| harmatáztatás | TARTALOM | harmatszedés |
mákszemnél alig nagyobb, sárga, barnássárga, fénylő magvú vízinövény. A századforduló táján – rendszerint Szent János-naptól kezdve – még gyűjtötték. A vízinövényt kora hajnalban a vizet lábolva vagy csónakon közelítették meg, s bugája alá tartott szitába, rostába rázták bele a magot, vagy a bugát bottal veregetve gyűjtötték a rostába, szitába a termést. A megszárított magvakat két tenyér közt dörzsölve, lábbal tiporva vagy homokot keverve hozzá, mozsárban veregetve hántották meg a polyvától. A harmatkása gyűjtése igen szaporátlan munka. Belőle a köleskásához hasonló ételt főztek, amely kedvenc eledele volt a szilaj pásztoroknak. A harmatkását 18. sz.-i irodalmunk boszorkánykása néven is ismeri, K. Mátyus István szerint ezt a nevet azért kapta, mert a parasztasszonyok felfosztolódva, szennyesen, lucskosan mint a boszorkányok gyűjtötték. Régebben gyógyszerként gombócnak főzve daganatokra is rakták. A Glyceria fluitans termését a lengyelek, oroszok napjainkban is fogyasztják. A fehéroroszok rozsliszttel keverve kenyeret sütöttek belőle. A 19. sz.-ban porosz, lengyel és orosz területen a harmatkásával kereskedést folytattak. A lengyel jobbágyok harmatkását is szolgáltattak be földesuruknak. A szláv népek közötti elterjedt fogyasztásáról már a 18. sz.-i botanikai irodalmunk is megemlékezik. – Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (I–VI., Pozsony, 1787–1793); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934).