csalétek, csali

horogra tett, halat csalogató táplálék. Növényi eredetű csalétkeket a békés, állati eredetűeket főleg a ragadozó halakra használják. A nyers tejes vagy főtt száraz kukorica, különböző lisztből készült tésztafélék (dunai molnárok!) újabban terjedtek el a népi halászatban, sokkal régibbek az állati eredetű csalétkek: a földi giliszta, kis hal, béka, lótetű – főleg harcsára –, újabban a szeméttücsök, sajt, túró stb. Hagyományos és kedvelt csalétek volt a kérészlárva, melyet bogárszedő vagy féregszedő bödönnel gyűjtöttek. Ez vaslemezből készült, alul szűkebb csonkakúp több méteres nyéllel. A szerszámot a víz alatti partszegélybe nyomták, a bádogcső telement sárral, amelyet a ladikba ütöttek, s belőle a kérészlárvát kiszedték. Ez minden halnak kedvenc csalétke. Bár sok más vizünkben is megfigyelték (pl. Polymitarcis virgo: dunavirág), legismertebb a tiszavirág (lat. Palingema longicauda), melynek lárvakora 3 évig tart a mederfalba fúrt lyukakban, aztán pár órás nászukra csapatosan rajzanak, amit tiszavirágzásnak neveznek. A víz felszíne tele van kérésszel, a halak a felszínen járnak és falják a lepkéket, a halászok pedig csak meregetik a halakat. Mű csalétkek a népi halászatban ritkán fordulnak elő. A sporthorgászat elterjedésével megszaporodott a fenékhorgászatnál használt csalétkek száma. Rák fogására romlott májat használnak. A csalit a vadászok is használják. (→ még: horgászat, → csalogató madár, → véghorog) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).