anya

az a nő, akinek gyermeke van, az ego viszonylatában az a nő, aki világra hozta. Az anya szólítása a magyar nyelvterületen változó, feltehetőleg az „anyám”, anyámasszony szólítási mód mellett a szüle tekinthető régies formának. Említésre méltó a mama megszólítás, amely a nyelvhatár peremterületén, valamint a polgárosultabb vidékeken, a „nyanya”, amely a Ny-Dunántúlon, valamint a „dajka”, a Közép-Tisza vidékén általános. Az anya szó elé az édes jelző, vagyis az édesanyám megszólítás általános használata a 19. sz.-ban terjedt el. A magyar parasztcsalád patriarchális formája, szerkezeti felépítése meghatározta az anya és a gyermek viszonyát. Az anya helyzete – mint fiatalasszonyé – hátrányosabb volt a családon belül, mint az idősebb asszonyoké és a férfiaké. Kivételt csak a gazdaságilag független, lokálisan elkülönülő kiscsaládban élő anyák képeztek, akik házasságuk kezdete óta némileg önálló, csupán férjüktől függő helyzetben éltek. Ugyancsak függetlenek voltak azok a már idősebb asszonyok, akik egy-egy nagyobb család élén álltak, gazdasági irányítói voltak gyermekeiknek s a családi vagyonnak. Bár ezek az asszonyok éppen fiaikkal voltak szoros gazdasági együttműködésben, mégsem tekinthetjük elsősorban fiú–anya viszonynak kapcsolatukat, hanem inkább a család szervezeti felépítéséből adódó viszonynak, de az ilyen kapcsolatban is dominált a szülők iránti engedelmességről vallott, általánosan elfogadott erkölcsi tétel. A fiatalasszonyok helyzetéből adódott az a kettősség, amely a gyermek és az anya viszonyát az archaikus parasztcsaládban meghatározta. Tekintettel arra, hogy az anya nem rendelkezett vagyonnal, sem a családon belül presztízzsel, gyakorlatilag gyermekének jelentős támogatást, irányítást nem adhatott, a gyermek és anya viszonyát egyaránt az elfogadott magatartásnormák határozták meg. De mivel a gyermeknek – amíg a gazdaság számára nem jelentett komoly munkaerőt – a családon belül igen kevés jelentősége volt, ellátása gyakorlatilag az anyára maradt. Pl. ahol → nagycsaládban éltek, a fiút munkaképes koráig, a lányt férjhezmeneteléig az anyja ruházta, a szűkös közös étkezéseket ha tudta, pótolta. A lányok kelengyéjét is általában az anya saját erejéből, lánya segítségével készítette, akinek sem ruházkodásáról, sem kelengyéjéről a nagycsalád feje a közös vagyonból nem gondoskodott. – Azokon a vidékeken, ahol a születésszabályozás módjai ismeretlenek vagy kezdetlegesek voltak, az asszonyok gyakori szülése folytán a gyermekek világrajötte, mint az élet természetes velejárója, mindennapi esemény volt. A nagyarányú gyermekhalandóság megszokottsága nem fokozta tragédiává egy-egy gyermek korai halálát. A sok gyermek gondot, megfeszített munkát jelentett a közös, családi munkáknál erősen igénybe vett anyáknak. A gyermek és anya kapcsolatának érzelmi intenzitása a gyermekek növekedésével erősödött s a serdülőkorban érte el tetőfokát. E korban az egyén életére döntően ható párválasztásnál az anyának nemcsak tanácsadói szerepe volt, hanem a házasítás, férjhezadás bonyolult, hosszú folyamatában döntő szerepet kapott. Egyes vidékeken fia számára a jövendő asszonyt, a szokásnak megfelelően az anya kérte meg. A fiúgyermek házassága után tulajdonképpen végleg elszakadt anyjától, kapcsolatuk csak abban az esetben maradt intenzív, ha az anya lett a családfő. A leánygyermek idegen családhoz kerülése után is általában szoros kapcsolatban maradt anyjával. Az anya lányait, nemegyszer vele együtt lakó menye rovására általában segítette. Egyes hagyományőrző vidékeken a fiatalasszony első gyermekének kelengyéjét az anyai nagyanya, vagyis a fiatalasszony anyja készítette el. Az anya ravatalánál, temetésén illett a leányoknak fennszóval siratni, sírni. Mindkét nembeli gyemeknek, de elsősorban a nőknek meghatározott ideig kötelező volt a mély gyász. – Az anyai örökség elosztása helyi szokás szerint változott. Említésre méltó pl., hogy a palócoknál a lányokat csak az anyai örökségből elégítették ki, az apai vagyonban nem részesültek. Az anya kelengyéjét, személyes holmiját általában lányágon öröklik. Egyes vidékeken megszokott templomi ülőhelye is öröklés tárgya volt, lánya vagy legidősebb fiának felesége ült halála után helyére. Az önálló kiscsaládban élő paraszt-, cseléd-, summás- stb. családoknál, ahol az anya egyedüli felnőtt nőtagja volt a családnak, már kisgyermekével is sokkal szorosabb, személyesebb kapcsolatba került. Igen korán munkára fogta őket, munkára nevelésük – a fiúknál kiskorukban, a lányoknál férjhezmenetelükig – elsősorban az anya feladata volt. Magatartásukat, világnézetüket is kisebb korukban elsősorban az anya formálta. Szélsőséges példaként említhető meg az egykés paraszti társadalom anya–gyermek viszonya, ahol a gyermek túlzott kényeztetése és kiszolgálása, de ugyanakkor egyéniségének, akaratának semmibevétele egy egészségtelen társadalom jelenségének tekinthető. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).