| AZ ŐSZIRÓZSÁS FORRADALOM | TARTALOM | AZ ARADI TÁRGYALÁSOK |
A forradalom és a tömegmozgalmak megtörték a régi rendet, jórészt semlegesítették vagy elűzték azokat, akik évtizedeken át elzárták a hatalomhoz vezető utat a Román Nemzeti Párt előtt, és lehetővé tették számára, hogy megkísérelje a politikai hatalmat is kézbe venni. Ezúttal kamatoztathatta azt a tőkét, amit a politikai életből való régi, nagyfokú kiszorítottsága eredményezett: a viszonylag széles kispolgárság szinte korlátlan bizalmát.
Taktika gyanánt a forradalom megnyergelése kínálkozott, annál is inkább, mivel sem a kormány, sem pedig a munkásság részéről ezen próbálkozással szemben nem fejtettek ki komoly ellenállást. A Károlyi-kormány alapvetően demokratikusan kezelte a román polgárságot. Láttuk, hogy a főispáni állások betöltésénél kezdettől kikérték a nemzetiségek véleményét. Így javasolta Ştefan C. Pop a radikális Varjassy Lajost Arad megye élére, arra hivatkozván, hogy „csak az ő személye jelent kellő biztosítékot” a románok számára.* A kezdetben önálló, majd az aradi központnak alárendelt kolozsvári Román Nemzeti Szenátus „kéri, hogy közülük való román ember neveztessék ki teljhatalmú kormánybiztosnak az egész erdélyi közigazgatás fölé, mivel ez talán még vissza tudná állítani a rendet”.* Ez a szenátus már november 4-én megállapodott az ottani magyar nemzeti tanáccsal Siegler tábornok össznemzetőrségi főparancsnokságának elismerésében, ugyanakkor a kormánytól jelentős pénzösszeget kapott a külön román nemzetőrség céljaira. Budapest „a románoknak is nemcsak megengedte a nemzeti tanácsok és nemzetőrségek szervezését, hanem egyenesen serkentette őket erre, mert a kormány ezeket, jóllehet autonómnak, de mégis az állam szervének tekintette. E felfogást bizonyítja az a körülmény, hogy a magyar kormány közjövedelmeket fordított ezen nemzetőrségnek fenntartására, beleértve a román nemzetőrségeket is.”* A nemzetőrségek és nemzeti tanácsok november első heteiben minden jelentősebb helységben létrejöttek. A román tanácsok vezetői és hangadói az ügyvédek, papok, tanítók, volt tisztek és gazdag parasztok soraiból kerültek ki. A parasztmozgalmak ellenében létrehozott gárdák hozzájárultak a rend helyreállításához, s ha alkalmasságuk vitatott is volt, november közepén már kétségtelenül ezek voltak a leghasználhatóbb rendfenntartó alakulatok.
A kezdeti időszakban a magyar szervek és a román tanácsok közötti kapcsolat igen barátságos volt. Több helyen közösen alakítottak nemzeti tanácsot, bár ezt az aradi román központ formálisan megtiltotta. Bihar {1709.} megyében Aurel Lazăr, a román tanács vezetője például „a közrend biztosítása érdekében” olyan eredményesen működött együtt a hatóságokkal, hogy a főként birtokosok részéről november 10-ig benyújtott 287 panaszt 205 esetben közösen orvosolták. A magyar polgári körök is elismeréssel szóltak Ştefan C. Pop, román hadügyi biztos ilyen tevékenységéről Arad megyében.
Az erősödő köztársasági mozgalom s a magyar társadalom további radikalizálódása – úgy tűnik – meggyorsította a román polgárság önállósodási folyamatát. „Ami bennünket, románokat illet, [a forradalmat – Sz. Z.] nemzeti katasztrófának kell tekinteni. Arra kell törekedni minden lehetséges eszközzel, hogy a forradalomnak elsősorban nemzeti jelleget adjunk” – írja központi lapjuk, mely máshol is hangsúlyozta, hogy „a RNT nem egy forradalom szülötte”. „Senki sem várja tőlünk, hogy kövessük a budapestiek példáját, republikánusokká, dinasztiaellenesekké, forradalmárokká váljunk; nem voltunk azok eddig, s nincs okunk a jövőben azzá lenni.” … „Elválunk… és elindulunk a magunk útján… óvakodván a budapestiek sorsától, mert nem óhajtjuk, hogy arra vitessünk, amerre nem akarunk, és oda érkezzünk, ahová menni nem akartunk; megkíséreljük magunk irányítani az események folyását, nehogy azok vigyenek bennünket, hanem mi vezessük azokat.”*
Az erdélyi román vezetők természetesen nem a tanácsok rendszerében gondolkodtak, hanem a hagyományos államapparátus kategóriáiban. A Központi Román Nemzeti Tanács kísérletet tett önálló haderő megszervezésére. Minden román katonát kezdettől „a Román Nemzeti Tanács katonájának” nyilvánított. A központi tiszti és katonatanács Bécsben székelt. Maniu mintegy száz tisztből alakította meg a bécsi román katonatanácsot, amely az 5 ezer főnyi (román nemzetiségű) szászvárosi gyalogezredre támaszkodott, s Bécsújhelyi is voltak katonáik. Állítólag még október 31-én kihallgatásra jelentkezett Stöger-Steiner hadügyminiszternél, és a román ezredek feletti parancsnokság átvételét kérte, félig-meddig számolva a kockázattal: „Most öt perc alatt elválik, vajon a forradalomban megnyerjük a vezető szerepet, vagy hadbíróság elé állítanak és talán főbe lőnek bennünket.”* A hadügyminiszter beleegyezett Maniuék kívánságainak teljesítésébe, a katonák felesküdtek a román nemzeti zászlóra. Az ezredet a hadügyminiszter igénybe vette bécsi rendfenntartó célokra, „zavargások” lecsillapítására. Maniu viszont a segítségnyújtást újabb kívánságok teljesítésével kapcsolta össze: az egész Wiener Neustadt-i katonai tábort, élelmet és különvonatokat kért a nagyszámú román katonaság számára, amire ígéretet is kapott.
{1710.} Az akció célja az volt, hogy az olasz frontról hazaözönlő hadsereg román katonáit, egységekbe szervezve, Erdélybe hazaküldje. Ezzel a Román Nemzeti Tanács az adott időpontban hatalmasnak számító, nagyjából fél százezres haderő birtokába jutott volna, ami beláthatatlan mértékben megváltoztatta volna Arad súlyát Budapesttel, de még Bukaresttel szemben is. A csapattestek hazaindítása már november első napjaiban megkezdődött, de az utazás óvatosságból nem a magyar kormány ellenőrzése alatt maradt területen, hanem főként szerb övezeten át történt. Valamennyi katona érkezett is Erdélybe, de éppen a Csehországból hazatérő, jól felszerelt „Prágai Román Légiót” a szerb parancsnokság – a Bánság hovatartozásának eldöntetlen volta miatt – jobbnak látta leszerelni. A saját haderő reménye szertefoszlott.
November első hetében, amikor még nem volt világos, vajon az antant továbbra is érvényesnek tartja-e az 1916-os bukaresti titkos szerződést, mely Magyarország tiszántúli területeit nagyjából teljes kiterjedésében Romániának ígérte, s a francia balkáni expedíciós haderő előnyomulása is megállt a Dunánál, a RNT vezetői némileg bizonytalanok voltak Erdély jövőjét illetően.
A forradalom kitörése után bekövetkező diplomáciai fordulat eredményeként november 5-én nyilvánosságra hozták az ún. Lansing-üzenetet, mely közölte, hogy az amerikai elnök „rokonszenvez a mindenütt lakó románok nemzeti egységének gondolatával. Az USA nem fogja elmulasztani, hogy alkalmas időben érvényesítse befolyását az iránt, hogy a román nép hozzájusson jogos politikai és területi igényeihez.”* Most már minden győztes hatalom támogatásáról biztosította Románia területi követeléseit, ami egyúttal eldöntötte azt, hogy hatalmi úton fogják megvalósítani Erdély egyesítését Romániával. November 9-én végül Berlin is megüzente a román kormánynak, hogy „Románia erdélyi törekvéseit jóindulatúan kezelik”, ha az onnan távozó Mackensen hadseregét nem háborgatják. Az a furcsa helyzet állott tehát elő, hogy a győztesek mellett immár a legerősebb ellenfél is ösztönözte Románia erdélyi bevonulását.
Az új körülmények cselekvésre biztatták az erdélyi román politikusokat. Meg akarták gyorsítani a várható folyamatot, de egyúttal saját pozícióikat is igyekeztek úgy megszilárdítani, hogy politikai és gazdasági önállóságukat bármilyen új helyzetben megőrizhessék és gyarapíthassák. A soron lévő, bonyolultnak ígérkező feladat a hatalomátvétel előkészítése, a még magyar kézen lévő adminisztratív kulcspozíciók megszerzése volt. Ennek útját a magyar kormánnyal való megegyezésben keresték.
| AZ ŐSZIRÓZSÁS FORRADALOM | TARTALOM | AZ ARADI TÁRGYALÁSOK |