harangláb

a templomi harang elhelyezésére szolgáló egyszerű oszlop, gerendaszerkezet, amelyet legfeljebb az időjárás viszontagságai ellen vedőtetőkkel látnak el, amelyek oltalmazzák magukat a harangokat, a harangok felfüggesztő mozgató mechanizmusát, valamint a tartószerkezetet és alapozását. A haranglábak a falusi épületekkel közel azonos magasságúak, vagy azoknál csak valamivel magasabbak. Gyakran magánosak, de gyakran egy-egy templom vagy szakrális célokra is igénybe vett épület, pl. iskola szomszédságában áll. A harangláb alkalmazásának nagy múltja van. Erre utalhat az a tény, hogy a középkori országterület több pontján fordult elő községnévként. A köznapi és irodalmi szóhasználat a harangláb fogalmát összekeveri a → fatorony, → harangtorony fogalmakkal. Helyesebb a település épületeivel azonos magasságú, megfigyelőhelyként nem alkalmazott harangállványzatokat haranglábnak nevezni. Ezzel szemben a magasabb, megfigyelő, védelmi funkciókra is alkalmas összetettebb építményeket fatoronynak, harangtoronynak kell nevezni. A legegyszerűbb haranglábak Y alakú természetes ágasfák. Szokás volt egyoszlopos, de mesterségesen kialakított ágasú haranglábakat készíteni. Előfordult, hogy az ilyen egyágasos haranglábat is oldalirányú dőlés ellen gerendatalpkeretre támaszkodó építménnyel vették körül, s magát az ágas részt s az alsó építményt is külön tetővel fedték be. Jobban terhelhető, nagyobb vagy több harang felszerelését lehetővé tevő szerkezeteket építhettek, ha két oszlopot állítottak egymás mellé, s ezeket alul és fönt, esetleg középen különféle ácskötésekkel rögzítették, egybekapcsolták, oldalirányú dőlés esetén pedig kitámasztottak. Ezeknél általában csak a harangok fölött készült védő tető, de előfordult, hogy az oldaltámaszok síkjában is építettek védő tetőt. Nemritkán az ilyen kétoszlopos haranglábakat is talpgerendás szerkezetű épületbe foglalták, amelyben tárolóhelyet létesítettek pl. a temetési eszközök számára. Ilyenkor oldalaikat boronából, deszkából, lécekből, sövényből stb. készített falak zárták le. Statikai szempontból tökéletesebb volt a négy oszloppal való harangláb építés. A négyoszlopos haranglábaknak két alapvetően eltérő típusa volt. Az egyik esetben a harangokat tartó oszlopokat az oldaltámasztást külön biztosító talpgerendás szerkezetbe foglalták. Ilyenkor szintén két tető készült, az egyik a harangokat védte, a másik a támasztószerkezetet. Különösen a Dunántúlon fordultak elő gyakran ilyen haranglábak. Ilyen pl. a műemléki védelem alatt álló, helyreállított pankaszi (Vas m., Őrség) harangláb. Más esetben a harangtartó szerkezetet alátámasztó négy oszlop úgy volt szerkesztve, hogy egymást az oldalirányú nyomó, döntő erők ellen védték. Így nem volt külön támasztó szerkezetre szükség. Természetesen egy tető fedte az egész építményt. Ezek gyakorta teljesen nyitott oldalúak voltak. A haranglábak legegyszerűbb, talpgerendás megoldású példányainál is gyakorta voltak kőből, téglából épített alépítmények. Ezeket nemegyszer a szintkülönbségek kiegyenlítésére vagy az egész harangláb megemelésére jelentékenyen felfalazták. Nem egy helyen a harangláb így tulajdonképpen kicsiny toronyépítményre került. Az sem volt ritka, hogy kis falusi templomok tetőszékébe a kórus fölé egy-egy kicsiny, egyszerű haranglábat építettek be, amelyek éppen csak a templom tetőgerince fölé emelkedtek, mintegy huszártoronyként egészítették ki a templom épületét. A haranglábak fedeleit szalmával, zsindellyel, cseréppel, bádoglemezzel, műpalával egyaránt készítették. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Balogh Ilona: Magyar fatornyok (Bp., 19352); Balogh Helène: Les édifices de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971).