végrendelet

az örökhagyó halála esetére szóló egyoldalú, de érvényességi kellékhez kötött nyilatkozata, amellyel a törvényes öröklési jog vagy a helyi szokásjog szabályai ellenére vagyonát megoszthatta hozzátartozói vagy idegen személyek között (→ öröklés). Egyéb elnevezései: testamentum, testamentum-levél, utolsó rendelés, végakarat. – A feudalizmus korszakában a nemeseket, de a jobbágyokat és a zselléreket is megillette a végrendeletalkotási jog azokról a vagyontárgyaikról, amelyek tulajdonukat képezhették (pénz, ingóság, föld, termés stb.), vagy amelyekről rendelkezési képességgel bírtak [ezt korlátozhatta a vagyon ősi (→ ősiség) volta, az özvegyi jog, a → negyed, a → hajadontartás stb.]. A jobbágyok és zsellérek körében az elhalt személyek 2–8%-a készített végrendeletet; a gyakoriságot befolyásolhatta a helyi szokás, valamely járvány fellépése és egyéb tényezők. A végrendelettevők mintegy 60%-a férfi volt. A helyi hatóság rendszerint gondot fordított a végrendeletek összegyűjtésére, nyilvántartására, megőrzésére. A nyilvántartás módja a külön könyvbe való bejegyzés volt; ilyen pl. a vásárhelyi Testamentum-könyv (1767). – A végrendelet érvényességi kellékei különbözőek voltak és ezeket jogszabályok (pl. az 1715: 27. törvénycikk), valamint a helyi szokások rendezték. Legfontosabb kelléknek az ünnepélyes körülmények között történő létrehozást, megalkotást tartották. Ennek tényezői a következők voltak: a) városi hatóság előtt vagy tudtával, vagy polgári személyek előtt – a helyi szokástól függően – készüljön a végrendelet; – b) a végrendelkezőn kívül öt együtt jelenlevő személy tanúsítsa a végrendelet létrejöttét; – c) a tanúknak a végrendelkezésen való részvétel céljából megkeresett, tisztességes állású személyeknek kellett lenniök, akik a végrendelkezés tartama alatt valóban együtt voltak; – d) a végrendeletet aláírásokkal és pecséttel kellett ellátni. A kellékek közé tartozott a kihirdetés, az érdekeltekkel való közlés, továbbá tartalmilag az, hogy olyan vagyonról intézkedjenek benne, amellyel ki-ki szabadon rendelkezett, tehát ezt a jogát ne korlátozza az ősiség, a földesúri jog, a hajadoni jog vagy az özvegyi jog. Érdemi kellék volt, hogy a végrendeletben ne rejtőzzék csalás vagy ravasz fondorlat, tehát a végrendelkező szabad akaratának kifejtésére alkalmas elmeállapottal, kifejezési készséggel (beszéd) bírjon és a végrendelet elkészítésének időpontjában a környezete se befolyásolja elhatározásában. – A végrendeletek a középkori oklevelek szerkezetét követték, tehát lényeges részei voltak a bevezetés, a tárgyalás, a záradékolás. A bevezetésben a végrendelkező megindokolta elhatározásának okait és felvázolta az okirat elkészítésének lényegesebb körülményeit, a jogi kellékek meglétét. Egy tipikus bevezető szöveg 1794-ből a következőképpen hangzik: „Atyának, és Fiúnak és Szent Lélek Istennek nevében Ámen ! A Fölséges Úr Istennek bölcs rendelését szemem előtt forgatván, hogy egyszer az embernek meg kellyen halni, fől tettem magamban én is, hogy már nem tsak öregségemre, sőt mostani Szorongatásimban is még ép és friss elmével vagyok kevés maradványimról Gyermekeim kőzőtt utolsó rendelésemet meg kivántam tenni, a mint az Úr Istennek Nevében el is kezdem Testamentomomat. Lelkemet az Hatalmas Istennek a honnand vettem, Testemet pedig én Anyámnak a földnek ajánlom.” – A tárgyalási rész rendszeres vázlata a következő volt: a) a vagyontárgyak (jogi minősítése is, pl. ősi stb.); b) a végrendelkező kintlevőségeinek és adósságainak a felsorolása; c) a vagyon elrendezése. Ez utóbbi fejezetben történt az örökös kijelölése és a hagyományok felsorolása, pl. az egyház részére való juttatások (→ lélekváltság). – A záradék két részében a végrendelkezés megtörténtének és hitelének bizonyítékait, ill. szankcióit foglalták össze. Sok jobbágy-végrendelet megtartását átokkal (→ közvélemény-büntetés) biztosították és ez is a záradékban található. Az okiratot a végrendelkező aláírta vagy kézjegyével látta el; ezt követte a coramizálás, tehát a tanúk és a jegyző aláírása, egyes esetekben az approbálás, vagyis a tanács részéről a külön záradékkal történt megerősítés; végül a confirmálás, a jóváhagyás – amennyiben erre valamilyen oknál fogva szükség volt –, a megye vagy a földesúr részéről. – A végrendeletek, a velük kapcsolatban álló hagyatéki leltárak a néprajz becses forrásai, mert nemcsak jogi szokásokról, hanem a nép (főleg a jobbágyok és zsellérek) vagyoni viszonyairól, a használt tárgyakról, a családi körülményekről adnak részletes tájékoztatást. (→ még: kitagadás) – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).