emlékfa

idős, kiemelkedő vagy furcsa növésű fa, amelyhez mondai, történeti vagy irodalmi hagyomány fűződik. Többnyire neves történeti személyiségek életének egy-egy mozzanatát kötik az emlékfákhoz. Pl. a romhányi tölgyfa alól figyelte Rákóczi Ferenc a kurucok vesztes csatáját, a szekszárdi Balogfájánál fogták el Balogh Ádám kuruc tábornokot, Úrmező (Mármaros m.) határában van egy fa, amely alatt a hagyomány szerint Rákóczi Ferenc utolsó ebédjét költötte el Lengyelo.-ba bujdosása előtt. A nagyenyedi két fűzfa története Jókai elbeszéléséből közismert. Sok a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatos emlékfa, de van emlékfája Széchenyinek, Deáknak, Kossuthnak és Rózsa Sándornak is. Az emlékfához kapcsolt történeti hagyomány és monda gyakran nem igazolható, még történeti magja sincs, és sokszor jóval az események után született. Maguk az emlékfák is nemegyszer fiatalabbak a hozzájuk fűzött, többnyire műköltészeti eredetűnek látszó eseménynél. Nem bizonyos pl. a bajmóci vén hársnak Csák Mátéhoz, Zsigmond királyhoz és a huszitákhoz fűződő hagyománya. Történeti tény viszont, hogy Bocskai István országos jelentőségű gyűlést tartott, Rákóczi Ferenc leveleket keltezett alatta. A betyárkalandot vagy Mátyás-mondát őrző emlékfa-hagyomány igen gyakran vándortörténet. Sok írónak, költőnek, művésznek van emlékfája. Pl. Szepsi Csombor Márton bükkfája a sárosi Beszkidekben, a Petőfi-fűz Koltón, a Klapka-fa Komáromban, Arany János tölgyei a Margitszigeten stb. – Irod. Hanusz István: Magyar történeti emlékeztetők a fák birodalmából (Kecskemét, 1903); Balogh András: Magyarország nevezetes fái (Bp., 1968).