| borjú | TARTALOM | borjúcövek |
egész borjú vagy a csikó szőrös bőréből készült, lehajtós fedelű, lapos, kb. 45x55 cm nagyságú zsákféleség. A falusi parasztember maga is meg tudta csinálni, de inkább a szűccsel vagy a szíjgyártóval szabatta. A bőrnek adtak némi készítést. Timsós-sós vízben áztatták 2–3 napig, aztán éles vason leszedték róla a vadhúst és puhították, törték. A kiterített bőrt téglalap alakúra egyengették, amely kb. kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles. Ebből kitelt az eleje és hátulja, a lehajló fedelét a levágott oldalrészekből varrták össze, de a fejrészből is szokták alakítani: rajtahagyták az orrát, fülét, a szeme helyét piros posztóval bélelték. Két oldalát fonásszerűen kötötték, ill. hasival (bőrszalag) varrták össze. Ennek alsó végeit kisallangozták, felső végeihez csont- vagy rézkarikát iktattak, s ahhoz kötötték a vállszíjat. A borjúbőr tarisznya a földjére naponta kijáró parasztembernek nélkülözhetetlen társa, de a földműves napszámos is ebben tartotta egész napi élelmét: kenyerét, szalonnáját. Ha gyalogosan ment, nyakába vette, ha szekéren, akkor a lőcs fejére hurkolta. Belsejét házi vászonnal bélelték. Az Alföldön borjúbőr tarisznyának vagy szeredásnak nevezték. Szeredás volt a neve a csíkos szőrtarisznyának is. A Dunántúlon és a Felvidéken a pásztorok inkább cserzett borjú- vagy marhabőrből készítették tarisznyáikat (→ bőrtarisznya, → tarisznya).