Emese

a → honfoglalás mondakörének egyik jelentős alakja, az Árpádok ősanyja. Neve is az ’anya’ jelentésű egykori magyar ’eme’ szónak -s kicsinyítő képzős származéka. Középkori történetíróink a magyarokat új hazájába vezető → Álmos fejedelem születését, sőt nevét is anyja csodálatos álmával hozzák kapcsolatba. Anonymus szerint (3. fej.) Emese, Ügyek vezér felesége férjétől teherbe esett. Ebben az állapotban álmot látott: úgy vélte, turulmadár képében „isteni látomás” közelítette meg, „reá szállva teherbe ejtette”; azután pedig úgy érezte, „méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” A monda e másodlagos alakjával szemben eredetileg az állatős mellett az emberős ismeretlen, a megtermékenyítés pedig nem álom, hanem valóság. Belső-Ázsia és Szibéria népei ugyanis hasonló totemisztikus felfogással eredeztetik magukat vagy sámánjaikat sastól, varjútól, uhutól, tigristől stb., a totemisztikus állatősök pedig a magyar mondához hasonlóan nemritkán álmában termékenyítik meg az ősanyát (→ totemizmus). Emese álmának további motívuma, hogy ti. méhéből forrás fakad, s leszármazottai idegen földön sokasodnak el, Kürosz perzsa király származásmondájával párhuzamos, mint azt Hérodotosz és más görög források előadják. Ez a motívum keleti rokon népeink körében ismeretlen, Anonymus ismeretlen forrásból kölcsönözve illesztette a magyar történelembe. – Irod. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (II., Bp., 1905); Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); László Gyula: Hunor és Magyar nyomában (Bp., 1967).