Bácska, Bácskaság

a Duna–Tisza közének a Baja–Szeged vonaltól délre eső része. Északi sávja kivételével ma Jugoszláviához tartozik. A honfoglalás korától magyarlakta vidék, a középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. Két vármegye alakult ki területén: Bács kb. a Ferenc-csatorna vonalától délre és Bodrog attól északra. A török elől menekülő délszláv népcsoportok (szerbek, bunyevácok, sokácok) a 15. sz.-ban kezdtek beszivárogni a Bácska területére. A legnagyobb szerb beköltözés 1691-ben történt, a levert törökellenes felkelés után, Csernovics pátriárka vezetésével. Magyar lakossága a 16. sz. elejétől folytonosan pusztult vagy É-ra vándorolt és Buda elestétől (1541) a zentai csatáig (1697) tartó hódoltság ideje alatt majdnem teljesen eltűnt a tájról. A 18. sz. elején némely keleti és déli területeinek kivételével (Tiszai Kamarakerület, Csajkás kerület) visszaállították a két régi vármegyét, de 1802-ben összevonták Bács-Bodrog megyévé. A gyér délszláv lakosságú területre 1733-tól indult meg a magyar lakosság beköltözése, Jankovácra (későbbi Jánoshalma) r. k. magyar telepesek érkeztek. A következő évtizedekben Bezdánra Somogyból és Zalából (1743), Pakára, Strebácra, Bezdánra Tolnából, Baranyából, Somogyból és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. Jászsági telepesek duzzasztották föl a K-bácskai helységeket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász (1767). 1750-ben népesült be Topolya, 1756-ban dunántúli r. k. magyarokból Újdoroszló, 1767-ben Petroveszelő (Péterréve). II. József türelmi rendelete után az addig településben korlátozott ref. magyarok is hoztak létre falvakat. 1785–1786-ban népesült be Feketehegy (Kunhegyes, Tiszabura), Ómoravica v. Bácskossuthfalva (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér), ill. a r. k. Kishegyes (Békésszentandrás). Pacsérra tiszántúli (Törökszentmiklós, Kenderes, Kisújszállás, Túrkeve, Mezőtúr, Körösladány), kiskunsági (Kunszentmiklós, Szabadszállás, Izsák, Bugyi) és dunántúli ref.-ok (Seregélyes, Nagydorog, Fadd) telepedtek le. Az utolsó nagyobb magyar telepítések Temerin (1783 Pest, Heves, Nógrád megyeiekből), Mohol (1805) és Rácsföldvár (1806) voltak. A nagyobb helységek a 18–19. sz. folyamán számos kisebb községet népesítettek be. A 18. sz.-ban nagyszámú német telepes is beköltözött, elsősorban Bácska nyugati és középső területein alapítottak falvakat. Ebben az időben keletkeztek a Bácskában szlovákok és ukránok (ruszinok) szigetszerű telepei is. 1849–1860 között Bács-Bodrog megyét a szomszédos bánsági megyékkel, kamarai kerületekkel és határőrvidékekkel Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven külön közigazgatási egységgé szervezték és közvetlenül Bécsből kormányozták. 1918 után e területnek a szerb királysághoz került részén, Vajdaság névvel tartományt alakítottak. 1920–1940 között Jugoszlávia déli vidékeiről nagyszámú telepes vándorolt be a Bácskába. Ezeknek a helyére telepítette 1941-ben a magyar kormány a Bukovinából útra kelt székelyeket, akik viszont 1944-ben a Dunántúlra menekültek. Ma a Bácska jugoszláviai része a → Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozik. → Tisza mente néven önálló tájegységet alkotnak keleti peremén az észak-déli irányban húzódó nagyközségek és mezővárosok. – Irod. Bács-Bodrog vármegye (I–II., szerk. Borovszky Samu, Bp., 1909); Nagy Kálozi Balázs: Jászkunsági reformátusok leköltözése Bácskába II. József korában (Bp., 1943); Kósa László: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (A Hungarológiai Intézet Tudományos Közl., 1972).