a románba. Ugyanez történt az Ompoly esetében is (itt meg az ej > oj, vö. olej > olaj hangváltozás a jellegzetesen magyar). Ez utóbbinak viszont másik román formája, az Ampoi a magyar Ompolyból a törvényszerű erdélyi német o > a hangváltozás (vö. Omlás > Hamlesch) során kialakult német Ampojra megy vissza.

Ahogyan az ókori eredetű nevek a mai román névalakokban szláv, magyar vagy német közvetítést mutatnak, ugyanez állapítható meg a többi olyan erdélyi folyó nevéről is, amelyek nemcsak egy-két, hanem több községet {249.} érintenek, tehát nevük feltételezhetően folyamatosan fennmaradt a szélesebb környék lakóinak emlékezetében. Az alábbiakban a három nagy erdélyi folyó vízrendszerét nyomon kísérve soroljuk fel a középkortól mindmáig a helyi a) magyar, b) román és – ha van – c) német lakosság által használt vízneveket, álló kisbetűkkel a magyar vagy b) és c) által magyarból átvett, kurzív kisbetűkkel a szláv a), b) és c) által közvetlenül a szlávból átvett, végül nagybetűvel a német vagy közvetlenül a németből átvett alakokat. Két kérdőjel közé foglaltuk a jelenleg megfejthetetlen eredetű neveket.

A Szamos vízrendszerében a Kis-Szamos jobb oldali mellékfolyói a forrásvidéktől a Nagy-Szamosba ömlésig Fenes–Feneşul, Füzes–Fizeş, bal oldali mellékvizei Kapus–Căpuş, Nádas–Nădaş, Fejérd–Feurd, Borsa–Borşa, Lóna–Luna, Lozsád–Lojardul, Ménes–Valea Chicedului. A 9 mellékvíz közül 7 magyar eredetű, 2 származék valamely szláv nyelvből (*Lovina, ill. *Luŀa), de még e kettő is a magyarból került a román nyelvbe, a Ménes középkori nevét pedig a román nyelvhasználat nem őrizte meg, hanem az újabb kori magyar „Kecsedi patak” változatot vette át. A Nagy-Szamos vízrendszerének mellékvizei a jobb oldalon Rebra–Rebra, Szalva–Salva, Széples–Ţibleş, Ilosva–Ilişua, a bal oldalon Leses–Leşeş, Ilva-Ilva, Sajó–Şieu–Schogen, –?Budak–Budac–Budak?, Beszterce–Bistriţa–Bistritz, Tiha–Tiha, Lekence–Lechinţa–Lechnitz, Mélyes–Patac. Ezen a hegyvidéken már gyakoribb a szláv víznév, sőt az olyan is, amelyet a románok egyenesen a velük együtt élő szlávoktól kölcsönöztek vagy (a helynév nyelvi alakjából ítélve) kölcsönözhettek, bár itt is éltek magyar vagy magyar közvetítésű víznevekkel. Az egyesült Kis- és Nagy-Szamos jobb oldali mellékvizei (Erdély nyugati határáig) Berekszó–Bîrsău, Lápos–Lăpuş, Szőcs–Suciul, Debrek–Dobric, bal oldali mellékvizei Deberke–Deberche, Hagymás–Hăşmaş, Almás–Almaş. A táj víznevei tehát két szláv név kivételével magyarok, egyik szláv név a románba magyar közvetítéssel került, s csak a másik esetleg közvetlenül. Mindennél fontosabb azonban, hogy az egész Szamos mentén egyetlen jelentősebb folyóvíznek a neve sem román eredetű; nagy többségben a magyarból, egyetlen esetben a németből van minden román víznév átvéve, s a szláv eredetűeknél is egyenlő eséllyel áll fenn a közvetlen vagy a magyarok által közvetített átvétel lehetősége.

A Maros jobb oldali mellékvizei a folyó délnek kanyarodásáig a Szamosvölgyiekkel egy típusba tartoznak, mint ahogyan az általuk öntözött táj is ugyanúgy az erdélyi Mezőség része. A Lucs–Luci, Komlód–Comlod, Ludas–Ludoş és Aranyos–Arieş a hegység szláv, a síkság magyar lakosaira utal. Más világ kezdődik az Aranyos völgyében, melynek mellékvizei ?Abrud–Abrud? (l. fentebb), Torockó–Trăscău, Jára–Iara, Hesdát–Heşdate, Tur–Tur nevükkel szláv–magyar együttesbe utóbb bekapcsolódó román lakosságra vallanak, s ugyanezt mutatják a Marosnak lejjebb következő jobb oldali mellékvizei: Gyógy–Geoagiu (1), Ompoly–Ompoi és {250.} AMPOI (l. előbb), Gyógy–Geoagiu (2), valamint a bal oldaliak is: ?Görgény–Gurghiu? (azonos nevű patakot említenek 1211-ben a magyar lakta Dunántúlon), Nyárád–Niraju, két Székás–Secaş, Sebes–Sebeş, Bisztra–Bistra, Dobra–Dobra, Sztrigy–Streiu–Strehl, Farkad–Farcadin, Cserna–Cerna, Dobra–Dobra, kivéve a legjelentősebbet, a kettős (Nagy- és Kis-) Küküllőt, amelynek magyar neve valamely török nyelvből van átvéve, s ugyanazt jelenti, mint a románok által megőrzött szláv neve: Tîrnava =’tüskés, kökényes’. Ezen a területen (s mint látni fogjuk, ettől délre) a magyarok együtt élő török és szláv nyelvű népességet találtak. A Maros középső folyása mentén tehát egyes esetekben bizonyosan, több esetben valószínűleg, a románok egy ideig szlávokkal érintkeztek, tőlük, valamint magyaroktól és (egyetlen esetben) németektől vettek át vízneveket. Hogy a románok a szlávok, magyarok és németek után érkeztek ide, azt világosan mutatja a román eredetű víznevek teljes hiánya. A kettős Szamos vidékétől a Maros völgyét az különbözteti meg, hogy amott esetleg, itt viszont egészen biztosan magyar közvetítés nélkül is került át a román nyelvbe szláv víznév, tehát minden jel szerint korábban kezdődött és huzamosabb ideig tartott szlávok és románok együttélése délen, mint északon.

Mind a Szamos, mind a Maros vízvidékétől erősen különböző etnikai viszonyokra vallanak az Olt mellékvizeinek nevei. Feltűnően sok köztük az ismeretlen (bizonyosan nem szláv, magyar, német vagy román) eredetű, amelyeknek egyikét-másikát több-kevesebb valószínűséggel valamely török nyelvből eredeztetik (Barót, Tömös, Barca, Tatrang, Brassó, Zajzon), emellett sűrűn váltakoznak szláv, magyar, német eredetű, valamint mindhárom nyelvből párhuzamosan képzett víznevek. A jobb oldalon Árapatak–Arpatac, ?Barót–Baraolt?, Kormos–Cormoş, Vargyas–Varghiş, Homoród–Homorod–Hamruden, Kozd (< Kövesd 1206)–COSDU–Kosbach, Hortobágy–HÎRTIBAV és Hîrtibaciu–Harbach, CIBIN–ŢIBIU–Zibin, Feketevíz–Cernavoda–SCHWARZWASSER, Sebes–Sebeş–Schewis, Cód–Sad–Zoodt, a bal oldalon Feketeügy–Fechetig, Kászon–Caşin, Kovászna–Covasna, ?Tatrang–Tîrlung?, ?Zajzon–Zizin?, ?Tömös–Timiş?, ?Brassó–Braşov?, VIDOMBÁK–GHIMBAV–WEIDENBACH, ?Barca–Bîrsa–Burze?, Hamaród–Hamarud–SCHELLENBACH, Sebes–Sebeş, Árpás–Arpaş, BESCHENBACH–BESINBÁK–BEŞINBAV, ?Porumbák–Porumbac? Az Olt vidékének ezek szerint legrégibb víznévadó lakossága szláv és azzal együtt valamely ismeretlen, talán török nyelvű nép volt, ugyanúgy, mint az észak felé szomszédos Küküllő-vidéken, s az utánuk érkező magyarok, németek és románok még közvetlenül is érintkeztek velük. Legkésőbbi jövevényeknek a románok tekinthetők, mivel saját nyelvükön egyetlen jelentős folyóvizet sem neveztek el, viszont magyaroktól és németektől egyaránt kölcsönöztek vízneveket.

{251.} A víznevek elemzése tehát megerősíti a régészeti leleteknek azt a tanúságát, hogy a 10. század folyamán Erdélyben megtelepült magyarok mindenütt szlávokat, délkeleten, a Küküllők és az Olt vidékén pedig még egy török nyelvet beszélő néptöredéket is találtak.

AZ ERDÉLYI „TÓTOK”

A régészeti leletekből és a víznevekből ítélve a Kárpát-medencei magyar honfoglalás idején Erdélynek úgyszólván minden táján, főleg azonban a hegyvidék és a mezőség találkozási vonalán szláv anyagi kultúrájú és nyelvű népesség élt. Erre az időre már kialakult a három nagy szláv nyelvcsalád, a keleti (orosz), a nyugati (lengyel, cseh–morva, vend–szorb) és a déli (bulgár–szláv, szerb-horvát, szlovén). Az elbai szlávok s az akkor még a magyaroktól elszigetelt szerbek kivételével a honfoglaló magyarok a nyelvükben elkülönülő szláv népek mindegyikével közvetlenül érintkeztek, és saját nevükön nevezték őket, mégpedig akkori politikai hovatartozásuk szerint orosznak, lengyelnek, csehnek, marótnak (a morvákat), nándornak vagy lándornak (az onogundur türk népnév alkalmazásával a bulgár–szlávokat) és horvátnak. Mindezek a népnevek 10–13. századi típusú helynevekben (Orosz, Oroszi stb.) Magyarország különböző vidékein előfordulnak, értelemszerűen mint magyar népesség közé ékelt szórványtelepülések nevei.

Ilyen, már a magyarok után, de viszonylag korán betelepült szláv néptöredékre valló helynevek Erdélyben ritkábbak, mint máshol Magyarországon: a Szamos vízvidékén az egyedüli (Páncél)cseh, a Maros vízvidékén pedig a két Nándor és a két Oroszi. Ez az öt szláv telep olyan korai, hogy a környékükön élő románok akkor érkeztek oda, amikorra az eredeti szláv lakosság már elmagyarosodott. A két Oroszi román neve ugyanis Urisiu és Orăsîia, Páncélcsehé pedig Panticeu, azaz úgy van átvéve a magyarból, hogy románul nincs értelme. A román jövevények itt már nem találtak oroszokra vagy csehekre, akikről román névadási szokás szerint népnévvel (pl. Rusul vagy Ruşii) nevezhették volna el a falvakat. Még tanulságosabb a két Nándor esete. A korai magyar nyelvben „bulgár” jelentésű „nándor” szó valószínűleg hamarosan 1000 után, a bulgár birodalomnak bizánci uralom alá kerülése folytán kihalt a magyar nyelvhasználatból, s csak helynevekben élt tovább. A két erdélyi Nándor arra a területre esik, amely régészeti és történeti adatok szerint 900 körül bulgár uralom alatt állott, a falunevek tehát őrizhetik a magyarok által alávetett bulgár maradványok emlékét, de származhatnak a bizánci hódítás elől menekülő bulgár jövevényektől is. A románok Nandru és Nandra alakban vették át a két nevet, következőleg már nem bulgár–szláv nyelven beszélő népességgel találkoztak, hiszen a román nyelvben „nándor” közszó nincs, a „bulgár” megfelelője pedig a „szláv” jelentésű és a balkáni latin „sclavus”-ra visszamenő „şchiau” lenne.

{252.} A „şchiau” eredetileg minden délszláv közös neve lehetett a románban, ma azonban a nagyszámú Şchei havasalföldi és moldvai falunév egyértelműleg csak bulgárokra utal. A Dunától északra élő románok számára a balkáni szlávok összefoglaló neve a „sîrb = szerb” lett, minden valószínűség szerint a 13. század közepe óta, amikor a bulgár hatalom lehanyatlott, és a balkáni románok túlnyomórészt szerb politikai fennhatóság alá kerültek. Erdélyben a Şchei helységnév csak kétszer fordul elő. Az egyik Bolgárszeg brassói előváros román neve, s nyilván bulgár vagy általában balkáni kereskedőkre utal. A másik a Hunyad megyei Şteiu (Stejvaspatak), melynek eredeti jelentését csak a középkori okleveles Zkey forma árulja el, mert a szónak mint népnévnek feledésbe merülésével a helynév is tartalmilag értelmetlen új formát öltött. A 13. század közepétől kezdve az erdélyi románok is a „sîrb” szóval jelölték általában a szlávokat, mint azt a Hunyad megyei Tótfalu (első előfordulása 1484) magyar nevének Sîrbi román megfelelője mutatja.

A fentiekkel kapcsolatban joggal merül fel a kérdés, hogy a régészeti és toponímiai adatok alapján feltételezhető szlávok hol éltek, s egyáltalában éltek-e tömegesen a honfoglalás kori Erdélyben? A tucatnyi régészeti lelőhely négy évszázadra oszlik el, tehát a terület nagyságához képest elenyésző még akkor is, ha egyrészt rámutat a magyarok előtti erdélyi szlávok települési gócpontjaira, a Nagy-Szamos völgyére, a Maros középső és az Olt felső folyására, beleértve a Küküllők vidékét is; másrészt segít három különböző kultúrájú csoportot megkülönböztetni, északon egy keleti szláv jellegűnek sejthető népességet, délnyugaton egy bizonytalan hovatartozású és kezdetleges gazdálkodású, avarokkal erősen keveredett lakosságot, a központban pedig néhány viszonylag kései, nem nagy létszámú, de jól szervezett bulgár kolóniát. A víznevek fő tanulsága, hogy az erdélyi szlávok a gazdaságilag legfontosabb aranybányavidék kivételével (l. feljebb Abrud és Ompoly vízneveket) csak a három fő folyó, a Szamos, a Maros és az Olt ókori nevét vették át és közvetítették az utánuk jövőknek, egyébként ők maguk is úgyszólván lakatlan területre érkeztek, s csak a hegyvidéken neveztek el saját nyelvükön folyóvizeket. Egyéb értesüléseket ezeken a nagyon is általános benyomásokon túl, sajnos, a 13. századig keletkezett írott források sem nyújtanak az erdélyi szlávokról. Egyedül a toponímia segíthet tovább, mégpedig a vízneveknél pontosabb helymegjelölést nyújtó helységnevek elemzésével.

A korai szláv lakosságra mutató, fentebb elemzett öt szláv helységnév mellett még csak egy van, melyből ugyancsak a 13. század előtti szlávokra lehet következtetni, éspedig a Hunyad megyei Nagytóti. Nemcsak a helységnévtípus korai volta vall erre, hanem az is, hogy a 13. század óta e vidéken élő románok már nem hallhattak itt szláv szót, különben nem a magyar név egyszerű átvételével Toltiának, hanem – akárcsak a közeli, s fentebb más összefüggésben már említett Tótfalut–Şchei-nek vagy Sîrbi-nek nevezték volna el. Tóti nevében kell egyébként keresni azt a szót, amellyel a magyarok Erdélyben a {253.} szláv etnikumot általában jelölték. Igaz, a középkor folyamán Szlavónia viselte a Tótország nevet, de a „tót” fogalom kiterjedt már a honfoglaláskor a magyar politikai határok közt élő szlávokra. A szó eredete valószínűleg a germán teut=’nép’-re megy vissza, s a gepidák saját magukra használt neve lehetett, melyet elszlávosodásuk után is megőriztek. Ez azért is valószínű, mivel a gepidákat legutoljára a 9. században a Dráva és a Száva közén, a későbbi Tótországban említik a források. Erdélyben a gepida temetők folytonossága csak a 7. század végéig mutatható ugyan ki, de a gepidák elszlávosodva itt is megérték a magyar honfoglalást, esetleg „tót” nevüket is fenntartották.

Az erdélyi magyarok minden jel szerint „tót”-nak nevezték az itt talált nem bulgár–szlávokat. Erre mutat egyrészt az, hogy egész Erdély területén egyetlen Tóti helynév van, az is a periférikus Hunyad megyében, tehát a honfoglalást követő három évszázad folyamán „tót” szórványnépesség nem települt be Erdély belsejébe. Minthogy a közvetlenül szomszédos szláv népek neve helységnevekben (Nándor, Oroszi) előfordul, a szláv bennszülötteket másként, mint „tót”-nak Erdélyben sem hívhatták. Emellett szól az is, hogy a 13. és 14. században még Tótfalu, Tótháza és Tóttelek helységnevek keletkeztek, melyeket a románok, ha nem változatlanul vettek át Totfalău, Tothaza és Totelec formában, akkor vagy (mint Hunyad megyében fentebb láttuk, s Erdély határain kívül Bihar, Szatmár és Szilágy megyében is előfordul) az általában „szláv”-ot jelentő Sîrbi, vagy a román köznyelvben magyar kölcsönszóként meghonosodott, s mind Erdélyben, mind Moldvában személynévként is használatos „tăut”-ból szabályos román helységnévképzéssel alakult Tăuţi (Alsó-Fehér megyében Tótfaludot, Kolozs megyében Tótfalut) párhuzamos névvel illettek.

A „szlávot” jelentő „tót” fogalom tehát a 13., esetleg a 14–15. századi Erdélyben is eredeti értelmében élt, s nem szűkült még le a későbbi „szlovák” jelentésre. Ennek nem mondanak ellent az említett „tót” helységnevek, mert magyar környezetben hazai szlávok is kerülhettek szórványhelyzetbe, s ilyenkor kézenfekvő volt településüket népnevükkel jelölni. Inkább az lehet meglepő, hogy a régészeti, toponímiai és történeti források egyhangú vallomása alapján feltételezhető erdélyi szláv népesség nem bocsátott ki magából nagyobb számú belső széttelepülőt, ami több Tóti, Tótfalu stb. nevű helységnévben mutatkozna meg. Ennek viszont az a magyarázata, hogy a magyar honfoglaláskor Erdély szláv népessége viszonylag gyér vagy periferikus volt, esetleg gyorsan elmagyarosodott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az 1400-ig keletkezett oklevelekben említett 2056 erdélyi helység közül csak mintegy 5%, szám szerint 102 visel szláv eredetű, s még mintegy másfél tucatnyi szláv lakosságra valló nevet. Erről a kevés szláv helységnévről, melyeknek földrajzi elhelyezkedését 21. számú térképünk mutatja, nem mind lehet megállapítani, hogy vajon már a honfoglalás idején fennállt-e, vagy {255.} később, az első okleveles előfordulást esetleg csak néhány évtizeddel megelőzően keletkezett településeket jelöl.

Mindenesetre van néhány nyelvi sajátosság és történeti adat, amelyek valamelyes tájékozódást lehetővé tesznek. Öt helységnév, Gerend és Dombró az Aranyos és a Maros között, Gambuc, Csongva és Dombó a Maros és Kis-Küküllő között máig őrzik azt a szláv nazálist, amely a Kárpát-medencei szlávok nyelvéből a 10. század folyamán eltűnt. Az Aranyos és a Kis-Küküllő között tehát már a honfoglalás korában laktak szlávok, viszont éppen ezek magyarosodtak el legkorábban, mert a 14. században ide települő románok az Aranyos alsó folyása mentén, valamint a Maros és a Nagy-Küküllő közé eső egész területen minden szláv helységnevet (a fent említett ötön kívül Torockó, Polyán, Mohács, Lóna, Lekence, Herepe, Pacalka, 2 Akna, Zsitve, Bázna) félreismerhetetlen magyar nyelvi közvetítéssel vettek át. Az itteni, legalábbis részben korai szláv lakosságot azokkal az avar, ill. bulgár vezetés alatt élő szlávokkal kapcsolhatjuk össze, akiknek ezen a vidéken régészeti nyomai is maradtak.

Hogy a bulgár hódítás, azaz 800 előtt már ide települt szlávok és azok honfoglalás kori utódai melyik szláv nyelvet beszélték, arról nincs megbízható értesülésünk. Egyetlen támpontot az Aranyostól északra fekvő s már a Mezőséghez tartozó Szelicse neve nyújt, amely bizonyosan nem lehet bulgár (ha az lenne, Szelistyének hívnák). Az Aranyos és Szelicse között széles sávban hiányzik minden szláv nyom, feljogosítva érezhetjük tehát magunkat, hogy ebben a sávban a honfoglalást megelőző erdélyi bulgár uralom északi határát lássuk, amelyet egyébként a 10. századi szláv nazálist őrző öt, előbb tárgyalt falunév is kísér, Szelicsétől északra viszont az ettől a szlávságtól eredetében, nyelvében és társadalmi szervezetében különböző szláv népességet keressünk.

A két Szamos erdélyi vízvidékének még gyérebb szláv lakossága lehetett a középkorban, mint Erdélynek általában, mert ezen a jelentős területen 1400-ig mindössze 38 szláv eredetű helységnevet említenek az oklevelek, s ezeknek túlnyomó többsége is az északi hegyvidékre esik, ahol – mint láttuk – szláv víznevek is előfordulnak. Semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésünkre, hogy ezek a 13. századtól kezdve oklevelekben előforduló szláv helységnevek mikor keletkeztek. Csak annyit mondhatunk, hogy a Beszterce és Radna vidéki németeknek a 12. század második felére tehető bevándorlása előtt már éltek itt szlávok, mert Besztercének és Radnának, valamint a Lekence folyónak német neve (Bistritz, Rodna, Lechnitz) közvetlenül szlávból van átvéve. Ebből a szempontból nem sok segítséget nyújt a szláv helységnevek mai román formája, mert ezeknek óriási többsége (a már említett Sălicea mellett két Gîrbău, Dorna, Ielciu, Cernuc, Zalha, Şimişna, Lona, Jeica, Lechinţa, Jelna, Luşca, Tărpiu, Năsăud, Vălcău, Băbiu, Lona, Călian, Pălatca, Sumurduc, Năoiu – s talán Prislop, Rebra, Iurca, Lozna, Calna, Bistriţa, Rodna) magyar közvetítéssel (a két utóbbi esetleg németből) került a {256.} románba. Mindössze két szláv eredetű helységnév (Stoiana és Rogna) hangalakja vall kétségtelenül arra, hogy a románok közvetlenül a szlávból vették át. Egyedülálló esetként viszont három olyan magyar helységnév (Erdőfalva, Nyárszó és Oláhfenes) van, amelyeknek mai román formája (Ardeova, Nearşova és Vlaha) nyilvánvalóan szláv közvetítésre vall. Mindhárom falu Kolozsvár mindig is magyar lakosságú vidékén fekszik, s a közelben ezeken kívül további öt, a románba a magyarból átvett szláv eredetű helységnév található. Egészen különlegessé teszi a szóban forgó három helységnevet az, hogy az első kettőt a magyaroknál később érkező szlávok vették át a magyarból, és közvetítették a náluk is később érkező románokhoz. A harmadik helynév románok által máig használt változata nyilvánvalóan szláv eredetű, s a románok úgy vették át, hogy nem vonatkoztatták önmagukra, noha jelentése „oláh”. Mivel a falu Oláhfenes néven 1332-ben mint római katolikus templomos hely tűnik fel, s neve ellenére mindmáig magyar lakosságú, az is lehetséges, hogy a szláv „vlach” elnevezés eredetileg nem is románokra, hanem valamely újlatin népességre vonatkozott, s magyarul Olaszfenes (vö. Olaszliszka, Olasztelek stb.) lehetett később átalakult neve.

Mindez messzemenő óvatosságra int a két Szamos erdélyi vízvidékén élt szlávok régiségét illetően, hiszen csak a besztercei és radnai német települési területen van esetleg a 12. század közepéig visszanyúló jelenlétükre helynévi bizonyíték. Arra kell gondolnunk, hogy a magyar honfoglalás korában még annál is kevesebb szláv nyelvű népesség élhetett, illetve hagyott hátra helynévi nyomokat Erdélynek a Marostól és az Aranyostól északra eső harmadrészében, mint amennyiről az 1400 előtti oklevelek hírt adnak, s hogy ez utóbbiak túlnyomó többsége az erdélyi népesedési viszonyokat – mint látni fogjuk – teljesen felforgató 1241–42. évi tatárjárás emberveszteségeinek pótlására vándorolt ide be az ugyancsak akkor megjelenő románokkal együtt. A tatárjárás után erre a tájra beköltöző szlávokról viszont biztosan tudjuk, hogy oroszok voltak, s magyar, német és román környezetbe érkeztek, mert telepeiknek magyar vagy magyar–román s egy esetben magyar–román–német párhuzamos neve van: Kolozs megyében 1297: Oroszfája–Orosfaia, Beszterce–Naszód megyében 1296: Szeretfalva–Sărăţel–Reussen, 1305: Oroszfalu–Rusu, 1315: Oroszmező–Rusu, Marostorda megyében 1319: Oroszfalu–Ruşii. Orosz bevándorlók hulláma érinthette Kolozsvár környékét is, és adhatta a fent említett három falunevet, sőt Erdély déli határáig is elhatolt: Nagyküküllő megyében 1332: Kund–Cund–Reussdorf, Szeben megyében 1290: Szerdahely–Mercurea–Reussmarkt, 1380: Rosszcsűr–Ruşciori–Reussdörflein, 1424: Rusz–Ruşi–Reussen, Hunyad megyében 1367: Oroszfalu–Ruseşti, 1453: Oroszfalu–Ruşi.

Az Aranyos és a Maros közti hegyvidéken, valamint a Nagy-Küküllőtől délre egészen más etnikai viszonyokat mutat a toponímia. Erdély területének e {257.} mintegy harmadrészére esik az 1400 előtti oklevelekből ismert szláv eredetű helyneveknek pontosan fele, azaz 51. A szláv–magyar kapcsolatok szempontjából élesen elhatárolódik a Székelyföld, ahol a románok mind a 18 szláv eredetű helységnevet a magyarból vették át. Ettől nyugatra viszont a szláv eredetű helységnevek közül mindössze 3 (Bábolna, Doborka, Pród) a magyar közvetítésű, a többi 30 közvetlenül a szlávból került a románba. Az Aranyos menti Szolcsva, a Maros-jobbparti Orbó és Gyulafehérvár (Bălgrad), a Marostól és a Nagy-Küküllőtől délre pedig Sztrázsa, Drassó, Zalatna, Lemnek és Ugra vonalán halad, majd élesen délnek kanyarodik és Törcsvárnál (Bran) végződik annak a területnek északi határa, amelyen románok és szlávok, valamint – a többi helységnév tanúsága szerint – németek és magyarok tömegesen együtt éltek. Hogy mióta és meddig, arról a helységnevek keveset mondanak, legfeljebb annyit, hogy a 12. század közepén bevándorló németek közvetlenül érintkeztek szlávokkal, s pl. a szervezeti központjukká fejlődött Szebennek is nevet adó Zibin patak nevét tőlük tanulták el. A románok és a szlávok viszonylag szoros kapcsolataira mutat, hogy párhuzamos magyar–szláv helynévadás esetén a románok általában a szláv alakot vették át, pl. (Gyula)fehérvár–Bălgrad és Őregyház–Straja. Gyulafehérvárnak szlávból vett román neve ugyanakkor arra enged következtetni, hogy Erdély fővárosának valamikor a 10. században római romokon történt megalapításakor szlávok igen, de románok még nem voltak jelen a környéken, ellenkező esetben ugyanis Gyulafehérvár román neve Cetatea Albă lenne.

Eltekintve néhány orosz szórványtól, Erdély déli részének szláv lakosságát nyelvileg nem tudjuk biztonsággal egyik vagy másik szláv néphez kapcsolni. A magyar eredetű helynevekhez valamikor a késői középkorban kapcsolt -inci képzőről (Hunyad megyében Bokaj–Băcăinţi, Lozsád–Jeledinţi, Piski–Pischinţi stb., hasonló képzésű helységnevek a Bánságban és Olteniában is előfordulnak) egyesek délszláv lakosságra gondoltak, de kiderült, hogy ugyanez a szláv képző Moldva északi részén is gyakori, ahol pedig csak oroszokkal hozható kapcsolatba. A 14–15. században még élő magyar „tót” és román „sîrb”, ill. „tăut” népnevek – mint láttuk – általában szlávot jelentenek, közelebbi népi hovatartozásra tehát nem lehet belőlük következtetni. Meg kell tehát ez idő szerint elégednünk egy részben bulgár–szláv, később pedig szórványosan orosz, egészében azonban közelebbről meg nem határozható népiségű szláv lakosság dél-erdélyi tömeges középkori jelenlétének tudomásulvételével, feltételezve, hogy ez a szláv népesség legalábbis a 13. század közepéig folyamatosan fennmaradt, és saját nyelvét beszélte, sőt talán a tatárjárás során szenvedett vérveszteséget részben pótolva, csak a középkor végére szívódott fel a magyar, főleg azonban román környezetben.

{258.} ERDÉLY KORAI SZLÁV TÁRSADALMA

Amilyen keveset tudunk az erdélyi szlávok etnikumáról, ugyanolyan hiányosak ismereteink gazdasági-társadalmi szervezetükről. A bulgár telepesekről joggal, sőt a régészeti leletek alapján nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy részben katonák, részben sóvágók és aranymosók voltak. Nyilván az ő szervezeti kereteiket töltötték fel később magyarokkal, s lettek így az erdélyi sóvágók és bányászok vegyes szláv–magyar, a 12. század végétől még németekkel is kiegészülő foglalkozási csoporttá. A 12. századi magyarországi társadalomban szokásos apáról fiúra öröklődő szolgálati rendben az erdélyi sóvágók a király népei voltak, de egy-egy falut belőlük egyházi szolgálatra szakítottak ki. A dömösi kolostor 1138 előtt valahol „az erdőelvi részekben” (in ultrasilvanis partibus) 30 háznép (mansio) sóvágót kapott a királyi családtól adományban, ezek évente 24 000 darab só kitermelésére voltak kötelezve. Mivel ezt a sót a Maroson szállították lefelé, nyilván a Torda környéki vagy a Maros menti aknákban dolgozó sóvágókról van szó. Valamivel előbb, 1075-ben a Torda várához tartozó s az Aranyos partján (a berakodáskor) szedett királyi sóvám felét kapta meg a garamszentbenedeki apátság. Az 1138-ban név szerint felsorolt 30 családfő közt sok a jellegzetesen magyar nevű (pl. Wosas, Besedi, Fuglidi, Boch, Himudi, Satadi, Uza, Eulegen, Ellu), de szláv eredetre valló nevek is előfordulnak (Kinis, Senin, Sokol, Lesin, Wasil) az etnikailag semleges keresztény (Martin, Simeon, Isaac) és az ismeretlen eredetűek mellett. Ezek az első közrendű erdélyiek, akiket a középkorból név szerint ismerünk, s akikről az országrész akkori lakosságának túlnyomóan magyar és szláv etnikumára következtethetünk.

Ugyanez az oklevél sorolja fel azt a Sahtu faluban lakó 25 sószállítót, akik a fentebb említett hatalmas sómennyiséget Erdélyből hat alkalommal két hajóval az Arad környéki Szombathelyig levitték a Maroson. Onnan nyilván a dömösi apát szekeresei vitték tovább. Szombathely alatt, Csanád megyében létezett a középkorban egy Sajtény nevű falu, Sahtut ezzel szokták azonosítani, de valószínűbb, hogy az 1291-ben említett Sohtteluk (Sajttelek) földről van szó, amely a 14. században új birtokosáról a Bencenc nevet kapta. A „telek” jelző arra utal, hogy ez a „terrá”-nak mondott hely az adott időpontban lakatlan, előbb azonban népes volt. A Maros partján, a Kenyérmezőn fekvő Sajt földrajzi helyzete inkább megfelel a sószállítók útvonalának, mint a Szombathely alatti Sajtényé, ahova hazatértükben felesleges utat kellett volna tenniök. A később is, már Bencenc néven magyar környezetű Sajt (a név a „só” szóból származik, s a „sótlan” jelentésű „sajtalan” tájszóban maradt fenn) lakói 1138-ban magyarok voltak, mint azt többek közt a Haláldi, Maradék, Gyökér, Farkas, Süllő, Vasas, Sima, Nyomorék, Vendég, Ajándék, Bökény személynevek mutatják. Kétségtelenül szláv nevű nincs köztük. Hajósok eszerint még nagyobb részben kerültek ki magyarok közül, mint sóvágók.

{259.} A só és a kevésbé dokumentált, de éppen olyan fontos arany mellett, amelyet ez időben még nem mélyműveléssel bányásztak, hanem inkább a folyóvizekből mostak, Erdély a korai századokban vadbőrökkel látta el a királyi háztartást. A honfoglaló magyarok vezető rétege az erdővidékek szláv lakosságától Szlavóniában, a Felvidéken és Erdélyben egyaránt ún. mardurinát, nyestadót szedett. A népesség szaporodásával a mezőgazdasági termékekkel való adózás hódított teret, s a vadászat hovatovább az arra specializáltak szolgáltatása lett. Országszerte helynevekben maradt fenn az ún. darócok emléke, Erdélyben Szolnok-Doboka, Küküllő, Kolozs és Hunyad megyékben; ezek vadásztak a király számára. A fentebb elemzett 1138. évi oklevélben a dömösi apátság „az erdőelvi részeken embereket” kapott, akik évente 20 nyestbőrrel, 100 bőrszíjjal, egy medvebőrrel és egy bölényszarvval tartoztak. E vadászok közt éppúgy lehettek szlávok, mint magyarok. A „daróc” szó mindenesetre délszláv eredetű, és vadbőröket „nyúzót” jelent. Erdély az egész középkoron át Magyarországnak nagyvadakban leggazdagabb területe volt, a 12. század után kihalt őstulok mellett fő vada a bölény, mely a 18. századig fennmaradt, s ugyancsak az erdélyi hegyek közt élnek mindmáig a Kárpát-medence utolsó medvéi.

A vadászatnak a korai forrásokban tükröződő jelentősége a szláv Erdély csekély népsűrűségére vall, s egyben ellentmond minden olyan kísérletnek, amely a magyarságra gyakorolt szláv mezőgazdasági és kézműipari hatás egyik fő színhelyének Erdélyt tekintené. Az a gazdag szláv szókincs, mely a magyar nyelvben a rozs, a zab, a repce termesztésének, a széna, szalma, kasza, kazal, pajta szavakkal együtt az istállózó, takarmányozó állattenyésztésnek átvételéről, valamint háziiparok (osztováta, eszterga, kovács, gerencsér stb.) továbbfejlesztéséről tanúskodik, aligha Erdélyben került először tömeges átvételre.

De mégsem kell teljesen szervezetlen szórványnépességnek vélni a honfoglalás kori erdélyi szlávokat. A bulgár katonai és gazdasági szervezet nyilván magyar vezetés alá került s át is alakult, de a szláv népességnek volt saját helyi társadalmi szervezete is, amely tovább élt. Az egyes települések vagy településcsoportok élén a szláv népeknél általánosan ismert kenéz, eredeti szláv nevén knyaz állott. Ennek a szervezeti formának emlékét Magyarországon a számos Kinizs, Kanizsa, Kenese helységnév őrzi, Erdélyben azonban a többször említett 1138. évi oklevélben személynévként is előfordul. Rogerius mesternek az 1241–42. évi tatárjárásról szóló „siralmas krónikája” az erdélyi falvak vezetőit „canesii”, azaz kenéz néven, a knyaz szó magyar nyelvi formájával említi. Ez is egyik bizonysága annak, hogy az erdélyi szlávok eredeti társadalmi rendjükben, saját faluközösségeikben, saját nyelvüket beszélve érték meg a tatárjárást.

Az erdélyi szlávok gazdasági és társadalmi életére vonatkozó adatok és a belőlük levont következtetések a Magyar Királyság korára jellemzőek. Ez időre {260.} viszont számolni kell, főleg a Szamos vízvidékén, a szláv lakosság jelentős részének elmagyarosodásával, ill. későbbi elrománosodásával, ami a szláv helységnevek ritkulását is maga után vonhatta. Főleg azonban maga után vonhatta a régészetileg „szilágynagyfalusi–szamosfalvi”-nak fentebb megismert, a dél-erdélyi leigázottaktól eltérően az avarokkal egyenrangú szövetségesként élő, viseletében is „elavarosodott” szláv népesség vezető rétegének a honfoglaló magyar vezető réteggel való összeolvadását. Mint látni fogjuk, a 10. századi erdélyi magyar előkelők türk személynevei mellett feltűnően sok az írott forrásokban és a helynevekben egyaránt mutatkozó szláv eredetű személynév, ami szlávokkal való összeházasodást tételez fel, s ez esetben nem szükséges csak külföldi oroszokra gondolni. Inkább Anonymusnak az az elbeszélése juthat eszünkbe, hogy Gelou halála után „a föld lakosai… önként békejobbot nyújtottak, és urukká választották Tétényt” és „azon a helyen, melyet Esküllőnek mondanak, esküvel erősítették meg hűségüket” (27. fejezet). Önkéntes békejobb, választás és eskü az őslakosság részéről egyedül ebben az esetben fordul elő Anonymusnál. Salán népét, a nyitrai szlovéneket, a „római” Pannonia népét „leigázták” (subiugaverunt), kezeseket szednek tőlük, várakat építtetnek velük a honfoglaló magyarok. Még csak egy hasonló eset fordul elő Anonymusnál. Ménmarót bihari vezér szorultságában leánya kezével utódlási jogot ígér Árpád fiának (51. fejezet) s a vele való harcok során csatlakoznak „békés szándékkal… önként” a székelyek – mint Attila király népe – a magyarokhoz (50. fejezet). Mindez Erdély határán történik. Túlságosan is merész következtetés volna azt hinni, hogy Anonymus a kelet-magyarországi őslakosság vezetőinek a honfoglalás során jutott kivételes bánásmódról 13. század eleji helyi hagyományból értesült, viszont az sem hihető, hogy Ménmarót és Gelou, valamint a székelyek népének kiváltságos társadalmi helyzetét minden ok nélkül különböztette meg Magyarország többi őslakosának „leigázott” voltától. Talán az erdélyi székelyeknek és szászoknak egyedülálló autonómiáját vetítette vissza a honfoglalás korába mint abból az időből származó helyi sajátságot. Ez esetben viszont mégiscsak hallhatott valamit a „blakok” erdélyi autonómiájáról, ha nem is kapcsolhatta ezt jogosan össze a Szamos-vidék akkor még nem létező román népességével.