AZ ŐSZIRÓZSÁS FORRADALOM

A februári orosz, majd az októberi szocialista forradalom győzelme a kelet-közép-európai politikai viszonyokat 1917-től gyökeresen megváltoztatta. Mindaddig, amíg az itt élő népek szomszédságában létezett a cári Oroszország, annak a kelet-közép-európai irányú előretörésével szemben – az egyensúly érdekében – a Habsburg-birodalomnak történelmi küldetése volt. Az orosz forradalom győzelmével, a Németország háborús végelgyengülésével együtt hanyatló Osztrák–Magyar Monarchia nemzetközi politikai szempontból elveszítette régi jelentőségét. Az 50 milliós birodalom további sorsa nyitott kérdéssé vált.

Az oroszországi Népbiztosok Tanácsának november 2-i kiáltványa szabad népek testvéri szövetségére, az összes nemzetek proletariátusának egységére hívta fel a volt monarchia népeit, egy nagy egységes forradalmi blokk perspektíváját vázolva fel. A polgárság a hagyományos nacionalizmus és a nemzetek önrendelkezésének wilsoni változata alapján viszont egy ilyen nagy proletáregység kialakulását igyekezett meggátolni, s a volt birodalmat részekre bontani szándékozott.

Az antant nehezen döntött a monarchia sorsa fölött. A francia politikusok inkább a Habsburg-birodalom teljes felbontását, míg az angolok és az amerikaiak inkább konzerválását tartották célszerűnek. Az minden antantpolitikus előtt nyilvánvaló volt, hogy a monarchia helyén nem keletkezhet „légüres tér”, hanem csak olyan állam vagy államok sora, amely a jövőben Németországgal és a kommunista Oroszországgal szemben egyaránt biztosítja az egyensúlyt. Ebben a feltételrendszerben alakultak Erdélyre vonatkozó ígéreteik is.

1918 tavaszán már csak a bukaresti különbéke miatt is úgy látszott, hogy az antant az 1916. évi titkos szerződést nem tekinti érvényesnek, hiszen egy 1916-os francia–orosz megállapodás azt is kimondta, hogy minden szerződéstől függetlenül, a háború utáni nagyhatalmi érdekeknek megfelelően döntenek, s addig, miként majd a második világháború idején is történni fog, Erdély kérdését nyitottnak tekintik. De ősz felé az angol és a francia miniszterelnök {1702.} ígéretet tett a párizsi „román egység tanácsának” az összes románok uniójára vonatkozóan. Az Egyesült Államok álláspontja elég lassan kristályosodott ki, Wilson október 18-án, a monarchia békeajánlatára adott válaszában csak a csehek és délszlávok igényeinek kielégítését tartotta fontosnak, a románokat nem volt hajlandó külön deklarációban megemlíteni.

Kora ősztől mindenütt igen élénk lett a politikai élet. Még a monarchia békét kérő jegyzéke előtt a bécsi Reichsratban a bukovinai románok nevében Isopescu-Grecul képviselő valaminő önálló államiság létrehozását követelte, természetesen a birodalom keretében. Hasonló álláspontot vallottak magukénak az erdélyi román politikusok is. A nemzeti komité október 12-i nagyváradi gyűlését követően így nyilatkoztak a sajtónak: „követelni fogják a magyarországi nemzetiségi politikusoknak a királyhoz való meghívását… ki fogják nyilatkoztatni, hogy a magyarországi románságnak, nincsenek elszakadási törekvései… hanem csak a románság önrendelkezési jogát kívánják a wilsoni 14 pont alapján.”*Aradi Hírlap, 1918. október 12.; Gazeta Poporului, 1918. okt. 27. E határozat nyomán mondotta el sűrű közbekiáltások közepette Vaida-Voevod a parlamentben az utolsó nagyobb nemzeti párti beszédet, melyben a magyarországi román nemzet számára „teljes nemzeti szabadságot” követelt, s hogy a komitét ismerjék el a román nemzet állami helyzetéről dönteni egyedül jogosult szervként. A nyilatkozat nem volt teljesen váratlan, hiszen ehhez a fellépéshez a monarchia föderatív átalakításának Bécsből is már hivatalosan terjesztett gondolata adta meg a döntő lökést.

Azok az erdélyi magyar politikusok, akik érezték, hogy alapvető változások vannak kibontakozóban, hajlottak bizonyos engedményekre. A Függetlenségi Párt, egyben az Erdélyi Szövetség kolozsvári vezére, Apáthy István professzor október 14-én levelet intézett az ellenzék vezéréhez, Károlyi Mihályhoz, amelyben koncessziók gyanánt célszerűnek mondotta, hogy „a közigazgatás néppel érintkező közegei kötelezően beszéljék a nép nyelvét. Az illető nemzetiség kiküldött bizalmi tanácsa ellenőrizze ennek betartását. A belügyminisztériumban minden nemzetiség külön ügyosztályt kaphatna, a 10%-nál nagyobb nemzetiség külön minisztert kap (ez maximum, alkudozás tárgya) … hogy vármegyéket engedjünk át, arról persze szó sem lehet, de nem lehet szó Magyarországnak önkormányzati területekre való átalakításáról sem.”*OSzK Kézirattára, Apáthy-iratok. Quart. Hung. 2955. A korábbi nézetekhez képest ez óriási előrelépést jelentett, de időszerűsége kétséges volt.

Október 18-án voltak Károlyi és Jászi első tárgyalásai a román komité megbízottaival. Károlyi – akiben mindenki a jövő nagy formátumú kormányfőjét látta – az Erdély sorsát eldöntendő népszavazás mellett foglalt állást, de ezt a komité visszautasította. Ők elsősorban arra akartak {1703.} biztosítékot kapni, hogy a majdani Károlyi-kormány hozzájárul egy román nemzeti gyűlés megtartásához.

A polgári párttal párhuzamosan, egyelőre még önállóan, akcióba léptek a román szociáldemokraták is, akik már számoltak egy területi elcsatolás esélyével. Az október 13-i budapesti szociáldemokrata kongresszuson Ion Flueraş kijelentette, hogy „saját érdekünkben támogatjuk a Magyarország demokratizálódásáért vívott harcot, mert ha egyszer ebben az országban elértük a nekünk járó jogokat, ezeket akkor sem veszíthetjük el, ha más országhoz leszünk csatolva”.*Adevĕrul, 1918. október 20. Ugyanakkor jelezték a Román Nemzeti Párttal szembeni fenntartásukat is, mondván: „nem bízhatunk a román nacionalisták jövő politikájában sem, mint ahogy nem állunk Brătianu vagy Take Ionescu pártja politikáján sem, akikről nem tudjuk, mit forgatnak fejükben, de meg vagyunk győződve, hogy ők sem akarnak egyebet, mint amit a fekete grófok akarnak.”*Uo.

A Függetlenségi, a Radikális és a Szociáldemokrata Pártok megegyezéséből létrejövő Magyar Nemzeti Tanács a nemzetiségi kérdésről az október 26-i kiáltványban kimondta: az önrendelkezés a wilsoni elvek értelmében késedelem nélkül megadandó a nemzetiségeknek („abban a reményben, hogy Magyarország területi integritását ezek az elemek… biztosabb alapokra helyezik”).*MMTVD V. Bp. 1956. 267. Ezen a napon alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága. Elnökül Apáthy Istvánt, a kolozsvári egyetem európai hírű rektorát választották, aki azonban nacionalizmusa miatt régtől vörös posztó volt a román értelmiség szemében. Alelnökök a színház- és filmrendező radikális párti Janovics Jenő és a szociáldemokrata Vincze Sándor lettek.

A Wekerle-kormány lemondásával és a forradalom kibontakozásával egyidőben a román szociáldemokraták, magyar kollégáik példáját követve, kapcsolatba léptek a Román Nemzeti Párttal, sürgetésükre még 1918. október 31-én a budapesti Vadászkürt szállóban megalakult a Román Nemzeti Tanács. Kezdetben 6 nemzeti párti és 6 szocialista tagja volt, majd a Nemzeti Párt végrehajtó bizottsági tagjainak követelésére ez az összetétel a szociáldemokraták hátrányára módosult. Ráadásul a Nemzeti Párt kikötötte, hogy csak olyan szociáldemokraták delegáltassanak a tanácsba, akik „nem akadályozzák a határozathozatalt”, nem szállnak szembe a nemzeti irányzattal.

A polgári demokratikus forradalom budapesti győzelmét némi késéssel Erdélyben is nagyobb megmozdulások követték. Kolozsvárt már október 30–31-én komoly tüntetések voltak. Az egyetemi ifjúság Siegler tábornok, Erdély katonai parancsnoka és Apáthy rektor tilalma ellenére gyűlést tartott, {1704.} majd a parancsnokság előtt tüntetett. Még aznap kiengedték a politikai foglyokat, és megszüntették a cenzúrát.

A forradalom kormánya a november 2-i minisztertanácson hozott rendelkezésekkel próbált javítani a politikai közhangulaton. Szabadon engedték a maradék internáltakat, engedélyezték a betiltott lapokat, megszüntették a zárlatot az elítéltek vagyona fölött, megnyitották az összes nemzetiségi iskolát, az új főispánok kinevezésénél kikérték a nemzetiségek véleményét, az általános politikai amnesztiát katonai közkegyelemmel egészítették ki, segélyakciót hirdettek meg az összes erdélyi megyékre. Ugyanezen a napon a magyar és szász politikusokkal együtt Mihali hívta fel Erdély nemzeteit az egyetértésre és a nyugalom fenntartására.

Budapest mellett fontos gyújtópont volt Temesvár. Itt a Radikális Párt és a Katonatanács kikiáltotta a „Bánsági Köztársaságot”, ami hatást gyakorolt a környező vidék (főleg Resica és Arad) munkásaira, de Erdélyre is. A mozgalom hullámai tovább gyűrűztek. November 2-án a szebeni katonaság lázadt fel. A Zsil völgyi bányászok mozgalmának csillapítására a Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottságának szociáldemokrata alelnöke táviratot küldött a munkástanácsnak, mondván: „követeléseitek teljesítésének a kormányban szereplő elvtársaitok személye a biztosíték.”*November 3-i eredeti távirat. Párttörténeti intézet Archívuma, 1918. A. XVI. Közben a bányászok teljesen magukhoz ragadták a hatalmat és semmilyen fölöttes hatóságot nem ismertek el többé. A november 17-én odaérkező páncélvonat a felfegyverzett munkásság elől kénytelen volt Dévára visszavonulni. A munkástanács ellenőrzése alá vonta a bányaigazgatóságot, a szénellátást, maximálta az árakat és a munkaidőt. Külön „közellátási biztos” intézte a bányászok élelmezését. November első napjaiban véres összetűzések voltak Bihar és Szatmár megye bányászközségeiben is.

A munkásság és katonaság mozgalmai hatására november 4-ig a még meglévő katonai egységek feloszlottak, és így a leghatásosabb elnyomó eszköz – a hadsereg – megszűnt létezni; a parancsnokságok hatáskörében a tiszteken kívül nem maradt effektív erő. Többfelé, így Kolozsvárt és Aradon, a Szociáldemokrata Párt a szervezett munkásságot használta fel a rend fenntartására.

A társadalmi ellentétektől feszülő falvak megmozdulásának előkészítő mozzanata elsősorban a budapesti forradalom és az ezt követő vidéki munkásmegmozdulások sora volt, hajtóereje pedig a frontokról tömegesen hazaérkező, megfáradt, de egyben forradalmasodott katonák tízezrei. Amikor november első napjaiban a hazatérő katonaság az erdélyi falvakat is forradalmasította, a parasztok haragja elsősorban a jegyzők ellen fordult. A jegyzők a községekben szinte egyedül testesítették meg az államhatalmat, s szerepük különösen megnőtt a háború alatt. Ők intézték a katonai felmentéseket, {1705.} az állat- és takarmányrekvirálásokat, a hadiszolgáltatásokat, a hadimunkára való kirendeléseket, és ellenőrizték az ármaximálások betartását. Ez a szerepkör s a hozzá kapcsolódó visszaélés már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a parasztság egységes ellenszenvét kiváltsa.

Nagybirtokosok uradalmainak hosszú sorát támadták meg, egyes kastélyok berendezéseit összezúzták, raktárak terményeit hordták szét, de hasonló sorsra jutottak állami uradalmak is. Ennek során többször összetűztek a hatóságokkal, amíg azok védelmezni próbálhatták a fennálló vagyoni viszonyokat.

A paraszti osztályharc a fejlettebb vidékeken – Arad, Temes, Krassó-Szörény, részben Bihar és Kolozs megyében – volt a legélesebb. „…Kolozs megye összes járásaiban mondhatni a legkevesebb kivétellel a tulajdon negációja, a bolsevizmus és a földosztás tényleges foganatosítása vagy arra irányuló cselekedetek ütötték fel fejüket.” Torda és Alsó-Fehér megyéből is hasonlókat jelentettek a közigazgatás tisztségviselői.*OL, Nemzetiségi Ügyek Minisztériuma. 1918. IX. t. 839.

A parasztmozgalmak alkalomszerűen nemzeti jegyeket is viseltek magukon, mégsem tekinthetjük ezeket egyszerűen nemzeti megmozdulássorozatnak. A falvak forradalmi megmozdulásai minden esetben a nagybirtok és a jegyző, a hatóság, az uzsorások, esetleg a pap ellen irányultak. A jelentésekben rendszeresen ismétlődnek az ilyen mondatok: „román papot, jegyzőt éppúgy elűztek itt is, mint (magyart) a színtiszta magyar Alföldön”, vagy „román és magyar nem egy helyt közösen pusztított”, vagy „egyaránt fosztogattak román és magyar falvakban”.*Erdély története II. 425; Aradi Hírlap, 1918. november 2–5. Az uralkodó körök is tudatában voltak ennek a ténynek. Krassó-Szörény főispánja november 6-án jelentette: „A fékevesztett tömeg, amely eleinte csak katonákból állott, lassanként az otthon levő népet is a maga céljának nyerte meg, és minden olyan tényező ellen fordult, amelyben vagyoni jóléte miatt ellenségét látta… Azt sem lehetne állítani, hogy ennek valamely nemzet ellen irányuló éle volna, amennyiben tisztán román községekben is történtek fosztogatások. A hozzánk közel fekvő Temesvárott lejátszódott és eleinte külön köztársasági irányzatot szolgáló események … megyém lakosságára nagy hatással voltak.”*OL, Nemzetiségi Ügyek Minisztériuma. 1918. IX. t. 27.

A különböző nemzetiségű parasztság között esetenként együttműködés is tapasztalható volt. Szászrégen mellett az egyik községben két magyar paraszt irányításával elűzték a bérlőt, majd ez a két vezető „meghívást kapott” a szomszédos román községtől az ottani megmozdulás szervezésére. Nem kímélte a román parasztság „saját vezetőinek” vagyonát sem. Gheorghe Popnak, a román párt idős elnökének háromezer holdas birtokán található minden állatot és fölszerelést szétosztottak. Az ugyancsak nagybirtokos {1706.} Mihali Nagyilondán lövetett a román parasztok közé – élete, még inkább vagyona védelmében. De megtámadták a Mocsonyiak birtokát, a nagyváradi görög katolikus püspökség gazdaságait is.

A népi megmozdulásokkal szemben az állam tehetetlennek bizonyult. Első számú megtorló szerve, a csendőrség már november első napjaiban a nagyobb centrumokba szorult, hogy legalább a legénység életét biztosítsa. A besztercei csendőrszárny jelentése szerint: „a támadások miatt a legtöbb őrs kénytelen volt tevékenységét teljesen beszüntetni.”*Párttörténeti Intézet Archívuma, 1918. A. XVI. 7/50–51, 7/4.

A nehézségek tudatában a kormány a nemzeti tanácsokhoz fordult segítségért. Már a forradalom kitörésekor, láttuk, magyar–román–szász közös kiáltványt bocsátottak ki, amelyben felhívták Erdély népeit, hogy „keressék egymással a kapcsolatot a személy- és vagyonbiztonság megóvása céljából”. November 2-án Jászi és az erdélyi nem magyar népek képviseletében megjelenő Aurel Vlad, Ioan Erdélyi és Rudolf Schuller tárgyalásai eredményeként a közoktatásügyi miniszter elrendeli a rövid életű „kultúrzóna” megszüntetését. Jászi azonban azt is elmondotta: „előbb arról konferáltunk, miként lehet az erdélyi részekben a rendet és a nyugalmat fenntartani. Ebben a kérdésben teljes egyetértés volt közöttünk.”*Aradi Hírlap, 1918. november 3.

A kormány és a helyi hatóságok ösztönzésére ott is alakultak tanácsok, ahol a népmozgalom nem hozott létre ilyeneket. A konzervatívabb és a radikális nemzeti tanácsok egyaránt arra törekedtek, hogy propagandával, nemzeti jelszavakkal szereljék le a szociális megmozdulásokat. A román nemzeti tanácsokban jelentős szerepet játszó papok Arad környékén falvaik népét a megyeszékhelyre vitték, és feleskették az időközben a fővárosból odaköltöző Központi Román Nemzeti Tanácsra, s egyben arra, hogy „ne emeljenek kezet testvéreikre”. Igyekeztek meggyőzni a parasztokat, hogy megmozdulásaik a nemzeti jogokat veszélyeztetnék. „Óvakodnunk kell, hogy ne történjenek olyan jelenségek a nem románok ellen, … amelyek ellenségeinknek olyan alapot szolgáltatnának, hogy megkísérelhetnék vádlott szerepüket a vádlóéval felcserélni.”*CLOPOŢEL, Revoluţia din 1918 şi unirea Ardealului cu România. Cluj 1926. 61. Másfelől a kormány is arra hivatkozott, hogy nem szabad az antantnak okot szolgáltatni az ország egyes pontjainak „stratégiai szempontból” történő megszállására, vagy egyenesen a román hadsereg bevonulásának rémét idézte fel. A központi román lap, az újra megjelenő Românul még Wilson tekintélyét is előrángatta: „Román katonák, testvérek, legyetek türelmesek! … legyetek méltóak a mai kor legnagyobb emberének, Wilsonnak érdekek feletti szeretetére.”*Românul, 1918. november 8.

Ahol a szociális bajok is kirívóbbak voltak, a tanácsok bizonyos gazdasági-szociális intézkedéseket hoztak, miként az az ország középső területeinek {1707.} történetéből is ismeretes. Néhol a közellátási szervek a megyei vagy járási nemzeti tanácsok ellenőrzése alatt látták el feladatukat. A részben bányavidék Érchegységben a román tanácsok közvetlenül végezték a lakosság ellátásával kapcsolatos ügyeket. Topánfalván a bőrüzem teljes raktárkészletét, a gabonaraktárában lévő árut, bor- és szeszkészletét szétosztották a lakosságnak, a takarékpénztárt és a kereskedők üzleteit rendeletileg felnyittatták. Másutt – egészségügyi intézkedésként a járványok ellen – a bor kötelező kiárusítását rendelték el. A brádi nemzeti tanácsok közélelmezési bizottsága progresszív beszolgáltatási rendszert vezet be. Alsó-Fehér megyében a hegyvidék és síkvidék gabonacseréjét is megszervezik. Ez tehát hasonlított a városok magyar tanácsainak tevékenységére.

A régi történetírás sokszor fölemlegette – román–magyar kölcsönös vádaskodások formájában – a nagyobb megtorlásokat. Tény, hogy a magyar polgárság elégedetlen volt a központi hatalom gyengeségével, s követelte, hogy a „kormány, ha kell, ne vonakodjék a statárium kimondásától sem. Ez az intézkedés, ha a vagyonbiztonság elleni gonosztevők ellen lépteti életbe, nincs ellentétben a társadalmi felszabadulással.”*Aradi Hírlap, 1918. november 5. Különösen két eset vált ismertté. Facsádon november 6-án a parasztok feltörtek néhány bezárt üzletet, s a csendőrség sortüze ellenére a tömeg nemhogy szétoszlott volna, hanem délutánra mintegy ezer főre duzzadt. Feltörték a gabonaraktárakat, a Gloria román szövetkezet boltját, a bocskorkészítő műhelyét. A csendőrőrs hívására Aradról repülő érkezett, és bombákat dobott a tömegre; állítólag 104 ember életét veszítette. A lapok a pacifikálás szempontjából megnyugtatónak találták, hogy a repülőgépek állandóan cirkáltak. Arad és Krassó-Szörény megyében a polgárőrség mellett többször indított pacifikáló akciót az ún. Acélgárda, s a román nemzeti gárdák – ahol erre alkalmasak voltak – önállóan is tevékenykedtek.

A legszélsőségesebb terrorakciót egy alkalmi különítmény hajtotta végre Jósikafalván. Az Urmánczy János nagybirtokos erdejében és fűrészüzemében dolgozó olasz foglyok november első hetében a kantint feltörték, a raktárt fölgyújtották, majd szétszéledtek; a román parasztok pedig feldúlták a kastélyt. A tulajdonos testvére által toborzott privát-különítmény néhány nap múlva odaérkezett. „Statáriális alapon” mintegy húsz embert kivégeztek, majd tetemeiket elégették. November 12-én még ott érte őket a kolozsvári nemzeti tanácsok vizsgálatra kiküldött vegyes bizottsága, mely természetesen elítélte az akciót.

Ezek az akciók, történtek is bárki részéről, nem tudták a parasztmozgalmakat teljesen felszámolni. A forradalom után a községekben – úgy tűnik – egy szélesebb körű paraszti demokrácia volt kialakulóban, kizárva az állami, megyei beavatkozás korábbi formáit.