bitangkaró, bitó

a pusztai pásztorszállásokon a kunyhó vagy → cserény közelében leállított oszlop, kiszáradt fa törzse, amelyhez a máshonnan elbitangolt állatot hozzákötötték addig, amíg gazdája érte nem jött. Ide kötötte lovát a látogatóba érkezett pásztor is. A csikósok tanyáin, ahol nem voltak → borjúcövekek, → fejőágasok, a bitangkarót lókarónak is nevezték. – Irod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).