| baromfitartás | TARTALOM | bársonyka |
baromudvaros telekrend
a telekrendezés archaikus válfaja, amelynél a mai általános elrendezéstől eltérően az udvar, a telek épületeit, építményeit fordítva telepítik, az istállók, ólak, aklok és tároló építmények kerülnek az út utca mellé, a lakóházakat viszont a telek belsejében középütt vagy hátul építik fel. A szakirodalomban használatos még a kettős udvar, láncudvar megnevezés is. A baromudvaros megjelölés használatát egyfelől az indokolja, hogy ez népi eredetű megjelölése a telekrendezésnek (a Bereg megyei Tiszaháton), másfelől rávilágít a baromudvaros telekrend funkciójára. A baromudvaros telekrend első pontos leírását a moldvai magyarság köréből ismerjük. Később számos erdélyi előfordulását fedezték fel. Az újabb kutatások kimutatták, hogy a magyarság más vidékein is általánosabban elterjedt volt. Baranyában, Szatmárban, Csongrádban a 20. sz.-ra részben az emlékezete maradt meg, részben archivális források vallanak arról, hogy a falvakban és a mezővárosokban gyakorta fordultak elő. Az, hogy századunkban csak a magyar nyelvterület keleti területein maradt recens emléke, tulajdonképpen másodlagos fejlemény. Összefügg azzal, hogy olyan földműves közösségek létesítettek ilyen telkeket, ahol a szántógazdaság mellett az állattartásnak is nagy súlya volt, de a jószágállományt a falu körüli legelőn legeltették, ahová naponta legalább egyszer kihajtották. Esetenként az ilyen típusú telkekből álló falvakban nyáron a jószág nagy részét a falu közepén levő térségen, utcán éjszakáztatták, a faluból kivezető utakat pedig kapukkal, sorompókkal zárták le. A baromudvaros telekrend funkcionális előnye éppen az állatállomány napi legelőre hajtása szempontjából mutatkozott meg. Az utcához, úthoz közel fekvő aklokból, ólakból, istállókból a jószágot a lakóházak és udvarrészük rendjének zavarása pélkül lehetett jó és rossz időben egyaránt mozgatni. A baromudvaros telekrenddel építkező településekben a helyi, személyi közlekedést a lakóházak udvarrészein keresztül bonyolították le a kerítésekbe épített hágcsók segítségével. Így a település egy külső lakóövezetre és egy belső állattartó övezetre oszlott úgy, hogy egy-egy család lakóudvara és állattartó üzemrésze szorosan egymáshoz kapcsolódott. – A baromudvaros telekrendnek több változata alakult ki. Voltak helyek, ahol az utca, út felől széles, nagyméretű aklokból álló, jól elkülöníthető udvarrészeket képeztek ki, s bennük helyezték el az istállókat, amelyek esetleg csak a kényesebb jószág számára biztosítottak elegendő helyet. Ez a megoldás adott alkalmat a kettős udvar vagy láncudvar elnevezések bevezetésére. Másutt az istállókat ugyan a telek utcai határvonalán, kerítés mellé építették, de az udvart belső kerítésekkel, nagy aklok kiépítésével nem tagolták elkülönülő szakaszokra. Többféle megoldást alkalmaztak a takarmánytároló épületek és a takarmánykazlak, boglyák telepítésében is. Esetenként a csűröket az utcai telekhatáron építették fel, előfordult, hogy a lakóház és az aklos-istállós udvarrész között jelölték ki a helyét, de van példa arra is, hogy a takarmányt a lakóház mögött, a lakóudvar és a telek hátsó részében fekvő kert között tárolták. A baromudvaros telekrend másodlagosan előfordul olyan vidékeinken is, ahol korábban szálláskertes volt a hagyományos településszerkezet. Napjainkban vagy a közelmúltban a moldvai magyarságon kívül Erdélyben a Mezőségen, a Lápos völgyén Gyimesben voltak használatban baromudvaros telkek, Mo.-on magyarrok körében pedig Szatmárban, Szilágyban és Beregben. A szomszéd népek közül a románság településeiben volt gyakori. De adatok vannak előfordulására Európa atlanti térségeitől Skandináviáig, s valószínűleg ismerték az ókori görög agrártelepülésekben is. A baromudvaros telekrend korábban valószínűleg a mo.-i és erdélyi középnemesség körében is ismert és népszerű lehetett. Elterjedési területének csökkenését a legeltető állattartás visszaszorulása, a termesztett takarmánynövényekre alapozott istállós tartás előtérbe kerülése okozta. Több helyen a gazdálkodási mód változása előtt a hatóságok is szorgalmazták felszámolását. – Irod. Lükő Gábor: A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsághoz (Bp., 1936); Gunda Béla: Ethnographica Carpatica (Bp., 1966); Morvay Judit: Erdőháti kettős udvarok (Népr. Ért., 1968); Hofer Tamás: A magyar kettős udvarok kérdéséhez (Ethn., 1972); Filep Antal: Baromudvaros telekelrendezés a Délkelet-Alföldön a XVIII– XIX. században (Ethn., 1972).
