anekdota <gör. ’ki nem adott’>

rövid, jellemző, mulatságos történet. Eredeti értelmében kiemelkedő (történeti) személyiség hétköznapjait, gáláns kalandjait, emberi gyengéit vagy szellemes mondásait bemutató kis párbeszédes jelenet, elbeszélés. Néha megközelíti a történelmi igazságot, gyakran azonban vándortéma, mely → ciklusszerűen tapad az anekdota hősévé vált személyekhez (pl. Apafi Mihályhoz, Csokonai Vitéz Mihályhoz, Brassai Sámuelhez, Ferenc Józsefhez, Deák Ferenchez, Bagi uramhoz stb.). Tágabb értelemben valamely, az egykorú társadalomra jellemző tipikus alakot mutat be, tipikus eseteket mond el. Egyetlen epizódból áll vagy kettőből, melyben a második az elsőt teszi nyomatékosabbá. A jó megfigyelő, karakterizáló készséget, tömör, ötletes fogalmazást, jó formaérzéket igénylő műfaj anyaga Ny-Európában először a 13–14. sz.-i prédikációs példatárakban került rögzítésre, s a szentbeszédek élénkítésére szolgált. Nálunk a 16. sz.-ból ismertek az első szövegek (Heltai, Bornemisza), majd a 17. sz.-i önéletírásokban fordulnak elő nagyobb számban a szó eredeti jelentése szerinti funkcióban: mint kiadatlan-kiadhatatlan újdonság, különös eset, érdekes történet, a való életből vett intimitás. A 18. sz.-ban már gyűjteményes formában jegyezték fel: kiváló dokumentuma a műfaj alakulásának Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritusa. A viszonylag eseménytelen életű, politikai tevékenységet nem folytató szerző önéletírás helyett a maga mulatságára és mások tanulságára rögzítette az általa hallott, tapasztalt, jelentősnek vagy jellemzőnek ítélt erdélyi eseményeket, mintegy 10–20 százalékban vándortémákat, nagyrészt azonban a vezető arisztokrata családok, az enyedi kollégium tanárai és környezetük közszájon forgó intimitásait. Kéziratban maradt s így hatása viszonylag csekély volt. Andrád Sámuel anekdotai és Kónyi János Demokritusa már jórészt külföldi forrásokat követ, de részben szintén az egykorú szóbeliségben gyökereznek, különösen ami jóízű előadóstílusukat illeti. Szirmay Antal latin nyelven örökítette meg a 19. sz. elején a Felvidék főúri köreiben szállongó mendemondákat. Dugonics András és nyomán Ballagi Mór közmondásgyűjteményeikben szállóigék és szólásmondások magyarázataként alkalmaztak nagyszámú, részben a szóbeliségből származó anekdotát. A műfaj első tudatos gyűjtője Jókai Mór volt. A magyar néphumorról szóló akadémiai székfoglalójában három és félezer, később már 17 000 anekdotából álló gyűjteményt emleget, melyet részben hallomásból jegyzett fel, részben olvasói küldtek be neki. Anyagát bedolgozta műveibe, önálló kötetben is közzétette, s folyamatosan közölte élclapjaiban. Mikszáth Kálmán a saját maga, felesége és barátai által gyűjtött anekdotákat elsőrendű irodalmi nyersanyagnak tekintette, művei jórészt ezekre épültek. Tóth Béla a századforduló idején 6 kötetben adta ki a „magyar anekdotakincset”, gyűjteményében azonban a paraszti szájhagyomány közkedvelt darabjai csak igen kis számban fordulnak elő. Békési István ugyancsak a városi réteg, a tanult emberek anekdotáit gyűjtötte össze. György Lajos 30 évvel ezelőtt tett megállapítása tehát ma is érvényes („A népmese, a népdal, a néprege és népdal sok érdeklődést támasztott... ezzel szemben a magyar népi anekdota felkutatása és feldolgozása terén úgyszólván semmi sem történt”), pedig a műfaj napjainkban is eleven, mint ezt Erdész Sándor, Vöő Gabriella és mások közleményei is bizonyítják (→ adoma). – Irod. Ortutay Gyula: Tréfás szavú magyarok (Bp., 1942); Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus (Klaniczay Tibor utószavával, Bp., 1960); Erdész Sándor: Téli estézés egy nyírségi faluban (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1961–62); Lengyel Dénes: Jókai Mór anekdotái (Petőfi Irodalmi Múz. Évkve, 1966); Bausinger, H.: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Vöő Gabriella: Többet ésszel, mint erővel. Mesék, tréfák, anekdoták a romániai magyar népköltészetből (Bukarest, 1969); Gyenis Vilmos: Emlékirat és anekdota (Irod. tört. Közl., 1970).