debreceni viselet

TARTALOM

Debreczeni László (Marosvásárhely, 1903–)

Debrecen népe

Debrecen városa a Tiszántúl jellegzetes települése. A középkortól folytonos lakosságának reliktuma s napjainkig gazdasági, művelődési központja. A város környéke a honfoglalás idejétől folyamatosan megült táj. Lakossága kezdettől magyar, azonban korai népességében szerepet játszhattak török népelemek is, amire a város nevének eredete utal. A korai feudalizmusban sűrű, apró falvas településhálózat fejlődött ki a vidéken. A város mai belterületén pl. a névadó községen kívül még 4 falu meglétéről van tudomásunk. Ezek összeépülésével a 13–14. sz. folyamán alakult ki a mai település közvetlen előzménye, vásárai révén a tágabb vidék kereskedelmi központjává váló mezőváros. Mint oppidumot egy jelentősebb uradalom központjává tették. Polgárai a szomszédos települések pusztaföldjének bérlete révén jelentékeny jövedelmi forráshoz jutottak. A szélesedő mezőgazdasági árutermelés révén a 14–15. sz.-ra az agrártermeléshez kapcsolódva növekvő hozamú ipara alakult ki, amely korán eljutott a céhes szerveződés szintjére (az első magyar céhlevelet 1398-ban nyerték a debreceni csapók, azaz posztószövők). Később céheinek száma 14-re gyarapodott. Messze híressé vált vásárai és előnyös forgalmi helyzete révén hazai viszonylatban jelentős kalmár-tőzsér-kereskedő rétege is kialakult. A város polgárosulásával párhuzamosan jelentékeny kulturális tevékenység indult. A reformáció kiterebélyesedésével a kálvinizmus K-mo.-i központjává vált. A debreceni kollégiumban folyó oktatás az Alföld ref. népi műveltségformálódásának egyik legfontosabb tényezője lett. A 17. sz. háborús megpróbáltatásai és politikai változásai, a 18. sz. folyamán érvényesülő gazdasági és társadalmi visszaesés jelentősen lefékezték fejlődésének ütemét, ami egyfelől tőzsér-kalmár-iparos elemeinek elszegényedéséhez, arányuk csökkenéséhez vezetett, másrészt a konzervatív életforma megerősödésében jelentkezett. Ismételt fellendülése az utóbbi 100 esztendőben következett be. Fokozatosan jelentős közlekedési, kereskedelmi, egyetemi központtá vált, majd a szocialista építés során jelentős nagyiparral is gyarapodott. Debrecen népe a város történelmi útja révén sajátos arculatú életmódot és műveltséget fejlesztett ki, amely az egész Tiszántúl számára meghatározó jelentőségű példává vált. A K–Ny-i irányban 60–80 km-nyi városi határ pusztáin, elsősorban a Hortobágyon extenzív nagyállattartás alakult ki a 16. sz.-tól és folyt a közelmúltig. Jelentős volt földművelése is, amely a 18. sz.-tól tanyás gazdálkodás keretei között történt. A város közvetlen környezetében önellátó szőlő-bortermelés folyt, de a város polgársága az érmelléki történeti borvidék legjelentősebb extraneus birtokos csoportja is volt. Céhes ipara egyes ágazatokat tekintve a parasztság hagyományos cikkekkel való ellátásában országosan kiemelkedő helyet foglalt el. Debrecen népe közvetítette szellemi műveltségén keresztül a tiszántúli parasztság számára a hollandiai és németo.-i gyökerű puritanizmusra hajló kálvinista életszemléletet és kultúrát. A városi élet keretei között az önkormányzatnak, önigazgatásnak sajátos, a vagyoni állapottól erősen befolyásolt, de sok vonásában demokratikus rendje alakult ki, amely mind az egyházi, mind a világi szervezetben sokáig például szolgált az alföldi mezővárosokban. Debrecen társadalma mindenkori szélesebb országos és Ny-európai kapcsolata révén anyagi és szellemi vívmányok közvetítésével a magyar népi műveltség egyik fontos adaptációs bázisa volt. – A város történeti fejlődése feltárásában jelentős volt Balásházy János, Szűcs István, Zoltai Lajos, Szabó István, Balogh István tevékenysége. Debrecen népe etnográfiai vizsgálata részben történeti aspektussal, részben a recens anyagra alapozottan elsősorban Ecsedi Istvánnak, Balogh Istvánnak, N. Bartha Károlynak köszönhető. Tárgyi emlékeit a → Déri Múzeum őrzi. (→ még: cívisváros) – Irod. Szűcs István: Szabad királyi város Debrecen történelme (I–III., Debrecen, 1871); Zoltai Lajos: Települések. Egyházas és egyháztalan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai területén a XI–XV. században (Debrecen, 1925); Szabó István: A debreceni tanyarendszer kialakulása (klny., Szeged, 1929); Zoltai Lajos: Vázlatok a régi debreceni polgár háztájáról (Debrecen, 1937); Balogh István: A cívisek világa (Debrecen néprajza) (Bp. 1973).