| háziállat | TARTALOM | háziipar |
különleges beavatkozás egyes állatfajok életébe, amelynek az a lényege, hogy az ember befogja és megszelídíti bizonyos különleges adottságú állatfajok egyedeit, kiveszi őket természetes élethelyükről, szaporodási közösségükből és a maga hasznára tenyészti. A háziasítás, mely fogságban való szaporítást tételez fel, jól megkülönböztethető az egyes egyedekre vonatkozó szelídítéstől, melyeket az ember befog, egész életükön át használ, de nem tenyészt, ellenben elpusztulásuk után újabb befogott állatokkal pótol. A háziasításból indul ki az állattartás, ebből pedig a tudatos állattenyésztés. A háziasításnak köszönhető, hogy a háziállatok, melyek jellemzői, hogy az emberrel tartós szimbiózisban – kölcsönös haszonnal járó együttműködésben – élnek, fogságban is fejlődnek és szaporodnak, s már levetkőzték a vadállatokra jellemző menekülési reflexet. A háziasítás – az átmeneti kor elszigetelt kísérletei után – az élelemtermelésre való áttérés, azaz a „neolitikus forradalom” időszakában kezdődött. Elsődleges célja kétségtelenül az élő hústartalék biztosítása volt. A háziasítás első hullámában minden háziállatfajta húsállat volt; hamarosan feltűntek azonban más irányú hasznosítások (tej, gyapjú, igavonó stb.) is. Mai ismereteink szerint három legrégibb háziállatunk a juh, a kutya és a kecske. A legkorábbi házijuhot az i. e. 9. évezred elejéről É-Irakból ismerjük, a legkorábbi házikutyát É-Amerikából, Idahoból (ez azonban óvilági típusú kutya, háziasítása tehát már korábban, nyilván K-Ázsiában történhetett) az évezred közepéről, a házikecskét pedig Ny-Iránból, az évezred végéről. A sertés is É-Irakban, az i. e. 7. évezred kezdetén vált háziállattá, a szarvasmarha pedig az évezred közepén, valahol a Földközi-tenger K-i medencéjében vagy Kis-Ázsiában. A ló legkorábbi háziasítása jóval későbben következett be, csak a háziasítás második hullámában, az i. e. 4. évezred második felében, D-Ukrajnában. Az előbbiek azonban csupán a legkorábbi háziasítási központok voltak, ugyanis az első háziállatok hasznának láttán az ember mindenütt megpróbálkozott a háziasítással, ahol háziasítható vadállatok csak előfordultak. Az első háziállatok DNy-Ázsiából érkeztek Európa DK-i részébe, s onnan terjedtek szét, így hazánkba is. Ide az újkőkor legkezdetén, az i. e. 6. évezred végén, a Körös-kultúrával érkeztek meg. Mind az öt újkőkori háziállatfaj – szarvasmarha, juh, kecske, sertés és eb – egyszerre jelent meg, s hatásukra itt is élénk háziasítási tevékenység indult meg, mely a Magyar Alföldet pl. a szarvasmarha-háziasítás legfontosabb európai gócpontjává tette. A háziasítás emberre-állatra egyaránt hatott. Az embert nemcsak táplálkozási bázisa átalakításával tette függetlenebbé a természettől, de új típusú ruházkodási anyagokkal (gyapjú) is ellátta. Közlekedését és hadászatát is átalakította. Az utóbbi révén egyenesen történelemformáló erővé lépett elő a háziállat (lovasnomádoknál). Viszont az állatokat az ember változtatta meg teljesen, anatómiailag, fiziológiailag, biológiailag, sőt pszichológiailag is.