| AZ ARADI TÁRGYALÁSOK | TARTALOM | A MAGYAR IMPÉRIUM MEGSZŰNÉSE ERDÉLYBEN |
Az aradi tárgyalások idején Maniu egy memorandumot küldött Párizsba a belgrádi fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonal megváltoztatásának kieszközlésére, s a román hadsereg Maroson inneni előnyomulásának engedélyezését kérte. Kalandos utazás után Igi-ba érkező erdélyi küldöttek ugyancsak „a rend fenntartása” címén kérték a beavatkozást, és meggyőzték a román királyt arról, hogy csapatai Erdélyben kellő mennyiségű élelmet, lábbelit és ruhaneműt találnak majd – ellenállást viszont nem, s így az előnyomulásnak nincs semmi akadálya. A katonai beavatkozás kérdése ezzel végleg eldőlt.
Az aradi Românul november 20-án „a világ népeihez” intézett kiáltványa tett hitet az önrendelkezés mellett, persze azt is kifejtve, hogy „a kormány az elnyomó állam brutális erejével száll szembe a román nemzetet méltán megillető törekvésekkel”. A román kormány intenciói nyomán másnap újabb kiáltványban tett közzé egy felhívást nemzeti gyűlés megtartására, s mellette {1715.} közölték a román királyi vezérkari főnök proklamációját csapatainak Erdélybe lépése alkalmából. A nemzeti komité november 24-én bizalmas körlevélben szólította fel a helyi tanácsokat, hogy „proklamálják a feltétel nélküli csatlakozást a Román Királysághoz, a jelenlegi dinasztia uralkodása alatt. Ez elengedhetetlenül szükséges és a leghatározottabban megkívántatik.”* A gyulafehérvári gyűlésig minél több község tegyen nyilatkozatot, mégpedig azonnal és minél több aláírással. A nyilatkozat mintapéldányát is megküldötték, azzal, hogy ezeket több példányban kell elkészíteni, mert a román diplomáciának is szüksége van rá. „Így valószínűleg a népszavazás elkerülhető lesz” – összegezi az akció célját a körlevél.* A hónap végén Budapestre utazó Maniut Jászi megnyugtatta: a magyar kormány nem fogja akadályozni egy nemzeti gyűlés megtartását, sőt felső utasításra a MÁV különvonatokat indított a december 1-i gyulafehérvári gyűlésre utazó románok részére.
E gyűlés sok gondot okozott a szociáldemokratáknak. A párt román szekciója a feltétel nélküli unióban (s Romániából ezt erősen szorgalmazták) a kivívott és kivívandó demokratikus jogok veszélyeztetését látta. Az új államot köztársaságnak akarták látni, Erdélynek autonómiát kívántak, s az utóbbi követeléssel több polgári vezető is egyetértett. November 23-án Budapestről Aradra küldték Ion Flueraşt, aki ott az egyesülés feltételeiről tárgyalt. A rezolúció már kész tervezetében összefoglalt demokratikus reformok megvalósítását az RNT garantálta, s együttműködésre biztatták őket a cseh szocialisták is.
A román szocialisták balszárnya kevesellte a szóbeli garanciákat, s bizalmatlan volt. A budapesti vezetőségi ülésen a Gyulafehérvárra delegált Avramescu és Dobrescu ironikusan kijelentették: nem ülnek egy asztalhoz a papokkal, ezzel is utalva arra, hogy a hivatalos nagygyűlésre menő 1228 küldöttből kevés, csupán 76 fő képviselte a munkásságot és a kisiparosokat (alig több, mint a temetkezési és dalegyleteket). A balszárny álláspontja egyértelmű volt: „Egyesülni fogunk Romániával, de ennek feltételeket kell szabjunk. Haladjon a korral, és űzze el a zsarnokokat, és a román nép szabad lévén, akárcsak mi most, fogjon kezet velünk, és alkossunk egy nagy, szabad és demokratikus országot. Nem kell többé sem bojár, sem hatalmuk szimbóluma (a király).”* Maga a jobboldali pártvezetés is úgy ítélte: „a gyulafehérvári nemzetgyűlés ünnepélyesen ki kell nyilatkoztassa, hogy fenntartja a szabad Erdély autonómiáját addig, ameddig Romániában megváltoznak a jelenleg {1716.} uralkodó szomorú állapotok.”* Végül kompromisszum született: a szocialista jobbszárny elállt a köztársasági agitációtól, a nemzeti párt viszont vállalta a lassított uniót, s nem ellenezte, hogy a szocialisták a nagyüzemek államosításáról elmélkedjenek – már csak azért sem, mert azokból egy sem volt román tulajdonban.
A román polgárság – bár a nemzeti megmozdulás beteljesedését ebben látta – maga sem volt osztatlanul híve az unió feltétel nélküli megvalósításának. A haladóbbak sorait képviselő Goldiş a magyar közvélemény tájékoztatására mondta: „El fogjuk határozni, hogy a magyarországi román nemzet, helyesebben a románok által lakott terület, Romániához csatlakozik… Románia teljes autonómiát ad nekünk addig az ideig, amíg a Román Királyság régi területén a demokratikus átalakulás meg nem történik. Romániával közös lesz a hadügy, külügy és pénzügy.” Nyilvánvaló, hogy a dualizmusra meglehetősen emlékeztető igények a regátiak és erdélyiek közötti ellentéteket is tükrözik. „Bukarestben ún. birodalmi gyűlés működik majd, hasonlóan a volt osztrák Reichsrathoz. Ebbe a gyűlésbe a volt magyarországi és teljes autonómiát élvező román nemzet szintén fog képviselőket küldeni … Románia királyság marad… a román hadsereg 2-3 héten belül meg fogja szállni ezt a 26 vármegyét, és akkor teljesen átvesszük a közigazgatást, az impériumot.”* Időközben Maniu küldöttek útján kérte a román hadsereg előnyomulásának átmeneti felfüggesztését, alkalmasint így kívánta elkerülni azt a szituációt, hogy a határozat szuronyok árnyékában szülessék.
November 30-án a román vezetők és a delegált szociáldemokrata képviselők összeültek az unió elveiben megállapodni. S mivel a bukaresti kormány intencióit is tartalmazó határozati javaslatot több oldalról kritizálták, egy szűkebb bizottság hosszas vita után újabb tervezetet készített, amely már hallgat a királyságról, s a közhangulat figyelembevételével (formailag azonban nem feltételként) rögzít olyan demokratikus alapelveket, mint az általános és titkos választójog, a sajtó-, gyülekezési és gondolatszabadság teljes elismerését, az agrárreformot és a munkásság politikai jogainak kiterjesztését. A nemzeti kisebbségekről a rezolúció III. pontja gondoskodik: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.”* Ez a pont jelzi, hogy a román vezetők a korábbi nemzetiségi sorsból tanultak annyit, hogy a történelmi szerepcsere alkalmából az erdélyi magyaroknak és szászoknak szélesebb körű jogokat ígérjenek annál, mint amit a románság a dualista államban élvezett.
{1717.} 1918. december 1-én a gyűlés 1228 delegátusa elfogadta az egyesülést azzal, hogy „sajátos intézményeink egy ideiglenes autonómia fenntartását teszik szükségessé, ami nem változtat a feltétel nélküli unió tényén”.* A gyűlés egy 200 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot választott, melyben 30 szociáldemokrata is helyet kapott az automatikusan tanácstaggá váló püspökök és a kiemelkedő értelmiségiek, kiválasztott gazdag polgárok mellett.
A nagy tömeggyűlés a nemzetőrség és román katonák által gondosan biztosított vármezőn zajlott le, ahol a különvonatokon, szekereken és gyalog érkező parasztsággal és kisebb számú munkássággal ismertették a határozatot. Az egybegyűltek – a román hagyomány szerint százezer ember – áhítattal, egyhangú lelkesedéssel fogadták a rezolúció kihirdetését. Az alapelvek progresszív jellege biztatóan hatott.
December 2-án a Nagy Nemzeti Tanács kijelölte a 15-ös Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) tagjait – köztük két szocialistát –, hódoló táviratot és delegációt küldött Bukarestbe az uniót kimondó határozat ünnepélyes átadására. A küldöttség köztük Ferenc Ferdinánd egykori bizalmasai: Miron Cristea és Vaida-Voevod – átadta Ferdinánd királynak a határozatot, s 24-én – a feltételeket természetesen mellőzve – röviden törvénybe iktatták, hogy „az 1918. december 1-én tartott gyulafehérvári gyűlés határozatába foglalt területek egyszer s mindenkorra egyesülnek a Román Királysággal”,* csupán a helyi igazgatást hagyva a Kormányzótanács kezében. Vaida-Voevod, Goldiş és Şt. C. Pop helyet kaptak a bukaresti kormányban.
Ezzel a románság politikai egyesülése egészében befejeződött. Az egyesülés formája azonban oda vezetett, hogy a haladás román táborában komoly szakadás következett be. A polgárság baloldalának gondolatvilágát is néhány évre szinte teljesen betöltötte korábban alig remélt álmának, Nagy-Romániának megvalósulása. A szociáldemokraták jobboldala a nemzeti egyesülés támogatásától várta a munkásmozgalomnak a román politikai életbe való integrálását, a párt erősödését. Ezzel szemben a lassan centristákra és baloldaliakra szétváló román szocialista balszárny kezdettől nem értett egyet a jobboldaliak és a nacionalisták szoros együttműködésével. Még 1918 decemberében megalakították „a román szocialisták internacionalista frakcióját”, s komoly propagandatevékenységet fejtettek ki főként az Alföld peremvidékén, valamint a csepeli, tatabányai és pilisvörösvári román munkásság körében. Amikor a balszárny december 31-re Budapestre összehívta az „ausztriai, magyarországi és erdélyi román internacionalista szocialisták” kongresszusát, a különféle irányzatok képviseletében 54 küldött jelent meg, hogy elítélje a jobboldal belépését a Kormányzótanácsba. A kongresszus „felemelte szavát a Román Királysághoz való csatlakozásról szóló, {1718.} Gyulafehérvárt hozott határozat ellen, mert ezt a határozatot nem a nép igazi képviselői hozták, hanem csupán az aradi burzsoá csatlósok egy csoportja. A magyarországi és erdélyi román szociáldemokrácia, mivel a népek szabad önrendelkezési joga eszméjéhez tartja magát, kéri és követeli Magyarország, Erdély és a Bánság minden románjának függetlenségét és azt a jogot, hogy független államot alkossanak. A kongresszus úgy határoz, hogy ennek az államnak a megalakulása e területek minden nemzetiségének népszavazása által történjék.*
A küldöttek többségéből alakult a román kommunista csoport, amely később az „ausztriai, magyarországi, erdélyi és bánsági román kommunisták szövetsége” címet vette fel. Tagjainak többségét a nemzeti mozgalommal szembeni elzárkózás merevsége jellemezte. Gyengéik ellenére ők folytatták azt az internacionalista hagyományt, amelyet még 1918 tavaszán az oroszországi hadifogoly magyarokkal együttműködő románok alakítottak ki a szovjethatalom első hónapjaiban.
A szervezett munkások többségét képviselő baloldal előretörésével szemben a román jobboldali szociáldemokraták 1919 januárjában Nagyszebenben ellenkongresszust tartottak. Vezetőségük megtiltotta, hogy részt vegyenek rajta azok a küldöttek, akik a baloldal budapesti kongresszusán jelen voltak. Ilyenformán a budapesti, brassói, aradi, temesvári és lugosi küldöttek legnagyobb része nem jelenhetett meg Nagyszebenben. De nem vehettek részt a petrozsényiek sem – bár nem voltak Budapesten –, mert korábbi szereplésük miatt jelenlétük a jobboldal számára nem volt kívánatos. E kongresszus kimondotta az erdélyi-bánáti szociáldemokrata párt megalakulását, ennek vezetőségét azonban sok helyi szervezet nem volt hajlandó elismerni. A volt történeti Magyarország román munkásságának polarizálódása egy időre befejeződött.
A szélesebb értelemben vett Erdély szervezett proletariátusának nagyobbik része ismeretesen magyarokból és német ajkúakból állott. Számukra a történelmi feladatot természetesen nem a Romániával való egyesülés, hanem egy demokratikus, szociális jellegű társadalom megteremtése jelentette.
| AZ ARADI TÁRGYALÁSOK | TARTALOM | A MAGYAR IMPÉRIUM MEGSZŰNÉSE ERDÉLYBEN |