bürü, bürhíd

árkon, patakon egyszerű áthidalás gyalogosok számára. Első értelmezett előfordulása Comenius Janua c. művében bukkan fel: „Hidacskác, pallóc, boeruec, gyaloghidac: ponticuli” formulában. Gyakori a víz felett átdöntött egyszerű fatörzs használata, amelynek – különösen ha magányosan használják a faderekat – a tetejét simára bárdolják. Néha a biztonságosabb közlekedés érdekében korlátot szegeznek egyik oldalára. Előfordul, hogy egy vagy két, esetleg keresztléccel összefogott pallót fektetnek át. Gyalogjáróknak szánt híd neveként a bürü a Dunántúl déli felében ismeretes. A néhány pallóból, deszkából készült hasonló híd neve a Kisalföld egyes részein linka, a nyelvterület É-i, ÉK-i sávjában palló, Háromszékben zséje. A Közép-Tisza vidékén, a Nagykunságban, a Sárréten a bürü úgy készült, hogy a határt barázdáló ereken a víz tükrére nádkévéket fektettek, majd az egész alkotmányt összekötözték gyékénnyel, fűzfagúzzsal. Megrakott szekerekkel is átkeltek a jól gúzsolt bürhídon. A bürü szó a 14. sz. óta mutatható ki nyelvünkben, valószínűleg déli szláv nyelvből került a magyarba. Kezdettől a → hídnál kezdetlegesebb, gyengébb közlekedési építmény megnevezésére szolgál. – Irod. Györffy István: A Nagykunság és környékének népies építkezése (I–II., Népr. Ért., 1908); Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (Bp., 1955); Szentmihályi Imre: Bőrhíd (Ethn., 1974).

A turistvándi (Szabolcs-Szatmár m.) vízimalom hídja (bürü)