A MAGYAR IMPÉRIUM MEGSZŰNÉSE ERDÉLYBEN

Erdély magyarsága elbizonytalanodva élte meg a történelmi átalakulás első pillanatait. Nem tudta elfogadni sem azt a gondolatot, hogy az évezredes államalakulat, melynek maga is szerves része volt, hetek alatt tovatűnik, sem pedig azt, hogy egy fejletlenebb gazdasági-társadalmi bázison felépülő idegen országhoz csatolva, a kisebbségi sors vár rá. A polgárságon a dermedt {1719.} tehetetlenség uralkodott el, helyenként kétségbeesett kapkodással igyekezett menteni a menthetőt, vagy inkább saját magát megnyugtatni. A magyar nemzeti tanácsok mellett november végén előbb Marosvásárhelyt, majd Kolozsvárt alakult Székely Nemzeti Tanács, amely a bizonytalan jövőre való tekintettel hol az integritás fenntartására, hol a magyarok önrendelkezési jogára tette a hangsúlyt. A kormány is ingadozott saját maximális programja – mely szerint a nemzetiségek önrendelkezését elfogadva kiépít egy föderatív államot – és minimális programja között, mely szerint a teljes elszakadás nem akadályozható meg, s békés úton kell biztosítani a kisebbségi sorba kerülő magyarok nemzeti jogait. A gyulafehérvári határozatot nem tekintette teljes érvényűnek. Míg a kormány egy erdélyi gyaloghadosztály felállítására, a nemzetőrségek megerősítésére törekedett, egy újabb székely nemzeti tanács (Budapestről) külön székely dandár létesítését szorgalmazta. A kicsiny erdélyi haderőnek ez a Székely Különítmény néven, december 1-én Kolozsvárt hadosztállyá szerveződő alakulat lett a tömörítő magva. Az újonnan felállított erők elégségesek lehettek ugyan a román hadseregnek a Maros – tehát a demarkációs vonal – átkelésében való ideiglenes akadályozására, egy ilyen lépés azonban az adott hatalmi viszonyok közepette beláthatatlan nemzetközi bonyodalmak veszélyét idézhette elő, ezért a kormány nem mert a védekezésre vállalkozni. Továbbra is a békés közvetítő megoldásokat keresve igyekezett a belgrádi fegyverszüneti egyezmény előírásait betartani, eljárása azonban természetszerűen alkalmatlan volt az erősebb s agresszívabb fél, a román hadsereg fokozatos térnyerésének megakadályozására. Ráadásul Párizs szándékait sem lehetett sohasem tisztán kiismerni, mert a Belgrádban és Bukarestben basáskodó francia tábornokok, a budapesti antantmisszió tisztjei nemegyszer egymást is keresztező lépésekkel, nyilatkozatokkal növelték a zavart. Henri Berthelot tábornok, a francia dunai hadsereg paracsnoka már december első napjaiban engedélyt adott a román csapatoknak a Maros átlépésére és Aradtól Máramarosszigetig bezárólag, 8 város megszállására, erről azonban a magyar kormányt sokáig nem is értesítették.

December 8-án a kormány „kelet-magyarországi főkormánybiztossá” nevezte ki Apáthy professzort, aki másnaptól egy 14 ügyosztályból álló – koalíciós összetételű – kormányszerű hivatal segítségével intézte a szűkülő terület polgári igazgatásával kapcsolatos teendőket és az antanthaderővel a kapcsolattartást. Ugyanezekben a napokban kezdte meg tényleges munkáját Maniu elnöklete alatt a nagyszebeni román Kormányzótanács, mely magát Erdély ideiglenes kormányának tekintette.

Az erdélyi magyar nemzeti tanácsok az önrendelkezés elvét – természetesen – a magyarokra is érvényesnek tekintették, s ezt kívánták kifejezni a december 22-i kolozsvári nagygyűlésen. A nagyszebeni kormányzótanács útján Moşoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló királyi román csapatok parancsnoka tiltakozott a tervezett népgyűlés ellen, megígérvén, hogy ágyúival {1720.} fogja azt szétkergetni. Mégis nagy tömeg, mintegy 40 ezer ember gyűlt össze, köztük a román szocialisták és a bánsági svábok képviselői, mivel az utóbbiak, éppúgy, mint a szászok, egyelőre ugyancsak a magyar állam keretében kívántak megmaradni. A gyűlés az Ipartestület nagytermében kezdődött, s a főtéren folytatódott, amelyet elborított a nemzeti és vörös zászlók alatt hömpölygő sokaság. A nacionalistáktól a szocialistákig terjedő egységfront természetének megfelelően a beszédek az állami egység fenntartásától a proletárjogok védelméig terjedtek, az egyik román szocialista pedig azt javasolta, hogy Erdély legyen köztársaság a svájci kantonok mintájára. A magyar szocialisták által előterjesztett és elfogadott határozati javaslat kimondotta, hogy az önrendelkezési jog alapján „a magyarországi népköztársasággal állami közösségben kívánunk élni. Az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül követeljük minden itt élő nemzet számára a teljes jogegyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”*Szövegét l. MIKÓ I., i. m. 12. Másodnap a román királyi csapatok bevonultak Kolozsvárra.

Apáthy és a főkormánybiztosság a helyén maradt, s jelképesen a magyar katonai parancsnokság is egy ideig, hogy a jogfenntartás elvét azután is megőrizzék, miután a magyar katonaság elhagyta Kolozsvárt.

A román parancsnokság bevezette a sajtócenzúrát, az éjszakai kijárási tilalmat, a botbüntetést, megszüntették a politikai jellegű szervezetek működését, a gyülekezési, de még az utazási szabadságot is. Megkezdődött a baloldaliak üldözése, egyes vidékeken igen kemény eszközök alkalmazásával. A mindennapi élet egyre zavarosabb viszonyok között zajlott. Kolozsvár utcáin tarka összetételű őrjáratokban együtt cirkált román királyi katona, magyar köztársasági nemzeti gárdista, román nemzetőr és magyar városi rendőr. Akiknek nem volt Kolozsvárt állandó lakóhelyük, azonnal el kellett hagyják a várost. A vasutakat a MÁV és személyzete üzemeltette, de a román katonaság irányította. Január közepétől teljesebb lett a román igazgatás.

A román csapatok lassú előnyomulása Kolozsvár megszállása után a nemzeti célok, az antant megbízása és a bolsevizmus elleni harc hármas jelszavára hivatkozással tovább folytatódott. Berthelot tábornok, a román csapatok és a megerősödő, 3000 fő körül járó magyar véderő közötti összecsapások elkerülése céljából, december 31-én Kolozsvárt megállapodott Apáthyval egy újabb, Nagybánya–Dés–Kolozsvár demarkációs vonalban, s a két haderőt elválasztó 15 km széles semleges zónában. Budapest ezt már nem hagyta jóvá, de nem is tudott ellenlépéseket tenni. Kratochvil ezredes, aki november végétől az erdélyi véderő parancsnoka volt, január közepén áttette székhelyét Nagyváradra; január 22-re pedig a román csapatok elérték immár a Máramarossziget–Zilah–Csucsa–Zám vonalat. A történelmi Erdélyt ezzel Ferdinánd király hadserege harc nélkül birtokba vette. Egyedül Ligányi {1721.} község mellett lőttek rá egy román páncélvonatra, s a 9 katona eleste szolgált alkalmul arra, hogy Apáthy főkormánybiztost felkelés szítása és bolsevista propaganda vádjával január 17-én letartóztassák, Kolozsvár magyar polgárságára pedig 900 ezer korona hadisarcot vessen ki a román hadvezetés.

A szász és a sváb polgárság képviselői, akik a monarchia összeomlásának napjaiban a hosszú történelmi sorsközösség alapján – minden korábbi feszültség ellenére – hangsúlyozottan a magyar állam keretében keresték jövendőjüket, autonómiájuk biztosítékait, november közepén még a Károlyi-kormánnyal folytattak tárgyalásokat az új berendezkedésről. A Szász Nemzeti Tanács (Sächsischer Nationalrat) és az összes németeket átfogó Német Nemzeti Tanács határozott integritáspárti állásfoglalása nem fejezte ki az erdélyi szászok és a bánsági svábok összességének álláspontját. Az új történelmi realitások – a nagy román állam körvonalainak bontakozása – nyomán felerősödtek az átorientálódás, az új útkeresés hangjai is, egyelőre nem menvén persze tovább a románság demokratikus jogai iránti szimpátia megnyilvánulásokon. A gyulafehérvári román gyűlés után a saját önrendelkezési jog biztosítását, a szász területek (212 község) autonómiáját (Munizipium Sachsenland) követelték, Erdélyt nemzeti autonómiákból kívánták felépíteni, hasonlóan Jászi elképzeléseihez.

A bukaresti, sőt egyes francia körök kívánságára is, a nagyszebeni román Kormányzótanács kereste a megegyezést a szász értelmiséggel. 1919 újévjén Rudolf Brandsch tárgyalásokat folytatott Maniuval, ennek eredményeként január 8-án a Szász Nemzeti Tanács és a központi választmány medgyesi gyűlésén az új hatalmi viszonyba beletörődve kijelentette, hogy Erdély szász népe is, nemzeti jövője garantálását remélve, állást foglal Erdély és Románia egyesülése mellett, sőt üdvözli az egyesítést. Másodnap ünnepélyesen átnyújtották határozatukat a Kormányzótanácsnak, Maniu pedig nem kevésbé ünnepélyesen biztosította őket „a szorgalmas szász nép nemzeti jogainak védelméről és tiszteletben tartásáról”.*Desăvîşirea unificării. 446–447. Ugyancsak szász küldöttség tájékoztatta új állásfoglalásukról Berthelot tábornokot, s a határozat eljutott Párizsba is. Az elkövetkező hónapokban mindenesetre nemegyszer kellett bizonygatni, hogy a szászok önkéntesen és többségükben elfogadják az egyesítést Romániával.

A bánsági részeken, ahol igen erős volt a Magyarországon belüli helyi köztársaság alapításának szándéka, a német és magyar munkásság sem akart Romániához csatlakozni. December 2-án Temesvárt, a szocialista dr. Roth Ottó vezetésével kikiáltották a Bánság autonómiáját. Az integritás fenntartását kívánta a katolikus sváb értelmiség magyarosodásra hajló szárnya. A Károlyi-kormány a német nemzeti tanáccsal egyetértésben ki is dolgozott egy autonóm területi rendszert a Bánság számára, amelyet a budapesti kormányban {1722.} Johann Junker képviselt. Része lett volna ez egy fokozatosan felépülő dunai föderációnak. A kísérletnek a szerb csapatok temesvári berendezkedése vetett véget. A Bánság továbbra is zömében szerb megszállás alatt maradt, noha az eljövendő sorsa miatti román–szerb konfliktusok csökkentése céljából január második felében Lugoson a szerb alakulatokat váltották fel, majd 29-én Aradra vonultak be francia gyarmati csapatok.

December közepétől immár a megszálló csapatok háta mögött bontakozott ki Erdélyben a szociális mozgalmak újabb hulláma. A parasztság körében ismét felerősödött a baloldali propaganda; román falvak lakóit fogta el a félelem, hogy elmarad az ígért földosztás, vagy elkeserítette az elégedetlenség saját értelmiségük nemzeti tanácsaival szemben. A munkásság keményebb harcot vívott. A Zsil völgyi bányászok tanácsai külön munkásköztársaságot akartak létrehozni, remélvén, hogy a „fekete gyémánt”, a szén elégséges anyagi alapot nyújtana a berendezkedéshez. A királyi csapatoknak, nagyobb összetűzés elkerülésére, egy időre el kellett hagyniok a medencét. Január első napjaiban a Nagybánya környéki bányászok vívtak rövid fegyveres harcot a román alakulatokkal. A hónap közepén a Zsil völgyében az újabb bányászmozgalom ugyancsak a román hadsereggel folytatott tűzharcba torkollott, melyben az ágyúk is megszólaltak, s a pacifikálásban román szociáldemokrata vezetők közvetítésére volt szükség. Ezek mellett eltörpültek a meg-megújuló bánsági köztársaságkísérletek vagy Udvarhely január 9-i próbálkozása egy helyi székely köztársaság alapítására. Január 20. körül a zömében magyar vasutasok nagy sztrájkküzdelméhez csatlakoztak a postások, nyomdászok, hivatalnokok, néhol gyári munkások.

A munkásság megmozdulásaiban fontos elem volt a magyar nemzeti jogok biztosításának igénye, de alárendelődött azon általános forradalmasodási folyamatnak, mely 1918 októberében kezdődött, s meg-megtorpanva, a kommunisták előretörésének jegyében ívelt felfelé. A proletariátus szemében nem volt tekintélye a régi államgépezet maradékának, az új polgári vagy polgári túlsúlyú nemzeti tanácsoknak, de még a királyi román hadsereget sem félték, s nem is tekintették fő ellenfélnek. E történelmileg új magatartásforma dezorientálta a burzsoá rend hordozóit. Magyar polgárok hol az integritás mentésének utolsó harcosait, hol a nemzeti érdekek cinikus elárulóit sejtették a szocialista munkásságban, míg a román hadsereg elhárító szolgálata a bolsevizmus és magyar nacionalizmus együttes megtestesülését látta bennük, nem törődve azzal, hogy egyedül a kommunista párt volt az, amely minden ingadozás nélkül szakított az integritás hagyományos elvével. A proletariátus színe java, a régi politikai értékkategóriákat lassan levetkőzve, Budapesttel együtt egy új társadalom megteremtése, egy szociális forradalom irányába menetelt.

Az új forradalmi fellendüléssel párhuzamosan, bár azzal ellentétes irányú hatást érvényesítve, hivatalosan is megkezdődött az új román államiság {1723.} kiépítése. A nemzeti gárdák, de mindenekelőtt a munkásgárdák leszereléséhez a román királyi hadsereg még januárban hozzákezdett. A nagyszebeni Kormányzótanács a hónap közepén elutasította a kolozsvári magyar értelmiség ajánlatát, hogy magyar vidékeken a közigazgatás maradjon magyar, míg románlakta területen természetszerűen román.

A Kormányzótanács január 24-i, I. dekrétuma elrendelte a régi törvények és hatóságok visszaállítását és fenntartását, II. dekrétuma azonban feloszlatta a törvényhatóságokat, megszüntette a megyei és községi önkormányzatot. Három város és a megyék élére román prefektusokat neveztek ki, akik a régi tisztviselőktől és állami alkalmazottaktól esküt követeltek Ferdinánd királyra. Erdély állami hovatartozása nem lévén a nemzetközi jog szerint tisztázva, a tisztviselői kar jó része csak „fogadalomtételre” hajlott, s a konfliktus évekig tartó huzavonához és tömeges elbocsátásokhoz vezetett. Hivatalos nyelvvé tették a románt, februárban megkezdődött a majdani földreform kisajátításra szánt földjeinek kényszer-bérbeadása. Feloszlatták a román nemzeti tanácsokat is, úgyhogy ilyenek csak a magyar haderő által ellenőrzött részen maradtak. Februárban, majdnem a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásakor, a nagyszebeni Kormányzótanács mozgósítást rendelt el a román hadsereg feltöltésére; ez természetesen nem érintette a magyar lakosságot, de sokakra került sor a szászok közül, akik egyébként sok tisztet is adtak a román hadseregnek. A diplomáciai kapcsolatot Nagyszeben március elején megszüntette a magyar kormánnyal.

Miután az antant semmilyen korábbi megállapodást nem tartott be, s a román csapatok mind előrébb vonultak, a kormányzat fontolóra vette a fegyveres ellenállás megkísérlését. Március 2-án Károlyi a Székely Hadosztály előtt tartott szatmárnémeti beszédében kijelentette: „ha a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke ellenében és Magyarország feldarabolása mellett döntene, akkor mi végszükség esetén még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot.”*KÁROLYI M., Az új Magyarországért. (Válogatott írások és beszédek. 1908–1919. Szerk. LITVÁN GY.) Bp. 1968. 294.

A párizsi békekonferencia, mely 1919 elején már dolgozott a Magyarországgal kötendő békeszerződés előkészítésén, román nyomásra és a francia hadvezetés Szovjet-Oroszországgal szembeni intervenciós terveinek támogatásaként, február 26-án a magyar–román demarkációs vonal újabb áthelyezésére, valójában területátadásra hozott határozatot. A Szatmár–Arad vonaltól keletre álló magyar katonaságot körülbelül száz kilométerrel nyugatabbra, szinte a Tisza vonaláig kellett volna visszavonni. Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad és Arad környékét a román csapatoknak ítélte, míg ezektől nyugatra egy olyan semleges sávot igényelt, melybe Vásárosnamény, Debrecen, Gyoma, Hódmezővásárhely és Szeged tartozott volna, s a magyar {1724.} közigazgatás ez utóbbi övezetben is francia ellenőrzés alatt működne. A francia politika így akarta biztosítani a Szovjet-Oroszország ellen bevetni tervezett román királyi haderő hátát, s egyben a Temesvár–Szatmár–Csap vasútvonalat, melynek Lengyelország hadianyaggal történő utánpótlása szempontjából ugyancsak fontosságot tulajdonítottak.

Az erről szóló, március 20-án átadott ún. Vix-jegyzéket a magyar kormány nem fogadhatta el. Az antanttal való megegyezés, az eddig készséges együttműködés politikáját a békekonferencia nem méltányolta, egy elfogadható békeszerződés lehetősége szertefoszlott, Károlyi és kormánya lemondott. Az antantbarát demokratikus polgárság és a mérsékelt szociáldemokrácia koalíciója erkölcsi-politikai csődöt mondott, tartalékai kimerültek. A magyar proletariátus békés úton átvehette a hatalmat.