fatégla

TARTALOM

fatörzsszék

fatorony

ácstechnikával készítet, gerendavázas építmény, amely a település vagy az építtető közösség harangjának (harangjainak) elhelyezése mellett a környezet védelmére, a közbiztonság biztosítására őr- és megfigyelőhelyül szolgál. Bár a középkor korai századai óta országszerte gyakoriak voltak a kő- és téglatornyok, a toronyépítésben a fa-, ill. ácstechnika a 18. sz. végéig kiemelkedő jelentőségű maradt, mivel kevés kivétellel eltekintve a kő- vagy téglatoronytest csak a szinte teljesen önálló faszerkezet, toronyépítmény felemelését szolgálta. A 17–18. sz.-tól elsősorban K-Mo.-on, Erdélyben, ill. prot. és gör. kel. gyülekezetek birtokában maradtak fenn nagy számban fatornyok, vagy a kifejezetten peremhelyzetű vidékek őriztek meg jeles emlékeket. – Világi rendeltetésű építmények, udvarházak, kúriák kerítései-kapui, várak, várfalak, városok és városfalak egyaránt épültek okkal, s ezek szerkezete, technikai kivitele, formája nyilván mély gyökerű középkori hagyományoknak köszönhetően feltűnően egységes volt. – A magyar fatornyok középkori hagyományai mélyen gyökereznek az európai gótikus egyházi és hadi, valamint világi monumentális építészet gyakorlatában. A fatorony építésének mesterei falusi, mezővárosi környezetben élő vagy a paraszti szinthez közel álló városi ácsok voltak. Noha fennmaradt legrégebbi fatornyaink is csak a 16. sz.-ból valók s általában 17–18. sz.-iak, építési szerkezeteik, technikájuk, formájuk késő gótikus, helyenként reneszánsz jellegűek, eredetük a 14–15. sz. építőgyakorlatáig nyúlik vissza. A fatorony általában a templom testétől külön áll, de volt példa arra is, hogy a fagerenda vázas szerkezetű templomtesttel együtt egységes alaprajzba épült vagy szorosan egymás mellé építették. A kő- vagy téglatorony-testeken álló fatornyok általában a templommal összeépültek. A fatornyokat talpgerendás ácsszerkezetre alapozták. Az alapgerendázatba állították a torony felmenő oszlopszerkezeteit, amelyeket egymással is, a talpgerendázattal is kölcsönösen összekötöttek, összecsapoltak. Az oldalirányú dőlések ellen külön támasztó gerendázatot építettek be, amelyet egyfelől a talpgerendák rácsszerkezetébe, másfelől a torony felmenő gerendázatába csapoltak. Ennek az oldalirányú támasztásnak a biztositására építették fatornyaink alját szélesebbre, s így a toronytestek szinte az alapgerendázatig szélesedő csonka gúlára emlékeztettek. Az így kialakított toronytest felső szintjén középütt helyezték el a harangokat, s körülöttük körben erkélyszerű galériát vagy legalábbis nyitott ablaksort helyeztek el, amely a saját kereteinek kötéseivel járomszerűen fogta össze két, három egymás feletti kötéssorral a torony felmenő gerendázatát, egyben a torony sisakjának szilárd, szétcsúszásmentes alapjául is szolgált. Hazánkban különösen kedveltek voltak a toronytest középtengelyébe épített árbocfára támaszkodó, rendkívül magas toronysisakok, amelyek négyzet alakú toronytesthez, galériához képest sokszög keresztmetszetű vagy szinte kör keresztmetszetű, hegyesszögű gúlák, ill. kúpok voltak. Sokfelé szokásos volt a toronysisak 4 sarkán kisebb fiatornyokat kialakítani. Ha a fatorony kő-, téglatoronyra került, a tartószerkezetet a kő-, téglatesten belül mintegy védőköpenyben építették meg, s a galéria, a fiatornyok és a toronysisak került a kő- vagy tégla falkorona felett megépítésre (Csaroda, Mikepércs, Kőrösfő, Magyarvalkó, Magyargyerőmonostor stb.). Ezekben az esetekben a kőszerkezet az ácsolat statikai-dinamikai terheléseit segített megoldani, az ácsszerkezet, ill. héjazata pedig a tégla-, kőfelépítményt védte. Ritkábban készültek gömb, hagyma idomú toronysisakok is. A 17. sz.-i korai barokk építkezésekben előljáróbb, kedvezőbb helyzetben levő Felső-Mo.-on ezek részaránya nagyobb. Egyik legszebb hazai példánya e tipusnak a tolcsvai r. k. templom tornya. A fatornyok héjazati anyaga hagyományosan mindig a fazsindely volt. A 19. sz. második felében divatba jött a bádoglemez fedés, majd pedig a műpala. A toronycsúcson általában fémgömböt helyeztek el. Ebből vasrúd állt ki, rajta vaslemezből készült forgó zászló, amelybe bevésték az építés vagy javítás évszámát. Később jött szokásba a különböző kereszt (r. k. és gör. kat., gör. kel., ev.), csillag, kakas (ref.) kitűzése, mint vallásfelekezeti szimbólumok, jelvények felszerelése. (Némely D-dunántúli ref. templom tornyát a csillag alatt félhold díszítette, amit a helyi lakosság a török hódoltság emlékének tart. Kecskeméten az ún. barátok temploma toronykeresztje mellett a város védőszentje, Szent Miklós fémlemezből kivágott, festett alakja függött.) A legnyugatibb Zala m.-i nemesnépi fatorony-építés előfordulása és a székelyföldi fatornyok között lényegbe vágó szerkezeti, technikai, formai különbségek nem mutathatók ki. – A 18. sz. folyamán, főleg a türelmi rendelet után hamarosan megszűnt építésük, ami az ellenreformációs barokk építkezések révén a r. k. közösségekben már amúgy is régóta folyamatban volt. A századunk elejét megérő példányok fennmaradását az építésükhöz használt anyagok hozzáférhetetlenné válása, technikájuk feledésbe merülése teszi nehézzé. (→ még: harangláb, → templom) – Irod. Balogh Ilona: Magyar fatornyok (Bp., 19352); Domanovszky György: Magyarország egyházi faépítészete (Bp., 1936); Balogh, Heléne: Les édifices de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955); Tóth János: Népi építészetünk hagyományai (Bp., 1961).