véghorog, eresztőhorog

egy-két métertől egészen 2000 m hosszúságú vezérzsinórra, 80–100 cm távolságokra, 15–20 cm hosszú előkével, patonnyal, spéklivel felkötött horgokból álló szerszám. Sok változata ismert. Az 5–10 m-es darabokat két karó közé vízszintre vagy vízderékra kötik ki ragadozókra, ez az → átkötőhorog, → csukahorog. Főleg a Tiszán szokásos lehorgonyzott bóják, kabakok közé kifeszíteni, palás horog, tetőhorog néven. A hosszabbakat inkább fenékre eresztik kősúlyzással. Az eresztés ősi módon úgy történik, hogy a horgokat a ladik oldalára helyezik el, majd a fejkő kivetése után a zsinór az ereszkedő ladikról a fenékre száll. Kb. 500 m-es darabokig használható ez a módszer. – Már a múlt század végéről ismert, de az utóbbi évtizedekben terjedt el a horogtábla használata. A szerszámot a kb. 50×60 cm-es deszka tálcára helyezik, s erről eresztik a vízbe. Előnye, hogy az előkészítést nem a ladikban kell végezni, több tálca használatával 2000 m zsinórt is ereszthetnek. A tábla használata főleg a Dunán terjedt el. A csuszával csalizott horgokat 2–3 óránként, a kukoricával, gilisztával férgelteket félnaponként nézik fel. A véghorog megkeresésére → fentőt alkalmaznak, lesúlyozott ágas-bogas fát, drót vagy vas horgonyfélét húzgálnak a fenéken, míg az a zsinórba akad. A hal kiemelésére → szákot használnak. A véghorog egyik változata a vizahorog és a → kecsegehorog. Itt nem csalétket használnak, hanem a tűhegyes horogra úszót kötnek, amely azt a vízben lebegteti, s a pikkelytelen tokféle farkával akad fenn a horgon. Mindkét típusú horog használata nagyon csökkent a viza, ill. a kecsege megfogyatkozása miatt. A véghorog a kishalászok és mellékfoglalkozású halászok kedvelt szerszáma. Bár egy ember is boldogul vele, többnyire ketten társulva, közösen végzik az eresztést, felszedést. Éjszakai fenekezéskor gyakori, hogy a két felszedés között → millinggel halásznak. A véghorgot csak tavasztól őszig lehet eredményesen alkalmazni, amikor jár a hal. (→ még: horgászat, → csalétek) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).