Bánság, Bánát, németül, románul, szerbül Banat

a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidék, az 1876–1918 közötti mo.-i Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék területe. A honfoglalás kora óta magyarlakta terület, a középkorban síksági részét → Temesköznek nevezték, viszonylag sűrűn lakott táj volt. Oszmán-török betörések már a 15. sz. végétől fenyegették déli vidékeit. Temesvár eleste (1552) után fokozatosan elnéptelenedett, és a vár visszafoglalásáig (1717) teljesen elvadult az egykor gazdag és termékeny mezőgazdasági terület. Magyar lakossága elpusztult vagy É-ra menekült. A török kiűzése után a bécsi kormány nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, és a háborúk tetemes költségére hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította. Nem kebelezte be a magyar királyságba, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis). Az első évtizedekben csekély kivétellel csak német r. k. telepesek költözhettek be a Bánságba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok nagyszabású mocsárlecsapolási és folyamszabályozási munkákat indított meg. Először rokkant és kiszolgált katonákat telepített le, majd 1724-től toborzott német telepesekkel folytatta a benépesítést. A Bánság német lakossága szinte az egész német nyelvterületről verbuválódott. Egy időben kényszertelepítés is folyt. Ausztriából kitoloncolt bűnözőket és nemkívánatos társadalmi elemeket költöztettek be e területre. A második nagy német telepeshullám az 1763-ban Mária Terézia által kiadott benépesítési törvény nyomában érkezett. II. József alatt is történt jelentős német bevándorlás, sőt az 1799., 1802., 1808. és 1812. években szintén lezajlott kisebb német betelepülés. 1720–1740 között a németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan elnémetesedtek. A török hódoltság alatt kevés szerb is lakott a vidéken, 1740 után pedig a Maros és Szeged vidékéről D-Bánságba húzódtak le, ill. 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek le Kikinda környékén. 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra a török elől Olténiából menekült r. k. → bolgárok. Románok már a 16. sz.-ban is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. sz. folyamán telepítés és önkéntes vándorlás következtében a Bánság minden vidékén falvakat alapítottak. A 18. sz. végétől Torontál és Temes megye D-i részén szlovák, a 19. sz. második felében Krassó-Szörényben cseh falvak is keletkeztek. Különös színfolt a Karas-folyó felső völgyében a szerb–bolgár határról származó délszláv népcsoport, a → krassovánok. Valószínűleg az 1740-es években vándoroltak mai lakóhelyükre. A sokféle telepítési akció következményeképpen a Bánság a történeti Mo. legtarkább nemzetiségi tájává lett, a magyarok azonban csak a legutolsók között kaptak lehetőséget a vidék benépesítéséhez. Bár a török kivonulása után spontán több ezer magyar költözött be a kialakuló városokba (Temesvár, Becskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor változott, amikor 1778-ban a Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, ill. román határőrvidékek kivételével a Bánság közigazgatásilag visszakerült Mo.-hoz. A magyarok ide telepítését a nemzetiségiektől eltérően csak kis részben a kincstár, nagyobb részt a földesurak szervezték. A földesúri telepítések jelentős hányada szerződéses dohánykertész község volt. Közülük számosan csak néhány évtizedig állottak fenn, lakosságuk szétszéledt, máshová települt. 1781-ben Békés megyei ref.-ok költöztek Ittebőre, 1782-ben felső-mo.-i r. k.-ok Csókára. 1785-ben a Heves megyei Erdőtelekről jött telepesek Párdányban szálltak meg, de a Béga gyakori áradásai miatt Ótelekre és más községekbe költöztek át. Az 1790-es években jött létre tiszántúli és sárközi ref. magyarokból Végvár (Rittberg). Alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád megyei dohánykertészek alapították Szaján (1804), Magyarszentmárton (1806), Majláthfalva (1819), Gátalja (1823), Udvarszállás (1835), Magyarszentmihály, Ürményháza (1840 körül) és más községeket. 1817 után nem magyar nemzetiségű telepes már csak szórványosan került a Bánságba. 1867 után folyamatossá vált a magyar telepítés – közben 1873-ban a határőrvidékeket is megszüntették –, és a Bánság a korabeli Mo. telepítési akcióinak majdnem kizárólagos színterévé vált. 1867-ben települt Felsőmuzslya és Torontálkeresztes magyarsága. 1881-ben Szapáryfalva tiszántúli ref.-okból, 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza bukovinai székelyekből (→ al-dunai székelyek), 1891-ben Újszentes (Vadászerdő) szentesi, 1893-ban Nagybodófalva Makó és Szeged vidéki ref.-okból, 1894-ben Igazfalva Békés és Csongrád megyei agrárproletárokból, elsősorban kubikosokból települt le. 1890–1913 között 16 bánsági községbe költöztek be kisebb vagy nagyobb számmal magyarok. 1920-ban a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti részét Romániának, a Ny-i és D-i részét Jugoszláviának ítélte, csupán kis ÉNy-i csücske maradt Mo. területe. A jugoszláviai németeket a II. világháború után kitelepítették. A romániai Bánságban a falvakon kívül a nagyobb városokban és a resicai iparvidéken újabban odaköltözött magyar munkásság is él. – Irod. Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből (Temesvár, 1879); Bodor Antal: Délmagyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra (Bp., 1914); Oberding József György: A bánsági magyarság (Bp., 1937); Paládi-Kovács Attila: Az anyagi kultúra alakulása néhány dél-alföldi (bánsági) magyar faluban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Bánsági góré (Torontáloroszi)

Bánsági Szárazmalom (Nagykikinda)