{1690.} 4. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

A HÁBORÚ ELSŐ ÉVEI

A szarajevói merényletet követő politikai válság idején eleinte egyedül a magyar miniszterelnök ellenezte makacsul a Szerbia elleni háborút. Nem akarta a monarchiát újabb délszláv területekkel növelni, mert ettől a dualista egyensúly megbomlását féltette, de állásfoglalásában központi szerepe volt egy erdélyi betöréstől való félelemnek is. Tisza a Román Királyság haderejét kezdettől az ellenség közé sorolta, s a háborúpártiakat azzal is ijesztgette – noha maga nem hitte –, hogy egy román támadás esetén az erdélyi románok között felkelés törhet ki. Úgy ítélte, hogy nem lehet háborút kezdeni, „mikor Romániát már körülbelül elvesztettük, anélkül, hogy helyette pótlást kaptunk volna”.*Tisza memorandumát idézi: Magyarország története 7. köt. 1086–1087. Július közepén azonban Tisza ellenállása is megtört a német kormány nyomása alatt, miután az garantálta Románia semlegességét, méghozzá minden rekompenzáció nélkül, a vezérkar pedig ígéretet tett Erdély határának erődítésére s némi haderő (40 ezer fő) odairányítására.

A háború melletti döntés nyomán érvénybe léptették az ún. kivételes törvényt, a kormány rendkívüli intézkedések sorát hozta. Július 20-án megtiltották a légi közlekedést a Délvidéktől egészen Lupényig. 26-án a Szerbiától Galíciáig tartó sávban – így egész Erdélyben – rendkívüli állapotot rendeltek el: korlátozták a határátlépést, a gyülekezési jogot, a megyék közigazgatási hatáskörét, felfüggesztették az esküdtbíróságokat, bevezették a gyorsított bűnvádi eljárást. Az egész országban életbe lépett a sajtócenzúra, a hatóságok számára lehetővé vált a posta-, távíró- és távbeszélő-forgalom ellenőrzése. Hadi célra lovakat, járműveket vettek igénybe, s megkezdődött a legsúlyosabb: a hadkötelesek tömeges bevonultatása, kiknek családtagjait vidékektől függően 57–70 fillér napi segéllyel vélték kárpótolni. Fokozatosan kiépült egy hatalmas, hátországi háborús mechanizmus, melyben az állam megnövekedett hatásköre, az igazgatáson túlmenve, a beszolgáltatás, a különböző termékforgalmi központok, a jegyrendszer, az ármaximálás, egyes vállalatok hadiüzemmé nyilvánítása, a munkaerő hivatalos mozgatása útján a gazdasági életre is rátelepedett. A hadimegrendelések, egy jó termés, a kieső munkáskezek hadifoglyokkal való részleges pótlása eredményeként 1915-ben bizonyos háborús konjunktúra bontakozott ki, melynek hatásai Erdély iparfejlődésében is megmutatkoztak.

A szövetséges Román Királyság a világégés kezdetén semleges maradt. Kétségtelenül kényes helyzetben volt. A nagyobb veszélyt a két nagyhatalom közé ékelt ország számára természetesen Oroszország túlerősödése jelentette, ugyanakkor a nagy nemzeti aspirációk valóra váltását ugyancsak azon {1691.} imperialista tábor győzelmétől várhatta, amelyikhez a cári birodalom is tartozott: az antanttól. A józan politikai megfontolás természetszerűen diktálta számára, hogy katonai erejét minél tovább érintetlenül megőrizze, s egyik imperialista táborhoz se csatlakozzék. Románia megnyeréséért már a háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak között, s ezzel Erdély maga is hirtelen bekerült a nemzetközi háborús politika eszköztárába.

Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a budapesti kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Romániának a központi hatalmak oldalán való hadba lépését. A berlini román ügyvivő már 1914 augusztusában kérte Tiszát románbarát gesztusokra. Szeptemberben ugyancsak Romániából sugalmazták Erdély autonómiáját, továbbá Bukovina egy részének átadását. A bukaresti német követ az ottani konzervatív politikusokkal tárgyalt Erdély kérdéséről, Károly királytól pedig megtudta: Oroszország odaígérte nekik Erdélyt, azzal, hogy ehhez Anglia és Franciaország hozzájárulását is biztosítja. A monarchia elleni román fellépés visszafogására a Berlinhez húzó, elkeseredett Károly német csapatok erdélyi állomásoztatását, sőt, Bulgária „felheccelését” javasolta. A németek egyben fokozták a nyomást Tiszára, arra is hivatkozva, hogy ők csupán hűségből léptek háborúba, így „elvárhatjuk, hogy Ausztria-Magyarország a mi megalapozott kívánságainkkal számot vet, s mindent megtesz a létharc szerencsés kimenetele esélyeinek lehető javítására”.*A német külügyminisztérium 1914. szeptember 13-i távirata a főhadiszállásnak. PA AA Bonn, Österreich 104, Bd. 13. Bethmann-Hollweg kancellár személyesen is kérte az engedményeket. Ugyanakkor a román kormányelnök, a liberális párti Brătianu óvatosabb volt, kevesebbet emlegette a magyar engedményeket, ő a kivárás taktikáját választotta. (Amikor német részről felajánlották neki Besszarábiát, azzal utasította el, hogy Oroszország azt úgyis bármikor visszaveheti.) Tisza nézete viszont az volt, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség dönti el Románia magatartását; az első esetben nincs szükség koncessziókra, a második esetben pedig nem érnének semmit. Felismerte, hogy a bukaresti kívánságok csupán kísérleti léggömbök, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy amint a román kormány a fegyveres együttműködésre pozitív javaslatot, kötelező érvényű ígéretet tesz, ő is hajlandó velük engedményekről tárgyalni. Csakhogy nézetét nem mindenki osztotta, eleinte nem látták, hogy a központi hatalmak melletti hadba lépést csupán a bukaresti konzervatívok óhajtották, míg Brătianu mindössze Románia ideiglenes semlegességét akarta osztrák–magyar koncessziókkal megfizettetni. Az 1914. október 1-én kötött orosz–román megállapodás {1692.} ugyancsak a semlegességért már Romániának ígérte Erdélyt és Dél-Bukovinát. A mindenünnen ránehezedő nyomás hatása alatt a szeptember 12-i koronatanácson végül Tisza kilátásba helyezett nagyobb engedményeket. Másodnap magához hívatta Mihalit, Maniut és Vaida-Voevodot, ígéretet tett a nyelvi jogok bővítésére, az Apponyi-féle iskolatörvény revíziójára, több román választókerület létesítésére, amennyiben „az egész román faj” együtt lép fel a monarchia mellett. Vaida egyetértett vele, és biztosítékokat sem kért, Maniu azonban olyan tartózkodó volt, hogy Tiszának udvariasan, de meg kellett szakítania a tárgyalást.

Szeptember végén a bukaresti és berlini körök újabb tervekkel álltak elő. Román javaslat született arról, hogy Erdélyt és Bukovinát közös megegyezéssel Románia csapatai szállják meg, hogy egy esetleges orosz támadástól megvédjék. Tisza ezt természetesen keményen elutasította. Német részről ezután részletesen felsorolt engedményeket követeltek Budapesttől, felvetvén egy külön román miniszteri tisztség, néhány főispán kinevezésének, teljes román iskolahálózat és egy külön egyetem létesítésének, valamint 40 választókerület odaígérésének tervét, amit a monarchia és Németország bukaresti követei Vaidával, Vladdal és Goldişsal folytatott megbeszélésen alakítottak ki, meggyőződvén arról, hogy az utóbbiak „teljesen nyilvánvalóan császárhűek”.*Bussche bukaresti német követ 1914. okt. 18-i távirati jelentése. PA AA Bonn, Osterreich 104. Bd. 13. A 2720 A német külügyminisztérium ekkor már jól ismerte az erdélyi románság törekvéseinek történetét is, kapott tőlük emlékiratokat. Aurel C. Popovici pedig nemcsak javaslatokkal ostromolta őket, hanem átadta a háború előtti Tisza-féle román tárgyalások terjedelmes anyagát is. „A romániai közvélemény velünk szemben ellenséges hangulatáért a felelősség Magyarországot terheli, és Tisza grófnak végre engednie kell, ameddig még van idő erre” – összegezte nézetét a kancellárral egyetértésben a bukaresti német követ.*Uo. Tisza azonban megmaradt abban a feltételkörben, amelyet még a háború előtti megegyezési kísérlet során a román párt vezetőivel közösen alakított ki. Az akkori engedmények mérsékelt bővítésével próbálta Románia vezető köreit bizonytalanságban tartani, döntésüket késleltetni, abban a reményben, hogy a magyar politikának az egész kérdést sikerülhet nagyobb áldozatok nélkül is maga mögött hagynia.

A magyarországi közvélemény nem ismerte ezeket a diplomáciai lépéseket. 1914. november 8-án nyilvánosságra hozták azonban a miniszterelnök és a nagyszebeni érsek levélváltását, amelyben Tisza, még szeptember folyamán a magyar állam román alattvalóinak hűségét, háborús önfeláldozását elismerve, a nemzetiségi jogok kiterjesztését ígérte. A sajtópereket beszüntették, az uralkodó amnesztiát adott a politikai ügyekben elítélt románoknak, egy {1693.} kormányrendelet pedig külön engedélyezte a román nemzeti zászló használatát. Különösebb benyomást ez a lépés Romániában nem tett, a magyar nacionalista körök azonban ezt is rossz néven vették, Apponyi kifejezetten helytelenítette. Az erdélyi románok viszont megoszlottak: a mérsékeltek nem merték elfogadni a kinyújtott kezet, a radikálisabbak pedig nem tartották elégséges kiindulási alapnak. Maniu Az Újságnak adott interjújában részletesebb javaslatot kért Tiszától a román nemzeti jogok intézményes garantálására, mert eddigi ígéretei nem voltak elégségesek „nemzeti létünk biztosítására”.*Az Újság 1914. november 16-i számából idézi: Desăvîgirea unificării. 122. Maga a nemzeti komité külön nem nyilatkozott, hiszen lapjában még augusztusban közölte, hogy azon tagjai, „akik ellenállhatatlan ösztönzést éreznek politikai deklarációk vagy kinyilatkozások megtételére, szíveskedjenek megmondani, hogy ezek személyes véleményeik, mert a Román Nemzeti Párt komitéja nem tudván összegyűlni, nem lehet a román nép nevében nyilatkozatokat tenni”.*Românul, 1914. augusztus 12. Idézi Desăvîşirea unificării. 118. Tény, hogy a Románia megnyeréséért folyó diplomáciai harc hatásaként is az erdélyi románok helyzete viszonylag kedvező volt. Az említett intézkedéseken túl 1914 végétől különösen óvakodott a kormány a román közvélemény ingerlésétől. Még a Romániába „kiszökött” és ellenséges magatartású Goga és Lucaciu ellen is halogatták az eljárást. A főügyészségek utasítást kaptak, hogy „a román lapok működése elé lehetőleg kevés akadályt gördítsenek”,*GALÁNTAI J., Magyarország az első világháborúban. Budapest 1974. 195. aminek az a furcsa eredménye lett, hogy a Nemzeti Párt lapját – a Românult – a kormány akarata tartotta fenn, mivel a cenzúra miatt szerkesztői már 1914 végén szerették volna beszüntetni. Később egy kémpert vettek le napirendről, Sándor János belügyminiszter pedig ígéretet tett az ilyenek leállítására.

1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, az erdélyi kérdés azonban továbbra is alkudozások tárgya maradt. Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet, akkor is, amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren – hiszen Románia haderejére igen nagy szükség lett volna. A gorlicei áttöréskor látták elérkezni „azt a történelmi pillanatot, amikor Romániát aktív együttműködésre meg lehetett volna nyerni”.*O. CZERNIN, Im Weltkriege. Berlin 1919. 127. Bécs hajlékonyabb volt, mint Budapest, de azt mondották a német követnek: „a császárral, Tiszával és Buriánnal nem lehet semmit csinálni.”*Tschirschky bécsi német nagykövet 1915. május 28-i jelentése. PA AA Bonn. Geh. III. Geh. Journ. No. 10. Botschaft Wien. Ganz geheime Sachen. Berlin azonban nem mondott le terveiről. Mathias Erzberger májusban és júniusban Budapesten és Bécsben járt, román vezetőkkel tárgyalt a monarchia föderatív átalakításáról is. Még élt az elképzelés, hogy megegyezés esetén néhány erdélyi román politikus propagandaútra menne {1694.} Romániába, az ottani antantbarát közvélemény leszerelésére. Tisza persze ezekről sem akart hallani, sőt június 17-én maga utazott Berlinbe, hogy mindezekre ott mondjon nemet, s a kísérletezésnek útját állja.

A hadi helyzet átmeneti javulása, Bulgária hadba lépése megkönnyítette a magyar kormány helyzetét is. A román lapokat megdorgálták, mert nem kommentálták a különféle hűségnyilatkozatokat. Maniut pedig – mint a leghatározottabb ellenzékit – kiküldték a frontra, s kiszélesítették a rendőri intézkedések hatáskörét. 1916 márciusában azután a nemzeti párt lapját, a Românult is felfüggesztették.

Közben Erdély katonailag védtelen volt. Conrad vezérkari főnök 1914 végén hozzákezdett egy erdélyi hadseregcsoport felállításához; ezt azonban hamarosan elvitték az orosz frontra, mint a következő évben szervezett 70. határvédő hadosztályt is, úgyhogy 1916-ban ismét szinte csak a csendőrség állt a határokon.

ROMÁNIA KÍSÉRLETE ERDÉLY ELFOGLALÁSÁRA

1916 nyarán a monarchia katonai kudarcai megérlelték a bukaresti kormányban a hadba lépési szándékot. Bécsben sem voltak ekkor már olyan illúziók, hogy a több mint két évtizedes szövetségi kötelékek elégségesek lennének a szomszédos királyság semlegességének fenntartására. Július elején Tisza memorandumban kérte az uralkodót katonai elrettentő erőnek az erdélyi határon való összpontosítására, mivel „a román veszély nagyon komoly, és bármely pillanatban aktuális lehet”.*GALÁNTAI J., i. m. 303. Elhárítására német segítséget akart szerezni, cserében hajlandó lett volna javukra lemondani a monarchiának Lengyelországra vonatkozó igényéről is. Még ugyanebben a hónapban a német, osztrák–magyar, bolgár és török vezérkar megállapodott abban, hogy szükség esetén együttes ellentámadással fogják Romániát harcképtelenné tenni.

A bukaresti kormány közelinek ítélve a központi hatalmak katonai vereségét, engedett a tartós francia nyomásnak, s hogy az otthoni nemzeti közvélemény által is igényelt területrészeket megszerezze, augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződésben csatlakozott az antanthoz. Az antant vállalta, hogy a szaloniki fronton és a galíciai hadszíntéren indítandó offenzívákkal és hadiszállítással nyújt segítséget Romániának, hogy az megtámadhassa a monarchiát. A hadba lépésért – melytől óriási eredményeket vártak – cserében Romániának ígérték részben Bukovinát, az egész Bánságot, a történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra fekvő területeket nagyjából a Tisza vonaláig, meghagyva azonban Magyarországnak Debrecen {1695.} és Orosháza szűkebb környékét. Egy utolsó koronatanácson Brătianu miniszterelnök kijelentette: „ki tudja, vajon a századok során lesz-e még egy ilyen kedvező pillanat, mint a mostani”, s akár a vereség kockázatát is vállalni kell, hiszen az Erdélyre vonatkozó román nemzeti igények nagyhatalmi elismerése az egyesítési törekvés ügyét mindenképpen előre viszi.*Idézi V. ATANASIU–A. IORDACHE–M. IOSA–I. M. OPREA–P. ORESCU, România în primul război mondial. Bucureşti 1979. 139. A központi hatalmakhoz húzó politikusok kisebbségben maradtak, s vasárnap este, augusztus 27-én Bécsben átadták a hadüzenetet a monarchiának, az I. Károly örökébe lépett Ferdinánd király csapatai pedig az éj folyamán átkeltek a Kárpátok valójában őrizetlen hágóin.

A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására – ami elsősorban a magyar és szász városi népességet és a Székelyföldet érintette –, Brassó hivatalai Földvárra költöztek. Nagyszeben lakóinak 2/3-a távozott el, Csíkszeredáról még többen, de az országutak tele voltak falusi szekerekkel és a hátrahajtott állatcsordákkal is. A menekültek száma meghaladta a 200 ezret. Enyed, Torda, Kolozsvár, majd Temesvár, Szeged vidéke megtelt menekülőkkel. A torlódások és a vagonhiány miatt 3-4 napig is eltartott az út Budapestig, ahol igen sokan próbáltak átmenetileg berendezkedni. A fővárosban kapott menedéket a szász egyházi vezetés, élén Teutsch püspökkel, de szinte minden pénzintézet, így a román Albina is, míg a Zsil völgyéből kihozott bányászok főleg Tatabányára kerültek.

A román támadás megrázkódtatást okozott Magyarországon, bár senkinek sem volt kétséges, hogy vissza fogják verni. A kormánypárt és az ellenzéki pártok konszenzusa megbomlott, a parlamentben súlyos vádak érték Tiszát Erdély védelmének elhanyagolásáért, Károlyiék még Jászit is a felelősök közé sorolták, s az uralkodó osztályok korábbi harmóniája többé nem is állt helyre. A támadás újabb meghasonláshoz vezetett a román nemzeti mozgalomban is. Pártjuk ugyan hallgatott, de hozzájárult a vezéregyéniségek különféle ünnepélyes hűségnyilatkozataihoz. Ştefan C. Pop szeptember 5-én biztosította a parlamentet pártjának a haza és trón iránti hűségéről. Vaida-Voevod a bécsi Reichspost hasábjain ítélte el a román támadást. Ténynek látszik, hogy az erdélyi románok szimpátiája a román királyi csapatokkal szemben akkor kisebb volt, mint azt román vagy magyar hivatalos körök várták. Ferdinánd király szerint „maguk az erdélyi románok is ellenségként fogadták” őket, a politikus-professzor Iorga pedig megjegyezte: „soraikból egyetlen köszöntő szó nem hangzott el, amikor 1916-ban a román hadak átlépték a határt.”*N. IORGA, Supt trei regi. Bucureşti 1932. 288; AL. MARGHILOMAN, Note politice II. Bucureşti 1927. 221–223. Ezek persze az elkeseredés túlzásai. Sokan örültek, sokan hitték, hogy a {1696.} nemzeti egyesülés most fog bekövetkezni. A többség azonban tartózkodó volt. Szeben megye főispánja a román betörésről írt bizalmas összefoglaló jelentésében az értelmiséggel kapcsolatos panaszai ellenére leszögezte, hogy a románság magatartásával „nagyjából meg lehetünk elégedve”.*1916. november 5-i jelentés. OL, Miniszterelnökség. 1917. XVI. 362 res. (1916. 6922 res.) A román polgárság óvatos állásfoglalásában a háború kimenetelében való bizonytalanság mellett szerepe volt az első internálásoknak, hiszen egyedül az említett megyében azonnal 19 egyént sújtottak ezzel.

A román hadműveleti terv („Ipoteza Z”) szerint a több mint 440 ezer főnyi három hadseregnek néhány nap alatt el kellett érnie a Maros vonalát, hogy utána két irányból is kijusson a Tisza síkságára. Az offenzíva azonban csigalassúsággal haladt, noha a magyar oldalon az erdélyi szász Arz táborszernagy parancsnoksága alatt újonnan felállított gyönge 1. hadsereg (mindössze 34 ezer katona, ezer csendőr és 76 ágyú), összesen mintegy 70 ezer ember nem volt elégséges a tartós védekezésre. Augusztus 30-án a román csapatok bevonultak a kiürített Brassóba, majd a Székelyföld nagy részét megszállták, azon túl azonban csak Petrozsény, Orsova elfoglalására került sor, s még az evakuált Nagyszebenbe sem mentek be. A hatalmas létszámfölényt és helyzeti előnyt nem tudták kihasználni. Közben a bolgár–román határon a Mackensen tábornagy alá rendelt bolgár, német és török csapatok a Románia hátát fedező erőket megverték. Ez a támadás elérte első célját: a román hadvezetés szeptember közepén leállította az erdélyi előnyomulást, csapatait védelemre rendezte be.

A központi hatalmak Károly trónörökös főparancsnokságával és a német von Seeckt vezérkari főnökletével előbb Nagyváradon, majd Kolozsvárt külön erdélyi parancsnokságot állítottak fel, miután szeptember folyamán Marosvásárhelyen összpontosították az 1. osztrák–magyar (védelmi) hadsereget, a Maros déli szakaszán pedig a különböző frontokról hirtelen összeszedett német és osztrák magyar alakulatokból álló 9. német (támadó) hadsereget. Az utóbbi, a német vezérkar éléről éppen menesztett Falkenhayn parancsnoksága alatt szeptember 26–28-án a nagyszebeni ütközetben megverte az 1. román hadsereget, október 7–9-én Brassónál is vereséget mért a II. hadseregre, majd az 1. hadsereg Arz tábornok parancsnoksága alatt Marosvásárhelytől délkeletre ugyancsak megtörte az ellenfél erejét. Megkezdődött a román visszavonulás, melyről a kitűnő főparancsnok, Averescu keserűen jegyezte meg: „amennyire lassú volt az előnyomulás, amikor nem voltak bonyodalmak, olyan gyors volt a hátramenetel, mihelyst a bonyodalmak elkezdődtek”.*Idézi N. IORGA, Istoria românilor X (Intregitori). Bucureşti 1939. 371. Vittek magukkal túszokat, de velük menekültek a déli határvidék román értelmiségéből is számosan. Fogarasból és Szebenből egész községi elöljáróságok tűntek el a román hadakkal. Az októberben Erdélyből {1697.} teljesen kiszorított román hadsereg a Kárpátokban kiépített állásaiban megállott, hősiesen védekezett, sőt ellentámadásokkal is próbálkozott. November közepén azonban már a határokon túl, Tîrgu Jiunál áttörték védelmi vonalukat, s ezzel a központi hatalmak hadai kijutottak az olténiai síkságra. Miután a román védelem az Argeş mentén is összeomlott, s délről Mackensen átkelt a Dunán, szabaddá vált az út Bukarest felé, ahová december 6-án be is vonultak.

Az 1916-os hadjáratban Románia másfélszázezer hadifoglyot és több mint százezer halottat veszített. A kormány, s a lakosság soraiból is sokan, Moldvába menekültek, ahol a hadsereget a Berthelot-féle francia katonai misszió segítségével szervezték újjá. 1917 júliusában a román (részben orosz) csapatok Dél-Moldvában megállították Mackensen támadó seregét, ezzel sikerült megakadályozniuk Moldva elözönlését. Románia kétharmada azonban, éppen a gazdagabb, az élelmiszer és a kőolaj szempontjából fontosabb rész, két év felhalmozott termésével együtt megszállás alá került. A nagy orosz októberi forradalom után a közvetlen támasz nélkül maradt Románia, az antant kikötései ellenére, előbb fegyverszünetet, majd 1918. tavaszán különbékét kötött a központi hatalmakkal. A bukaresti béke értelmében gazdasága német–osztrák–magyar ellenőrzés alá került, hadseregét le kellett volna szerelje. Mégis az a különös helyzet állt elő, hogy Románia a vesztes háborút területi vonatkozásban nyereséggel zárta. Mert bár stratégiai határkorrekció címén Magyarországhoz csatoltak egy keskeny, 2–10 km mélységű sávot, amelyen 23 ezer ember élt, s gyakorlatilag Dobrudzsát is elvesztette, megtarthatta viszont az 1918 januárjában Szovjet-Oroszországtól megszerzett egész Besszarábiát.

A Románia felett aratott győzelemért azonban a monarchiának is magas árat kellett fizetnie. A központi hatalmak hadműveleteinek legfelsőbb irányítása – közös hadvezetés formájában – a német főparancsnokság kezébe ment át; a Habsburg-birodalom német függősége erősödött.

A HADMŰVELETEK UTÁNI INTÉZKEDÉSEK

Az ellenfél kiverése után látványos gesztusok történtek Erdély magyar és szász polgárságának megnyugtatására. 1916 novembere elején a trónörökös, a bajor király, a következő őszön a német császár tett ünnepélyes látogatást. Állami és társadalmi segélyprogramok indultak, mint a Bethlen István által szorgalmazott „Pro Transilvania” akció vagy némi német birodalmi gyűjtés a szászok javára, akiket azonban úgy akartak támogatni, hogy a segélyek eredete ne kerüljön nyilvánosságra. Ugyanakkor a katonai vezetés a román támadás feletti elkeseredettségében, de még inkább azon bűntudat leplezésére, hogy előbb teljesen védtelenül hagyta Erdélyt, embertelen megtorló intézkedéseket {1698.} foganatosított a románokkal szemben. Ekkor indult meg nagyobb számban a gyanús vagy gyanúsított személyek internálása, perbe fogása, egyes szökevényeknél a vagyon elkobzása, miközben több százezer román harcolt derekasan a monarchia zászlói alatt az összes frontokon. „Sok száz magyarországi és erdélyi román, minden társadalmi osztályból, értelmiségi, pap, tanító, de még paraszt is, lett letartóztatva. Zömét hónapokig tartó vizsgálat után szabadon bocsátották, de nem mehettek haza, hanem Nyugat-Magyarországra internálták őket. Számuk egy évvel ezelőtt (1917 elején) meghaladta az ezret” – írta egy román bizalmas jelentés.*Al. Vaida-Voevodnak tulajdonított 1918. tavaszi jelentés. Verwaltungsarchiv, Wien, Nachlass Beck, Nr. 39. A belügyminiszter 1917 őszén 825 fő internálását ismerte be. Nagy energiával vizsgálták a vezető román politikusok korábbi tevékenységét, megpróbálva bizonyítékokat szerezni irredenta gesztusaikra.

Amikor a Tisza-kormány 1917 közepén bekövetkezett leváltása után Apponyi Albert gróf került a vallás- és közoktatásügyi minisztérium élére, hozzákezdett a Romániával határos peremterületeken az ún. kultúrzóna felállításához, ahol az összes román felekezeti iskolák helyét állami iskolák vennék át, s csupán 15–18 olyan tanintézetet akartak meghagyni a román ortodox egyház birtokában, melyekhez régi közművelődési hagyományok fűződtek. Terve szerint 4–5 év leforgása alatt, több mint 80 millió korona beruházással, 1600 elemi iskola és 800 óvoda létesült volna. Miután ez az érintett vidéken az önálló nemzeti szellemű román anyanyelvű oktatás végét jelentette volna, a nagyszebeni érsekség elkeseredetten védelmezte az iskoláit, részben pedig a végrehajtással megbízott kormánybiztosságnál próbált a felállítandó állami iskolákban a hittan mellett a román nyelv tanításának is helyet szorítani. 1918 júniusával a VKM megszüntette a zónában 311 román felekezeti iskola 477 tanítójának mindennemű államsegélyét. (A határszéli iskolarendszer átalakításának az 1918. őszi fejlemények vetettek véget.) Könnyebben ment a román tanítóképző intézetek ellenőrzésének megszigorítása, ezekhez miniszteri biztosul egy-egy állandó ellenőrt neveztek ki.

A harmadik Wekerle-kormány adta ki – jórészt az „erdélyi miniszternek” többször kiszemelt Bethlen István sürgetésére – a 4000/1917. M. E. rendeletet, mely Erdélyben (és a Felvidéken) korlátozta az ingatlanforgalmat. Nem tiltotta meg a román parasztok számára a birtokvásárlást, de bürokratikus módon nehezítette, a román polgárság falusi birtokszerzését viszont lehetetlenné akarta tenni. A földművelésügyi minisztérium irányítása alatt működő kolozsvári Ingatlanforgalmi Bizottság engedélye kellett minden ingatlaneladáshoz vagy tartós bérbe adáshoz. Egy év leforgása alatt mintegy 10 ezer hold megvásárlásához tagadták meg a hozzájárulást, igaz, jórészt {1699.} spekulációs vállalkozásoktól, és éppen ilyen megfontolásokból terjesztette ki a kormány nemsokára a rendelet érvényét az ország más területeire is.

A szász polgárság körében erősödött a gondolat, hogy külföldről jövő német telepesek, így a magyar mellett osztrák és német hadirokkantak révén kellene a besztercei és a szebeni szászok között egy etnikai folyosószerű összeköttetést teremteni, aminek kifejezetten románellenes éle volt. A tervhez megkapták Tisza, majd Wekerle elvi hozzájárulását, csak éppen a német kormány nem hajlott arra, hogy embereket adjon, „ráadásul egy olyan országba, hol előbb vagy utóbb, mint a magyarok kultúrtápanyaga, az eltűnés veszélyébe kerülnének”.*Német külügyminisztériumi belső följegyzés, 1917. február 25. Bundesarchiv Koblenz, R 85/vorl. 2489 (III. b. 42 085).

A román támadást követő hadműveletek, ha okoztak is – főként a Székelyföldön – komoly anyagi károkat, nem jártak olyan következménnyel, mint a nagy nyugati vagy keleti hadszíntereken. Erdély – némi államsegéllyel – viszonylag gyorsan kiheverte a kezdeti káosz és a pusztítás következményeit, 1917 nyarán az egy évvel korábban elrendelt moratóriumot is meg lehetett szüntetni. A háborús gazdaság gépezete ment tovább, bár 1916 elejétől már egyre akadozóbban. A militarizált üzemek ipara még prosperált, míg a vasgyártásban, s különösen a Zsil völgyi szénbányászatban, valamint a közlekedésben súlyos bajok mutatkoztak. Egy sor vállalat, hitelintézet – így a román Economul is – tőkeemelést hajtott végre. Egyedül 1917-ben 19 új részvénytársaság alakult 15 millió korona alaptőkével, az össztőkeemelés a szűkebb Erdélyben közel 33 millió koronát tett ki. 1911 óta nem volt ilyen pénzbőség. Új iparágak bontakoztak ki, mint a gázfelhasználás, a dicsőszentmártoni vegyikombinát vagy Biharban az alumínium alapanyagát képező bauxit termelése, amit azonban csak Németországban tudtak feldolgozni. Az egész iparfejlődésre a németekkel való együttműködés nyomta rá bélyegét, ami szükségszerűen következett az ipar hadi célokra való átállításából.

A parasztság vitte a háború legnagyobb terheit, őt nyomta a beszolgáltatás, a nagy munkaerőhiány, amit nőkkel, hadifoglyokkal (ritkábban felmentésekkel) pótoltak, s a legsúlyosabb: soraikból vitték a legtöbb katonát, akik a különböző frontokon általában vitézül harcolva véreztek egy olyan háborúban, amelyet nem önként vállaltak. Odahaza csökkent a megművelt terület, az állatállomány, a terméshozam. 1917-ben olyan rekvirálást vezettek be, hogy a termelőknek csak havi 10–12 kg gabonája maradt családtagonként, s a vetés utáni maradékot pótlólag szedték el. Ezzel párhuzamosan nőtt a feketézés, amit különösen ösztönzött, hogy a késztermény (így a hús) ára maximált volt, míg a nyersanyagé (így a marháé) nem. Ha nem is németországi méretű szervezett éhezésre, de rendszertelen koplalásra került sor a falusi, de főként {1700.} városi lakosságnál. A szükséges élelmiszert 1917-ben már igen nehezen lehetett összeszedni. A népkonyhák keveset javíthattak a nincstelenek helyzetén. (Marosvásárhelyt ekkor napi 400 ingyenes és 300 olcsó ebédet osztottak ki.)

A munkásság az 1916-tól számottevően csökkenő reálbér, de főként az élelmiszerhiány miatt már abban az évben harcot kezdett, s – mint ismeretes – ezek a küzdelmek egybeestek a háborús kifáradást követő békevággyal, a politikai válság és a társadalmi feszültségek felszínre bukkanásával. 1916 májusában sztrájksorozat volt a Zsil völgyi szénbányákban, amit letartóztatásokkal, perekkel toroltak meg; még nem végrehajtásra, hanem ijesztgetésnek szánt halálos ítéleteket is hoztak. A februári orosz forradalom után a munkásmozgalom megerősödött. Május elsején munkástüntetések voltak Kolozsvárt, Brassóban (akárcsak Aradon és Temesvárt), s ezekben a békevágy igen határozottan megmutatkozott. 1917 tavaszán ismét volt vasúti sztrájk, bányászsztrájk, 1918-ra azután már a megtorló hatalomtól való félelem is elapadt. A követelések mindenütt az életkörülmények javítására, az általános választójogra és a békére vonatkoztak. E mozgalmakban ugrásszerűen megnőtt a szakszervezetek ereje.

A béke most már nemcsak a hadi helyzet miatt, hanem a belső robbanás veszélye miatt a hatalmon lévők számára is sürgős lett. A válság azonban gyorsabban szélesedett ki, semhogy a kormánykörök számára egy gyors és megmentést hozó békekötésre idő maradt volna.

{1652-1653}

{1668-1669}

{1700-1701}