egyéniségkutatás

a folklorisztika irányzata, amely a folklór alkotásaiban nem valami személytelen alkotó erő megnyilvánulását látja, hanem a nép körében élő alkotó személyiségek tudatos tevékenységét kutatja, és azt alkotáslélektanilag, esztétikailag, ritkábban társadalomtörténetileg is vizsgálja. Ez a gondolat a folklorisztika kezdetei óta felbukkant, határozott módszerű irányzattá azonban csak néhány esetben és főként olyan jelenségekkel kapcsolatban vált, ahol az egyéniség szerepe nyilvánvaló (→ népmesekutatás, tánckutatás, félnépi folklór). A német filológiában a szociológiai irodalomtörténet metodikájának kialakulásával szoros kapcsolatban J. Schwietering és tanítványai; az orosz folklorisztikában a múlt századi „arisztokratikus” iskola képviselői, majd a Szokolov fivérek és Azadovszkij, elméleti szinten P. G. Bogatirev és mások formálták elméletté. A magyar kutatásban Kálmány Lajos és mások kezdeményezései után az 1930-as évektől kezdődően Ortutay Gyula fogalmazta meg elveit, más oldalról Tomori Viola (pszichológiai), Marót Károly (esztétikai) megközelítése is itt említendő. Az 1940-től meginduló Új Magyar Népköltési Gyűjtemény módszertani alapelve volt, továbbfejlesztése során Kovács Ágnes a hagyományozó közösség, Dégh Linda pedig a kortársi folklorisztika eredményeivel egészítette ki. Bizonyos fokig a népművészet kutatásában is megjelent (Madarassy László, Domanovszky György, Manga János), a népzene kutatásában csak alkalmilag vált határozott módszerré (Barsi Ernő), a tánckutatásban (Martin György) hasonló szinten maradt. – A kiformálódott gondolatokat több periódusra oszthatjuk. Az 1930-as években Ortutay Gyula az alkotáslélektani vonásokat hangsúlyozta és ezt kiegészítette a parasztság demokratikus szellemi-társadalmi emancipációjának gondolatával. Az 1940-es években a terepmunkából folyó tapasztalatok összegyűjtése folyt: főként a mesemondókat és a mesemondás alkalmait vizsgálták. A hatvanas években került sor általános folklorisztikai és esztétikai kérdések ide kapcsolására, ekkor a → hagyomány és a variálódás kérdései kerültek előtérbe. Legutóbb a → szájhagyomány sokoldalú megközelítésébe vonták be az egyéniségkutatás eredményeit. A nemzetközi kutatás néhány kivételtől eltekintve nagy elismeréssel övezte ezt az irányzatot, és „magyar iskola” vagy „budapesti iskola” néven előbb a mesekutatásban, újabban a folklórelméletben polgárjogot kapott. Voltaképpen ez az egyetlen olyan folklorisztikai áramlatunk, amelynek metodikája nemzetközileg elismerést nyert, legutóbb a terepkutatás elméletével foglalkozó finn kutatók részéről lényeges módon továbbfejlesztve. (→ még: egyéniség és közösség, → folklorisztika) – Irod. Ortutay Gyula: A magyar lélek alapvonásai népi kultúránkban (Szeged, 1933); Tomori Viola: A parasztság szemléletének alakulása (Szeged, 1935); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy I. Bp., 1940); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Ortutay Gyula: A magyar népmesekutatás eredményei és feladatai (MTA I. Oszt. Közl., 1963); Dégh Linda: Folktale and Society (Bloomington–London, 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Hungarian folklore. Essays (Bp., 1972).