| bordás, a | TARTALOM | bordun |
feudális terményadó. 1. Az évi bortermés egy tized része, amelynek szedését már I. István király törvényei biztosították az egyháznak. A bordézsma szedése a megyéspüspök joga volt, de bizonyos hányada (1/4, 1/8, 1/16) a helyi plébánost illette meg. A 15–16. sz.-tól a püspökök az egyházi tizedszedés jogát többnyire a világi földesúrnak vagy a kincstárnak adták bérbe. A 16. sz. közepétől jobbára a királyi kamara bérelte a végvárak ellátására és egyéb hadi kiadások fedezésére. Ezért gyakran királyé dézmának is nevezték. A bordézsma fizetése alól a nemeseken kívül csak a falu bírája, a majorsági alkalmazottak és a görög keleti vallás hívei voltak mentesek. – 2. Köznyelvi szóhasználatban elsősorban a földesúrnak járó terményadót, a kilencedet (nona) nevezték bordézsmának. Egységes szedését az 1351. évi törvény rendelte el. Mennyisége eredetileg azonos volt az egyházi tizeddel, mivel az után szedték. Később azonban a fordított sorrend vált szokássá, minek következtében a földesúri bordézsma a termés 1/10-ét jelentette, az egyházi tized viszont csak 1/11 részét. Szőlőtelepítésre átengedett majorsági föld esetén – minthogy ezt egyházi tized nem terhelte – a jobbágyok a földesúrral kötött megállapodás szerint a termés 1/8, l/7, 1/6 sőt gyakran 1/5 részével szolgáltak. Ezt ötöddézsma, hatoddézsma stb. névvel illették. Az újra művelés alá vett → parlagszőlőt 3 évig, a teljesen újonnan telepített szőlőt pedig a termőre fordulástól számított 7–12 esztendeig, a → kertszőlőt teljes dézsmamentesség illette meg. Földesúri jogokat gyakorló, ill. szabad királyi városok a joghatóságuk területén levő szőlők után szintén bordézsmát szedtek. (Pl. Buda, Sopron, Kecskemét, Szeged, Debrecen stb.) A 17–18. sz.-tól a mezővárosok is – különösen a török hódoltság alól felszabadult területeken – más adónemekkel együtt igyekeztek a bordézsmát meghatározott évi összegben megváltani a földesúrtól. Jó bort termő, borárutermelésre berendezkedett vidékeken ritkán engedélyezték a bordézsma pénzzel való megváltását a borkimérésből eredő nagy haszon miatt. A dézsmálás módja vidékenként, sőt uradalmanként, de koronként is változó volt. A bordézsmát borból, mustból, szőlőből vagy törkölyös mustból (→ csemege, csömöge) vették ki. A termés egy részének eltitkolását azzal igyekeztek megakadályozni, hogy a szüret időpontját a → hegyközség jelentése alapján az uradalom határozta meg. A dézsmások végigjárták a szőlőhegyeket, pincéket és megakolták vagy egyszerűen csak felbecsülték a musttal töltött hordók, kádak űrtartalmát. Oldalára ráírták a belőle járó bordézsma mennyiségét, amit azután a szőlőbirtokos köteles volt beszállítani a dézsmaházhoz. Ahol törkölyös mustból dézsmáltak, a letört szőlőt szállító kocsiknak a → dézsmahelyhez, dézsmaszűrőhöz kellett állniuk. Itt mindjárt kivették a földesúrnak járó részt. Ilyen módon dézsmáltak a 16. sz.-ban a Hegyalján, a Duna mentén és az Alföldön pedig még a 18–19. sz.-ban is, mindaddig, amíg a természetbeni dézsmálás gyakorlatban volt. A → törköly taposásából és a sajtolásból eredő borból nem járt bordézsma. A bordézsmát a jobbágyfelszabadítás után a → dézsmaváltság szüntette meg. (→ még: dézsmabor, → dézsmapince, → dézsmás szőlő, → hegyvám, → törkölylátó) – Irod. Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).