híd

patakon, folyón, időszakos vízfolyáson, vizenyős területeken vagy mesterségesen készített csatornákon, árkokon átvezető épített szerkezet, utak tartozéka, amelyet járművekkel is lehet használni. Honfoglalás előtti alán eredetű szó. A hídépítés már a honfoglalás előtt is népünk technikai ismeretei közé tartozott. A hídak széles körű középkori elterjedését, használatát helyneveinkben való korai és gyakori felbukkanása is jelzi (Királyhida, Hidas, Székelyhíd, Hidasnémeti, Bánhida, Apahida, Hídalmás, Hidaskürt). Részben a középkori helynévi összetételekben a jelzős szerkezetek is utalnak hídjaink anyaguk, szerkezetük, technikájuk tekintetében megnyilvánuló sokféleségére. Kisebb fesztávolságú hídak esetében két, három, esetleg négy nagyméretű gerendát fektettek át a két hídfő tartószerkezete között. Szokásos volt a tartógerendákat keresztkötésekkel összekapcsolni. Az így elkészített vázat vastag deszkázattal burkolták, korlátokkal látták el. Nagyobb fesztávolság esetén cölöpöket vertek a mederbe, s a híd tartógerendái a cölöpökön keresztbe fektetett keresztgerendákon nyugodtak. A cölöpöket az oldalirányú mozgás ellen egymással is összekötötték, ácsolták. Nemritkán a cölöpöket a híd hosszirányban fekvő tartógerendáihoz is hozzákötötték. Olyan vízfolyásokon, ahol jégzajlásra lehetett számítani, az egyszerűbb hídak esetében is a cölöpök elég jégterelő, védő ácsolatot helyeztek el, ami az úszó jégtáblákat eltérítette, eltörte. A nagyobb fesztávolságú hídaknál egyszerűbb rácstartókat és merevítő szerkezeteket is alkalmaztak. A fa-, gerendahídak között voltak az egykori Európa átlagos technikai színvonalát meghaladó ívelt tartószerkezetekre is példák. Ilyen volt az Aranyos hídja Tordánál. Mivel a faanyagot az időjárás könnyen megtámadta, tönkretette, igyekeztek a híd tartó- és járószerkezeteit megvédeni a csapadéktól, a nap szárító hatásától. Ezért készítettek fedeles hídakat, amelyeknek oldalát deszkázattal is beburkolták. Fedeles hídak Erdély kisebb folyóin még ma is előfordulnak. Minthogy a faellátást, gerendaszállítást az egész Kárpát-medencében nagyon jól megoldották, még az első nagyvasúti hídakat is fából ácsolták. A kő-, téglahídak építésére csak hegyvidékeken vagy kivételes esetekben került sor. Nem egy helyen a mezővárosok saját kereskedelmi forgalmuk biztosítása érdekében a 18. sz.-tól erőfeszítéseket tettek önerejükből állandó kő- vagy téglahídak építésére. Ezek boltozatait földtöltéssel látták el, esetleg kikövezték. Ilyen típusú a Hortobágyon átvezető híres híd, amelyet Debrecen városa emeltetett, de hogy nem egyedüli létesítmény volt, arra bizonyság lehet a karcagi határban levő Zádor hídja. Meg kell jegyezni, hogy a nagy árterű, magas vízállású folyók áthidalására falvaink, mezővárosaink nem vállalkoztak a 19. sz. derekáig. Ezeken, a néhány katonai érdekből épített híd kivételével, kompok, repülők, hidasok segítségével keltek át, vagy télvíz idején, kemény fagyban jéghizlalással (→ szalmahíd) tették a folyók jégpáncélját teherbíróvá, hogy a két part közötti forgalmat biztonságosan, gyorsan, tengelyen bonyolíthassák le. Megjegyzésre érdemes, hogy a sekély vizű patakok, folyók medrében gyakran készítettek lovas, szekeres átkelésre alkalmas kövezett fenekű gázlókat, s így híd építése nélkül biztosították a közlekedést. Az ilyen kövezett gázlók a sáros, agyagos partú és ágyazatú vízfolyásoknál meggyorsították a forgalmat. A kavicsos medreket sekély víz esetén nemegyszer szinte országútként használták közlekedésre. Pl. az Aranyos parti székely falvak egymás között száraz időjáráskor gyakorta a folyó kavicságyazatában tört úton tartottak kapcsolatot. A paraszti, mezővárosi közösségek átlagos hídjai fából készültek. Jellemző volt rájuk a cölöpös gerendatartós szerkezet. A hídfők belső oldalát és a kapcsolódó oldalrézsűket is cölöpökkel rögzített deszkázattal, gerendázattal biztosították. Igyekeztek minél kisebb áthidalt nyílással megoldani egy-egy átkelőhely kiképzését, ezért a régi fahídhoz az ártérbe mélyen benyúló földtöltéseket építettek, s csak a legszükségesebb szakaszt hagyták nyitva. A híd építéstechnikai ismerete tervezési és kivitelezési szinten régi ácsmesterségünk tradicionális tudásanyagához tartozott. Nyelvterületünk peremvidékein, az erdős természeti környezetben napjainkig tartó gyakorlata meg is maradt. Az utolsó 200 esztendő fejlődését azonban a műszaki tervezés is, valamint az állandó hadsereg hidász fajárásai is befolyásolták. Nem egy esetben van tudomásunk arról, hogy a fában gazdag vidékeken némely mesterek vagy falvak előre készítettek hídszerkezeteket, s azokat készen adták el, és vagy ők, vagy a helyi mesterek állították fel a megadott helyen. (→ még: bürü) – Irod. Lósy-Schmidt Ede: A hortobágyi kőhíd építése (Debrecen, 1926).