adoptáció, örökbefogadás

idegen személynek a családba való befogadása, örökbefogadása. Rendszerint gyermektelen házaspár fogad örökbe legszívesebben fiúgyermeket, mert nem akarják „kutyára hagyni a nevüket”. A gyermek ilyenkor az „örökös”, neme szerint örököslegény, örökösleány, ill. „fogadott fiú”, „fogadott leány”. Mindvégig az örökbefogadó családjánál marad, vér szerinti rokonságától elszakad, örökbefogadói jogait törvényesen is elismertetik, gyermeküknek tekintik, a vagyont mint egyenes ági leszármazott örökli. Ha vagyonilag tehetős, de gyermekes az örökbefogadó, akkor az örökbefogadott „nem egész örökős”. Ilyenkor csak fölnevelik, kiházasítják, adnak neki valamit a vagyonból, de nem marad a nevelőszülőkkel. Mindkét esetben az örökbefogadott gyermek a vér szerinti apát és anyát megillető módon szólítja örökbefogadóit, s azok is őt vér szerinti gyermeknek járó terminológiával szólítják, emlegetik. A családokhoz csapódó szegény rokon gyermek vagy gondozásra kiadott lelencgyerek is apjának, anyjának szólította nevelőszüleit. Fiatal béres, cseléd is így szólíthatja idővel gyermektelen gazdáit, ha azok hajlandóságot mutatnak kiházasítására, ajándékozásra, ill. kilátásba helyeznek valamit az örökségből is. Volt rá példa, hogy ezek a kapcsolatok törvényes örökbefogadáshoz vezettek. A gyermektelen házaspárok örökbefogadásának egyik gyökerét az utód utáni természetes ösztönben kell keresni, amely a név és vagyon folytatását, fennmaradását biztosítja. Azokon a vidékeken, ahol belterjes gazdálkodás folyt, dohányosoknál, kertészeknél, tanyai családoknál éppen vagyoni érdekeltségük kívánta meg, hogy a családból több olcsó munkaerő kerüljön ki, amely az örökség, kiházasítás reményében szorgalmas munkával gyarapítja a családi vagyont. Az örökbefogadás a belterjes gazdálkodású vidékeken, pl. Szeged környékén igen gyakori volt. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat).