dézsmálás, decima, tizedszedés

a jobbágy terményei, ill. állatszaporulata tizedrészének, a dézsmának (lat. decima ’tized’) az egyház javára való beszedése. A tized ótestamentumi eredetű fogalom. Az i. sz. 6. sz.-tól kezdve a r. k. egyház Európa-szerte szedte. Mo.-on már I. István korából vannak rá adatok. A későbbiek során többször részletesen szabályozták. Addig ismeretlen súlyú terhet jelentett a termelőkre. Elvileg háromnegyedét a püspök, egynegyedét a helybeli r. k. plébános kapta. Ez utóbbi azonban a 13. sz.-tól kezdve egy tizenhatodra olvadt, három tizenhatodát a káptalan vagy a főesperes élvezte. A mohácsi vész előtt a püspöki jövedelmeknek mintegy fele származott a dézsmálásból. A 11. sz.-ban még mindenki köteles volt a tizedfizetésre. A 15. sz. közepétől kezdve a nemeseket felmentették alóla. Ugyancsak felmentették a hajdúkat, a jászokat, a kunokat, továbbá azokat a 18. sz. elején települt népeket, amelyeket mentesítettek a telepítési okiratban vagy külön kiváltságlevél formájában a tizedfizetés alól. Gabonaneműekből (búza, rozs, árpa, zab, tönköly, köles), borból (→ bordézsma), juh- és méhszaporulatból történt a dézsmálás: a 16. sz.-tól kezdve kecskeszaporulatból, lencse-, borsó-, len- és kender-, míg a 18. sz.-ban kukorica-, dinnye-, dohány- és burgonyatermésből is. A pásztorok dézsmálására külön szabályok voltak, általában nem a szaporulat, hanem az állatállomány után adtak huszadot vagy éppen ötvenedet. A dézsmálás elvileg természetben történt. Az egyház többször megkísérelte pénzben való beszedését (1437-ben Erdélyben Lépes püspök), de ebből nem sikerült állandó gyakorlatot kialakítani. Már a 14. sz. közepén előfordult azonban, hogy a dézsmálásra jogosult főpap e jogát bérbe adta. Ez a 16. sz. elejére széltében elterjedt, a 17. sz. végére pedig általános szokássá vált. Elsősorban a földesúrnak adták bérbe a dézsmálási jogot, a török háborúk idején a környék végvárainak fenntartására a kincstárnak, de ha ők nem vállalkoztak a bérletre, más is bérbe vehette, így megesett, hogy jobbágyközség. Erdélyben a 16. sz. közepén a tizednek a püspököt megillető részét a fejedelem foglalta le, majd a földesuraknak engedte át, igen szerény bér (a piaci ár 1/11-ed része) fejében. A dézsmálásnak kinn a földön kellett történnie: gabonaneműeknél kalászban és nem szemben, borból a törvényes mértékek szerint a tizedszedő (lat. decimator) felügyeletével. – A 17. sz. óta sok helyen így szedték be a földesurat illető → kilencedet is. Gabonaföldön az aratás befejezéséről értesítették a jogosultat, és az egy héten belül köteles volt a tizedül szolgáló kepéket kijelölni, különben a jobbágyok jogosultak voltak a termést – minden tizedik keresztet kinn hagyva – behordani. – A felvilágosodás irodalma támadta a tizedszedést, és a francia polgári forradalom el is törölte. Németo. jelentős részén a 19. sz. első éveiben szűnt meg. Mo.-on 1792-ben Hajnóczy felvetette a tized megváltását, az 1832–36. évi országgyűlésen behatóan, de eredménytelenül vitatták, csak a prot.-okat mentették fel alóla, és a juh-, a kecske- és a méhszaporulat után is törölték a tizedet (1836: 34. tc.). Az 1848. XIII. tc. kárpótlás nélkül megszüntette. Ezt a neoabszolutizmus is kénytelen volt fenntartani. A dézsmálásra ma már nem is nagyon emlékeznek, de jellemző, hogy mai nyelvünk is dézsmálásnak nevezi, ha valaki önkényesen vagy erőszakkal elveszi valaminek egy részét. Ugyanilyen értelemből eredt a vagyondézsma kifejezés. Az újabb időben dézsmának nevezik a földtulajdonos által részes (feles, harmados, negyedes) művelésre kiadott föld természetbeni bérét. Ismeretes a gabona őrléséért természetben fizetett vám dézsma megnevezése is (malomdézsma), amely azonban kevesebb vagy több is lehet a tizedrésznél. – Irod. Huszthy St.: Jurisprudentia practica... (Eger, 1778); A történeti statisztika forrásai (szerk. Kovacsics József, Bp., 1957); Conrad, H.: Deutsche Rechtgeschichte (Karlsruhe, 1962); Csizmadia Andor: A magyar állam és egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy korszakban (Bp., 1966); Csizmadia Andor: A decima megszüntetése (MTA IX. Oszt. Közl., 1969); Schneider Miklós.: Dézsma és robot (Salgótarján, 1971).