| Bárólány (ballada) | TARTALOM | baromudvaros telekrend |
baromfitartás
1. háziasított madárfélék (tyúk, lúd, kacsa, pulyka, galamb, gyöngytyúk) tenyésztésén alapuló állattartási ágazat. Története a bankivatyúk háziasításával kezdődött az i. e. 3. évezredben az Indus folyó völgyében. Eleinte az ember főleg kultikus célokra (fehér tyúk- és kakasáldozat), ill. kedvtelésre tartott baromfit (kakasviadalok), gazdasági hasznára csak fokozatosan jött rá. A liba, a kacsa és a galamb háziasítása a Földközi-tenger mellékén ment végbe az i. e. 2–1. évezred folyamán. Amerikai eredetű háziszárnyas a pulyka. Először viking hajósok hozták magukkal Európába. – Vadon élő vízimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori művészetének egyik jellegzetessége a vízimadarak ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk uráli örökség, lúd, toll, tojás szavunk finnugor eredetű. Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a háziszárnyassal s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság a Fekete-tenger térségében. Népünk szerény méretű baromfitartása a honfoglalás után bővült a házilúd és a házikacsa tenyésztésével. A 11– 12. sz.-ban a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikból, s a feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a kappan, a tojás. A feudális kényszer mellett a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfitartás kifejlődésére. Erre vall pl. galamb, kakas és gácsér szavunk szláv eredete. – A 16–17. sz.-ban a majorsági gazdálkodás kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A 17. sz. elején már nemcsak a hazai piacokon értékesítették a baromfitartás termékeit, hanem külföldön is. (Pl. Zrínyi Ilona nevelőanyja Bécsben értékesítette a tyúktojást.) Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak, gyöngytyúkot, pávát s még több galambot tartottak. A majorsági baromfitartás a parasztságéra is hatással volt. Egy 18. sz. végi osztrák statisztikus szerint Mo.-on jelentősebb volt a baromfitartás, mint bármely más országban. Mindenesetre a 19. sz.-ban az országnak már jelentős baromfitoll-, tojás- és élőbaromfi-kivitele volt. Századunkban a baromfitartás jelentősége, termékeinek forgalma és exportja tovább növekedett. – Mo.-on a baromfitartás jellegzetes küllemű hazai fajtákra alapozódott a középkortól a kapitalizálódás koráig. Fehér, sárga, kendermagos és fogoly színben tenyésztették a parlagi magyar tyúkot. Ez kis súlya és tojáshozama miatt a 19. sz.-ban már nem volt gazdaságos. Külföldi piacokon is keresett termék volt nagy mája és finom rostú húsa miatt a magyar parlagi lúdból szelekcióval kitenyésztett magyar lúd. Nagyobb hozamú baromfifajták meghonosítása, elterjesztése a 19. sz. utolsó harmadától folyik. A régi fajták csaknem kiszorultak, s velük a tartásmód archaikus vonásai is eltűntek. – A baromfiállomány sűrűsége és ezzel a baromfitartás jelentősége igen eltérő országrészek és tájak szerint. A 19. sz. végén legtöbb baromfit a Bácskában és a Bánságban, ill. Csongrád, Békés és Szolnok m. területén tartottak. Ezzel szemben igen ritka volt a baromfiállomány az É-i és a K-i-Kárpátok területén. A baromfitartás ágai közül mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan az összes háziszárnyas 60–70%-a volt tyúk a századforduló idején. Pulykát, gyöngyöst, pávát a falvak többségében nem tartottak. A vízibaromfik tenyészkörzetei a folyókhoz kapcsolódtak. A 19. sz. derekán a legtöbb libát és kacsát a Csallóközben, a Tóközben, az alsó Vág mellékén, a Sió-Sárvíz és a Dráva mentén, északon a Sajó és a Bodrog völgyében, az Alföldön a Tisza mentén nevelték. A baromfitartás takarmányigénye a hagyományos tartásmód mellett csekély volt, a szárnyasok maguk keresték táplálékukat. Őrizni, pásztorolni csak a libát, pulykát szokták. Libapásztornak általában serdülő leányt fogadtak fel. A belterjes baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermő tájakon, ill. a nagy felvevő piacok közelében alakultak ki. – A háziszárnyasok összefoglaló neve Erdélyben és a Ny-Dunántúlon majorság, északon aprólék, a Felső-Tisza vidékén aprómarha, az Alföld nagyobb részén aprójószág, másutt baromfi. A baromfi terminológiája igen gazdag, feltűnően sok hangutánzó és hangfestő szót tartalmaz. Hangutánzó eredetű liba, csirke, kotlós, ruca és réce szavunk is. Tájilag eltérő, rendkívül változatos szókincs szolgál a különböző baromfifélék hívogatására, megnevezésére, hangjának utánzására. – Táji különbségek nemcsak a szakszókincsben, hanem a tartásmódban is mutatkoznak. Igen változatosak a baromfitartás építményei. Sok vidéken a tyúkok, gyöngytyúkok, pávák nem építményben, hanem faágakon húzódnak meg éjszakára. Az Alföldön elterjedt volt a tyúkverem és a kör alaprajzú, boglyakemence alakú baromfiól. Az Alföld É-i és K-i peremén gyakori volt a sövény falazatú, cölöpökre épített baromfiól, északon és a Dunántúlon a tyúkülő a → disznóól (hidas) padlásán szokott lenni. A csirkéket és eledelüket védelmező csirkeborító, a fedett tyúktojató, a keltetéshez használatos kosarak és kasok formai változatossága a népi vesszőfonók ötletgazdagságát mutatja (→ vesszőfonás). A Csallóközben a galambok számára is különleges alakú, vesszőből készült kosarakat függesztettek fel. Igen sok változata ismeretes az oszlop tetején, a nagykapun és az eresz alatt elhelyezett galambdúcoknak. – A baromfitartás országszerte a nők gazdasági tevékenysége volt. Haszna is az asszonyokat illette. Női munka volt a tojások összegyűjtése és tárolása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, élő baromfiért kapott pénzt az asszonyok saját ruházkodásukra, eladó lányuk kelengyéjének előteremtésére fordították. – A baromfitartás haszna országosan is jelentős. A tojás hagyományosan fontos kelléke a magyar konyhának, mert népünk sok gyúrt tésztával él. Az önellátáson túl egyes vidékek piacra is nagy tételekben szállítottak tyúktojást. Hazai piacokon az élőbaromfi- és a tojáskereskedelmet → kofaasszonyok tartották a kezükben. A 18–19. sz.-ban a Ny-Mo.-ról Ausztriába irányuló baromfi- és tojáskivitelt egy erre specializálódott kereskedőcsoport bonyolította le (→ tyúkász). A századfordulón tojásértékesítő szövetkezetek alakultak Tolna–Baranya, Ny-Mo. és a Bánság egyes vidékein. Akkoriban az ország kiviteli cikkei között értékét tekintve tizedik helyen állt a tojás. – A tollnak ágyneműben való használata régi kelta–germán eredetű szokás, már Plinius is említi. Hazánkban a középkorban még aligha volt általános, de 18. sz.-i források már gyakran említik a paraszti háztartások tollal töltött vánkosait, dunnáit. Ugyanakkor a vagyonosság egyik jelképévé vált a tollal tömött dunnákból, párnákból rakott magas ágy a tisztaszobában. A 18. sz. végén már jelentős volt a magyar tollkivitel, amelynek értéke a 19. sz.-ban megtöbbszöröződött. Ezt az üzletágat Morvao.-ból betelepült kereskedőcsaládok lendítették fel. Egészen Amszterdamig kereskedtek a hazánkban felvásárolt libatollal. A fiatal ludakat évente háromszor, az évesnél idősebbeket évente négy-öt alkalommal tépik meg. A tépési szokások vidékenként változóak. Századunk elején D-alföldi nagygazdák 500–600 ludat neveltek egyszerre, és a ludak tépését bérmunkásokkal, tépőasszonyokkal végeztették. A liba mája, zsírja szintén fontos kereskedelmi, kiviteli cikkünk. A libamáj megnagyobbításával már a rómaiak kísérleteztek liszt, tej és méz keverékének etetése révén. Parasztságunk a kukoricatermesztés elterjedése óta hizlal libát nagyobb számban. A ludakat ősszel fogják hízóba oly módon, hogy szűk helyre bezárva tartják és naponta kétszer vízben ázott, sózott kukoricával tömik. Az így tartott liba egy hónap alatt hízik meg. Egyes D-alföldi települések szegényparasztságának a libatömés fontos kereseti forrása volt. Még Erdélybe is elmentek, hogy minél olcsóbban kapjanak sovány libát. Hódmezővásárhely egyik városrészében mindenki foglalkozott libatöméssel, s a hízott ludakat nagykereskedők vásárolták fel tőlük. Alföldi tanyás nagygazdák tenyésztettek elsősorban pulykát. Eladásra neveltek 50–300 darabot is egyszerre. Galambászattal főként a férfiak foglalkoztak. Inkább kedvtelésből, mint gazdasági hasznáért. Egyes városok férfilakosságának a galambászat valósággal szenvedélyévé vált (Szeged). – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi ember aprójószágai (Ethn., 1925); Luby Margit: Az „aprómarha” a Szamos mentén és a Tiszaháton (Népr. Ért., 1937); Katona Imre: A baromfi betegsége és gyógyítása Csongrádon (Ethn., 1948); Bálint Sándor: A szegedi galambászat (Népr. Közl. I. 1956); Mártha Zsuzsanna: A baromfitoll a magyar gazdasági életben századunk elejéig (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl. 1968); Mártha Zsuzsanna: Törekvések a tojáskereskedelem rendezésére Magyarországon századunk elején és a budapesti tojástőzsde (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1969–1970); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975). – 2. A baromfitartással kapcsolatos → hiedelmek és → mágikus eljárások főként a szaporaságra, tojáshaszonra és a baromfi egészségére vonatkoznak. Egy részük általánosan, az egész közösség számára, ünnepi szokásokkal egybefonódva jelenik meg (→ Szent György napja, → advent, → Márton napja, → Luca napja, → karácsony, → újév, → vízkereszt stb.). Az ültetés sikerét részint közvetlen beavatkozással kívánják előre biztosítani, pl. kenyérsütéskor a gazdasszony a kezére ragadt, lemorzsolt tésztával eteti a kotlóst, hogy előbb megüljön; vagy ugyane célból megsavanyodott kenyérkovászt, ecetes korpát vagy savanyú káposztát adnak a kotlósnak vagy pálinkát öntenek a szájába; karácsonyi asztal alól vett kukoricával etetik stb. Az eljárások más része közvetett: pl. a keresetlen talált patkósarat feldobják a padlásra, ahol a tyúkok ülnek; a gazdasszonynak nem szabad felkelnie a → karácsonyi asztaltól, míg jól nem lakott, mert csak akkor ül jól a kotlós; a tyúk fészkét szenteltvízzel hintik be; ugyanoda nyírfagúzst vagy más házból lopott szénát tesznek stb. → Előírások és tilalmak (→ tilalom) is szabályozzák az ültetést: pl. pénteken, nagypénteken napfelkelte előtt, keresztelő szent János hetében, két Boldogasszony között kell ültetni; vagy amikor a disznók jönnek, vagy a tehéncsorda jön, hogy egyszerre keljenek stb. Tilalmas időpont pl. egyes helyeken nagypéntek. Nem szabad úgy ültetni, hogy rózsahulláskor keljenek a csirkék. Mikor a tojást a fészekbe rakják, ráolvasnak; „keljen, mint a rozs, pattogjon mint a kukorica.” Ahol kotlós ül, ott különböző tilalmak vannak érvényben, megszegése az ültetés sikertelenségét jelentené. Pl. tilos fonni, fűzfasípot készíteni, labdázni; vendég nem ihat vizet; nem szabad az asztalra kalapot tenni; karácsonykor nem szabad legyet agyonütni; tojást nem szabad megköszönni vagy az asztalra tenni. Ha húshagyókor asszony megy először a házba, rosszul kelnek a tojások. – A kikelésre vonatkozó hiedelmek: pl. ha karácsonykor legyet találnak, sok csirke lesz; ha az éjféli misére menet sok csillagot látnak, akkor azt tartották, hogy sok korai baromfi lesz, ha hazafelé látták, akkor kései kelés lesz. Az egészséget, tojáshozamot sokszor már kikeléskor próbálták biztosítani: pl. rostára tették és megfüstölték a csirkét; vasdarabra tették, hogy erős legyen; kotlós első tojását megfőzve megetették a csibékkel, hogy szét ne széledjenek és jó tojók legyenek. A baromfi egészségét biztosítja a → karácsonyi morzsa, a csirke ivóvízébe tett só, a kislibának, kiscsirkének adott márciusi hólé is. A tetves tyúkot zsírral, a pípes tyúk nyelvét fokhagymával kenték meg. – A tojáshozamra vonatkozó hiedelmek és mágikus eljárások egy része jeles napokhoz kapcsolódik (Luca-nap, karácsonyi asztal, → karácsonyi vacsora). Karácsonykor, szilveszterkor, újévkor babot, borsót, lencsét adtak a baromfinak, hogy jó tojók legyenek; húshagyókor nyúltrágyát kevernek a tyúkok eleségébe, tyúkot főznek hasonló célzattal; hamvazószerdán forgácsot tesznek a tyúkólba, Általános a Luca-napi, néhol Borbála-napi varrási tilalom a tojáshaszon érdekében, ezenkívül pl. kukoricavetés után tojássárgáját eszik a vető, hogy a kukorica szép sárga legyen; ha kicsi tojást tojik a tyúk, kárt jelent; amit Mátyás-napkor tojik a lúd, ellopják alóla stb. – A baromfi óvásával kapcsolatban legfontosabb a ragadozók elleni védekezés. Pl. a határba húsvéti tojást tesznek a kányák ellen; a padlásgerendába sarlót; húshagyókedd éjjelén tyúkot ölnek, letisztított tollait messze a háztól dobják el stb. – A baromfitartással kapcsolatban sokféle jósló eljárás és → előjel ismert. Pl. Luca napján vagy karácsonykor az éjféli misére harangozáskor a lány kiment a tyúkólhoz és megzörgette az oldalát: ha kakas szólalt meg, abban az évben férjhez ment. Halált jelent, ha a tyúk a ház tetejére megy; ha sárgája nélküli tojást tojik; ha a kakas karácsony böjtjén ebéd idején kukorékol; ha fehér tyúkkal álmodnak. A kakas kukorékolása vendéget, a tyúk kukorékolása szerencsétlenséget jelent. A baromfi viselkedéséből jósolnak az időjárásra is: ha pl. a tyúkok porban fürdenek, eső lesz; ha a kakas napnyugta után kukorékol vagy ha a tyúkok sokára ülnek el, szintén esőt jelez. – A gyógyításban a baromfi bizonyos tartozékainak lehetett szerepe: pl. gyermek fürdővizébe libavályúból tesznek, hogy ne legyen lúdbőrös; liba lábát mossák bele, hogy ne legyen fagyos természetű; a → sárgaságot gyógyították libaürülékkel is. Baromfi alakjában is megjelenhet a hit szerint a → boszorkány, a → lidérc. Az → építőáldozattal kapcsolatos szokásokban is volt a baromfinak szerepe. – 3. → húsételek
