átkötőhorog

állóvizekben, árterületen használt, két karó között kifeszített zsinórról (ín, derék) rövid patonyon vízbe lógó, 2–3 horogszem alkotta horogkészség. A csalétek élő hal, s ez a vízfelszín közelében úszkálva ragadozó halak figyelmét magára vonja. Szórványosan a Tisza vidékén (a Közép-Tiszán stangli néven) és a Duna mo.-i szakaszának déli részén alkalmazzák. Helyenként a → véghorog hosszabb-rövidebb változatát (10–30 horoggal, esetleg a folyót teljes szélességben átérő zsinórral, ennek megfelelő számú horoggal) nevezik átkötőhorognak, ez azonban különbözik a tulajdonképpeni átkötőhorogtól: a véghorgok csoportjának speciális változata. Először Herman Ottó mutatta be Szolnokról, s az Al-Dunán általánosan használt vizahoroggal rokonította. A vizahorog (→ kecsegehorog) fogási elve is alapvetően különbözik viszont az átkötőhorogtól, így az eredetkérdésnél számba vehető „rokonságról” nem beszélhetünk. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).