héhel

fakorongba ágyazott, deszkára erősített szegrózsa, melyet kender- és lenfeldolgozásnál → rostfésülésre használnak. A héhelt vagy vízszintes helyzetben rákötik, kővel lenyomtatják egy székre, teknőlábra, vagy pedig ferde állásban kézzel és lábbal rögzítik. A szegrózsába vágva a maroknyi rostcsomót, kiszaggatják belőle a csomósodásokat, ill. a kézben maradt hosszabb szálakat fésülik. A héhel az egész magyar nyelvterületen elterjedt, s népi neve általában → gereben, de Erdélyben, ill. a honti, nógrádi vidékek héhel, héhő, léhel, léhelő stb. névváltozatokkal jelölik. Ez utóbbi terminusok a német ’Hechel’ (azonos jelentésű) szóból származnak. A héhelt mint már magyar eszköznevet Calepinus 16. sz. végi szótára említi először, és a gereben szóval magyarázza. A héhelt feltehetően a 13–14. sz. fordulóján a Felföldre, itt is főleg a zólyomi és barsi bányavidékre, ill. a 12–13. sz.-ban Erdélybe betelepített németek hozták magukkal. Ebben a korban a héhel Ny- és Közép-Európában már használatos volt. A héhel a középkor elején Ny-Európában alakult ki a gerebenből szegsorai számának megnövekedésével. Kétségtelenül termelékenyebb eszköz volt elődjénél, s ez az előnye biztosította számára a Kárpát-medencében is erőteljes terjedését. Ahol a magyar nyelvterületen helyileg közvetlenebb volt a német hatás, ott nemcsak az eszköz, de német neve is behatolt a magyar műveltségbe, majd távolabb a vele azonos célt szolgáló eszközt, a gerebent kiszorította a rosttechnikából, és magára vette annak gereben nevét. Az eszközváltás a felföldi országrészen a tárgy és neve teljes cseréjével, a magyar nyelvterület nagyobb részén a régi terminus kontinuitása mellett történt, Erdély magyarságánál pedig az eszközformák is, neveik is párhuzamos használatban maradtak. – Irod. Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966).

Rostfésülő héhel